Gáspár Balázs : „Akik a városukat felemelték a romokból, egy álmot is építenek”

A Rákosi-kor egyetlen budapesti városalbuma

Amikor Budapesten a Gellért-hegy felett már csak tűzijátékok robbantak és a tetején magasodó Felszabadulási Emlékmű látványa megszokottá vált, amikor a romok már eltűntek az utcákról és újra több hídon lehetett átkelni a Duna felett, éjszaka pedig díszkivilágításban pompázott a Lánchíd és a Vár, amikor ismét gyerekek játszottak és öregek horgásztak a folyó partján, amikor megint tömegek siettek a Nagykörúton, ültek a kávézók teraszán, jártak a Margit-szigetre, focimeccsre, fürdőbe és állatkertbe, akkor úgy tűnt, hogy az ország fővárosa, egy évtizeddel a második világháború vége után, újfent elég látványos és élettel teli ahhoz, hogy fényképalbum jelenjen meg róla.

A Budapest. The Hungarian Capital in Pictures [Budapest. A magyar főváros képekben] című kötetet 1956 tavaszán adta ki a Corvina Kiadó. A Reismann János által szerkesztett és negyvenegy fotográfus képeit tartalmazó kiadvány első ránézésre klasszikus darabnak tűnhet: Országház, Halászbástya, Hősök tere, belvárosi utcák, szobrok, múzeumok, templomok és parkok. Ám több okból is különlegesnek számít a hasonló jellegű városalbumok között. Jelentőségét és érdekességét a következő tényezők adják: Reismann János, a kiadvány szerkesztőjének élete, pályafutása; a képanyag, amely a szocialista érában kiadott Budapest-albumok közül az egyik legszínvonalasabb; a külföldi propagandacélzat: csak angol és francia, illetve orosz nyelven publikálták; és a történelmi 1956-os év, amikor nem sokkal az album megjelenése után forradalom tört ki a fővárosban és az országban.

Az album képeinek összeállítója, Reismann János az 1920-as évektől az 1940-es évek végéig egy hosszabb, szovjetunióbeli tartózkodást (1931–38) leszámítva az emigráns magyarok tipikus életútját, helyszíneit járta be: München és Berlin (1927–31), de főleg Párizs (1925–27, 1939–44, 1945–49), illetve néhány itthoni látogatás. 1949 májusában közös kiállítást rendezett Robert Capával és David ’Chim’ Seymourral Rómában, és valószínűleg a Magnum fotóriportere, illetve ugyanolyan ismert lehetett volna, mint ők, ám augusztusban hazajött, a következő hónapban pedig a Rajk-per kapcsán letartóztatták és koholt vádak alapján életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Öt évvel később, 1954 augusztusában rehabilitálták és szabadon engedték, majd 1954 októberétől kezdve két éven át a Hazafias Népfront képes hetilapjánál, a Béke és Szabadság című újságnál dolgozott fotóriporterként.i Ebben az időszakban állította össze a Rákosi-kor egyetlen, Budapest városát bemutató fényképalbumát, amely 1956 márciusában jelent meg.ii Reismann két okból is megfelelő jelölt lehetett a szerkesztői feladatra: egyfelől sem a Szovjetunióból való 1938-as kiutasítása, sem az öt év börtön nem térítette el attól, hogy hitet tegyen a kommunista ideológia mellett: „senki sem vonhatná kétségbe az én internacionalista meggyőződésem következetességét”, „kommunista vagyok”, mondta egy 1970-es évekbeli interjúban.iii Másfelől volt tapasztalata albumok összeállításában, és tudta, milyen fontos feladatról van szó: „A fényképezés fontos ága az, amikor ezer meg ezer felvétel elkattintásából, lemásolásából, nagyításából és kiválogatásából és értelemszerű rendezéséből könyv születik. Ez a legnehezebb, a legnagyobb felelősséget igénylő műfaj”.iv A kiadvány előszavát is ő írta, amelynek nagy része tulajdonképpen bármelyik külföldieknek szóló Budapest-albumban szerepelhetne: a lakók városuk iránti szeretetéről, a főváros történelméről, titkairól, természeti látványosságairól és építészeti értékeiről szól. A közelmúlt eseményei kapcsán azonban már megjelenik az ötvenes évek ideológiája: „A második világháborúban a fasiszták borzalmasabban, alaposabban pusztították el Budapestet, mint bárki más korábban. Néhányan úgy gondolták, hogy a város halálát ezúttal nem követheti feltámadás. Amikor a várost felszabadította a szovjet hadsereg, első feladatuk az volt, hogy a polgárok számára élelmet és védelmet nyújtsanak a hideg és a vész ellen. Ezután a budapesti férfiak és nők elkezdték újjáépíteni a városukat, ahogy őseik oly gyakran így tettek korábban. De nem csak hasonlóság volt – volt és van egy nagyon fontos különbség. A férfiak és a nők mások lettek, szabadabbá és erősebbé váltak, saját maguknak építenek. Ezek a férfiak és nők, akiknek az arca néha rád néz a következő oldalakról, akik a városukat felemelték a romokból, akik iskolákat és gyárakat, házakat és hidakat építenek, egy álmot is építenek, amely lassan valósággá válik”.v A bevezető alapján látszik, hogy a kiadvány célja nemcsak a háború után ismét talpra állt magyar főváros idegenforgalmi célú bemutatása volt, hanem a fennálló rendszer pozitív oldalainak a hangsúlyozása is.

