fotóművészet

MAGYAR SAJTÓFOTÓ A 21. SZÁZAD ELEJÉN

Csak túl kell élni valahogy?

Talán az idei Magyar Sajtófotó Kiállításra mondhatjuk: a 21. századi magyar sajtókép megtalálta a helyét és formáját. Hiszen a Capa Központ, amelyik 2015-ben már másodjára fogadta a kiállítást, a kortárs fotográfia helyszíne. S névadója szerint legalábbis a dokumentum és sajtókép ott nagyon is helyén van. Még akkor is, ha amúgy a Capa Központ nem helyezi működése előterébe a fényképezésnek ezt az irányát. Talán mert a sajtófotónak manapság koránt sincs olyan nagy jelentősége a szakmában és a nagyközönség számára, mint akár még a múlt század vége felé is. A fotográfia mély és alapvető változáson megy keresztül a nagyvilágban is. Átrendeződnek a műfaji erőviszonyok. És a sajtófotó nincs nyerésben.

Azokban a legendás 20. század végi években egyáltalán nem ilyennek látszott a történet vége. A sajtófotó fölverekedte magát az elit kultúra fontos eseményeinek sorába. A kilencvenes évek végéig a World Press Photo (WPP) kiállításai várva várt események voltak nemcsak a magyar fotográfia egésze, de a tárlatlátogató közönség számára is. Az is vitathatatlan volt, hogy a nemzetközi anyag sokáig jóval népszerűbb, nagyobb tekintélyű volt, mint a hazai riporterek versengésének bemutatója. Érdekes volt látni, hogy a hangsúlyok elég gyorsan eltolódtak, ahogyan a hazai mezőny – s persze maga a verseny, a magyar kiállítás installációjának, PR-jának színvonala – közelíteni kezdte a világ élvonalát. Az óriási tömegeket vonzó kettős tárlatok híre1, megannyi izgalmas kísérő kiállítással, meghívott külföldi sztárriporterrel a legszélesebb közvéleményt mozgatta meg abban az időben. A kiállítást befogadó – de arra amúgy jobbára idegen testként, afféle szórakoztató közönségrendezvényként tekintő – múzeumok, kulturális, intézmények bejáratánál hosszú sorok kígyóztak, hogy láthassák a legjobb magyar és külföldi sajtófotókat. Az ezredfordulón már lassan megszokhattuk, hogy a hazai szakma újabb generációi rendre díjakat aratnak nemcsak a WPP, de az amerikai POYi pályázatain2 is. Talán ekkoriban fordult meg a trend végképp, s a hazai anyag mintha már érdekesebb, izgalmasabb lett volna, mint a nagyhírű nemzetközi, konstatálta a szakma és a nagyközönség egyaránt. Amikor a két rendezvény – egyébként teljesen indokoltan – 1997-ben szétvált, nem kellett attól tartani, hogy a Magyar Sajtófotó Kiállítás nem képes megállni a saját lábán.

