Surányi Mihály – Dobokay Máté – Cséka György: Mediális boncolás: a Fotográfia anatómiája Győrben

„A világ húsa anyagtalan képek milliárdjaiból áll össze, amelyeknek se eredetük, se céljuk, se jelentésük. Nagyon leegyszerűsítve, két út lehetséges: vagy vakon szaporítjuk tovább a húst, azaz a képeket, az idegen anyagot, vagy boncolunk, megpróbálunk a lényeges struktúráig hatolni, és megérteni a képek, a fotográfia működését. Redukálni. Egy ilyen pompás redukció és boncolás kellős közepén állunk ebben a pillanatban. Számtalan jobb sorsra érdemes ember vállalta halált megvető bátorsággal, hogy szöges ostorral csapkodja saját hátát, a világ húsát, hogy eljusson a csontig, hogy megértsen valamit abból, amit minden gyerek gondolkodás és probléma nélkül űz, a képkészítésből. Persze, kérdés, hogy ezzel a megértéssel mire megyünk. De nyilvánvaló, hogy az analízis nem hagyja érintetlenül tárgyát, hanem megváltoztatja azt. A változás pedig minimum, szórakoztató. Nem nézzük ugyanazt, ugyanúgy százezer évig. A fotográfiai redukció amúgy a sportok legnehezebbike. Azt a tárgyat, folyamatot kellene megértenünk, boncolnunk, amiről nem tudjuk pontosan, hol is van, milyen szinten működik, mit ábrázol, és mire szolgál. A fotográfiánál képlékenyebb, illékonyabb és öndestruktívabb dolog ugyanis még nem született. Viszont, és ez a legnagyobb paradoxon, hibátlanul működik, általunk. Amikor Babits azt írja, hogy „Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét”, akkor ez az irodalom kontextusában kb. egy váratlan, kósza és könnyed ötlet, a vizuális kultúra kontextusában ultra-brutális valóság: a képeket a kamera készíti el, úgyszólván kényszeríti ki a használóból, oly módon, hogy annak fogalma sincs róla, mit is csinál.”i

A győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumhoz tartozó Esterházy-palotában február elején nyílt meg A Fotográfia anatómiája című kiállítás. A kurátorok Dobokay Máté és Grászli Bernadett voltak. A kiállítás alapvető célja az volt, hogy olyan műveket tárjon a látogató elé, melyek a fotóra, és annak sajátosságaiból fakadó tulajdonságaira rákérdező műveket mutasson be együtt. Az alábbi beszélgetés Dobokay Mátéval, a kiállítás kurátorával és Cséka György esztétával készült. A tárlaton 23 alkotóii művei kerültek a közönség elé, szigorú tematikus bontásban.

Surányi Mihály: Máté, te voltál a kiállítás kurátora. Összefoglalnád, hogy mi volt az a kurátori koncepció, amellyel nekivágtatok ennek a kiállításnak a megvalósításához?

Dobokay Máté: Szikáran fogalmazva az a kérdés állt a koncepció mögött, hogy mit tud ez a médium, milyen határai vannak, hol húzódnak ezek, hogy lehet kitapogatni ezeket a határokat. A klasszikusabb művészeti ágakban, például a festészetben kialakult hagyománya van annak, hogy időről-időre visszakérdeznek a médiumra. A fotográfiában az 1920-as évektől kezdve figyelhető meg, hogy a fotográfusok elkezdik analizálni azt a médiumot, amivel foglalkoznak. Ez hol közelebb áll az aktuális irányzatok fókuszához, hol távolabb. Én folyamatosan úgy érzem, a fotográfia tartozik magának egy ilyen számvetéssel, ha meg akar újulni. Az utóbbi időben ez az önelemzés valami miatt kikerült a fókuszból.