Az album százhetvenöt képének a többségét neves – Gink Károly, Járai Rudolf, Kotnyek Antal, Reismann János, Rév Miklós, Vadas Ernő –, illetve (ma már) kevésbé ismert – Czeizing Lajos, Hollenzer Béla, Jónás Pál, Ráth Károly, Zinner Erzsébet – fotográfusok készítették. Az MTI fotóarchívumában található képek alapján arra következtethetünk, hogy a fotóriporterek 1954-ben tudatosan járták és örökítették meg a várost egy Budapest-album létrehozásának érdekében, így a legtöbb fénykép ebből az évből származik.vi A kötet a város klasszikus nevezetességei, látványosságai mentén három fejezetre tagolódik: Panorámák – A hidak – A folyó, Terek – Utcák – Házak, Parkok – Fürdők – A környező vidék. Az első kettő és az utolsó fénykép azonban kívül esik ezen a besoroláson, és szimbolikus jelentőséggel, jelentéssel bír. „Az első fénykép a könyvben ennek [a háborúnak] az emléke: egy kiégett ház csonkja, egy újjáépítő munkás sziluettje. Ez a választóvonal fotográfiája, valami végének és valami elejének a fényképe” – írja Reismann a bevezetőben.vii Az albumról megjelent egyik kritika szerint „a kötet legjobb fényképe a nyitókép. […] Romos házfalat ábrázol, egy töredezett ablaknyílásban csákánnyal kőműves dolgozik”.viii Ez az egyetlen kép az albumban, amelynél szerepel dátum: 1945. A kötet tehát ezt az évet jelöli ki az új rendszer kezdőpontjának, amikor is a háború vége után azonnal megindult az újjáépítés, a szocialista álom megvalósítása. A Vadas Ernő által készített második fényképen az előtérben virágzó bokrok és fák, a háttérben a Felszabadulási emlékmű, vagyis a Szabadság-szobor látható, amelyet a megszálló szovjet hatóságok állítottak fel 1947-ben.ix A két kép együtt Budapest, a város és a természet újjászületését szimbolizálja. A fotókon a munkás és a szobor sziluettje szinte ugyanott helyezkedik el: a csákányból pálmaág lesz, a munka elhozza a győzelmet és a békét, a dolgozó pedig felszabadul.

A valóság azonban más. A nyitóképet Robert Capa készítette utolsó budapesti látogatása alkalmával, 1948-ban. „A régi Ritz Hotel csonka tetején apró figurák verték csákánnyal a szálló kiégett téglafalait. Mikor a dolgozó emberek sziluettjét megláttam az égen, elővettem a kamerámat” – írta Capa a Holiday magazin 1948/9. számában megjelent cikkben.x A fotóriporter a hotelt illetően tévedett: a képen a Hotel Hungáriát bontják.xi „A pesti Dunapart romtalanítása az elmúlt hetekben kezdődött meg, legkésőbb decemberig a földszintig lebontják a Carlton és a Hungária Szállót” – írta a Szabadság című újság 1948. szeptember 8-án.xii Valójában tehát nem újjáépítés, inkább egy szebb kor maradványainak végleges eltűntetése volt folyamatban.