A keveredett prezentáció

Azóta mintha újra nagyot változott volna a világ, talán éppen a 2000-es évek közepén. A fotóban, a sajtóban, a politikában, a világgazdaságban és szinte mindenütt. Válságról beszélnek, kilábalásban reménykednek, de immár szűk évtizede – különösen a kultúra területén – makacs hanyatlást tapasztalni. Egyre kevesebb pénzt, ellehetetlenítő viszonyokat.
A sajtófotó kiállítás – különös hazai diadalmenete után – visszatalált a régi kerékvágásba. A "saját" szakmai intézménye falai közé, igényes, de nem túlméretezett rendezvényként. Installációjában pedig – Szigeti Tamás kurátornak köszönhetően – az idén már elkülönült a művészfotó megjelenésétől. Jellemző, hogy 2015-ben a két nagydíjas anyagot még a korábbi gyakorlatnak megfelelően művészfotó stílben állították ki, szemben a többivel, amelyeknél a képek sajtósan tördelve és a hozzájuk szorosan tapadó szövegekkel nézhetők. Ezzel megőrizték a print műfaj sajátosságait – ahogy a WPP-tárlatoknál mindig is –, de a kiemelésekkel, a nagyméretű képekkel megadták a zsűri és kurátor által legjobbaknak ítélt fotóknak az átlényegülés esélyét. A napi hajszában dolgozó riportereknek pedig talán ez a legtöbb, ami kínálható. A közönség számára egyszerre élmény és vizuális nyelvoktatás a sajtókép efféle kiállítási megjelenítése. Az is igaz, hogy ebben a prezentációban van nosztalgikus gesztus jócskán. Hiszen amit Féner Tamás találón megfogalmazott az egyik kerekasztal-beszélgetésen3 az online médiáról, az tökéletesen igaz. A képsorok ott időbeli egymásutánban jelennek meg, míg a nyomtatott lapban a szekvenciát a térben helyezik el. S a 2015-ös kiállítás az utóbbi mellett tette le e voksot.
Manapság a kulturális eseményt több dimenzióssá kell tenni. A közönségre szinte rá kell zúdítani az információt és élményt, hiszen a neten ehhez van hozzászokva. Így aztán a 2015-ös tárlat sem "csak" egy kiállítás. Néhány díjazott riporter megszólal videókon, nagy kivetítőn további fotók nézegethetők, sőt néhány éve még a fotós könyvek és tervezők versenyét is meghirdetik ilyenkor.  A nemrég elhunyt két "könyves ember", a könyvtervező Molnár István4 és a könyvszerkesztő Gera Mihály5 emlékére is kiírnak pályázatokat. Nos, a díjazott fotókönyvek egy kissé (műfaj)idegenül, prezentálási formájukat nem találva, inkább csak mellesleg kapnak helyet a lényeg mellett.6 Akarva-akaratlan azt sugallva, hogy a könyv (sem) olyan fontos ma már. Pedig talán fontosabb, mint húsz éve.

Sajtó? Ezt a szót lassan elfelejthetjük.

A lényeg persze az, hogy milyenek a képek. Milyen a kiállítások színvonala? Egy-egy sajtófotó-kiállításról és -pályázatról értékelőleg beszélni szinte lehetetlen. Hiszen ha tényleg értékelnünk kell a fotográfiai teljesítményt, az alkotói kvalitást, akkor a hírfotót létében meghatározó általános sajtó- és társadalmi viszonyokat kell vizsgálnunk először. A kettő teljességgel összetartozik, szinte szétszálazhatatlanul gabalyodik egymásba. Másfelől egy-egy tárlatot azért is nehéz a magyar sajtófotó egészét tekintve értékelni, mert szinte lehetetlen elemezve áttekinteni mindent, ami nem került a falra, illetve nem tudható, hogy amit be sem küldtek a versenyre, milyen nívójú. Meglepő és számomra sajnálatos (személyes közöm volt a kiállítások folyamának elindításához, így ebben talán én is megengedhetek magamnak egy kis nosztalgiát), hogy a szakmabeliek jó része negligálja a pályázatot. Pedig nem jár költséggel, csak egy kis munkával. Ennyire nem fontos már? Enynyire elveszett a bizalom?
A sajtófotót éltető, körülölelő struktúra helyzetét kell megérteni, ha a műfajról akarunk állítani valamit. Márpedig a sajtóról abban az értelemben, ahogyan ennek a pályázatnak a születésekor beszéltünk, ma már szinte érvénytelen megszólalni. A nyomtatott lapok nagyobb részének egyre gyorsuló halódása, illetve az internetes média profilváltása határozza meg a jelent. Bizonyos hagyományos nyomtatott lapfajták – a politikai napilap, a politikai, szakmai, kulturális hetilap, a művészeti, tudományos folyóirat – eltűntek vagy hamarosan eltűnnek a piacról. Azt hiszem, ma már nyugodtan kimondhatjuk: a hagyományos értelemben vett sajtónak vége. Ezt a szót lassan elfelejthetjük. Ennek persze mélyreható következményei vannak a fotót illetően is. Annak az online sajtónak, amelyet éppen csak megszokhattunk szűk két évtizede, úgyszintén takarodót fújtak a közösségi(nek mondott) médiumok. Igazi szerkesztőségi struktúrában dolgozó, profi portálokat egyre nehézkesebb finanszírozni. Hiába tűnt el a nyomdaköltség a rezsiből, a neten olyan alacsonyak a hirdetési bevételek, hogy nem képesek eltartani a portálokat. És most a közvetlen politikai sanyargatásokról ne is beszéljünk. A cenzúrának, repressziónak többnyire ellent tud állni a sajtó, a profitéhség kikövetelte "gazdasági racionalitásnak" soha. Az elég pontosan látszik, a hagyományos nyomtatott lapok hogyan halnak el, a neten zajló átalakulások hektikusabbak, nehezebben átláthatók. De folynak.
Egy dolog biztos: mindez a hagyományos értelemben vett   sajtófotó elsorvadásához vezet, ugyanis hamarosan végképpen nem lesz megrendelője.

