Tóth Olivér: „Nem szeretnék megfelelni a korszellemnek”

Beszélgetés Bácsi Róbert Lászlóval

Szívesen fényképezi különböző országok kultúráját. Mint mondja, az a vágy viszi vissza időről-időre ezekre az emberek többsége által ismeretlen vidékekre, hogy a helyiek életét, köztük a nehézségeiket megismertesse a világgal, a képeivel közel hozza a valóságukat, a hírek mögött rejlő emberi sorsokat. A szakma úgy tartja, hogy a dokumentarista fotográfiában minden magyar díjat megkapott, amit meg lehet. Bácsi Róbert Lászlót azonban nem az elismerések hajtják, sokkal inkább a flow, a szabadság egyre magasabb fokának megélése.

Olyan jelenségek rögzítésében jársz élen, amelyek a legtöbb ember számára láthatatlanok. A valóságnak ehhez a szeletéhez való hozzáférés kulcsa a bizalom lehet.
Abszolút. A riportjaimnak többnyire maga a fotózás a legkevesebb része. Gyakorlatilag mindig már kész képeket látok magam előtt. Komoly tudatosság és átgondoltság van bennem, mégis sokszor azt érzem, az adott pillanatban vissza kell fognom a lendületet, mert még nem elég bensőséges a kapcsolat. A türelem általában kifizetődik, mert az elkészült kép sokkal mélyebb.

Milyen tulajdonságaid révén nyered el az emberek bizalmát, ami feltétele annak, hogy művészi alkotások szülessenek?
Az általam választott népcsoportokkal hosszabb időt töltök. Figyelmes és tisztelettudó vagyok velük. Onnantól kezdve, hogy belépek egy ember magánszférájába, a gondolataiba, a történetébe, igyekszem mindenre fokozottan figyelni. Amikor aikidóztam, természetes volt, hogy ha beléptem egy terembe, meghajoltam az oltár felé. Ha bemegyek valakihez, megkérdezem, hogy levegyem-e a cipőm. Folyamatosan kommunikálok az alanyaimmal, elmondom nekik, miért vagyok ott, mit szeretnék a munkám révén elmondani róluk a világnak. A Capa-ösztöndíjnál ez különösen fontos volt, mert a Hegyi-Karabah – Hiányzó generációk című sorozatom szereplői olyan emberek, akik az addigi életüket veszítették el. Nem mehettem oda úgy hozzájuk, hogy azt érezzék, kihasználom a helyzetüket.

Hogyan dolgozod fel az érzelmi megterhelést?
Nagyon nehezen. Alapvetően sokat gondolkozom azon, hogy mivel tudok jobban segíteni ezeknek az embereknek. 2009 óta folyamatosan, hat éven keresztül pedig minden évben jártam Hegyi-Karabah tartományban és Transznyisztriában (mindkettő a Szovjetunió felbomlása után függetlenedni vágyó terület – a szerk.), ami lelkileg megterhelt. Az a vágy visz vissza időről-időre ezekre az emberek többsége által ismeretlen vidékekre, hogy a helyiek életét, köztük a nehézségeiket megismertessem a világgal, a képeimmel közel hozzam a valóságukat, a hírek mögött rejlő emberi sorsokat. Mégis sokszor érzem azt, hogy nem tudok valós segítséget nyújtani. A Hegyi-Karabah tartományban élők már soha nem kaphatják vissza a korábbi életüket. Amikor a prezentációmat írtam a zsűrinek, felolvastam a páromnak, milyen gondolatokat fogalmaztam meg, és olyannyira újraéltem a fájdalmat, hogy csak harmadszorra sikerült elérzékenyülés nélkül elmondanom neki.

Kit érdekelnek ezek a sorozatok 2021-ben?
Jó kérdés. Sokszor magam is azt érzem, hogy mindez csak pusztába kiáltott szó. Máskor viszont a visszajelzések ennek ellentmondanak. Sokan megfogalmazzák, hogy a dokumentarista fotográfiának leáldozott a világban. Én nem szeretnék megfelelni a korszellemnek. Hiszem, hogy a dokumentarista fotók, ha nem is készítésük pillanatában, de később értékesek lesznek. Olyan szemlélettel dolgozom, amelynek értelmében törekszem arra, hogy a képeknek ne csak a mondanivalója legyen értékes, de esztétikailag is szép fotógráfiákat készítsek. Az, hogy ez sikerül-e, nem feladatom eldönteni. Szakmailag nincs annál jobb érzés, mint amikor azt mondja valaki, hogy anélkül felismerte a képemet, anélkül hogy tudta volna, hogy én készítettem.

