Fogarasi Klára: A szekszárdi Borgula fényképész-család privát képei

A régi családi fotóalbumok iránti érdeklődés töretlen: tárgyi mivoltuk, a súlyos, sokszor impozáns méretű könyvek aranyozott szélű vastag lapokkal – már azelőtt felkeltik az érdeklődést, mielőtt magukat a fotográfiákat látnánk: a korabeli ruhákkal, tekintetekkel, gesztusokkal. De napjainkban megtörténik, hogy egy család fotóit nem eredetiben birtokoljuk, hanem csupán a digitális másolatokat. Nincs bőrkötés, rézveret, simítható felület – csak monitoron jelennek meg az arcok, mozdulatok, élettörténetek – „testetlen” tanúi az adott kornak, történéseknek, az IDŐnek. A kérdés nem költői, nagyon is valóságos: 2001 óta őrzöm a neves Borgula család három generációjának képeit,i és a CD anyagát lapozva egyre sürgetőbbé válik, hogy mielőbb nyilvánosságra kerüljenek – látva a régi képek iránti mohó érdeklődést a közösségi oldalakon. Ezek a felvételek akkor is kíváncsiságot ébresztenének, ha nem tudnánk, hogy a Borgula műterem fényképészei megyeszerte kliensek ezreit kapták lencsevégre majdnem egy hosszú századon át. Képek sokasága került ki műtermükből 1910-től 2004 áprilisáig. Az általuk készített fényképek a gazdag sárközi falvak sokszobás házainak tágas falait díszítették, helyenként életnagyságban. Nem egy átlagos fotográfus família tagjai tehát, hanem sokkal inkább kivételezett helyzetűek voltak egy olyan térségben és olyan korszakban, amikor a családi fotográfiáknak a maiaktól eltérő értékük volt. A család privát fényképeivel kapcsolatos kérdések és válaszok sora ezért többszörösen fontos. Növeli a kibontható történet részleteinek hitelességét és értékét, hogy a képekkel való ismerkedéskor a család akkor legidősebb tagja, a 78 éves Borgula Emil jónéhány képhez kommentárokat is fűzött, a vizuális családtörténetet szóbeliekkel egészítette ki.

A képanyagból és emlékezésből így visszafejthető Borgula Ede, részletesebben Borgula Vilmos, és vázlatosan Borgula Emil fényképész működésének története.ii A családdal való személyes találkozáskor, 2001. október 23-án a privát fotógyűjtemény volt a kiindulópont: a családi élettörténet keretében és a retrospektív emlékezésben rekonstruálódott összefüggésrendszerében, felkérésre, szóbeli kiegészítésekkel, hivatalos dokumentumokkal. Néhány adattal kiegészítve elénk tárulnak egy olyan fényképészcsalád mindennapjai, amelynek tagjai a 20. századnak azokban az évtizedeiben dolgoztak, amikor a szolgáltató fényképész-ipar a virágkorát élte. Bepillanthatunk hivatalos és magán élettereikbe, megismerhetjük a korabeli életstílusok (lakáskultúra, divat, gyermekjátékok, szokások) néhány elemét, és kevés szabadidejükben gyakorolt passzióikat. A birtokukban lévő eszköz, a fotó-apparátus – mint egy időgép-kaleidoszkóp – jóvoltából a képek váratlan mozzanatokat idéznek elénk a múltból: egyszer fontos, máskor jelentéktelennek tűnő képeket, a sorsukra bízva, és a néző emlékezetére hagyatkozva arról, hogy mit őriznek meg, és mit engednek a felejtés mély kútjába hullani.

Az eredeti képek őrzője, tulajdonosa akkor Borgula Emil volt, ő a történet narratív szálait összefogó központi szereplő, akinek emlékezetén (gondolatain és érzelmein) keresztül szűrődtek át a családhoz fűződő események. A 304 darab különböző korszakokból származó fotó mellett őriztek 16 darab régi iratot, 8 darab újságkivágást a műterem életével kapcsolatban, cikkeket, hirdetéseket, levél- és boríték fejléceket, 3 darab verso-ról, illetve 6 emblémáról készült fotót, és 24 darab háttérként szolgáló fóliát. A privát szféra emlékeinek őrzése mellett a szakmai múlt dokumentumait is fontosnak tartották. De föltárul annak a városi közegnek is néhány jellemző helyszíne és pillanata is, ahol éltek. Szekszárd, a megyeszékhely, életterük központja és kiindulópontja volt, amely némelykor, bizonyos pillanatokban a „nagy történelem” színterévé is vált. Az üzleti útjaikon bejárt sárközi falvakban pedig megismerhették azokat a helyi hagyományokat, amelyek napjainkra nyomtalanul eltűntek. Az őrzött képanyagból itt a fényképészeket és életük privát és nyilvános helyszíneit bemutató képekből válogattam.