Az album és a benne szereplő képek (még ha más korszakban is készültek) értelmezési keretét mindazonáltal a kommunista párt által központilag meghirdetett művészeti irányzat, a szovjet mintájú szocialista realizmus adta meg, amelynek az új típusú élet bemutatása volt a célja, így az épülő szocializmus eredményei és a kor propagandájának tipikus témái is megjelentek a kiadványban. Az ipar fejlődését óbudai és csepeli gyárak és kémények, épülőfélben lévő lakótelepek jelezték: Vadas Ernő Csepel sziget [sic!] című képen például csak a Dunát, egy hajót és a Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek füstölgő kéményeit látjuk. Néhány épület, mint a Kispesti Egészségügyi Intézet, a MOM Kulturális Központ vagy a Szabad Nép újság épülete is ideológiai alapon kaphatott helyet, mindezen kívül pedig ott voltak még a szovjet emlékművek, a Népstadion, az úttörővasút, és persze a mindenhol felbukkanó vörös csillagok, miközben a csepeli könyvvásáron a gyerekek könyveket lapozgattak, az ifjúság a szabadban tanult, a dolgozó nép pedig az Országház folyosójára is bemehetett. Végső soron minden a város újjászületését és az ismét pezsgő életet mutatta: a romok eltűntek, a hidak újjáépültek, az emberek újra dolgoztak, játszottak, pihentek.

A témaválasztás ugyanakkor önmagában még nem volt biztosíték a sikerre. „Igazán művészi magaslatra csak a realista megjelenítés emelheti az alkotásokat. Ez a fényképezésnek is az egyetlen járható útja” – írta Rév Miklós 1954-ben A realista fényképezésről című cikkben.xiii A (szocialista) realizmus az eszmei tartalom és a forma összhangját kívánta meg. Vadas Ernő éppen a formai elemek túlhangsúlyozása miatt ítélte el az 1945 előtti korszakot (egyúttal saját és kollégái korábbi munkásságát), ugyanakkor szerinte a megváltozott viszonyok között is csak használhatnak a múltban szerzett ismeretek és felkészültség.xiv A szocialista realizmus valóban nem jelentett radikális szakítást a múlttal, épp ellenkezőleg, egy olyan „programot fogalmazott meg, amely minden múltbeli korszak művészeti örökségét kisajátította: a múlt művészetének elutasítása helyett a művészeknek az új szocialista művészet szolgálatában kell felhasználniuk azt”.xv A kommunista párt a művészi örökségét a saját politikai céljaira használta fel, és ez a fotóművészet területén sem volt másképp. Az ötvenes évek szocialista realista képein épp ezért a két világháború közötti magyaros stílus formai jellemzői köszönnek vissza,xvi és számos képen már akkor is klasszikusnak számító budapesti témákat és jeleneteket látunk: panoráma a budai oldalról; a Lánchíd és az Akadémia utca az Országház tetejéről; a Budai várnegyed a Mátyás templommal; a Nemzeti Múzeum; tűzijáték a Citadella felett; emberek parkokban, utcákon, Duna-parton.

Néhány fénykép azonban mintha nem felelne meg a szocialista realizmus elvárásainak – és épp ezek miatt figyelemre méltó és különleges ez az album a szocialista korszak hasonló típusú darabjai között, ez teszi, mai szemmel nézve is, érdekessé és élővé. Reismann János egyik, a Dagály fürdőben készített képén közelről látjuk a medencében egymás mellett szorosan üldögélő embereket: a legidősebb, kucsmában lévő férfi üres, semmibe meredő tekintete nem a boldog szocialista életet, hanem inkább egy nehéz sorsot, egy megfáradt, a végességgel szembesülő egyént mutat meg. Ez a fénykép is jól mutatja Reismann alkotói attitűdjét, amely ideológiák nélkül örökítette meg a világ spontán megnyilvánulásait: „Mindig az emberi közvetlenség és az eleven kifejezés érdekelt. […] a valóságról akartam tanúvallomást tenni. A valóság mérhetetlen gazdagságából nem önmagukban szép képeket akartam kiragadni, hanem az emberi élet és a természet összefüggéseit örökítettem meg”.xvii Rév Miklós Öreg házak egy öreg utcában című fényképén három távolodó gyerek sziluettjét és járdára vetülő árnyékát, illetve a környező házak körvonalait látjuk. Mintha a saját fotójának szólna a formalizmus vádja, amikor azt írja Rév, hogy „ha egy képen a világítás rafináltsága, vagy hiánya, a túlzott sötétség az uralkodó, s természetellenesen, mondhatnók: sejtelmesen, misztikusan bontakoznak ki az alakok a homályból, akkor a kép szemlélője végül már nem is tudhatja, mit akar ábrázolni a fényképező”.xviii Mégis, egy-egy ilyen kép többet érzékeltet egy város hangulatából, mint a kiszámítható propaganda- és a sablonos városképek, amelyekből összességében azért többet találunk az albumban.

