fotóművészet

LARS SCHWANDER: A BELSŐ REFLEXIÓ

Aki együtt „játszik” Vető Jánossal

Nem fotóapparáttal, hanem zenei instrumentumon, ukulelén játszva, Stockholmban vagy Koppenhágában és nem Budapesten, mert eddig elkerülték egymást. Az 1957-ben született dán fotós, Lars Schwander most nem a magyar kapcsolat révén érkezett Pestre, hanem orosz „vonalon”, Olga Tobrelutsz „mentoraként” került az UVGaléria látómezőjébe. Az itt látott fotóinak magyar vonatkozásai is vannak.

Először 2006-ban járt nálunk, a Mai Manó Házban rendezett portfólión tartott workshopot. Korábban is érdekelte a magyar fotó és az ország, amely Kertészt és Brassait adta a világnak: mi történt itt a kommunizmus alatt, és milyen a fiatal(abb) generáció? Vető Jánost kísérletező, neoavantgárd fotósként fedezte fel, azóta is tiszteli, értékeli, könyvet ír róla. Úgy látta, hogy a fotósok a korábbi időkhöz képest megnyíltak, munkáik változatosabbak, színesebbek lettek, sok a konceptuális mű. Nagy hatással volt rá Kerekes Gábor, a világ tudományos és spirituális megközelítésével, alkotásainak szabadságával és szigorúságával. Ez utóbbit igyekszik visszaadni Kerekesről készített portréján, míg a Kemenesi Zsuzsa-fotón a dinamika, a fiatalos lendület látható. Ez a két kép is része a fotósokról, zenészekről és más művészekről készített portrésorozatának. Robert Frankot olyannak akarja láttatni, mint amilyenek az amerikai művész fotói is a magányos „tömegről”, Cindy Shermant pedig „maszk” nélkül mutatja, de hogy a művésznek ez lenne-e az igazi arca, az a nézőre van bízva.
A „tükör és maszk” pár látens eleme a képeknek. Nem hiányzik a sorból Annie Leibovitz sem, aki – az előzetes figyelmeztetés ellenére – barátságosan fogadta őt. Elhozta régi barátja, Yoko Ono képét is, akivel közösen meg akarják írni a konceptuális fotó történetét. Repertoárjába tartozik a tinédzserképű, kócos Björk éppúgy, mint Leonard Cohen, a nők „trubadúrja” vagy az „enciklopédikus” Peter Greenaway, a nyolcvanas, kilencvenes évek filmrendező sztárja. A fotók jó része abban az időszakban készült, még ha korábbi stílust is idéznek meg; ettől némi retró hangulat lengi be a tárlatot. Lars Schwander maga is enciklopédiát készít az elmúlt évtizedek művészetéről, analóg géppel, de néhány digitális fotóját is elhozta mutatóba.
Helmut Newton nem az arcképe miatt tekinthető kulcsszereplőnek, de a vele való kapcsolat okán is, amit a tárlat másik témája „érzékeltet”. Schwander nem követi barátját, Newtont abban az értelemben, hogy nem híres, profi modelleket alkalmaz, és nem a testes, magas nőket kedveli és „leplezi le” a kamera előtt – alig látni aktfotóját. Az egyszerű, többnyire filigrán nők érdeklik s a belső világuk. A befelé fordulást, ami néhány modelljén látható, igyekszik megváltoztatni, „kinyitni”. Ezt úgy oldja meg, hogy néhányukat több szituációban is fényképezi, az egyszerű beállítástól a mondén helyzetig. A fotórajongókat ez inkább Cindy Sherman széria képeire emlékeztetheti mint kontextusra, és nem annyira Helmut Newtonéra, jóllehet Lars a férfi szempontokat is figyelembe veszi. A test- és a lábtartás egyfajta kommunikációt hordoz az esztétikum és a látens erotika mellett. „Az erotikának önmagában is van ereje, energiája”, mondja. Portréin ezért nemcsak az arc a fontos, hanem a láb, a test is része a személynek. Emellett a nőknek tulajdonított érzelemtöbblet, romantika „fényszűrőjén” át akarja láttatni őket. Nem áll tőle távol az az indián felfogás – amit Susan Sontag is említett –, miszerint a fotó a lelket ragadja el. S vallja Barthes nézetét, hogy a lefényképezéssel életben tart valakit. Nem a femme fatale-t keresi, hanem a nőiességet, a természetes szépséget, a törékeny ártatlanságot. Lars maga sem mentes az érzelmektől, a felvételei kirajzolják egy életvidám, életélvező ember belső képét. Amit művel, ma nem trendi, nem sorolható a main streamhez, talán emiatt is tűnhet divatjamúltnak.
A képei háttere korábban inkább semleges volt, azonban idővel jelentőssé, jelentéssé vált, a testek lágyabb vonalai, illetve a környezet néha geometrikus keménysége kontrasztot mutat. Fontos volt a fotós életében is a háttér, ma sem tagadja. Lars Schwander Koppenhága egyik szegényebb negyedében született és élte gyerekéveit. Első gépét, egy Agfát, nagyapjától kapta, 8-10 éves korában. Ma már 40 000 fölött van a privát kollekciója, saját galériáját 15 évig vezette. Képei megtalálhatók a charleroi-i és az odensei Fotómúzeumban, a párizsi Bibliothéque Nationale-ban, a Louis Vuttonban, a szentpétervári Roszfotóban. Skandinávián kívül eddig Belgiumban, az Egyesült Államokban, Oroszországban és Spanyolországban állított ki. Tervei között szerepel egy múzeum és alapítvány, meg egy kiadó, mert a művésznek nemcsak a kamerája a „tolla”, hanem hangszeren is képes kifejezni magát. Az U.V. Art Galériában 2016. január 26. – március 18. között látható képei kibővültek külső reflexiókkal, a német Axel Geis fotók ihlette festményeivel.
A kiállítás megnyitója alkalmából Lars megismerkedett Benkő Imrével. Reméli, hogy legközelebb találkozik Pesten Vetővel is, s akkor együtt zenélnek majd, egy jó bográcsfőzés keretében…
Palotai János