A család történetének kezdete (a legkorábbi visszakereshető, igazolt dátum) Borgula Ede (a műteremalapító) és testvére, Vilmos (Ede halála után a praxis folytatója) édesanyjának eredetiben őrzött keresztelőlevelében és későbbi házasságlevelében található. Eszerint férjének (Ede és Vilmos édesapjának), Borgula Andrásnak születési éve: 1848 (helye Besztercebánya). Vomaszta Judit és Borgula András 1873-ban házasodtak össze, amikor a férj 25, felesége 17 éves voltiii Tizenöt gyermekük született Borgula Emil visszaemlékezése szerint, akik közül hatnak a nevét és születési évét is föl tudta sorolni, s még két testvér nevét. A tizenöt gyermek közül két fiú élete kötődött Szekszárdhoz.

Borgula Edéről a családi albumban tíz felvételt őriztek - kamasz és fiatal felnőtt korától kezdődően.iv A képeken elegáns, könnyed és vidám fiatalember benyomását kelti. A Budapesten élő asztaloscsalád hatodik (?) gyermeke, a családi szájhagyomány szerint bohém természetű fiú volt. A színészettel is próbálkozott, majd fényképész lett. Az nem tudható, hol tanulta ki a mesterséget, azt viszont számon tartották, hogy Pesten, a VIII. kerületben, a József u. 43. sz. alatt volt először műterme,v de ezt tüdőbaja miatt vidékire kellett cserélni.vi Az sem ismert, milyen élmény, és milyen információk alapján választotta Sárközt a letelepedéshez. A fővárostól 144 km-re fekvő Szekszárd 1910-ben, – amikor Borgula Ede ide érkezett – mindenképpen jó választásnak bizonyult, hiszen már a századfordulón az ország városias települései közé számított, noha ténylegesen bortermelő kisváros volt.vii Ugyanakkor közigazgatási, szellemi és kulturális központ, 15000-et közelítő lakossággal. Bár külterülete falusias, de két főutcája elegáns, belvárosa nyüzsgő, tekintélyes, impozáns épületekkel (Megyeház, Városháza, Pénzügyi Palota) az 1890-es években zajló urbanizációnak, és a nagy építkezéseknek köszönhetően. Borgula Ede pedig éppen itt, a főutcán vásárolt házat, melyet átalakíttatott.viii Nagy lendülettel látott munkához, s előzetes hirdetéssel jelezte érkezését.

Műtermét itt 1910. augusztus 20-án nyitotta meg.ix A családban őrzött Tolna megyei Közlöny reklámja tájékoztat arról, milyen felvételekkel várta klienseit. Készített matt, platin, tükörfényű, pigment, bróm, selyem, bársony képeket, amerikai festményszerű, vászonutánzatú linotypiát, továbbá életnagyságú fényképnagyításokat bármely régi kis kép után is, akvarell, pasztell és olajfestményeket. Családi, menyasszonyi, egyleti, gyári és egyéb csoportképeket a helyszínen. Az eljárások, anyagok, technikák változatosságával, árban más-más igényeket kielégítve törekedett megnyerni különböző társadalmi hovatartozású, ízlésű és műveltségű megrendelőit. Új műfajokat és formákat ajánlott: legyező fényképet és arcképes levelezőlapokat. Folyamatosan megjelenő hirdetéseiben szójátékok, modern tipográfiai látványelemeket alkalmazó kiemelések szerepeltek, a szövegeit pedig az aktuális ünnepeknek megfelelően változtatta: az üzleti szempontból mérvadó szezonokhoz igazította.x A művészi, új, modern irányú fényképek, és a műterem új stílusú belső terei sok megrendelőt jelentettek. A sikeres üzletmenet bizonyítéka, hogy 1911 nyarán új műterem építését kezdte meg Uglár építésszel, és 1912 áprilisában már ittxi fogadta klienseit: kényelmes váró- és öltözőszalonnal, fővárosi mintára. Bécsből matt üveget hozatott a kazettás ablakokra, valamint háttereket és a nagy fényképezőgépet.xii Új emblémát (verzót) készíttetett a korábbi kék helyett fekete nyomással. Egész nap fűtött műteremben várta a klienseket. Számításai beváltak, ezt támasztja alá júliusban a Pesti Hírlapban föladott hirdetése, amelyben fiatal retusőrt keresett „állandó kondícióra”,xiii 1913. márciusában pedig már Balatonbogláron,xiv áprilisban pedig Bátaszéken nyitott fiókműtermet.xv Tagja volt a bécsi iparkamarának, ezért gyakran járt Bécsbe taggyűlésekre is.xvi Emellett művészi ambíciói is voltak, így részt vett az 1913-ban megrendezett Berlini nemzetközi kiállításon, ahol a 6000 résztvevő közül éremmel jutalmazták felvételét. A kiállítás később München, Bécs és Budapest kiállítótereiben is látható volt.”xvii Ugyanebben az évben a pécsi országos fényképkiállításon – a kiállított háromszáz művészi fénykép között – munkáját bronzplakettel jutalmazták.xviii