Honnan ered a szociális érzékenységed?
Tanítónő édesanyámtól. Már gyerekkoromban zavart az igazságtalanság. Soha nem hagytam szó nélkül, ha valakit alaptalanul bántottak.

Milyen volt a viszonyod édesapáddal?
Apám keményebb karakter volt. Emlékszem az első alkalomra, amikor láttam őt sírni: az ominózus eset egy igazságtalansághoz kapcsolódott. Ma már jobban felismerem tulajdonságaink közös vonásait, mint fiatalabb koromban. A hetvenes években egy kis hajdú-bihari faluból indultak útnak édesanyámmal, hogy megalapozzák a jövőnket a testvéreimmel. Végül Szentendrére költöztek. Apám ledolgozott negyven évet, nyugdíjba ment és meghalt. 2007-et írtunk ekkor. A Hölgyvilág fotóriportere voltam, amikor elhatároztam, hogy két hónapra elmegyek Indiába, mert adni akartam magamnak egy esélyt arra, hogy végre olyan anyagot készítsek, amelyre mindig is vágytam. Egy világtól elzárt területen, Zanskar tartományban fényképeztem a buddhizmust. Éppen, hogy csak sikerült csatlakoznom az internetes hálózathoz, amikor megtudtam a hírt. Még további öt napba telt, mire haza tudtam jönni. Haragot éreztem, amiért elmentem, és nem voltam jelen a pillanatban. Egy ideig nem foglalkoztam semmivel, csak gyötrődtem. A barátaimnak köszönhetem, hogy talpra tudtam állni.

Egy évvel később a Zanskar és Ladak című sorozatodért André Kertész Nagydíjat kaptál a legjobb emberközpontú dokumentarista fotográfia kategóriában.
A sors fintora, hogy sokat köszönhetek ennek az anyagnak. A díjak bizonyos mértékig fontosak, számomra leginkább azért, mert akkor, amikor borúsan látom a világot, tartják bennem a lelket, hogy folytassam a megkezdett utam.

Sokat köszönhetek a szüleimnek. Támogattak abban is, hogy olyan hivatást választottam, ahol alkotó munkát végzek, ahol kifejezhetem azt, amit érzek. Egy ideje dolgozom egy sorozaton, ami róluk szól. Szeretném úgy megfogni a létezésüket, hogy az egyszerre szóljon arról, ami velük kapcsolatban bennem él, ugyanakkor a nem létükről a világban. Ennek a kettőségnek a segítségével szeretnék megválaszolni olyan kérdéseket, hogy milyen emberek voltak, és ez milyen hatással volt arra, amilyenné váltam. Emlékszem, a nyolcvanas években megjelent egy nagyon érdekes anyag Tolsztojról a National Geographic-ban. Amellett, hogy régi fotók is bekerültek a világirodalom egyik legnagyobb szerzőjéről, olyan kortárs fotósok is közreműködtek, mint például Sam Abell. Mind arra vállalkoztak, hogy megelevenítsenek egy tolsztoji világot. Az egyik képen egy nyitott ablakot láttunk háttérben a függönnyel, a párkányra kirakott éretlen körtékkel. Egy másikon egy lovas szánt a fűzfák között. A harmadikon egy íróasztalt, amin dolgozott, és így tovább… Azt tervezem, hogy visszamegyek anyám és apám szülőfalujába, Zsákára, ahol az első sorozatom is készült. Még áll a szülőházuk, az iskolaépület, és élnek a rokonok, akik ismerték őket, akik még mesélhetnek róluk, akiket le tudok fényképezni.

Mióta tudod, hogy elsősorban a dokumentarista fotográfia, illetve a portré- és a társadalomábrázolás áll legközelebb hozzád?
Már kiskoromban foglalkoztatott a rajz, a festészet világa, amelyhez a szentendrei művészvilág jó terep volt. Az inspirációs közegem az alternatív világban találtam meg. Nem csak a képzőművészetben, de a zenében is ez érdekelt: Sziámi, a Pál Utcai Fiúk, a Kispál és a Borz, az Európa Kiadó, ef Zámbó Happy Dead Band… Folyamatosan koncertre jártam a Dalmát Pincébe. ef Zámbó sógornője, Gizi nagy hatással volt rám azzal, hogy létrehozta ezt a közeget, amelybe kölyökként kerültem, idővel azonban egyre természetesebbé vált számomra. Életem első kiállítását is itt tartottuk a már említett zsákai sorozatból. Nem akartam elhinni, ki mindenki jött el, Hapák Péter, Szipál Márton… Habik Csaba fotóriporter nyitotta meg.

