VETŐ JÁNOS

A 1968-as prágai tavasz után egy vicc terjedt Budapest-szerte. Tudod-e, hogy hányas cipőben járnak a csehek? Hát hányasban? Ötvenhatosban. Prága lerohanása előtt sugdosták Pesten ezt a viccet, a Szovjetunió (és a csatlósok) katonai benyomulása előtt. A slusszpoénról a Varsói Paktum hadseregei gondoskodtak. A 68-as őszi megszálló hadművelettel beteljesült a rossz vicc. A súlyos előzmények következményei nélkül képtelenség megérteni a magyar progresszív művészet talán leghosszabb évtizedét, ami már a hatvanas évek végén elkezdődött, és csak a nyolcvanas évek legelején ért véget. Egyéni felhorgadások és művészeti szervezkedések, csoportok közti szkanderezések és személyes összecsuklások, kis megalkuvások és nagy besúgások az akkori Magyarországon. Mintha egy önálló kontinens lett volna az a korszak, amely végül alámerült, mint az Atlantisz. Hogy mi következett utána, már más kérdés. Sok minden változott utóbb, nemcsak modorban, de személyekben is. Az időszak (szinte korszak) alkotói és civil nemzedéktársai közül sokan elhagyták Magyarországot, több protagonista meghalt, akár önpusztító módon. A nyolcvanas évektől kezdődő idők életérzése és mentalitása nagyot változott, a politika merevsége sokat engedett. Mintha már a rendszerváltozás enyhülést hozó előszele kezdett volna fújdogálni. Ha meg akarjuk érteni ezt a különös évtizedet, két eseményhalmaz ellentétére, de néha meglepő egymásra rímelésére is ügyelnünk kell. A 68-as diákmozgalmak kudarca utáni Nyugat és a 68-as prágai sokktól megrázott „létező szocializmus” utolsó ütközeteit vívta egymással, néha azonban váratlan hasonlóságok is akadtak a működésükben. A hatástörténetek bővebb kifejtésére azonban itt nincs hely és idő. Jócskán lenne pedig mit mondanom, hiszen 68 előtt Párizsban éltem, egyetemi hallgatóként, Cohn-Bendit (és Emmanuel Levinas) környezetében.
Vető János, a korszak egyik központi fotósa, egyebek mellett rögzítette az esendő mindennapi létmód banalitásainak magyaros akcentussal beszélő jeleneteit. Lepusztult autókarosszéria áll vaslábakon, a háttérben távoli város. Egy különös családfotón „Kiváló Dolgozó” jelvénnyel kitüntetett, boglyas hajú élmunkás néz a kamerába, mellette sután álldogáló tréningruhás gyerekek, elöl a legkisebb fiú, nyakában fényképezőgép. Elhanyagolt, romos ház törött ablakain kinéző tekintetek, a ház előtt kosarak zsinórban sorjáznak. Más képeken bezárt ajtók, lelakatolt ablakok, üres falon villanyórák. Vető néhanapján konstruktív szerkezetű, de leginkább szürreális szociofotókat készített azokban az években. Ami nem fából vaskarika. Ezekben a szociofotókban éppen a szürreális zamat érzékelteti meg a hosszú évtized mindennapjait fémjelző abszurditást. Nem véletlen, hogy Vető az amerikai Duane Michalst és Ralph Gibsont tekintette kedves mestereinek, és tanult is tőlük egy keveset.