A változó színvonalú képanyag és a városalbumokkal szemben támasztott különféle elvárások miatt a korabeli kritika vegyesen fogadta a kiadványt. Máté Györgynek a Fotó magazinban megjelent kritikája szerint az albumnak igazi budapesti atmoszférája van és érzékletesen mutatja be a fővárost. Reismannt, írja, „mindenekfölött az ember, ez esetben a magyar főváros átlagembere érdekli. Képei és szerkesztési elvei is erről tanúskodnak. […] Olyan ábrázolásra törekszik, ami nem különbözik az élettől”.xix Az albumban így „nem idegenforgalmi propaganda-Duna, protokoll-Margit-sziget, lakkozott Városliget” látható, ellenkezőleg, a főváros „olyan, amilyennek mi budapestiek ismerjük és szeretjük, hétköznapi, kissé rendetlen és piszkos”.xx Ugyanakkor szerinte még vonzóbbá tenné a várost, ha annak nem csak a szemet-lelket gyönyörködtető, hanem az árnyékos oldala is be lenne mutatva – például az elhanyagolt vagy idejét múlt helyek, és a munkásemberek élete, amelyben „sok szépség, romantika [van], ha nem is magukban az épületekben, de az ott lakó emberekben”.xxi Az is jellemző, hogy a szerző melyik négy képet emelte ki: szerinte szép, igazi budapesti jelenet egy óbudai gyár közelében, a sínek mellett várakozó embertömeg; a látogatót minden alkalommal lenyűgözik a Népstadion tribünjének pilonjai; a főváros legszebb útvonala a virágos Sztálin út; az úttörővasúton pedig örömmel láthatjuk, ahogy már a kisgyermekeket is elkezdik munkára nevelni. Kriss Géza – akinek egy képe is megjelent az albumban – kevésbé volt lelkes az albummal kapcsolatban: szerinte az sem idegenforgalmi toborzónak, sem gyönyörű emléknek nem alkalmas, továbbá „nem teljesen tükrözi azt a magas nívót, amit a magyar fényképező kultúra magának világszerte kivívott”, és „több olyan kép akad, melynek művészi hitele ellen kifogást lehet emelni”.xxii Szerinte a kiadványt szerkesztőbizottságnak kellett volna összeállítania, illetve a nyomtatás rossz minőségére is felhívja a figyelmet. Szabó Zoltán, a Látóhatár újságírója a British Museum közelében látta meg a könyvet, az tehát valóban eljutott külföldre. Szerinte „valószínű, hogy nyugati olvasóban ez a könyv ezt az érzést kelti: a másfélmilliós Budapest, sajnos, meglehetősen kihalt város […] a fotókönyv egyébként nem rossz, bár kissé szedett-vedett. Szerkesztője: Reismann János, fényképésznek kiváló, a várost magát nem túlságosan érti”.xxiii A cikk szerzője inkább a város neoklasszikus vonásait hangsúlyozta volna, egyes helyeket hiányol a válogatásból (például a Lukács- és a Császárfürdő udvarát), az újabb épületeket nem tartja túl jelentősnek, számos képet pedig konvencionálisnak talál, ugyanakkor „azok a képek, amelyek a város egy-egy hangulatát, a fénytöréseket, a folyó folyton változó képét akarják megörökíteni: igen művésziek s bizonyítják, hogy jó magyar fotográfusok nemcsak külföldön vannak. A szerkesztő bőven vett fel a gyűjteményébe olyan ködös, homályos képeket, amelyek a részleteket elrajzolva, egy-egy hangulatot sikeresen fejeznek ki”.xxiv