Apám asztalos volt, a bátyám faipari iskolában tanult tovább, így értelemszerű volt, hogy kárpitos leszek. Közben láttam, hogy édesapám iszonyatosan sokat dolgozik, és nap mint nap küzd azért, hogy megteremtsen a családja számára egy jobb életet. Gondoltam, jobb lesz, ha nyugodtabb szakmát választok. Író, majd filmkritikus szerettem volna lenni. Ekkor már családi eseményeken apám lengyel piacon, fillérekért vásárolt Zenit gépével kattintgattam ugyan, de a fotógráfiáról alig tudtam valamit. Azután elkezdtem gyűjteni az 1960-as évekig visszamenőleg a National Geographic magazinokat. Nagyon szimpatikus volt, hogy vannak, akik abból élnek, hogy utaznak a világban, és más emberek életét örökítik meg. Emlékszem, egyik nap hazamentem a gimnáziumból, és megláttam egy történetet a ruandai népirtásról, a hutuk és a tuszik küzdelméről. Hihetetlen volt, hogy van, aki ezt megismertette a világgal. Azután már a fotós suliban megismerkedtem például Benkő Imre és Korniss Péter munkáival, amelyek elemi hatással voltak rám, de nagyon érdekelt a haditudósítás is. Heffele József volt a tanárom, aki az első órán közölte velünk, hogy a harmincból tíz fő végzi majd el az iskolát, és abból talán két ember marad a szakmában. Igaza lett, Szabó Bernadettel mi ketten maradtunk. Egyébként az iskolát az említett Zenit fényképezőgéppel végeztem el.

A második évben felvettek a Magyar Hírlaphoz gyakornoknak. Közben élnem is kellett valamiből, így a gyakorlat mellett egy laborban kezdtem dolgozni. Három év telt el, amikor Tóth György fotóit nagyítottam egy kiállításra, amelynek megnyitóján egykori tanárom, Szarka Klára azt mondta nekem, hogy döntsem el, mit akarok az élettől, laborálni vagy fotózni. Egyre több nagynevű fotósnak dolgoztam, nagyon sok mindent megtanultam a fotográfiáról, tehát nem volt gondom a laboratóriumi munkával, ugyanakkor éreztem, hogy mást szeretnék, még közelebb kerülni a fotóhoz.

Mégis, még évekig laboráltál Hapák Péternek.
Az elhatározás megvolt ugyan, de nem sok mindent tettem a gyakorlatban. Ekkor tudtam meg, hogy Hapák Péternek, akit a laborból jól ismertem, szüksége van egy asszisztensre, én pedig örömmel vállaltam. Az Álmok álmodói kiállítást már együtt csináltuk. Nagy segítség volt, hogy a munkám mellett használhattam a felszerelését. Nem sokkal volt idősebb nálam, mégis nagy hatással volt rám. Szabad volt, olyan életet élt, ami vonzó volt számomra. Amikor elhatározta, hogy Amerikába megy, kénytelen voltam visszamenni a laborba. Egyre jobban éreztem, hogy szeretnék egy igazi szerkesztőségbe, újságírók között dolgozni, hogy ott új tapasztalatokat gyűjthessek. 2004 környékén Kovalovszky Dani, aki ekkor már évek óta a Hölgyvilágnak fotózott, elmesélte, hogy hívták a Népszabadsághoz. Hezitált, én pedig kértem, ha nemet mond, dobja be a nevem. Egy héttel később elvállalta a megbízatást, a Hölgyvilágnál viszont felszabadult a hely.

Mennyire ragadt magával a magazinos világ?
Sokkal inkább tartom magam magazinos, mint napilapos fotóriporternek. Ha belegondolunk, Korniss Péter dokumentarista sorozatai is magazinokban jelentek meg. Engem is a hosszabb távú projektek érdekeltek, amelyeknek a magazinok voltak a megfelelő megjelenési területei. Azt hiszem, meg tudtam volna csinálni a divatanyagokat is, de amikor a Hölgyvilághoz kerültem, Sárosi Zoltán fotózta azokat. Nem is volt igazán az én világom.