Ebből a mozgalmas, sikerekkel teli időszakból négy felvétel maradt fönn róla. Az elsőn műtermének FÉNYKÉPÉSZET feliratú bejárata előtt ül, és újságot olvas. A másik felvétel a szekszárdi műteremben készült. Katonai egyenruhás, tréfás portréja mókás arckifejezésével a háború előtti „boldog békeidők” világát idézi, amikor az elkövetkezendő borzalmak még elképzelhetők sem voltak. A képet szemlélve találgathatjuk: a bakaruhában (szuronnyal!), és a fölvett pózzal kifigurázza a világától távol álló, nemkívánatos regulákat, vagy a fotó rejtett képi üzenet valamely helyi hatalmasság világháború melletti uszítására? Harmadik ekkor készült portréja szintén látványos: fényképezőgép mögül ránk tekintő klasszikus beállítás. Az exponálás pillanatának mimikájával és gesztusaival örökíttette meg önmagát (egyik keze a kioldó zsinóron, másik kezének mutatóujja a levegőben). Vajon mestersége és hivatása ikonikus pillanatát akarta fölmutatni az utókornak? A felvétel mindenképpen megerősíti bennünk azt a feltételezést, hogy gyors népszerűségét feltehetően bohókás természetének is köszönhette. Negyedik, kalapos képén komoly, messzenéző, tűnődő tekintettel látjuk Borgula Edét, talán ez a róla készült utolsó felvétel. „Betegsége ugyanis sajnos ismét kiújult. Gyógykezelésre utazott, emiatt először gépeit kínálta eladásra, nemsokára azonban már végleg fel kellett hagynia a munkával, végül 1913-ban, 28 évesen meghalt.”xix Szekszárdi fényképészeti tevékenysége mindössze három évig tartott.

A család a műterem alapítójaként tiszteli: emlékét fotóival, és a gondosan kivágott dokumentumokkal is őrzi. Korai halála miatt sok személyes emlék nem maradt fönn róla, sőt műtermi felvételei közül is mindössze hármat őriz a család. A többit szétszórta az idő, s a történelem sem volt kegyes: ha a két világháború alatt nem is sérült a műterem, a gazdasági válságok és a pénzszűke olyan lépésekre kényszerítették a fényképészeket, amelyekkel enyhíteni tudtak pillanatnyi anyagi gondjaikon. Az Ede által készített üvegnegatívokból a Néprajzi Múzeum országot járó szakemberei vásároltak 800 darabotxx a műterem későbbi tulajdonosaitól, mielőtt kertészek üvegházépítéshez, vagy cipészek bőrpuhításhoz vásárolták volna fel őket. A múzeum így jutott azokhoz a felvételekhez, amelyek néprajzosok generációinak tagjait segítik abban, hogy Tolna megye 20. századi első évtizedének autentikus népviseletét, illetve ennek viselet-darabjait megismerhessék. A fényképezés iránt érdeklődők pedig ezek alapján kaphatnak képet a Borgula műterem alapítását követő három év termésének egy meghatározott szeletéről, nevezetesen a szolgáltatóipari tevékenység nyomán született, falusiakat ábrázoló, nagyrészt műtermi felvételekről. Míg a Néprajzi Múzeumban látható Borgula Ede által készített fényképek a 20. század eleji falusi megrendelők igényeit és ízlését tükrözik, addig a család saját életének eseményeit megörökítő képek a két világháború közötti évtizedek polgári világáról tudósítanak.

Borgula Ede gondoskodott a műterem további sorsáról, ahogy ez a megőrzött Tolna megyei Közlöny cikkében olvasható.xxi Halála után műtermét először Barna Samu fényképész, majd Borgula Andrásné vette át. Másik fiával, Vilmossal közösen vezették a műtermet, aki nyomdászati tanulmányait hagyta ott, és cserélte föl a fényképezéssel,xxii és még Ede segédjeként sajátította el a szakmai fogásokat. Özvegy Borgula Andrásné vezette az adminisztrációt, Vilmos a műterem irányítását (a verzón mindhármuk neve szerepelt).”xxiii Az intézmény folytonosságának fenntartását segítő, s így a műterem életében fontos szerepet játszó özvegy Borgula Andrásnéról három felvétel maradt fönn. Az egyiken egy negyvenes (?) éveiben járó elegáns, divatos polgári viseletben lévő hölgyet látunk. Ede ólomüveg-betétes műtermi háttere előtt áll, óriási, virágokkal díszített kalapban, széles csipkegalléros ruhában, derűs arckifejezéssel. A másik családi képen, ahol Vilmossal, és leendő felesége családtagjaival látjuk, már idős, talán beteg asszony,xxiv a harmadik felvételen pedig halála után látjuk a ravatalán, halotti zászlókkal, gyertyákkal és virágokkal körülvéve, és az arca is látható.xxv