A hetvenes évek elején pályakezdő Vető János helyét nehéz megtalálni a magyar glóbuszon. A 68 utáni nyugati világ szellemi horizontjainak változásait ismerjük, de a korszak magyarországi eseményeinek feldolgozása sajnos igencsak gyerekcipőben jár. A német, olasz, francia, amerikai stb. mentalitástörténészek és művészeti elemzők serényen dolgoznak, magyar kollégáik viszont nem. Pedig a magyarországi progresszió nagy évtizedének áttekintése sürgető feladat. Itt és most, a mai Magyarországon. Éppen most, amikor a pártállam hajdani „támogatottjai” átsunyiskodják magukat kereszténydemokratáknak, vagy egyéb hasonszőrű feliratokkal pecsételik át önmagukat. Kihasználják, hogy rövid az emlékezet. Az ocsút most kell elválasztani a tiszta búzától, amíg még emlékszünk. A „három T” korszakának politikailag „támogatott” régi szemetét most lehet utoljára elseperni. Nem öncélból, hanem mert csak így nyerheti el méltó helyét a „tűrtek” és a „tiltottak” művészete. Most lehet utoljára igazságot szolgáltatni, és szinte már késő, már az utolsó utáni pillanatban vagyunk. Egyetlen példát hozok fel. Tessék mondani, az említett hosszú évtized igen jelentős fotóművészét, a sokat mellőzött Vető Jánost milyen kárpótlásban részesítették utóbb, milyen díjakkal és kitüntetésekkel ismerték el pótlólag a teljesítményeit? Mert Vető János, a szóban forgó évtized progresszív alkotója párját ritkító érzékenységgel érzékítette meg az elsüllyedt kor hangulatát, szellemi eseményeit és életérzéseit. Vagy lejárt volna a régi lemez és új nótát hoz a mai szél? Ugyan már, Erdély Miklós életművén sem tudott csorbát ejteni az idő.
Vető fotóinak egy másik nagy csoportja a kor jól ismert karaktereit mutatja be. Egy arc alsó fele az egyik fényképen. Enyhén nyitott száj, rövid bajusz, szakáll, a balkéz ujjai egy fogpiszkálót szúrnak a fogak közé. A képkivágat miatt a tekintet nem látszik, mégis könnyű felismerni Szemadám György arcvonásait. Egy másik képen Baksa Soós János és Koncz András kirándulnak, Baksán fehér keretes szemüveg, Koncznak az arcába lóg néhány tincs. Alig lehet rájuk ismerni. Újabb fotókon Baksa Soós gitározik és énekel. Remek Kex-hangulat, Vető János-stílusban megfogva. Süt a képekből a szabadság. Baksa Soós sugározza magából, Vető fénnyel írt képeken rögzíti a szabadság fantomját. Baksa viszont már nem akar emlékezni a Kexre. Amikor 2014 decemberében Kex Remake koncertet rendeztek a MOM színpadon, Baksa Soós el sem jött. A Kex zenekar 1969-től létezett és 1971-ben megszűnt, mert a frontember Baksa Soós János 1971-ben „Nyugat-Németországba”-ba disszidált a rendőri zaklatások (és verések) elől, majd ott képzőművésszé transzformálta magát. Joseph Beuys és Gerhard Richter voltak a mesterei. Másfajta szabadságba kóstolt bele Németországban, nagyot változott a neve is, Prince January, „Január herceg” jelöléssel teszi nyilvánossá alkotásait. Vagy egyéb név alatt. Nem csak Baksa-Soós formálta át magát, a történelem rég feloldotta a hajdani Nyugat-Németország körvonalait, és már disszidálni sem lehet többé.
Baksa Soós Jánostól egy másik énekes felé vezet a pálya. Az eredetileg rajztanár Cseh Tamást, aki legfeljebb házibulikon gitározott és énekelgetett addig, Baksa Soós vitte fel a Citadella színpadára. Együttes produkciójuk nagy ovációt aratott. Így zajlott le a rajztanár-énekes első nyilvános fellépése. És hamarosan egymásra talált a nyerő Bereményi Géza–Cseh Tamás-páros. Vető róluk készített kettős portréja újfent különös, mert ellentétek jelzik az emberi kapcsolatukat. Fehér ing és fekete trikó. A vasaltinges és a gyűrött pólós. A lefele tekintő és a szemmagasság fölé néző. A leeresztett kezű és két kézzel a fejét fogó. A száját húzó és a mosolyra készülő. Kétfelé tekint a két fiatalember, és a sok ellentét dacára mégis összetartozóknak mutatja őket Vető János.