Arról szoktunk beszélni, hogy hogyan használjuk a fotót, hogy mit dokumentálunk, mit örökítünk meg, de arról kevesebbet hallunk, hogy alapvetően mi a szerkezete vagy milyen tulajdonságai, határai vannak ennek a médiumnak, ezek hogy léphetőek át. Vajon létezik-e, mint a festészet körül, a kiterjesztett festészet, a fotográfia körül, vagy határán kiterjesztett fotográfia? Ha igen, akkor mi fér ebbe bele? Ezek a kérdések nem függetlenek a saját praxisomtól sem. Egyfajta hiányt éreztem ekörül. Magyarországon számos alkotó van, akinek az életművében, ha csak egy-egy korszakban is, de megjelenik ez a kérdés, esetleg az egész életműve erre fókuszál. A megoldandó feladat az volt, hogy ezt a kérdéskört kerek egészként, koherens módon mutassuk be.

S. M.: Összesen hány műből áll a kiállítás?

D. M.: A kiállítást hét teremben rendeztük el és általában egy térbe három-négy művész munkái kerültek. Az elején még arra törekedtem, hogy egy művésztől egy művet vagy egy sorozatból származó képeket, illetve tárgyakat állítsunk ki, de aztán hogy teljesebb legyen a kiállítás és a művek jobban kommunikáljanak egymással ezen az elven változtattam, így kicsit bővült az anyag. A művek közötti diskurzus fontos volt az elrendezésben. Végül 23 művész 27 sorozatából vagy egyedi művéből állt össze a válogatás.

S. M.: A megvalósult kiállításon hét csoportba rendezték a műveket. Hogy alakultak ki ezek a csoportok?

D. M.: Eredetileg nem gondolkodtam ilyen csoportokban. A kiállítótér adottságai tették ezt lehetővé. Átnéztem azokat a műveket, amelyekről úgy véltem, hogy ki lehetne belőlük úgy alakítani csoportokat, hogy egyrészt egymással is jól kommunikáljanak a munkák, másrészt számomra is releváns keretet adjon egy-egy terem, és tulajdonképpen így alakult ki ez a hét tér.

Az első terem épített kamerákon és azok felvételein keresztül a módosított látással, foglalkozott. Ehhez a térhez szerintem minden látogató egyszerűen tudott kapcsolódni, így egy könnyed felütésnek éreztem. Itt Csörgő Attila és Nagy Tibor a teret és az időt nem a megszokott módon bemutató műveit láthattuk, valamint Fodor Dániel János, Karas Dávid és Kristóf Gábor átlátszó kamerával rögzített képe és az alkalmazott fényképezőgép szerepelt.

Közvetlenül ez után egy olyan tér következett, ahol szigorúan véve nincs fotó a falakon. Biró Eszter írógéppel exponált képei, Puklus Péter próbacsíkokat idéző fejszobra és száradás közben a falon formálódó, fixált fotópapírjaim jelentek meg. A harmadik teret a reprodukciónak és módosított újraalkotásnak szenteltem, ahol Regős Benedek a témát körbejáró több műve, Haris László 1975. VI. 5. című tablójának éles és életlen reprodukciója, Czigány Ákos Darwin Online sorozatának néhány képe és Kiss Richárd könyve szerepelt.

A negyedik terem a percepcióval és annak viszonylagosságával foglalkozott, Biró Dávid Axionóm sorozatán és ahhoz szorosan kapcsolódó installációján, Ősz Gábor The Colors of Black-and-White képpárján és Schuller Judit Flóra Sky Observations sorozatán keresztül.

Az ötödik terem a képroncsolást járja körbe osztott térrel. Az első színes csoport Puszt Zsófia fénnyel roncsolt képeit és Eperjesi Ágnes hajtott fotogramjait (Színdimenziók) foglalja magába. A fekete-fehér részt Eperjesi és Várnagy Tibor egyaránt lánggal exponált fotói és Jederán György Fénybeszűrődések című sorozata töltötte meg.

A hatodik térben megint nem szigorúan véve fotót állítottunk ki, itt Kútvölgyi-Szabó Áron installációja kapott helyet. Sajátos leképezési módon a látószögekkel foglalkozott, ami a fotó hitelességének kérdését is feszegeti.

Az utolsó, záró tér a monokróm képeké lett, ahol a képpel, mint tárggyal találkozhattunk. Itt Balogh Viktória, Boldvai Balázs és Szabó Dezső kerültek kölcsönhatásba.