Kell-e még fotóriporter?

Ami már most is napi gyakorlat, de már tíz éve is trend volt, az a sok külsős, tisztázatlan helyzetű, félig profi megjelenése. Nemcsak azokra gondolok, akiket hagyományos értelemben vett munkaviszony nélkül foglalkoztatnak. (Az állás, a nyolc órás munkaidő, a fizetett szabadság meg a többi 19. századi vívmány a 21. század elejére szinte mindenütt elolvadt.) Egyre inkább elmosódik a határ profi és amatőr között. Ráadásul a technikailag könnyebb képkészítés miatt mintha megismétlődne a jó száz évvel ezelőtti világ. A mindenkori szerencsés jelenlét előnyét élvező civilek hírképeivel nem lehet versenyezni. A műfaj, a riportfotó  születése hajnalán is ugyanez volt a helyet. Akkoriban még nem volt "kitalálva" a szakma, ezért rúghattak labdába az amatőrök a képekre éhes lapoknál. Manapság ugyanez játszódik le, csak a volumen növekedett meg őrült módon. Rengeteg kép kell, és annál is több születik.
Azon aztán lehet vitatkozni – ahogyan ezt meg is tették a két kerekasztal-beszélgetésen7 a Capa Központban –, hogy van-e egyáltalán az olvasóknak igényük a profi riportképre. Kell-e még fotóriporter? Hogy az olvasónak kell-e, azon volt vita. Abban viszont mindenki megegyezni látszik, hogy a lapkiadóknak, tulajdonosoknak egyáltalán nincs rá szükségük. Ha lehetséges, megoldják a képigényt az egyre olcsóbb ügynökségi kínálatból, s ha még ezen is takarékoskodnak, akkor jöhet a bárhonnan származó, bármilyen színvonalú fénykép. Csak olcsó legyen, de még jobb, ha ingyen van. Az optimisták szerint csak túl kell élni valahogy a nehéz időket.
Néhány éve reményteli szabaduló útnak tetszett a multimédia. Ha fényképez, videót és hangot rögzít, cikket ír, multimédiát generál, akkor talán nélkülözhetetlen marad a profi. Mára, úgy tetszik, ezzel az illúzióval is le kell számolni. A magyar sajtópiacon biztosan nem finanszírozható a sok munkával járó, igényes multimédia. A többi vagy kell vagy nem, s ezeket sem muszáj fizetett szakembereknek készíteniük. Az újságírókra sincs szükség igazából, ha pénzbe kerülnek.