Azután egy másik kettős portré, ahol az ismeret befolyásolja a képmás kompozícióját. Üres asztal mögött ül Bereményi és Dixi (Gémes János), kalapban. Cigarettáznak, nézelődnek. Hátul, kirakatüveg mögött, kristályedények. Bereményi és Dixi a valóságban egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, ám ezen a képen hasonlóknak tűnnek. Vető tudja róluk, hogy unokatestvérek, méghozzá szorosan, az anyai ágon. A rokonság részletei homályosak és ellentmondásosak. Dixi mindig azt mondta, anyja zsidó varrónő. Bereményi kulcsregényt írt Dixiről, az anyjáról, Vadnai Éváról, és beleszőtte saját magát is a regénybe. Vadnai Bébi néven ismerték a háború előtti Pesten Dixi anyját. Zsidó nagypolgári családban született, és híres szépségnek számított a harmincas években. Bereményi könyvének címe: Vadnai Bébi. Az olasz szakos egyetemistát, aki feltűnően sokat emlegette akkoriban, hogy nem zsidó, még Rózner Gézának hívták, íróként váltott Bereményire. Születésekor viszont Vetró Gézának anyakönyvezték Bereményit. A misztifikációt az Antoine és Désiré lemezhez készült fiktív történet tovább kuszálja. A fotókat Vető János készítette, a szereplők Dixi, Cseh Tamás és Bereményi Géza, továbbá Méhes Lóránt Zuzu, Vető barátja. Később, a nyolcvanas években a Zuzu–Vető-páros intermediális művészete dobta fel a hazai művészeti életet, ami akkora már nagyon más rugóra járt.
A Zuzu–Vető-páros közös munkássága előtt, az 1975 és 1980 közti években Vető János Hajas Tiborral alkotott szerzőpárost, együttműködésük Hajas haláláig tartott. Közös műveiket szétválaszthatatlannak tartom. A tumó a tibeti szerzetesek tantrikus gyakorlata, a belső tüzet, a lélek tüzét alakítják fizikai hővé. Hajas Tibor ezért adta a Tumó címet az egyik alkotásának. A bepólyált fejű Hajas szájából hosszú és irgalmatlanul hegyes acéltűk állnak ki, a hátteret egy maga által festett műalkotás adja. Minden elem Hajas művészetét képviseli, a fotó azonban mégis tökéletesen elválaszthatatlan Vető János munkáságától. Az arcra vetülő fényfolt, a kompozíció beállítása, a fekete-fehér kontrasztok aprólékos kijátszása a fénykép készítőjének sajátlagos alkotása. A mű ily módon vált szétbogozhatatlan egységgé. Az egyik képen Udo Kier és Hajas az éjszakai Lánchídon haladnak, és Kier visszanéz a fotósra. Vető ráérzett a hangulatra, amely az Éjszak ékszerei című film alaphangja lett. A videofilmet Vető János operálta, 1978-ban. A Hajas–Vető-alkotópár munkássága jól feldolgozott és dokumentált. Kivételesen.