Visszautalva a kiállítás kezdőpontjára, egy valamelyest összegző tárgy Jederán György súrlófénnyel beexponált érzékenyített köve a nulladik terembe került, ahol ezen kívül a kiállítás koncepciója, címe és a kiállító művészek névsora szerepelt.

Azt elhatároztam az elején, hogy csak magyar alkotók munkáiból fogok válogatni. Nyilván be lehetett volna választani külföldi alkotókat is, de határt kellett húzni.

Amikor először írtam egy listát, hogy nagyjából melyek azok a művek, amelyek beleférnek ebbe a kontextusba, akkor 70-80 ilyen mű volt. Húztam egy másik határt is, hogy élő művészekkel szeretnék együtt dolgozni. Ez azért jó választás, mert én is kapok tőlük visszajelzést már a kiállítás készülte közben. Bizonyos szempontból nehezebb így dolgozni, de nekem fontos volt, hogy ők is bele tudjanak szólni.

S. M.: Valóban bele is szóltak?

D. M.: Lehet, hogy olyan több volt, amikor én szóltam bele a művész munkájába, mint fordítva. Sok munka készült erre a kiállításra, vagy már készülőben volt, amikor fölkértem a művészt és akkor ezt tovább gondolhatta. Ezek az alkotók nagyon sokat konzultáltak velem az installációs módról, hogy mely képek kerüljenek be, vagy hogyan formáljuk az anyagot. Nekem nagyon jólesett, hogy ennyire számítottak a véleményemre. Például Várnagy Tibortól először több képet akartam a Tűzkontaktokból, de közben az acb Galériában is lett egy kiállítása, amire szerette volna vinni a többit. Ilyesmi mindig közbejöhet, de nyilván a művésznek is a döntése, hogy mennyi képet ad a kiállításra. Jederán György például az utolsó pillanatban került a szemem elé. Karácsony és újév között, már a megnyitóhoz nagyon közeli időpontban találtam rá a munkásságára. Egy-két momentumot ismertem az életművéből, egy kicsit rá is bíztam, hogy mit tud elképzelni ebben a kontextusban. Regős Benedeknek is engedtem, mert ő azt nem szerette volna, hogy két munkája együtt szerepeljen, amiket én jónak gondoltam együtt. De ennyi flexibilitás kellett, jót tett a végső anyagnak.

S. M.: Az egy kifejezetten erős terem, ahol Várnagy Tibor, Eperjesi Ági és Jederán György képei kerültek egymás mellé.

D. M.: Ott vannak egy fiatal alkotó, Puszt Zsófia polaroidjai is. Nem volt szándékolt a rendezés során, hogy minden teremben több korosztályból legyenek alkotók, ez így alakult és számomra is az volt a legmeglepőbb, mennyire izgalmas, hogy ugyanazok a problémák több generációt foglalkoztatnak.

S. M.: Mennyi időt igényelt a kiállítás előkészítése?

D. M.: Mintegy tizennégy hónapig foglalkoztam vele. Az első öt-hat hónapban csak gondolkodtam a koncepción, meg hogy milyen alkotókkal lehetne megvalósítani. Ekkora kiállítás megrendezésében nem volt tapasztalatom, ez nekem új terep volt. Azt gondolom, hogy most sem tudnám gyorsabban megcsinálni, de pár dolgot biztos, hogy egyszerűbben lehetne.

S. M.: Te, vagy a te generációd, mennyire érzitek magatokat mondjuk, Várnagy Tibor, vagy Eperjesi Ági örököseinek, és mennyire társaknak? Amikor az ő munkáik készültek, akkor teljesen szinkronban voltak mindazzal, ami a nagyvilágban akkor történt, elég, ha visszautalunk itt a megnyitón általad is említett Tate-ben rendezett kiállításra.iii Másrészt azért a médium történetének pontosan az utóbbi időszak a legviharosabb része. Ezek új kiindulópontokat adnak.