Az ebben az időben készült anyagaimról csak emlékeim vannak, ugyanis a teljes archívumom az Axel Springernél maradt, amikor a világválság miatt elbocsátottak 2008-ban, pedig milyen érdekes világ volt. Addig nem használtam digitális technikát, Danitól örököltem meg az általa használt Nikon D100-as gépet. Óriási lehetőségnek tartom, hogy analóg technikán tanultam meg a szakmát, hiszen sokkal tudatosabbnak kellett lennem, de azért a digitális technika nagy ugrás volt. Sokat tanultam, közben pedig egyre jobban körül tudtam írni, mit és hogyan akarok fotózni. Imádtam például a mélyebb mondanivalóval bíró Dosszié rovatot, amit Dogossy Kati és Kurucz Adrienn szerkesztettek. Szerettem a könnyedebb magazinos tartalmakat is. A kiadónak volt saját fotópályázata, amin többször elindultam, és többször lettem az év fotóriportere, de az imázsom nem építettem soha tudatosan. Ebből a szempontból kicsit öreg lélek vagyok. Ma már nem elég jó fotográfusnak lenni, jó menedzser, jó marketinges vénával is kell rendelkezni ahhoz, hogy sikeres legyél. Ezt a mentalitást tanulnom kellene, de nem vagyok biztos abban, hogy akarom-e. Azért menjek a világ különböző tájaira hányatott sorsú embereket fotózni, hogy azután el tudjam adni, hogy meg tudjak élni?

Hol helyezkednek el nemzetközi szinten a magyar dokumentarista fotósok?
Ismertségben nem állunk jól, ezért elismertségben sem, pedig alapvetően a magyar fotósok, különösen a magyar dokumentarista fotográfusok erőteljességben kiemelkedőek. Volt olyan év, talán 2015-ben, amikor a Pictures of the Year Feature Picture Story kategóriájának mindhárom díját magyar fotós hozta el: Végh László, Móricz Sabján Simon és Kállai Márton. Pár évvel ezelőtt jöttek olyan nemzetközi lehetőségek, amelyekkel már itthon is tudunk élni. Nagy dolog, hogy a Magnum tartott workshopot Magyarországon, és olyan fotósokkal, képszerkesztőkkel találkozhattunk, akikkel addig nem igazán volt módunk. A Capa-ösztöndíj kapcsán is azt tudom mondani, hogy jó irány, hogy nemzetközi zsűri bírálja el a magyar fotósok munkáit.

2021-ben tízedik születésnapját ünnepli a Pictorial Collective elnevezésű, kortárs fotográfusokat tömörítő művészcsoport, amelyet Móricz Sabján Simonnal és Szabó Bernadettel alapítottatok. A kollektíva tagjai bíznak benne, hogy a fotográfusok tanúk és hírvivők. Hogyan változott a fotográfusok szerepe az elmúlt tíz évben?
A kollektíva tagjai különböző társadalmi rétegeket, az azokban előforduló problémákat mutatják be, ki-ki a saját maga stílusában. Bizonyos szempontból mi fotósok is egy ilyen réteg vagyunk. Életben kell tartanunk a dokumentarista műfajt, és ez egyedül nehezebb, mint közösen. Jó érzés, hogy még mindig ugyanazzal az energiával vagyunk képesek tartani magunkat a kezdeti elképzelésekhez.