Akár a szelfik elődjének tekinthető Vető képsorozata, ahol önmaga a mű témája, kis tükör a nyújtott kézben és tükörben a figyelő arc. A művész önarcképe, ahogyan ezt megszoktuk a festészet hagyománya szerint. Különleges mazsola egy kiállítás megnyitóján készített csoportkép, sok ismert személy áll félkaréjban, Díner Tamás, Tímár Péter, Beke László, Haraszti Miklós és mások, végül Vető János is beállt a csoportozatba, mint a régi, önkioldós csoportképeken. A portrék sorozatába illeszkednek a Díner Tamásról készített egészalakos fotók. Modoruk szerint kendőzetlenül őszinték, ám szeretetteljesek. Hasonlóan barátságos egy kettős portré, Csaplár Vilmos karosszékben ül, mellette Bódy Gábor áll. A „Pesti” fedőnevű ismeretes ügynöksztori és az eljövendő legsúlyosabb büntetés, az önmagára mért halálos ítélet ennek a fotónak alapján teljesen elképzelhetetlen (Bódy 39 évesen, 1985. október 23-án lett öngyilkos). Ölbe tett kézzel ül Csaplár egy fotelben, csíkos világos inget, sötét nadrágot visel. Bódy a kontraszt, az ellentétes színkombináció, egyszínű sötét pulóver, világos nadrág, a fotel háttámlájára támaszkodik, a másik kezét lazán zsebre dugja. Mindketten fésületlenek, jókedvűnek látszanak, és önmagukkal maradéktanul elégedettnek. Hát, végül nem ez lett a nóta vége.
Ha utólagos tudásunk birtokában elszánjuk magunkat, megsejteni vélhetjük Bódy arcvonásaiban (farkas mosolyában?) az állami besúgópolitika aljas sunyiságát, bár egy jóhiszemű fényképész egyikükről sem tételezheti fel az érintettséget. A sokat emlegetett hosszú évtizedre ráülepedett „kultúrpolitika” brutális alattomossággal megrongált, összetört sok életet, és kiutasított, messzire űzött, disszidálásra kényszerített sok kiváló személyt. A szánalmas ostobaságból fakadó besúgó-görcsölést a tisztességes aurájú Vető János nem volt képes észlelni, bár végül maga is eltávozott Magyarországról. Dániában él a kilencvenes évek eleje óta. Azért remélem, hogy akár fél lábbal, de itthon is még otthon van. A hetvenes évek elején szinte minden évben rendezett egy kiállítást, hogy bemutathassa új műveit. 1972-ben a Rudas László utcában volt lakáskiállítása, a Bercsényi kollégium 1973-ban adott helyet a „spárga tárlatnak”, ahol Vető egy termet installált a terembe. A Fiatal Művészek Klubjában 1974-ben rendezett kiállításának már a megnyitója is szokatlan volt. Egymás után Kemény György, Díner Tamás és Szentjóby Tamás nyitották meg Vető fényképkiállítását. 1976-ban újra a Bercsényi kollégium került sorra, Vető János az Ásatás címet adta fotótárlatának.
Vető János kiváló aktfotókat készített Méhes Mariettáról, másokról is, és néha humorral fűszerezte női aktképeit. A férfiaktok sem ritkák, de azok a kor hippiknek nevezett személyeiről, egy szubkultúra életérzéséről szólnak. Más hippi-képeken rendetlen lakásbelsők, szerteszét heverő csetresek, szokatlan emberi gesztusok örökítették meg a magányosságtól a házibulikig tartó kisvilágot. Vető akár egy jól elrendezett kaktusz-tömeggel vagy egy fura gesztussal is képes elmondani, amit akar. A hangulatukban megfogott fotók palackpostán keresztül érkeznek el a mába, hogy híreket hozzanak a hetvenes évek Atlantiszának elsüllyedt kontinenséről. Néhány fotót Vető a rövid életű, ám annál fajsúlyosabb jelentőségű Balatonboglári Kápolnatárlatok közönségéről készített. Boglárt 1973 augusztusában verte szét a rendőrség. Különös hely volt, egy olyan szubkultúra pompás színtere, amely hamarosan a félrenyomott, szubkulturális jelenségből a modern magyar művészet fősodrásává változott. Hajas művészetét mindenképpen az ellenkultúrához kell sorolnunk, azonban Vető János kezdettől nem az ellenkultúrában, hanem az underground szubkultúrában működött és működik, bár időközben a régi mainstream világszerte olyannyira szétmállott, hogy Vető János művészetét egyre inkább a mainstream részének tekinthetjük.
Rózsa T. Endre