Szegedy-Maszák Zsuzsanna: Piti Marcell variációi a tájképre

Piti Marcell sorozatokban gondolkozik, amelyek készítése és alakítása időnként évekig tartó munkafolyamat. Képcsoportjainak fő elemei fényképek, pontosabban: valamikor valaki által valamilyen kamerával készült felvételek, de a kiállítási falon egymásra helyezett rétegekkel, a fotókönyv formátummal vagy akár a térbe helyezett tárgyakkal a fénykép két dimenzióval lehatárolt határait is szereti feszegetni. Munkáiban érezhető a fényképészet klasszikus tudása, a kísérletezésre és a fotóra mint médiumra való reflektálás iránti vonzódás. Egymást követően készít olyan közömbös hangulatot idéző sorozatokat, amelyek elrejtik saját személyes érzelmeit, vagy bemutatják a jelenkori magyar társadalomban megfigyelhető jelenségeket, viszont valamennyi alkotásában közös elem az ember és a táj, az ember és a környezetének kapcsolata. Piti Marcell fiatal alkotó (1990-es születésű), a Kaposvári Egyetem Fotográfia Szakán végezte az alapképzést, majd a MOMÉ-n, 2017-ben kapott mesterszakos diplomát. A továbbiakban az elmúlt öt évben készült öt sorozatot, a Public Image (2015), a Belső tájak, (2017), a Fences (2019), az Apaföld (2020), valamint a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíj keretében a Capa Centerben bemutatandó, azonban a koronavírus miatt félbeszakadt Maga ura című fotósorozatát szeretném ismertetni.

A Belső tájak című diplomamunkájának középpontjába az identitást formáló helyhez és tájhoz való kötődést, valamint az emlékezés mechanizmusait helyezte. A színes és fekete-fehér, a keretezett-keretezetlen, a nagy- és kisméretű fényképek egymás mellé és egymásra helyezése egy „asszociációs háló” révén „naplószerű emlékművet” alkotott.i A címben kifejezett szembeállítás jelzi, hogy az alkotó számára a táj nem egy tőlünk független, objektíven leképezhető látvány, hanem egy emlékekkel és élményekkel szorosan összekötött érzés, melybe, hogy visszaadhassa, az alkotónak bele kell nyúlni a tájba, el kell rendezni az elemeket, be kell állítani a fényeket. Ennek a képcsoportnak a stílusa évekkel később majd visszaköszön a Maga ura sorozatában.

Saját közvetlen környezetétől elvonatkoztatva 2011-ben, még főiskolás diák korában, Piti Marcell egy virtuális utazásba kezdett. Arra kereste a választ, hogy vajon lehet-e készíteni Budapesten New York-i hangulatú városképet? Ha kizárólag a vizuális érzékelésünkre hagyatkozunk, és nem érezzük egy hely hőmérsékletét, páratartalmát, nem szagolhatjuk az ottani illatokat és nem halljuk az ott körülvevő hangokat, akkor meg tudjuk-e határozni, hogy mely földrészen, milyen kulturális környezetben járunk? Ezt a felvetést folytatva látott hozzá 2015-ben a Public Image sorozatához, ami egy folyamatos, lezáratlan projekt, egyfajta utazás a Google Utcaképpel (Google Street View). Olyan városokat mutat be nekünk, ahol ő maga még nem járt és ehhez olyan fényképeket használ, amelyek egyfajta köztulajdont képeznek (valójában a Google 2007-ben beindított szolgáltatásának szabadon letölthető tulajdonát). Alkotása során a mások által főleg feltérképezés funkcióval készített fényképeket teszi magáévá, illetve ismerőssé az idegen városokat. Sorozatának alapelemei a Google Utcaképpel megnézhető felvételek, ahol a személyiségi jogok védelme miatt a pontosan beazonosítható elemeket (emberek arcát, kocsirendszámokat) az adatbázis algoritmusa automatikusan elhomályosítja. A posztprodukciós manipulációt az alkotó megtoldja azzal, hogy az eredetileg színes felvételeket fekete-fehérré redukálja, majd átfordítja negatívvá, vagyis az eredetileg nyílt hozzáférésű információszolgáltatás céljával készült fényképekből az átalakítás folytán további adatok vesznek el, és csupán a feliratok, az építészeti és utcai elemek maradnak meg tájékozódási referenciákként.

