fotóművészet

2016/3 LIX. ÉVFOLYAM 3. SZÁM

TARTALOM


Nem az extremitás, hanem a hétköznapok kegyetlensége érdekel – Hajdú D. András fotóriporterrel BACSKAI SÁNDOR beszélget

SURÁNYI MIHÁLY: Látva lássanak – Képek és pixelek, Nemzeti Szalon 2016

SURÁNYI MIHÁLY: Szavak a 34. Sajtófotó kiállítás kapcsán

SOMOSI RITA: Irányított csoportosulások – A személyesség határai és a mesterséges közösségek jelensége Vékony Dorottya munkáiban

TÍMÁR PÉTER: Messziről jött emberek – Korea múltja, jelene és jövője

GELLÉR JUDIT: Meglátni a nem láthatót – A Łódź Fotofestiwal 2016 két kiállításáról

SOMOSI RITA: Nyomhagyás – A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia szakos végzős hallgatói

PFISZTNER GÁBOR: Mi van itt? – Fotó és kortárs művészet 2. rész és Politika, természetesen?

PFISZTNER GÁBOR: Thomas Struth Nature & Politics című kiállítása a berlini Martin Gropius Bauban

ANNE KOTZAN: Találkozások a fotográfiával – Arles 2016

SZEGŐ GYÖRGY: Városportrék – Zoom! Építészet- és városképek

SÜMEGI GYÖRGY: Anders Engman fényképe a rejtélyes rajzolóról

JALSOVSZKY KATALIN: A történeti fotográfiák hitelességének védelmében – A magyarországi holokauszt-fotográfiák archiválásának és publikálásának problémái, 2. Rész

FEJÉR ZOLTÁN: A csodálatos(an sikeres) Plaubel Makina

MONTVAI ATTILA: Hány megapixeles volt Michelangelo kalapácsa – avagy alkotói eszköz-e a fotótechnológia? 2. Rész

TÍMÁR PÉTER: Könyvespolc 2016/3

E számink szerzői 2016/3

Summary 2016/3

ARLES 2016

Találkozások a fotográfiával

A szakemberek és a fotográfia lelkes rajongói számára az arles-i találkozások az éves program biztos pontjai. Idén már 47. alkalommal rendezték meg a jeles eseményt – és második éve az új igazgató, Sam Stroudzé irányításával. Az izzó kék ég alatt egyetlen fénytüneménnyé olvadt össze a kisváros, ami már Van Gogh-ot is annyira magával ragadta. A fesztivál központja most is a Cour Fantomban kapott helyet, míg a vasút egykori területén a Parc Ateliers adott teret a legkülönfélébb kiállításoknak, köztük a Discovery Award, valamint a Book Award díjazottjaiénak, míg a Salle de Fêtes-ben a portfóliók megtekintése zajlott, 250 résztvevővel és 130 szakértő bevonásával; a Cour l’Ache-vêché-ben pedig az alternatív programokat kínáló Voies Off mutatkozott be. A fesztivál első hetében 15 200 látogatót regisztráltak, tizenkét százalékkal többet a tavalyi évhez képest.