Borgula Vilmosról több felvétel maradt fönn: a huszas évei elején járó, nyári szalmakalapos, sétapálcás, karcsúsított divatos zakót viselő, gondtalanul mosolygó fiatal férfitól a családi sírbolt mellett feleségét gyászoló idős, hosszú évtizedekkel későbbi portréval bezáróan mutatják az ismert fényképészt. Szerepel egy 1908-ban készült tablóképen, amely „A Magyarországi Munkások Rokkant és Nyugdíjegylete 10 éves fennállásának évfordulójára” készült. Ezekről az évekről két családi dokumentum kínál még információkat: az egyik a „Borgula Ede utóda” hirdetés széleire írt panaszos üzenet leendő feleségének („…szomorú az élet nincs öröm semmibe… stb.”), a lényeges információ azonban a felső szélre íródott: „de majd ha a többi adóság ki lesz fizetve.” A másik egy 1914 novemberében írt képeslap, amelyet szintén menyasszonyának címzett, s azt írja: „úgy el vagyok foglalva, hogy legtöbbnyire délben iszom meg a reggelim, este a kávémat úgy 7-8 órakor, és vacsorázom 11-12 éjjel, akkor még visszamegyek és 1-2 óráig dolgozom.” Az egészsége sem tökéletes: „még nagyon köhögök, fáradt vagyok” – írja. Ugyanakkor büszkén számol be arról, hogy a november 8-iki Tolnai Világlapban megjelent a katonacsoportról készült fotója, ezen kívül küldött az Érdekes Újságnak, s még a Tolnaiba is….xxvi

Nehézségekkel teli évek ezek tehát itt is, mint az ország más pontjain és műtermeiben, amelyeket nemcsak anyagi, hanem magánéleti gondok is terheltek. Borgula Emil erről az időről így emlékezett: „Apám első felesége Veigl Stefánia volt, akitől 1914-ben elvált. Második felesége (édesanyám) Koncz Máriaxxvii (Miczka) egy evangelikus bronzműves lánya volt, mesterlevéllel rendelkező női szabó (az utóbbiakról van is egy csoportképünk). Esküvőjükről a Tolnavármegye és Közérdek 1915. május 6-i számában jelent meg híradás »Borgula F.Vilmos helybeli jóhírnevű fényképész tegnap tartotta esküvőjét Budapesten, Koncz Mariskával«”. Első gyermekük 2 napos korában meghalt (ravatalkép készült róla). A temetési számla szerint kristálykoporsóba temették.xxviii Ezután két lányuk született. Edit 1931-37-ig segédként dolgozott édesapjánál, azután mestervizsgát tett Pécsett. Németh Antal fényképészxxix felesége lett, később Várpalotán volt műtermük 1937-45-ig. Ezt bombatalálat érte a háborúban, de újjáépítették. 1945-ben Edit visszatért Szekszárdra, és a műteremben retusált. Másik lányuk Györgyi 1918-ban,xxx Borgula Emil pedig 1923. május 18-án született. A műterem 1915 októberében kapott villanyvilágítást. Sok volt a megrendelés, ezért fényképésztanulót, fogadószemélyzetet alkalmaztak. Színes felvételeket, olajnyomatú arcképeket az 1920-as évek végétől készítettek. Igazolványképek készítését egy órán belül vállalták, és kérésre sírkőképeket is. Fő profil a műteremben az arcképkészítés volt. 1920-ban Vilmos fióküzletet nyitott Faddon és Tolnatamásiban.

A szolgáltatóipari tevékenység mellett az 1920-as évektől 1939-ig különböző országos folyóiratokban folyamatosan jelentek meg riportszerű felvételei: leggyakrabban a Tolnai Világlapjában, de a Képes Krónika, a Pesti Hírlap, a Képes Pesti Hírlap, és a Színházi Élet számaiban is többször publikálták a képeit, utóbbinál a lap fényképészei közé számított. Társadalmi és kulturális eseményekről készített felvételeket (főhercegi, politikusi látogatásokról, zászlószentelésről, műkedvelő színielőadások szereplőiről, tűzvészről stb.). Folyamatosan jelen volt a város közéleti szereplői körében szolgáltatói tevékenysége révén, ebben a minőségében tudósított a város életéről az országos lapok olvasói számára. A családi képanyagban is őriznek néhányat ezek közül (az új harangok felszentelésekor, a Tolna megyei Vitézi Szék összejövetelén, a Vármegyeház rendezvényein és Horthy látogatásán készített felvételeit).

Önmagukról legtöbbször ők is a család fontos ünnepei alkalmával készítettek felvételeket – leánykérés, házasságkötés, gyermek születése, házassági évforduló – a szokásos műtermi gyakorlat szerint. Vilmosék esküvői párosképe, és a vele egyidőben készült két családi csoportkép után, a későbbi évtizedekből mindössze néhány – a tágabb családot együtt mutató felvétel található a gyűjteményben. Nagy családi ünnepek, események szervezésére talán nem volt idő és mód, a családi képek hiánya ezekből az évekből legalábbis erre utal. Sok fénykép készült ugyanakkor a gyermekekről. Leglíraibb felvétel a feleségéről 1923-ban készült portré negyedik gyermekével, Emilkével a karján. Hevesy Iván a korabeli arcképekről, fényképészeti stílusról és gyakorlatról a következőket írja: „[…] A 20. század 30-as éveinek arcfényképei, a legismertebb, legkiválóbbnak tartott európai és amerikai arckép-fényképezők munkái: csupa öncélú fényképi virtuozitás, csupa külsőség: a kiravaszkodott, csűrt-csavart beállítások, neo-barokk, hamis mozgalmasság, agyafúrt világítási hatások, kéjelgő előtérbe tolása a ruhák és kellékek anyaghatásának. Mindez a valódi mondanivaló teljes hiányát akarja leplezni, elszédíteni a nézőt, hogy ne eszméljen rá az ürességre, arra, hogy az arcképekből eltűnt a kifejezés, a léleknek, egyéniségnek, jellemnek megmutatása, velük együtt a természetesség, a valósághatás, az igazság is, anélkül, hogy ezekért bármi más művészi érték kárpótlást adna.”xxxi Borgula Vilmos felvétele ellenpélda: itt az őszinte mosoly, s a gyermek – láthatóan a pillanat tört részéig érvényes – figyelő tekintete, miközben anyja nyakláncát cibálja – valódi intim közelségbe hozza a néző számára anya és gyermek összetartozását, és csak ennek megmutatására törekszik, kerülve minden mesterkéltséget.