Ha csak nincs bennünk egy automatikus negatív-pozitív megfordítási látás, akkor azt hihetnénk, hogy éjszakai képeket nézünk, este hazatérő, közömbösen vonuló dolgozókkal vagy hajnalban iskolába induló egyenruhás diáklányokkal, éjszakára parkolóban várakozó iskolabuszokkal, kihalt utcákkal és játszóterekkel, az éj csendjében elősettenkedő kóbor kutyákkal. A Google Utcaképben bizonyára hosszas órákon át ólálkodó művész időnként kifejezetten lírai kompozíciókra bukkan a panorámakamerával szerencsésen elkapott pillanatok között. A New York-i vízparton elmélkedő rückenfigur, vagy egy parkban a fatörzsek, a faágak és árnyékaik fehér hálózatában kottából harmonikázó alak a mostanában neoromantikusnak nevezett fényképészet kategóriájába is beleillene. Máskor humorral találkozunk: egy esküvői ruhaszalonba belépő görnyedt hátú idős úr, vagy a kisgyerekével pózoló, a New York-i Szabadság-szobor mozdulatát utánzó anyuka és az őt fényképező, a kép bal csücskében belógó szelfibotos mobil mind arra készteti a befogadót, hogy a képek nézése során egy gyors történetet találjon ki. A humor a személyiségi jogok védelmében alkalmazott számítógépes eljárás megzavarásában is tetten érhető, a kép a képben műfaj esetében nem minden arc felel meg az algoritmusnak: míg a moszkvai utcai arcképrajzolók kirakott példáin a felismerhetetlenségig homályosak a feltehetően hollywoodi sztárokról készült gyorsportrék, a főút mellé kihelyezett óriásplakáton megjelenő arcoknak csak egy része felismerhetetlen.

A Google Utcakép célja a feltérképezés, a teljes lefedés, egyfajta enciklopédikus adatbázis létrehozása. Azzal, hogy a külön-külön felvett és a térképhez rendelt fényképeket Piti Marcell kiemeli az adatbázisból, tulajdonképpen a fotó mint médium definícióját ragadja ki a kontextusból. Emellett a fénykép, különösen az immerzív képalkotások történetét viszi tovább azzal, hogy sorozatából álútikönyveket készít. A 19. századi karosszékes utazók a térélményt magában hordozó sztereóképek révén érezték át az Alpok fenségességét vagy a távoli városok egzotikusságát. A Google Utcaképben hasonló térélményben van részünk, amikor a panorámaképeket mozgatva 360 fokban körbenézhetünk az utcák kijelölt pontjain. Öt könyvből álló szettjének (Tokió, New York, Mexikóváros, Moszkva, Párizs) borítóira az alkotó egy-egy logószerű, saját maga által tervezett motívumot helyezett, amelyet az adott város utcaképeiből ragadott ki és alakított dizájnos elemmé (például a Mexikóváros borítón az íves átjáró falára graffitizett kőkapu ábrája). Az öt logó azokat a világvárosokkal azonosított városérzéseket tömöríti magába, melyek az utcák virtuális bejárása során alakultak ki. Ez adja a Public Image személyességét, hiába a címben olvasható nyilvános jelző, hiába tudjuk, hogy csak köztereket látunk, a válogatás és az átalakítás révén egy magyar alkotó budapesti karosszékében világvárosokról alkotott képeit látjuk viszont. 2018-ban az öt album tartalmát egyetlen könyvvé összesítette és a városok beazonosítása nélkül az alkotó tulajdonképpen visszatért a projekt eredeti indító kérdéséhez, vagyis, hogy egy utcarészlet mennyire képes érzékeltetni egy adott város hangulatát.