A negyven kiállítás között idén is lehetett találni egy-két kiemelkedő programot. Európában első alkalommal voltak láthatók a kelet-európai zsidó bevándorlók fiaként New Yorkban felnőtt és 1936 és 1949 között a New York Photo League tagjaként és elkötelezett kommunistaként is feketelistára került Sid Grossman (1913–1955) munkái. Tanárként olyanokra gyakorolt nagy hatást, mint például Leon Levinstein. A kurátoroknak, Keith F. Davisnek, Howard Greenbergnek és Bob Shamisnek sikerült ritka vintázs nagyításokat elhozniuk a különböző gyűjteményekből az Espace Van Gogh-ban megrendezett kiállításra. De premierje volt Bernard Plossunak is (1945). Bár Plossu korábban szorosan együttműködött Gilles Morával, a fotófesztivál egykori igazgatójával és a fekete-fehér képeket tartalmazó monográfiája kiadójával, a Western Colors („Nyugati színek”) volt az első egyéni kiállítása Arles-ban. Ez Robert Aldrich westernfilmjei iránti, ifjúkori vonzalmáról tanúskodik, nagy hatást tettek rá, amikor néhány éven át beatrajongóként Amerika tágas tereit járta. Nagyon csendes, színes fényképeit mutatták be ebből az időszakból, a 70-es és 80-as évekből, Stéphane Brasca rendezésében, amely vándorkiállításként több helyszínen is falra került, például Clermont-Ferrand-ban és Toulonban.
Komoly érdeklődést váltott ki Eamonn Doyle (1969) trilógiája, az i, ON és End, valamint Don McCullin (1935) tárlata. Az én személyes kedvencem a dél-afrikai William Kentridge (1955) multimédia-installációja (More Sweetly Play the Dance, „Lágyabban játszd a táncot”), amelynek Luma Arles volt a kurátora: egy 40 méter hosszú, vetített felületen végigvonuló, a középkori haláltánc alakjait megidéző menetet láthattunk, amelyet dobok és fúvósok zenéje kísért.
Ugyanúgy figyelemre méltó volt Yann Gross részletekbe menő, igényesen kialakított installációja, a The Jungle Show, amely 2015-ben elnyerte a Recontres Dummy Awardot, akárcsak a késő 19. századi és 20. századi gender témájú fotográfiák átfogó válogatása (Sincerely Queer, „Őszintén queer”) Sébastien Lifshitz gyűjteményéből. A St-Martin du Méjan kápolnában amerikai és japán fotótörténet találkozott William Klein és Eikoh Hosoe személyében, az 1960-es években mindketten Kazu Ohno butoh táncost fényképezték, aki tulajdonképpen Hosoe modellje volt. Nagyon személyes munkát hozott létre Michael Ackerman a saját életét rögzítő Diary of a Job („Munkanapló”) című művével, kronologikusan bemutatva, mindenféle távolságtartás nélkül. Ehhez az Olympus gyár rendelkezésére bocsátott egy kamerarendszert, valamint szabad kezet kapott a kivitelezéshez. Szabadtéri kiállításon lehetett látni Maurizio Cattelan és Pierpaolo Ferrari közös munkáját, a Toiletpapert („WC-papír”), az Atelier des Forges udvarán rikító színekben pompázó plakátokon. Ők készítették az idei év kiállítási plakátját is, amelyen egy madár a csőrével csipegeti egy nő fogait. Szimbolikusan úgy is lehetett értelmezni, mint a látogatóknak a fokozatosan átalakuló fesztiválra adott reakcióinak lenyomatát.
Az első pillantásra azt lehetett volna gondolni, hogy a program csaknem változatlan. A helyi áramlatok mellett azonban már érezhető volt egy másfajta fuvallat is. Csökkentették az éjszakai fényjátékok számát a Théâtre Antique-ban, a Leica idén már nem vett részt az Oscar Barnack-díj győzteseinek rendezett kiállítással, és „Az év éjszakája” program központja, ahol hajnalig tartó vetítéseket rendeztek, a Rhône túlsó partjára került, az Étienne papírmalomba. További újdonságnak számított a Ground Control névre keresztelt hatalmas kiállítási és rendezvénycsarnok, az Olympus-központ a Hôtel de Luppé pompás épületében, valamint az az új innovatív hangulatú hely, amelyet a Cosmos „fotókönyv-piac” kapott – idén 88 kiadó részvételével – az egykori Colle`ge Mistral épületében.
Mindemellett három új díjat is kiosztottak: a Jan Michalski Alapítvány által létrehozott Photo-Text Award („Fotószöveg-díj”), a kiállító nők egyikének odaítélt Madame Figaro-Arles Photo Award, valamint a legjobb, virtuális valóságot használó műért járó VR Arles Festival Jury Grand Prix elismeréseket.