Vilmos felesége, Miczka – bár a visszaemlékezésben erről nem esett szó – a képek alapján láthatóan fegyelmezett és munkabíró társa volt a fényképésznek: a gondosan, és a kor polgári divatja szerint szépen berendezett tágas lakás és műterem, a gördülékenyen vezetett üzlet, a gyermekek nevelése, s maga az egész életút ezt bizonyítja. Lánykorában, és a róla készült képeken egy polgári, városi divat szerint öltözködő, kedves, szép arcú nő látható, aki alkalmanként a sárközi népviseletet is felölti. Idősebb éveiben azonban többször hétköznapi ruhában is megörökítette a gyorsfénykép (pl. disznóvágás közben), tehát a nehezebb háztartási munkákat is végezte.

A műteremben több ízben készítettek kettős, illetve hármas portrét ugyanarról a személyről, ugyanakkor, különböző felvétellel, egy oldalra másolva. (Két fiatal nőről, Emilről, Emil feleségéről őriztek meg ilyen alkotásokat). Kedvelték a vicces gyerekképeket: például a kicsi Emilről cigarettával a kezében „betyáros” arckifejezéssel; egy kisfiúról sorozatfelvételt is megőriztek (talán képeslap készülhetett belőle, aláírt szöveggel: „Mi készül itt?” „Nem!” „Azért sem!”). A megszokott mosolygó gyermekportrék helyett az első felvételen még a gyanakvó, sírni készülő, a második felvételen a síró, kétségbeesett, a harmadikon pedig már a dühös (valószínűleg hangosan ordító) kisfiút látjuk. Polgári körökben nem volt szokás, de Vilmos elkészítette önmagáról a „szolgálati időm emlékére” (rajzzal kombinált) képeslapot, a falusi férfiak 1940-es években kedvelt műfaját követve. (Érdekessége: itt látható egyetlen nevetős, felszabadult mosollyal, szemből felvett portréja. Családi gyorsképeken ők Borguláék is megörökítették az első autót, az autós kirándulás résztvevőit, a disznóölést, a labormunkát, és azokat az időket, amikor a gyerekek kicsik voltak: a szentestét a karácsonyfával, ajándékokkal és a gyerekekkel.

Vilmos 1930-ban váltotta ki saját nevére az iparengedélyt. A műterem reggel 8-tól este 6-ig tartott nyitva, éjjel pedig a napi munkákat hívták elő – ez egész héten így volt, kivéve a hétfői szünnapot. A II. világháború alatt – mivel Szekszárdon volt laktanya – vasárnap délután előfordult, hogy majdnem egy század állított be fényképezkedni. Ez jó volt, mert a katonák rendesen tudtak fizetni, a fényképezkedés szórakozás volt nekik. Készült ekkoriban 50-60 katonafelvétel, készültek gyerekfotók, sorozatok, képek módosabb családokról is. (Barna színben 3 darab 5 pengőbe került, szürkében 4 pengő, igazolványkép 3 darab 2 pengő (egy pár csirke ára). A háború előtt nem volt ünnep- és vasárnap, mert a fényképésznek nyitva kellett lenni, akkor értek rá az emberek. Egész évben csak Szenteste voltak zárva. A kuncsaftokat a kapualjban lévő, hetente cserélt fényképekkel, a ház falára és az autóra írt reklámokkal is csábították.

A két világháború alatt a műterem nem rongálódott meg, sőt akkor is működött, voltak megrendelések (hússal, terménnyel fizettek érte a megrendelők). Borgula Emil szerint Vilmos virilista volt.xxxii A minőségi munkát fontosnak tartották: eldobták, ha valami nem sikerült. (A régi ház és a kert 350 négyszögöl volt. Az előtér kövezett, később kis virágoskerttel (bukszus, kána, futórózsa, különböző virágok). Hátul a szép udvarban dísznád, szaletli, szivárványos kút. Az egész utca odajárt, mert jó vize volt. A nagy pince légópinceként is működött. 5 literes üvegekben ott tárolták a hívót.) Privát életük fontos részei voltak az autók. Vilmos az elsőt 1926-ban vásárolta – „egy nyitott Peugeot sportkocsit, ezt 1929-ben lecserélte egy Hanomagra, ennek az oldalán volt a műterem reklámja. 1935-ben vásárolt egy angol gyártmányú zárt Singer márkájú gépkocsit, 1938-ban pedig egy Fiat Balillát, 1939-ben pedig egy Fiat 500-ast (Topolinót) vásárolt. De a sok vidéki megrendelés miatt a motorok is nélkülözhetetlenek voltak, ezért 1936-ban 100-as lábhajtású Csepel-, később 10-es Mátra motort vásárolt.”xxxiii (Külön fényképalbumot készítettek az autókról, motorokról – a járművek típusát, kapacitását, jellemzőit pontosan tudták, Emil is emlékezetből idézte őket.) Ezt a rajongást egy családban őrzött önironikus, tréfás felvételen is megjelenítették, bizonyítékaként annak, hogy fogékonyak voltak a képi humorra. A létrákból, padokból összeállított tákolmány – mint autó – megszerkesztése és lefotózása, melyet egy kisfiú „vezet” komoly arckifejezéssel, felnőtt férfi „utasai” pedig – bricsesznadrágban, öltönyben a létrák között – vele tartanak a játékban („mindegy milyen, csak AUTÓ legyen!” arckifejezéssel).