Szorosan kapcsolódik a Public Image sorozathoz a Fences, amely 2019-ben a Rencontres d'Arles nemzetközi fotófesztiválon Virágvölgyi István rendezésében a Walls of Power csoportos kiállításonii is látható volt és szintén a Google Utcakép fényképeit használja alapanyagul. Ezeken a felvételeken a Google által alkalmazott algoritmus, amely alapvetően az arcok és rendszámok elhomályosítását eredményezi, a nemzetbiztonsági szempontból kiemelkedő fontosságú diplomáciai központokra is kiterjed. Így homályosodik el Belgrádban az amerikai, Berlinben az izraeli nagykövetség épülete, vagy ha éppen az épület felismerhető marad, az azt körülvevő felfegyverzett katonák gesztusaiból tudjuk, hogy fényképet készíteni ezeken a helyeken elvben nem szabad. A köztéri fényképezés tiltása mögött persze eltérő történetű helyekhez eltérő asszociációk járulnak, hiszen más indítékkal tiltották egyes helyeken a felvételeket Magyarországon a Kádár-rendszerben és más félelem húzódik amögött, ha a New York-i vagy a londoni metróban csak engedéllyel lehet fotózni. Piti Marcell sorozata azonban kevésbé a fotózás tiltását, mint a határ állítását, az elkerítést, a hozzáférés gátlását helyezi előtérbe, ennek háttere pedig már nem a magyar 20. századi történelemben, hanem a jelenben, a határfalak világszerte megfigyelhető építési hullámában és a menekültválságban érhető tetten.

A debreceni MODEM-ben 2020 őszén Váczi Lillával közös Termő/föld című kiállításon Piti Marcell az Apaföld sorozatával szerepelt,iii amelyen másfél évvel korábban kezdett dolgozni. Egy elhúzódó alkotófolyamattal több-kevesebb mértékben együtt jár, hogy a munkák új jelentésréteggel egészülnek ki, és ilyen értelemben, a sorozatban benne van az idő múlása is. Mintegy füzért alkotva, az egyes műveknek saját kronológiájuk van a képcsoporton belül, ami nem csak az alkotófolyamat, hanem a jelentés alakulásának különböző pillanatait jelenti. Eredeti kiindulópontja a Public Image sorozathoz köthető annyiban, hogy a Google Utcakép adatbázisban nem hozzáférhető, vagyis azzal, hogy kocsival nem bejárható, kvázi nem látható és nem létező utakat szeretett volna dokumentálni, hozzáférhetővé és virtuálisan bejárhatóvá tenni. Piti Marcell számára, ahogyan Váczi Lillának is, az alföldi táj azonban nemcsak ismerős, de emlékeket hordoz: „Az emlékezés kiismerhetetlen rendszerében a tájak csomópontok. Olyan helyek, ahol több út vagy vonal találkozik.”iv Idővel az alföldi, pontosabban a tanyasi világ tárgykultúrája iránti érdeklődés vált hangsúlyossá. Ebből született az öt fehér, és a három fekete alapon, amolyan légüres térben lebegő tárgyakat ábrázoló fénykép. A fehér alapú képeken megjelenő tárgyak – hokedli, barack, betonnal kitömött megmetszett fatörzs, lyukacsos vályogfal – a befelé fordulást, az idő múlását, a mezőgazdasági életből adódó nehézségeket, a folytatás akadályozását érzékeltetik. Ezzel szemben a fekete alapú képeken némileg ellentétes sejtetéssel megjelenik az új élet vagy az előrehaladás lehetősége: az alföldi tájban gyakran látott eldobott benzines kannában egy madárfészek látható, míg a középső képen egy ablakon keresztül a dél-alföldi széles horizont tárul elénk. Egy sarokfalra installált, pasztell-rózsaszínű tapétán elhelyezett fényképeken ismét a tanyasi tárgykultúra jellemző tárgyait láthatjuk. Egyedül itt és a holland tájkép kiszívott színű fotóreprodukciójánál jelenik meg szín az Apaföld sorozatban. A kiállítótérben talán legdominánsabb mű azonban a három fatörzzsel megtámasztott széles látószögű panorámakép, melyen egy bedőlt falú és tetejű ház látható. A térbe állított három fatörzs negatív fehér formaként megismétlődik a fényképen, ahogy a ház egyik falát támogatják.