Mindenképp feltűnt, hogy az újítások iránymutató karakterrel is bírtak. A Photo-Text Award, valamint a „Fotográfia és irodalom” című est bevezetésével ismét felelevenítették az írók és művészek közötti tradicionális kapcsolatot. Csaknem észrevétlen maradt viszont a fesztivál ajánlása a ragyogó tehetségű francia regényírónak, Michel Tournier-nak (1924–2016), akinek A rémkirály című, 1972-es regényét Volker Schlöndorff filmesítette meg Der Unhold címmel. Az 1960-as években Jean-Maurice Rouquette-tel, Maryse Cordesse-szel és Lucien Clergue-vel közösen Tournier is sokat tett az arles-i fotós iskola megalapításáért. Ezen kívül egy többnapos program keretében ünnepelték az avantgárd írót és fotográfust, Denis Roche-t (1937–2015), a Les Cahiers de la Photographie (1980) egyik alapítóját. Legfontosabb témája az idő volt, az élet tovatűnő ideje és annak megragadása egyetlen pillanatban a fotográfia segítségével. „Azért írok, hogy egyedül legyek, és azért fényképezek, hogy eltűnjek” – mondta. Sajnos nem volt olyan kiállítás, amelyen poétikus fényképeit bemutatták volna. Az irodalmi kánon lezárását az 1960–1985 között megjelent provokatív és szatirikus, azóta kultikussá vált Hara Kiri magazinnak szentelt, vintázs nagyításokban, fotómontázsokban és dokumentumokban gazdag kiállítás jelentette. Sokkoló, vicces és művészi fényképeik sok kortárs fotográfust inspiráltak, a mai látogatóknak pedig igazi élményt kínált a Thomas Mailänder és Marc Bruckert által gondosan összeállított kiállítás. A Hara Kiri Photót ugyanakkor tisztelgésnek szánta a fesztivál a Charlie Hebdo előtt, amint azt Audrey Azoulay kulturális miniszter is hangsúlyozta.
Egy másik jövőbe mutató irányt jelölt ki a Luma Arles által szervezett Systematically open? („Rendszerszinten nyitva?”) című bemutató a frissen kialakított Atelier de la Mécanique-ban. A svájci Philippe Rahm építész Luminance elnevezésű designkoncepciójában a sötét és világos terek segítségével a fénykép és mozgókép különböző követelményeivel foglalkozott, így teremtett nagy hatású kiállítást. Az itt Walead Beshty, Elad Lassry, Zanele Muholi és Collier Schorr kurátori munkája eredményeként létrehozott tárlatok nem egy vagy több fotográfust mutattak be, hanem a képtermelés kortárs formáival szembesítették a nézőt. Ez talán a tiszta fotográfiától az elmélet irányába mutató, fokozatos elmozdulás első jelének is tekinthető. Ezért is érdekes utólag pillantást vetni a művészeti szempontból meghatározó szerepet játszó csoportra, amely a művészeti világ jelentős személyiségeiből (Maja Hoffmann, Tom Eccles, Liam Gillick, Hans Ulrich Obrist, Philippe Parreno és Beatrix Ruf) állt össze, miközben teljességgel hiányzott valamiféle fotográfiai állásfoglalás. Talán épp Maja Hoffmann szánja magát ebbe a pozícióba? Végső soron a Camera magazin egyik 1977-es számában szerkesztőségi asszisztensként van feltüntetve a neve.
A Maja Hoffmann által 2004-ben a svájci művészet ügyének előmozdítására létrehozott Luma Alapítvány támogatja a 2002 óta létező Discovery Awardot („Felfedezés-díj”), és a múlt évben életre hívott egy saját díjat is, a Dummy Book Awardot („Könyvmakett-díj”). A Luma Arles-t 2014-ben alapították, hogy a Parc des Ateliers-t egy egész évben működő experimentális kiállítási központtá alakítsák át. A projekt megtervezésére Frank Gheryt, a világhírű építészt, Annabelle Selldorfot és a tájépítész Bas Smetset kérték fel. Az elképzelés lényege egy Arles-on túlnyúló, dél-franciaországi művészeti szcéna megalapozása. A kezdetet az idei Grand Arles Express jelentette, amely avignoni, nîmes-i és marseilles-i kiállításokat is magába foglalt.
Érdemes megjegyezni, hogy az idei könyvdíj támogatója a Jan Michalski Alapítvány volt, amelyet Michalski felesége, Vera (Maja Hoffmann testvére) alapított. Felvetődik a kérdés: lassan családi vállalkozássá alakul a rendezvény?
Izgatottan várhatjuk, hogyan változik majd az arles-i fotófesztivál a következő években. Mindenesetre az időpont már ki van tűzve: 2017. július 3. – szeptember 24.

Anne Kotzan
(Fordította: Pfisztner Gábor)

www.rencontres-arles.com