SOMOSI Rita: Nyomokban embert is tartalmaz

Tizenévesen kezdett el fotózni, amikor szintén fotográfus édesapja egy kisfilmes Chinon-gépet akasztott a nyakába.  Ekkoriban főleg környezetét, Szentendrét fényképezte, a város iránti szeretete, érdeklődése azonban a mai napig vissza-visszaköszön munkáin. Konstruktív szemlélete részben a város klasszikus művészeti hagyományához, de talán még inkább nagyapjához, Deim Pál képzőművészhez köthető. Deim Balázs tiszta kompozíciókban gondolkodik, nem szereti a zavaró részleteket, képeinek vizuális tisztasága mögött hosszú expozíció, rengeteg munka van, ahogy az alkotó fogalmaz:„a párhuzamosok nem jönnek maguktól”. Kísérletező alkat, az alternatív képkészítési eljárások foglalkoztatják, képeinek többsége sokfajta médiumon megy keresztül, mire elnyeri végső formáját, de a vizuális játékok is közel állnak hozzá: fotómozaikokat hoz létre, polaroid transzferrel kísérletezik. A Novus sokat változtatott látásmódján, de alkotóként a Kaposvári Egyetem fotó szakán érett be igazán. Diplomamunkája, a Térfigyelő rendszer számos kiállításon szerepelt az elmúlt években, többek között a bécsi és luxemburgi Fotóhónap programjában is.

Egyik legkorábbi sorozata, a Ghost town (2008) is Szentendréhez kötődik. A város jellegzetes helyszínei, motívumai helyett azonban a külváros kietlen vagy indusztriális részletei érdekelték. A sorozat misztikusba hajló, filmstillre emlékeztető, fekete-fehér képein megáll az idő, nem történik semmi, még az ég is üresen keretezi a fekete horizontokat a szellem-se-járta külváros utcáin, az épületek tagoltságát, textúráját helyezve előtérbe. A kiüresedés jelensége a felhőkarcolókról készült Construct sorozatán (2014-16) is tetten érhető: az alkotó itt azonban egy konkrét város helyett több helyszínen vizsgálta az urbanizáció felgyorsulásával változó élettereket és városképet, valamint ezek szocio-kulturális velejáróit. Az individualitás helyett a szürke, standardizált környezet dominál, s az emberi jelenlét csak a felvillanó fények formájában bukkan elő.

Az uniformizált lakóhelyek szocialista modelljével, a szürke lakótelepek miliőjével foglalkozik Deim Balázs Panel sorozata (2016). A korszerűsítő ‒ modernizáló hullám előtti pillanatképek ezek, ahol a monumentális épületek szerkezete, hangulata még egy letűnt kort idéz. Lámpák ragyogják be a sötét horizontot, színes fények a szürke tömböket az emberi jelenlét szimbólumaként, s az alkotó igyekszik a panelek régi hangulatát még az átfestés előtt átmenteni a jelenbe. Egy hajdani pilisi katonai rakétakilövő bázis pusztuló képével szembesít Windows című (2010) sorozata. Az elhagyatott, légvédelmi célból fenntartott titkos komplexum szobáit fotózta, az ablakokon beszűrődő fény segítéségével: mintha megállt volna az idő ‒ a földön eldobált tárgyak, törmelék, a szétmálló falakon graffiti. Az ablakkeretekben megjelenő természet elsőre kétdimenziós tájképnek hat, csak a bekúszó indák, faágak jelzik a természet feltartóztathatatlan erejét.  Az emberi nyomhagyás gesztusa itt a természet és épített környezet viszonyában, illetve inverz módon az ablakokból betörő, buja természet által jelenik meg.

Deim Balázs sorozataiban az emberi jelenlét végig meghatározó, konkrét emberábrázolás azonban csak a Photo me (2012) sorozatában jelenik meg. Ez a kaposvári évei alatt készült munka igazolványképek óriási méretbe felnagyított sora, amelyet a képeken látható modelljei készítettek automaták segítségével. Egyszerre őszinte és zavarba ejtő képek. A valóság nagyon nyers lenyomatával szembesül mindenki, aki igazolványképét veszi a kezébe. Deimnél az identitásvizsgálat egy személytelen médiumon keresztül (automata) valósul meg, miközben a megfigyelő szerepében a legobjektívabb pozícióba helyezkedik.

Deim Balázs nevét sokan a Térfigyelő rendszer sorozatának (2013) köszönhetően ismerték meg, amely a kaposvári évek lezárásaként készült. Sörös dobozokból készített camera obscurák segítésével figyelte Budapest mozgalmas tereit, csomópontjait, így a Széll Kálmán teret, Blaha Lujza teret vagy a Nyugati pályaudvart, terenként több kamerát is magasan villanypóznákra vagy közlekedési lámpákra elhelyezve. Az alkotó intenciója egy inverz térfigyelő rendszer létrehozása volt, ehhez kapcsolta a solargráfiát mint technikát. A kamerákba elhelyezett fotópapírokat három hónapig kint hagyta a mozgalmas tereken, ahol a hosszú expozícióknak köszönhetően a mozgás eltűnt, csak az objektumok, épületek kerültek a felvételre, valamint a Nap Földhöz viszonyított mozgása, szivárványszerű képi rajzolatot létrehozva a képeken, amelyek így a napok múlásának és az időjárásnak a vizuális elemeit is magukba foglalják. A megfigyelt helyek mozgásban vannak, mégis tetten érhető egyfajta statikus festőiség a képeken. A hónapokon át készülő képek, a hétköznapok és az idő sűrített lenyomatai, ahol minden csík egy napnak felel meg. A megfigyelés gesztusa és eszközei, a térfigyelő kamerák mára természetessé váltak köz- és magán, kül- és belterületen egyaránt. Deim Balázs CCTV (2015) sorozata a korábban kreatív eszközként ismert, de mára inkább a megfigyelés, a hatalom, illetve a hétköznapi kontroll szimbólumának tekintett kamerák portré-sorozata, egy csavarral: a láthatatlan szerep helyett most ők válnak a megfigyelés tárgyává.

Drégely Imre látásmódja nagy hatással volt Deimre, Mozaik (2009) sorozata is egy általa adott feladatból nőtte ki magát. Képein a néző hamar elveszíti orientációját, a kompozíciók lüktető látványa, szekvenciális egységei hol konkrétabb, hol absztraktabb vizualitással élnek.  Kaleidoszkópszerű textúrák tárulnak elénk, makro-mozaikok különböző tárgyakról, vagy éppen a szőnyegszerű kompozícióba zsúfolt vízfolyásáról. Játszik az élességgel, a részletekkel, a nézői percepcióval, és magával a képek tárgyával is: így válik négyzetessé a csatornafedél is. Az absztrahálás folyamata került középpontba Deim Balázs Minimal (2014-15) sorozatában is, ahol urbánus környezetből kiragadott részleteket redukált konstruktív kompozíciókra. A monokrómba hajló Memories form space (2012) polaroid transzfer technikával készült, s alig felismerhető hétköznapi tárgyakat látunk rajta (például egy lefelé fordított piros lavórt), amelyek papírra átültetve absztrakt kompozíciókká válnak.

Legújabb fotósorozatában, a Space-ben (2017) is jól ismert hétköznapi tárgyak jelennek meg: gyerekjáték, lámpa, citromfacsaró, palacsinta, vagy a hősi halált halt űrhajósok emlékműve. A banális tárgyaknak a kompozíciók adnak új kontextust, s válnak egy fiktív űrutazás dokumentációjává. Deim játszik a befogadó percepciójával, így lesz a palacsintából telihold, a golflabdából égitest, ugyanakkor a tárgyi vonatkozások megtartása mellett absztrahál. Az alkotó a hidegháború iránti nosztalgiát, az elvágyódást akarta megjeleníteni az űrutazás metaforikus értelmezésén keresztül. Deim Balázst a város, mint struktúra, textúra vagy terminus érdekli: az épített környezetet használja az ember bemutatására.

Somosi Rita