Hasonlóan személyes hangvételű, de ezúttal más családok környezetükkel alakított kapcsolatába ad betekintést Piti Marcell legújabb és még befejezetlen Maga ura című sorozata. A túlnyomórészt kültéri fényképek a tájképes portré műfajba sorolhatók, azoknak a festményeknek a leszármazottai, amelyek a földesurakat a birtokukkal együtt ábrázolják, ilyen például Thomas Gainsborough Mr & Mrs Andrews (1750) című híres alkotása is. Csak éppen míg Gainsborough festményén a házaspár mellett prominensen látható földbirtok az egyre növekvő gazdagságukra utal, addig a Piti Marcell kompozícióin látható alakok a saját birtokukon keményen dolgozó mezőgazdasági munkásokként szerepelnek. (Közös azonban, hogy valamennyi ábrázolt személyen érezhető a saját sorsa és élete alakításából eredő büszkeség.) A felvételeken látható szereplők négy családból származnak. Olyan fiatalok, akik leginkább saját döntésük eredményeként az archaizmust a modernséggel, a természetességet a mesterségessel keverik, és a fenntarthatóság jegyében ökotanyákon élnek és dolgoznak: biokertészek, állattenyésztők, tájvédelmi őrök és fazekasok. Munkájuk célja nem az árutermelés, hanem az önellátás. A fényképek készítése mögött rejlő alkotófolyamat időigényes és többrétegű, egyrészt a családokkal eltöltött idő során az alkotó betekinthetett az ökogazdászok sajátos életfilozófiájába, környezetükhöz – tájhoz, állatokhoz – kötődő egyéni kapcsolatukba. Másrészt maguk a felvételek is időigényes beállítási folyamatról tanúskodnak. Színpadias hatásúak a természetes megvilágítást olykor kiegészítő fények, a tárgyak és az alakok pedig geometrikus idomokként jelennek meg, a mozdulatokon érződik a felvétel készítéséhez szükséges hosszabb kitartás. A beállított jelleget a klasszikus formanyelvből kölcsönzött elemek is erősítik, a sokszor szimmetrikus kompozíciók a képsíkjával párhuzamos síkokból épülnek fel. Ezeken a fényképeken élénk, erős színek dominálnak, ami a gyerekekkel és erejük teljében lévő dolgozó fiatalokkal együtt a természetben rejlő lehetőségek kihasználására ad reményt és az Apaföld komorabb, múltba forduló képeivel erős kontrasztot alkot. Piti Marcel elmúlt öt évben készített valamennyi sorozata az ember vagy egy közösség által definiált – tanyasi vagy városi, ismerős vagy ismeretlen – tájat állítja középpontba. A médium és a különböző fényképészeti műfajok jellegzetességeire és funkcióira is reflektál, miközben korunk környezetünkhöz való ambivalens viszonyát tárja elénk.

Lábjegyzet:

1 Somosi Rita: Egy új generáció margójára. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia szakos végzős hallgatói, 2017/3 LX. évf. 3. sz. http://www.fotomuveszet.net/korabbi_szamok/201703/egy_uj_generacio_margojara, utolsó megtekintés: 2020. 12. 13.
2 Arles, 2019. július 1. – augusztus 25.
3 2020. szeptember 5. – október 4.
4 Czvetkó Fruzsina kurátori bevezető szövege, http://www.modemart.hu/kiallitas/termo-fold/