Megalvadt műfaji struktúra

A sajtófotó bizonyos műfajai gyakorlatilag eltűntek a lapokból, de a neten sincs túl sok belőlük. A nagyobb lélegzetű, igényes riportokra vagy a külföldi tudósításokra gondolok. Nem azért hiányoznak, mert nem kellenek. Odáig el sem jut a dolog, hogy kell-e vagy sem. Azért nincsenek, mert senki sem ad rá pénzt. Még a mindenkit érdeklő, tőlünk nem túl messze – például Ukrajnában – zajló eseményekre is zömmel a saját pénzükön, saját indíttatásból utaztak ki a magyar fotóriporterek. Amelyik orgánum képet akar róla, ügynökségtől veszi meg. Persze, mégis készülnek elmélyültebb riportok, sőt fotóesszék is, van is belőlük minden évben a kiállításokon, de ezeket nem a sajtóháttér finanszírozza, nem is tart rájuk igényt.
Újabban az NGO (Non-Governmental Organizations, vagyis nem állami szervezetek) szektorban látják a kitörési lehetőséget némelyek. Talán nem véletlen, hogy a 2015-ös zsűri elnöke, Adrian Evans8 is beszélt az NGO-król, s elhangzott ez másoktól is mint lehetséges finanszírozói háttér a fiatalabb, nyelveket beszélő, kreatív (s tán jó kapcsolati tőkével is rendelkező) fotográfusok számára. Olyanoknak, akik társadalmi problémákról szeretnének nagyobb lélegzetű anyagokat készíteni. Nos, az NGO szektora növekedik a világ gazdagabbik felén, egyre nagyobb pénzek akkumulálódnak benne, és felületes rápillantásra afféle globalizált jótékonykodásnak tetszik a tevékenységük. Az óvatosabbak némi aggodalommal figyelik azokat a híreket, amelyek az NGO szektor és a különféle titkosszolgálatok, multinacionális, sőt maffia-szálak összefonódását dobják föl időnként. A non-profitokat sem kímélő korrupcióról, nepotizmusról és a szegény világnak szánt pénzek saját célra elnyeléséről nem is szólva. Egy kicsit olyannak látszik ez, mintha a valóságos civil szférát nyúlnák le globálisan a non-profit, de amúgy profi NGO-k. Ahogyan a 20. századi környezetvédelem harcos ügyéből mára multinacionális környezetipar lett. Hogy mi igaz az NGO-t övező gyanakvásból és mi nem, azt egyelőre nem könnyű megítélni, s főként bizonyítani. Az biztos, hogy a fiatal magyar fotóriporterek zöme józan fejjel bajosan alapozhatja a jövőjét az "NGO-fordulatra", amiről olyan szívesen beszélnek manapság a világ gazdagabbik felén.
De nem csak a fotóriportról ejthetünk szót. Az is érdekes, ahogyan a portré műfaja teljességgel átalakult az elmúlt két évtizedben. Már tíz éve is arról írtam a Fotóművészetben9, hogy a nagy interjúk közben elmélyülten dolgozó fotós munkáit alig találni. Az eleven arc, a gesztusok, az életből ellesett karakter eltűnt, s ebbe a divatok is belejátszottak. A portrék manapság általában beállított, ikonikussá merevített, gyakran szoftverekkel erőteljesen megdolgozott alakokat jelentenek. Bár a pályázaton Emberábrázolás a kategória neve, a beküldött képek valami másról szólnak. Nem arcmásoknak, hanem talán szimbólumoknak mondhatnánk ezeket.
Jó néhány éve kikövetelte az élet, hogy önálló kategóriát teremtsenek a bulvárfotónak. De ez mindig is ellentmondásos volt, hiszen a humorral kapcsolták össze. Az olvasóközönség érdeklődését, ízlését, gondolatait máig meghatározó bulvárt afféle mulatságos, kedves, bumfordi dologként igyekezett kezelni a pályázatot és tárlatot befolyásoló szakmai csoport. Holott a bulvár sok minden, csak nem vicces. Képi világával, szabályaival, hatásával, értékelhető teljesítményeivel mégsem foglalkozott a pályázat s a kiállítás. Pedig a bulvársajtó vizualitása milliók (képi) ízlését határozza meg évtizedek óta.
Figyelemre méltó, ahogyan a képes magazinok, a divat- és reklámfotók univerzuma szinte teljesen odahagyta a valóságos életet. Megtehette. Nemcsak a digitális technika nyújtotta lehetőség, hanem a megrendelő igényei miatt is. Ez a fajta sajtófotó – vagy mondhatjuk úgy is, fotó a sajtóban – az élettől tökéletesen idegen, üzletileg generált képi idolok terepe. Ennek van némi hatása a sajtófotó-kiállításon is, néhány anyag megidézi a mai magazinok tökéletesen és sterilen generált vizualitását. A sajtófotó-pályázat és -kiállítás szakmai csapata nem érzi magáénak ezt a területet sem. