fotóművészet

2016/4 LIX. ÉVFOLYAM 4. SZÁM

TARTALOM


A műtermi munkával járó nyugalmat és a dokumentarista fotózás izgalmát is szerettem – Máté Gábor fotóművésszel BACSKAI SÁNDOR beszélget

SOMOSI RITA: Egyensúly a két véglet között – Az emberi beavatkozás és személyesség rétegei Haid Attila munkáiban

PALOTAI JÁNOS: Metafórák Mari Mahr kiállításán

GELLÉR JUDIT: Ambivalens helyzetek – Fabricius Anna: Alany, állítmány, nem mellékes nevek című kiállításáról

SZILÁGYI ANNA: Ázsia, egy átutazó szemével – Mátrai Miklós fényképeinek tükrében

SZEGŐ GYÖRGY: Egy voyeur utazása – Martin Parr kiállítása Bécsben

KINCSES KÁROLY: A részlet egésze – Horváth László képeiről

SOMOSI RITA: Szép lányok, szép ruhák, szép képek – Nők Chanelben / Women in Chanel

ANNE KOTZAN: A tipologikus tekintet – Hilla Becherre emlékezve

PFISZTNER GÁBOR: A médium formája, avagy a forma médiuma... – Fotó és kortárs művészet 3. rész

CSÉKA GYÖRGY: Szelfi, avagy a képek uralma és temetője

NEVELŐ JUDIT: A gyűjtés új iránya – Válogatás a Szöllősi-Nagy–Nemes Gyűjteményből

DEMETER ZSUZSANNA: Pillanatképek a Vidámpark múltjából

ALBERTINI BÉLA: Egy fotóalbum előzményei – Pécsi József: Zwölf Aktaufnahmen, Berlin, W. J. Mörlins, 1922 / Karl Schenker: Zwölf Bildnis-Aufnahmen, Berlin, W. J. Mörlins, 1919

MÓDOS GÁBOR: Pista Bácsi – Tóth István (1923–2016)

FEJÉR ZOLTÁN: A Middlemiss kamera

MONTVAI ATTILA: Hány megapixeles volt Michelangelo kalapácsa? – Avagy alkotói eszköz-e a fotótechnológia? 3. rész

TÍMÁR PÉTER: Könyvespolc 2016/4

E számunk szerzői 2016/4

Summary 2016/4

TÓTH ISTVÁN (1923–2016)

Pista Bácsi

Elment csendesen. Hatalmas űrt hagyott maga után. Ő élt legtovább a Magyar Fotóművészek Szövetsége alapító tagjai közül. Neve legenda volt már évtizedekkel ezelőtt. Ötven valahány éve még kezdő voltam Szombathelyen, amikor a fotóklubban először hallottam a nevét: a „ceglédi Tóth”. Húsz évvel később, a kölni photokinán kérdezték, honnan jöttem. Mondtam, Magyarországról.
Á, akkor biztos ismerem a ceglédi Tóthot! Akkor már büszkén mondhattam, igen, ismerem. Pedig akkor még csak felületesen ismertem. Tudtam, hogy több ezer kiállításon vett rész a világ minden táján, Amerikától Indiáig, tudtam, hogy sok száz érmet, serleget, kitüntetést nyert szerte a világban, de mint embert csak később volt szerencsém tényleg megismerni. Mérhetetlen tudásához képest rendkívül kedves, segítőkész és közvetlen ember volt. Nyilván ez a közvetlen, barátságos természete is hozzájárult ahhoz, hogy modelljeihez ennyire közel tudott férkőzni,
és professzionista tudásával meg is tudta örökíteni azokat az emberi érzéseket, jellemeket, amikkel aztán sikert sikerre halmozott világszerte. Színészekkel kapcsolatban gyakran hallani jellemábrázolásról. De hogy Tóth István hogy’ tudott egyetlen képbe belesűríteni egy embert? Neki teljesen mindegy volt, hogy parasztember, cigányember vagy éppen festőművész. A kép láttán szinte mindent lehetett tudni arról az emberről, aki a fényképezőgépe elé állt. Fáradhatatlan volt, rengeteget dolgozott. Csak szeretett felesége halála után tört meg, egyre ritkábban fotózott, otthonában festészettel múlatta az időt. Ha vendége érkezett – márpedig sok barát és fotós felkereste –, rendre előkerült a szintén világhíres dióágyas pálinkája, és ekkor egy időre újra a régi volt. Mesélt élményeiről – de tervekről már nem.
Cegléd, szeretett városa – melyhez minden csábítás ellenére hű maradt – kétszer is díszpolgárává választotta; itt temették el november harmadikán.
Nyugodj békében, Pista Bácsi!

Módos Gábor