Az albumot az utolsó kép mintegy keretbe foglalja: akárcsak a második fotón, ezen is a Szabadság-szobor látható, ugyanakkor éjszaka, a sötétségből kiemelkedő fehér, fantomszerű alakként. A Budapest. The Hungarian Capital in Pictures kiadvány megjelenése után valamivel több, mint fél évvel kitört a forradalom: a Felszabadulási Emlékmű alatt álló hatméteres, zászlós szovjet katona szobrát ledöntötték, a Nagykörúton ismét tankok vonultak, az utcák és házak megint romosak voltak, a parkokban pedig tüntettek és embereket temettek el. Az utolsó kritikák 1956 szeptemberében jelentek meg, az album az októberi forradalmat követően azonban mind a budapesti városalbumok sorában, mind Reismann János életművében feledésbe merült – pedig a Budapest és annak képi reprezentációja, a fotó- és várostörténet, illetve a vizuális propaganda iránt érdeklődők számára egyaránt tartogat érdekességeket.

A tanulmány a Nemzeti Kulturális Alap Fotóművészeti Kollégiumának támogatásával készült.

Lábjegyzet:

1 Reismann János: Nyugtalan évek. Corvin Kiadó, Budapest, 1982, 130–131., illetve Kincses Károly: A két Reismann. Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, 2004, 60–62. Reismann legelső fényképe 1954. október 13-án, az utolsó 1956. október 10-én jelent meg az újságban. Az utolsó lapszám 1956. október 17-én jött ki. Lásd: Béke és Szabadság, 1954. október 13.; Béke és Szabadság, 1956. október 10. címoldal; Béke és Szabadság, 1956. október 17. 3.
2 Fotó, 1956/2., 23.
3 Reismann János: Nyugtalan évek. Corvin Kiadó, Budapest, 1982, 129.
4 I. m., 134.
5 Budapest. The Hungarian Capital in Pictures (szerk. Reismann János), Corvina, Budapest, 1956, 6. A szerző fordítása.
6 Korábbi, 1940-es évekbeli, és 1955-ös fényképek is szerepelnek az albumban. Például Kinszki Imrétől is bekerült egy fénykép, ami biztosan a háború előtt, de az is lehet, hogy még az 1930-as években készült.
7 Budapest. The Hungarian Capital in Pictures (szerk. Reismann János), Corvina, Budapest, 1956, 6.
8 Szabó Zoltán: „Pesti album”, Látóhatár, 1956/5., 257.
9 Ungváry Krisztián–Tabajdi Gábor: Budapest a diktatúrák árnyékában. Jaffa Kiadó, Budapest, 2012, 115.
10 Holiday, 1948/9., 68. A szerző fordítása.
11 A Hotel Ritz az Eötvös térnél állt, 1945-ben azt is bombatalálat érte, de a romjait már 1947-ben eltakarították.
12 Szabadság, 1948. szeptember 8. címoldal
13 Rév Miklós: „A realista fényképezésről”, Fotó, 1954/1., 18.
14 Vadas Ernő: „Így látom én…”, Fotó, 1954/1., 16.
15 Boris Groys: Educating the masses. Socialist Realist Art,Boris Groys: Art Power, MIT, London, 2013, 142. A szerző fordítása.
16 Ebben az is szerepet játszott, hogy „[…] a korszakban a fényképezők jó része a magyaros stílus nagy öregje volt, akiktől a derű, az optimizmus képi kifejezése nem állt távol, a fiatalabb fotóriporter-nemzedék pedig tőlük tanulta a szakmát”. Lásd: Stemlerné Balog Ilona: Történelem és fotográfia. Osiris Kiadó, Budapest, 2009, 199.
17 Reismann János: Nyugtalan évek. Corvin Kiadó, Budapest, 1982, 134.
18 Folytatva az idézetet: „Az ilyen képeken a lényegtelen elemek eltorzítják a mondanivalót, elnyomják az eszmei tartalmat (ha ugyan ilyen esetben egyáltalán eszmei tartalomról beszélhetünk). Az effajta formalista fogások a hanyatló burzsoá kultúra maradványai.” Lásd: Rév Miklós: „A realista fényképezésről”, Fotó, 1954/1., 17.
19 Máté György: „A Budapest albumFotó”, 1956/4. 15.
20 Uo.
21 Uo.
22 Kriss Géza: „Még egyszer a Budapest albumról”, Fotó, 1956/5. 17.
23 Szabó Zoltán: „Pesti album”, Látóhatár, 1956/5., 256–257.
24 Uo.