Vilmos a munka mellett szabad perceiben is aktív volt. Egy zongoratanárnőtől, és autodidakta módon is tanult zongorázni: a saját gyönyörűségére, és a család szórakoztatására is szeretett játszani. Némafilmek vetítését is kísérte zongorán 1935 körül, és ő írta a Gólya című kuplé szövegét is. Házi muzsikálást rendeztek még 1960-70 körül is minden héten: ő zongorázott, Juhász Zoltán (adóhivatalnok) hegedült, és volt egy bőgős is. Nyugdíjas korában egész éjszaka zongorázott, magnóra is vette, s ha nem tetszett, letörölte. De a család birtokolt több pianinót is. Vilmos 1916-tól 1941-ig, 25 évet dolgozott a műteremben. 1964-ben halt meg 82 éves korában. Borgula Emil így összegezte a visszaemlékezését: „Szigorú ember volt: csak rám nézett, s én már értettem belőle”. xxxiv

Borgula Emil 10 éves korában tanult fényképezni, de 14 éves kora előtt csak be-be nézett a műterembe, munkaszobákba, ahol szakmunkások dolgoztak. Vilmos nem szerette volna, hogy fia fényképész legyen, mert tudta, milyen rendkívülien megterhelő ez a hivatás. De 1939–1940-ben szüksége volt a segítségére, ezért beíratta a helyi tanonciskolába. A fiú 1939-ben kapta meg a segédlevelet. Tökéletesen tudott németül, mert a ház hátsó részén lévő szoba-konyhában lakott egy német nyelvtanárnő, így taníttatása külön nem került pénzbe. Felesége, Lehmann Anna egy pék lánya volt. Három gyermekük született: Emil, Annamária és Ágnes. Közülük Ágnes és lánya, valamint Annamária lánya, Anna is fényképész lett – így a családban összesen 9 fényképész volt.

Emil egy nagylátószögű optikával (a Calderoni és Tsa cégtől), egy Voigtlander Heliar (6.3-as) jó fényerejű, mélységélességű géppel, fadobozos utazó kamerákkal (6x9-es, 9x12-es, 10x15-ös), és egy Bial and Freund Breslau (13x18-as) géppel dolgozott, a Kievvel pedig gyereksorozatokat készített, mivel ez mozgékony kamera volt, így követhette vele a gyerekeket. A háború után nem lépett be a szövetkezetbe, de az érdekképviseletbe igen (KIOSZ, KISOSZ, IPARTESTÜLET). 1964-től 1982-ig, 18 évig szakoktatóként tanított az Ipariskolában, de dolgozott a műteremben is az újabb divatokat és igényeket követve, sőt alkalmanként a városi eseményeket is megörökítve. Utóbbinak köszönhető a Miniszterelnöki Hivatal 1946. október 9-én küldött köszönő levelet a Köztársasági Elnök szekszárdi útja alkalmából készített fényképfelvételekért. Munkássága elismeréseként kapta 1967-ben és 1968-ban a KIOSZ, 1978-ban az Ipar kiváló mestere kitüntető oklevelet, 1979-ben pedig a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsától a Kiváló munkáért járó kitüntető jelvényt. Felesége főállásban a Budapesti Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban dolgozott, de a színezésben, laborálásban, szortírozásban kicsit mindig segített. Nyugdíj után minden nap laborált is.

Házukat, amelyben az 1912-ben épített műterem volt, 1970-ben lebontották, néhány házzal lejjebb kellett költözniük. A használatban lévő felszereléseket átköltöztették. Az 1912 óta a padláson összegyűlt archív képanyagot (a kirakatokból fölkerült pozitívokat), és egyéb régiségeket azonban már nem tudták tárolni, ezért a kövezett udvar közepére hordták, és egy héten át elégették.