Egyrészről látom, hogy igenis létezik a dokumentarista fotográfia, másrészről azt is látom, hogy van egy külföldi trendkövetés, amely szerint a dokumentarista fotográfiának nincs olyan értéke, mint mondjuk egy konceptuális fotográfiának. Magyarországon ez a két irányzat nagyon élesen válik ketté, és a két műfaj között nincs kommunikáció, pedig kellene. Külföldön látok olyan dokumentarista anyagot, amelyben megjelenik a konceptuális vonal. Egy fotó attól, hogy nem egy gyorsan elkapott pillanatot örökít meg egy sorsról, hanem csak egy részletet villant fel, ugyanúgy képes elmondani egy történetet, mint a dokumentarista fotó. Vagy a konceptuális fotográfiában egy tárgyat lefotózni, és egy mélyebb tartalommal megtölteni, megint csak nem áll távol egy dokumentarista kép mögött megbúvó mély mondanivalótól. Mindegyik műfajnak megvan a létjogosultsága. Én is fel tudom használni a konceptuális fotográfiában talált finomságokat a dokumentarista fotográfiában.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy sok médiatermék szűnt meg az utóbbi időben, amelyek nagyobb lélegzetvételű anyagokat hoztak le, különösen nyomtatott formában. Talán a NatGeo tartja még magát. Egyszerűen nincs erre anyagi keret, nem hoznak elég profitot. Ezek az orgánumok egy szűk réteget szolgáltak ki. A nemzetközi piacokon azt látom, hogy a dokumentarista fotó internetes felületekre terelődött, ami azért jó, mert bármennyi képet elbírnak az adott oldalak, viszont azáltal, hogy jellemzően egyszerre csak egy képet látunk, nem csapódnak le a hatások és összefüggések. Persze nem csak a nyomorra és annak megjelenítési formáira gondolok. Én sem csak ezeket a rétegeit fotózom a társadalomnak. Vannak szubkultúrák, ahol az emberek életvitele nagyon közel áll hozzám. Egy bácshegyi családhoz évek óta visszajárok. Egy kis házban élnek, ahol nincs vezetékes víz, a villanyt napelemek biztosítják számukra. Igyekeznek a társadalmi elvárásoktól függetlenül, sokszor nehézségek közepette, mégis szabadon élni. Szerintük a szabad élet az, ha a lelkünket nem kell eladnunk. Az élet célja, hogy a lélek szabaddá váljon ebben az anyagi világban. 2013 októberében pedig Dél-Franciaországban jártam, ahol nomád módon élő szörfösök életét fényképeztem.

A sorozat olyan társadalmi csoportot mutat be, akik átélik a flow-t hétköznapi élettevékenységeik során. Te fotósként átéled, amikor például dokumentarista anyagon dolgozol?
A sorozat abból a szempontból érdekes, hogy nem nyertem vele díjat, végül mégis ez az anyagom jelent meg a National Geographic-ban, és hozott több olyan munkát, amelyre nem számítottam. A Radnóti Színház is emiatt keresett meg, hogy dolgozzunk együtt.

2013-ban tudtam, hogy az anyag nincs kész, ezért 2019-ben pályáztam az NKA ösztöndíjára, hogy visszamehessek. Azután szeptemberben elhunyt édesanyám. Az egész ösztöndíjat vissza akartam adni. A párom győzött meg, hogy el kell mennem. Gyakorlatilag ez az út segített túlélni. Hagytam, hogy sodorjanak az események. Másfél hónapon át a kocsiban aludtam, és csupa olyan emberrel ismerkedtem meg, akik érezték, miért vagyok ott. Befogadtak. Végül az anyag olyanra sikerült, amilyennek szerettem volna látni. Ennél a sorozatnál jöttem rá arra, hogy egy arc legalább annyit el tud mondani, mint, ha az embert egy helyzetben fényképezném le.

Ugyanennél a sorozatnál mondhatjuk azt is, hogy ezek az emberek azáltal, hogy elszakadtak a civilizáció konvencióitól, megélik a legnagyobb szabadságot, és ezt az érzést ez a sport csak megerősít. Mi jelenti számodra a szabadságot?
Az anyag fotografálása közben ugyanazt a maximális szabadságot éltem meg, mint amelyet az alanyaim a mindennapjaikban. Ha a kérdést az alkalmazott munkám irányából közelítem meg, ott kevésbé vagyok sikeres. Még nem értem el, hogy csak azzal foglalkozzam, amivel szeretnék. Igyekszem hinni abban, hogy idővel eljuthatok erre a szintre. Lehet, hogy ehhez esélyt kellene adnom magamnak, hogy kilépjek abból a keretből, amelyet Magyarország jelent, és megmérettetni magam nemzetközi szintéren. Szeretnék egyszer hivatalos Magnum fotós lenni. Járnám a világot, teljesíteném az izgalmasabbnál izgalmasabb megbízásokat, azután hazajönnék egy olyan helyre, ahol otthon érzem magam. Egy kis erdőszéli házba, ahol biztonság és nyugalom vesz körül. Sok fotográfus szeretne híres lenni, sok pénzt keresni, én viszont mindig abban gondolkozom, hogyha azzal élhetek, akit szeretek, ott, amire mindig vágytam, és azzal foglalkozom, ami az életem, annál nagyobb szabadság nem kell.