D. M.: Hogy az első kérdésedre válaszoljak, én ezt a legtöbbször azon érzem, hogy azok az alkotók, akik más generációhoz tartoznak, de ugyanígy kiállítanak ezen a kiállításon, hogyan kezelnek engem. Partnerek voltunk és azért ezt nehéz lenne örökösségnek tekinteni. Bár teljesen máshonnan indulva, Szabó Dezső és én a fotográfia monokróm vonalával nagyjából egy időben kezdtünk el foglalkozni, még ha neki meg is volt a festészeti előzmény és egy-egy korábbi képe, ami már kikacsintás lehet a monokróm fotó felé. Emellett nagyon sok mindenben segített a kiállítás kapcsán és azóta is kértem a segítségét, amiben tud, mindig segít. Másik oldalról Várnagy Tibor vagy Haris László esetében volt egy korszak, amikor mediális problémákkal foglalkoztak, de ma ez már számukra nem aktuális. Sokszor ezek a kísérletek abban merültek ki, hogy meg akarták érteni a kutatott jelenséget, kísérleteztek vele, anyagokkal, technikákkal, de nem feltétlenül úgy álltak hozzá a művekhez, mint ma egy alkotó, esetleg nem is műtárgyként kezelték a képeiket. Hasonló a helyzet Jederán Györggyel is. Sok munkája tudtommal sajnos meg is semmisült.

Cséka György: Ezek érdekes történetek, mert Várnagy Tibor elvben már nem alkot, úgymond lezárta, Jederán meg most bukkant föl, újra alkot. Évekig, évtizedekig semmi, és most teljesen aktív.

Visszatérve a generációs kérdésre, szerintem a régieknek kevésbé ismert kísérleti munkái azért bukkannak fel, mert ma valahogy a fotó kontextusa szabadabb vagy kísérletezőbb, és egyben reflexívebb. Azt gondolom, hogy tíz évvel ezelőtt nem volt ennyi experimentális vagy önreflexív munka. Nem véletlen, hogy az acb Galéria és a Vintage is a klasszikusoknak ilyen jellegű műveit mutatják be, szerintem ez a fiataloknak is jó, hiszen látják, hogy van mihez kapcsolódni. Például ott a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum, ahol Hajas Tibor-kiállítás van. Ez valahogy nagyon meglepő és figyelemreméltó, mert eléggé más a múzeum profilja. Ez is jelez talán valamit.

D. M.: Kérdés, hogy mi jön mi után? Azért kezdtek el a fiatalok sokat kísérletezni, mert mondjuk, a neoavantgárdból felbukkantak ezek a munkák?

Cs. Gy.: Nem, szerintem nem, ezek párhuzamosan haladó folyamatok. Azt gondolom, hogy a galériák sem véletlenül kezdenek ilyesmikkel foglalkozni. Ők is látják vagy érzik az érdeklődést. Tehát nem egyértelmű, mi miből következik, minden egyszerre ok és következmény. Én úgy látom, hogy sok olyan fiatal van, aki most látja meg ezeket az előzményeket, de úgy, hogy közben már eleve alkotnak, kísérleteznek dolgokkal. Nem is tudom, hogy Várnagy Tibor abból az időből való munkáit sokan ismerik-e. Talán még a tananyagban sincs benne. A neoavantgárd előzmények Szilágyi Sándor könyvébeniv bukkannak föl, de hogy ezt mennyire, milyen mélységben ismerik, tanítják, nem tudom.

D. M.: Függ a fotográfusok kísérletezőkedvétől is, függ attól is, hogy mennyire megengedő, mondjuk, egy tanári kar. Mennyire mutatják be annak a lehetőségét, hogy ez is egy vonal. Ha csak a Pécsi József-ösztöndíjat nézzük, ott nem szoktak ilyen művek megjelenni. Van egy határ, amin túl nem feltétlenül engedik be a fotográfia kísérletező mivoltát, vagy kevésbé, mint ahogy én érzem, hogy kellene. De nyilván ez azért is van, mert elfogult vagyok ezzel az iránnyal kapcsolatban. Az is különbözik, hogy melyik egyetemen mennyi labort használnak. Mekkora az a tanóraszám, ami rendelkezésre áll, hogy egyáltalán megismerjék az alapjait?

Cs. Gy.: Mondjuk, én ezt elválasztanám az analóg technikától. Nem gondolom, hogy a kísérletezés laborfüggő lenne.