Lábjegyzet:

1 2001-ben jártam Tolna megyében, a privát fényképhasználat 20. század eleji szokásait és változásait vizsgálva. A felkeresett falvakban (Sárpilis, Decs, Őcsény, Nagyszékely), a családi fotók között ebből az időszakból legnagyobb számban a Borgula műteremből kikerült felvételek találhatók. Így természetes volt, hogy Szekszárdon magát a Széchenyi utca 16. szám alatti műtermet is fölkerestem. Itt találkoztam Borgula Emil fényképésszel és feleségével, akik majdnem 40 évig vezették Szekszárd főutcáján a megörökölt műtermet. A kép- és iratanyaggal ekkor szembesültem, a felvételeket kísérő visszaemlékezést akkor jegyeztem le, és lehetőség volt arra is, hogy a Borgula család fényképeit ott helyben beszkenneljük. Ezt a munkát Gombos Ferenc fotóművész végezte, akinek segítségét ezúton is köszönöm. Ehhez, a későbbi kutatáshoz és a képek felhasználásához is engedélyt kaptunk. A találkozáskor Borgula Emil unokája, Megyesiné Kozma Anna is jelen volt. Ő is képzett fényképész, aki a mester betegsége alatt, majd 2004-ben bekövetkezett haláláig vezette a műtermet, napjainkban pedig a fényképek őrzője és jogutódja. Az ő közlésre adott engedélyét és az adatok pontosításában nyújtott segítségét ezúton is szeretném megköszönni. A későbbiekben nem tudtam eljutni Szekszárdra és a műterembe, így a további találkozások a Borgula családdal sajnos elmaradtak.
2 A Tolna megyei fényképészek történetét V. Kápolnás Mária dolgozta föl: V. Kápolnás Mária: „Az első fényképészek és műtermek Tolna megyében 1870–1914”, A Wosinsky Mór Múzeum évkönyve, XXIV., Wosinsky Mór Megyei Múzeum, Szekszárd, 2002, 385–442.; V. Kápolnás Mária: „Az első fényképészek és műtermek”, Szekszárd a XX. század első évtizedeiben, Szerk. Dobos Gyula, Tolna Megyei Önkormányzat Levéltára, 2005, 303–347.; V. Kápolnás Mária: „Fényképészek és műtermek Tolna megye Központi járásában a 20. század első felében”, Wosinsky Mór Múzeum évkönyve, 2014, 507–546. Az itt közölt adatok kiegészítésül szolgálhatnak a megye fotótörténetének ismeretéhez.
3 Borgula András neve és címe a Budapesti Cím- és lakjegyzék 1902–1903-as évi betűrendes névsorában olvasható (14.évf., 9. rész, 857.). Eszerint Borgula András asztalos és Borgula Vilmos könyvkötő lakhelye: VIII. Ujvásár-tér 10/a. Az 1906-os Címjegyzékben Borgula András asztalos és Borgula Ede lakóhelyeként már a IX. kerület Gát u.7. sz. szerepel (18. évf., 974.)
4 Életkorait tekintve hat felvétel inkább a Szekszárdra kerülés előtti években készülhetett.
5 Az adat helyességét bizonyítja a halála utáni hivatalos értesítés: a fővárosi kerületi elöljáróságok közleményei között olvasható, hogy a kerületi elöljáróságok – mint iparhatóságok – 1913. évi november 1-től november 15-ig terjedő időszakban – Borgula Ede VIII. kerület József u. 43. sz. alatti fényképész iparengedélyét megszüntették. (Fővárosi Közlöny 84. szám, 2909.) Az erről szóló híradás 1914-ben is megjelent a Fővárosi Közlöny Üzletmegszüntetések rovatában: (25. évf. 21–40., 29. szám 1022.)
6 Borgula Emil visszaemlékezése.
7 Tóth Zoltán: „Szekszárd a dualizmus korában (1867–1918)”, Szekszárd város történeti monográfiája I., Szerk. K. Balogh János. Szekszárd, 1989, 253–349. (Jegyz. 391–402.)
8 Első műtermét a Széchenyi utca 646. szám alatt rendezte be, amely „Grózéktól vásárolt gazdag paraszt-ház volt.” (Borgula Emil visszaemlékezése)
9 A műterem megnyitását beharangozó hirdetést és a Tolna Megyei Közlöny több újságkivágását megőrizték a fényképek között. Reklámjainak részletes ismertetését lásd: V. Kápolnás Mária: „Az első fényképészek és műtermek”, I. m. 2005.319-320.
10 Szükség volt a hosszabb és részletesebb reklámra, hiszen ugyanabban az utcában, tőle néhány házzal távolabb működött már két éve Kiss Jenő fényképész bejáratott műterme, aki kezdettől aktívan élt a reklám adta lehetőségekkel: valamennyi megyei és helyi lapban folyamatosan hirdetett, és a fénykép felhasználásának új formáit is kínálta (díványpárnára, selyemre, kézelő- és gallér dobozokra másolt felvételeket). Borgula Ede intenzív kampányának és a megrendelők pozitív tapasztalatainak azonban meg lett az eredménye, a városban működő konkurenciát kiszorította, Kiss Jenő felhagyott a fényképezéssel. Lásd: V. Kápolnás Mária: „Az első fényképészek és műtermek”, I. m., 316–317.
11 Új műterme a Széchenyi utca 642. szám alatt épült. (Későbbi számozásban: Széchenyi utca 12.)
12 „1855-ös favázas gépet – R. A. Goldmann Fabrik Fotoapparat, 13304-es sorszámú, Wien, 4. Wictor G.14.” – Borgula Emil közlése.
13 Pesti Hírlap, 1912. július (34. évfolyam, 155–180. szám), 1912. július 4., 157. szám, 28. A sok megrendelés és munka miatt a műtermek országszerte folyamatos munkaerőhiánnyal küzdöttek. A Pesti Hírlap 1913. július 13-iki számában a Borgula Fényképészeten kívül más fényképészek is kerestek (legtöbbször) retusőrt, vagy üzletvezetőt, tanulót, operatőrt (Egerben Rónai, Baján Nesselroth, Huszthy Nagykárolyban, Debrecenben özv. Gábor Jánosné, Mindszenty Pozsonyban, Kalmár Budapesten, a Rákóczi út 70. sz. alatt, Krammer fényképész Máramarosszigeten).
14 Borgula Emil visszaemlékezését egészíti ki a Pesti Hírlap 1913. július 5-iki, szombati számában megjelent hirdetés, mely szerint „fényképész-segéd, fiatal retouscheur, azonnal felvétetik Borgula és Lázár Balatonboglári” (tehát társsal működtetett) műtermébe. (35. évf., 154–166. sz.) 158. szám, 30.
15 „Ezt a műtermet később Csonka L. vette meg 1941-ben” – Borgula Emil visszaemlékezése szerint.
16 A családi visszaemlékezés így tartja.
17 Tolna Vármegye és a Közérdek, 1913. március 3., XXIII., IX. évf., 18. szám, 3. Lásd részletesebben: V. Kápolnás Mária: „Fényképészek és műtermek Tolna megye Központi járásában a 20. század első felében”, I. m., 510–511.
18 Az Ujság, 1913. április 1., 11. évfolyam, 77–89. szám, 1913, április 10. 85. szám, 17.
19 1913. október 5-én műterme átadását közölte a „nagyérdemű közönséggel”, novemberben pedig már halálhírét hozta a Tolna Megyei Közlöny. Lásd: V. Kápolnás Mária: „Az első fényképészek és műtermek”, I. m., 326.
20 A Néprajzi Múzeum Fényképgyűjteményének Borgula műteremből származó üvegnegatívjai Madarassy László gyűjtésének köszönhetően kerültek a múzeumba. (Tkvsz. 2304. Ltsz. 35614-36413.)
21 Lásd: V. Kápolnás Mária: „Az első fényképészek és műtermek Tolna megyében 1870–1914”, I. m., 325.
22 Borgula Emil visszaemlékezése szerint. A már korábban említett Budapest lakosainak betűrendes névsora ugyanakkor Borgula Vilmost 1903-ban még könyvkötőként jelzi (lásd a 3. jegyzetet).
23 Borgula Emil információit a Tolna Megyei Közlöny 1914. május 3.-tól 1915. október 24-ig folyamatosan megjelenő hirdetései is megerősítik. Lásd: V. Kápolnás Mária: „Fényképészek és műtermek Tolna megye Központi járásában a 20. század első felében”, I. m.,. 512.
24 Borgula Emil leírása szerint „nagymama csíkos ruhában, kezében könyvvel ül, tőle balra, az álló fiú Koncz András, nagymama mögött Apám, zsirardi kalappal a kezében, mellette áll Koncz Mária, nagymama mellett Koncz Albinka ül (kezében újság) s tőle jobbra a lánya ül, Gerendai Albinka”.
25 „Nagyanyám, Borgula Andrásné 1924-ben halt meg: halálhíréről a Tolna Megyei Újság február 16-iki számának Halálozási rovata adott hírt”. (Borgula Emil megjegyzése.)
26 A családi dokumentumoknak ez a képeslap is része.
27 Koncz Mária 1889. augusztus 8-án született, és 1946. szeptember 1-én halt meg. Édesapja Koncz Miklós ev. ref. bronzműves, anyja Füszter Karolina (ágostoni hitvallású). Budapesten, Kőbányán, a Kápolna utcában laktak (8134). Koncz Mária öccse, Koncz András szintén fényképész volt.
28 A temetési számlát 1915. december 29-én állították ki, itt olvashatók a ravatali kellékek árai. Eszerint maga a kristálykoporsó 20 korona, a selyempárna, szemfedő, koszorú 30 korona, a keményfából készült fejfa 4 korona, a fehér selyem vállszalag 2 korona, a két ravatalgyertya ára 2 korona volt.
29 V. Kápolnás Mária: „Fényképészek és műtermek Tolna megye Központi járásában a 20. század első felében”, I. m., 524.
30 Szász Sándor – egy órás – felesége lett. Három gyermekük született, Sándor és Imre, mindketten szintén órások lettek, György fiuk autószerelőként dolgozott. Györgyi 1967-ben halt meg.
31 Hevesy Iván: Magyar tájképek – Hevesy Iván fényképei – A magyar táj és a magyar tájkép – Gyoma, Kner Izidor Könyvnyomdája, 1941, 37.
32 A családi visszaemlékezés ezt tartja. A Tolna Megyei virilista jegyzékekben ugyanakkor nem szerepel sem Borgula Ede, sem Vilmos neve.
33 Borgula Emilnek is volt 6 motorja, közöttük négyütemű pótkocsis is – sokat járt vidékre, szükség volt rá.
34 Személyes közlés