D. M.: A laborban végzett munka során a fotográfiának az egész működési elve nagyon könnyen levezethető és könnyebben megérthető maga a szerkezete is. Szerintem többek között ezért van még mindig labor oktatás.

Cs. GY.: Valóban nem is az a fontos, hogy analóg, vagy digitális a technika. Talán inkább ízlés kérdése, nekem jobban tetszene, ha a fotóban, mondjuk úgy, kicsivel dominánsabb lenne a fotográfia, mint képzőművészet, és nem a leképezéselvű, úgymond dokumentarista irány, ami valamilyen szinten továbbra is egyfajta naivitással használja a médiumot, és bízik benne.

S. M.: Nekem úgy tűnik, hogy ennek, vagy annak a szemléletnek a súlya attól is függ, hogy a nézőknek milyen előéletük van, hogy mennyire készültek fel egy-egy irányzatra, milyen vizuális hagyományok között nőttek fel.

D. M.: Ez igaz, de egy művész nem teheti ettől függővé a munkásságát. Közben az is fontos aspektus, hogy képezni kell a nézőket.

Cs. Gy.: Nekem ebből a szempontból az volt nagyon érdekes, amikor több Ősz Gáborral készített interjút olvastam, és ő arról beszélt, hogy Magyarország még mindig nyitottabb ebből a szempontból, mások a hagyományok, mint a holland kontextus, ahol szinte csak a riport az elfogadott, és az ő művészete ott egy kicsit különös, zárvány. Ő is csodálkozik azon, hogy veszik a képeit. Ott még sokkal inkább dominánsabb a dokumentarista vonal. Ez azért meglepő, mert sokszor azt gondolhatnánk, hogy mi itt Magyarországon valami megkésettségben vagyunk.

D. M.: Nyilván azért lepődtél meg ezen, mert abból indulsz ki, hogy ott van a FOAM, ami próbál más irányt venni. De ez nem egy régi történet.

S. M.: A jó protestáns holland hagyomány jobban szereti a kézzelfoghatót.

Cs. Gy.: Nem beszélve a festészeti hagyományaikról, amin generációk sora nevelkedett.

S. M.: Visszatérve a kiállításra. Van valami konkrét további terv ezzel a kiállítással kapcsolatban? Szándékoztok ezt az anyagot külföldön bemutatni? Mert a kiállítás kész, lesz hozzá kétnyelvű katalógus is. Megérdemelné, mert egy nagyon erős anyagot sikerült összeállítani.

D. M.: Biztos, hogy jó lenne, végül is részben mégiscsak az a cél, hogy akár külföldön is be tudjuk mutatni, hogy mi történik itt a magyar fejekben, főleg hogyha olyan nagyon-nagyon jó gondolkodású művészek tudják bemutatni a munkájukat, akik ezen a kiállításon szerepelnek, szerintem ugyanis kivételesen intelligens művészek munkái kerültek a falakra. Nem tudom még jelen pillanatban, hogy ez hogyan oldható meg, vagy megoldható-e, esetleg csak három év múlva, vagy még később. Azt gondolom, hogy a koncepció és a művek létezni fognak később is.

S. M.: Legyen ez a végszó. Köszönöm nektek ezt a beszélgetést.

Lábjegyzet:

1 Idézet Cséka György megnyitószövegéből.
2 Kiállító művészek: Balogh Viktória, Biró Dávid, Biró Eszter, Boldvai Balázs, Czigány Ákos, Csörgő Attila, Dobokay Máté, Eperjesi Ágnes, Fodor Dániel János + Karas Dávid + Kristóf Gábor, Haris László, Jederán György, Kiss Richárd, Kútvölgyi-Szabó Áron, Nagy Tibor, Ősz Gábor, Puklus Péter, Puszt Zsófia, Regős Benedek, Schuller Judit Flóra, Szabó Dezső, Várnagy Tibor
3 Shape of Light: 100 years of photography and abstract art, Tate Modern, London, 2 MAY – 14 OCTOBER 2018
4 Szilágyi Sándor: Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965–1984, Fotókultúra-Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2007.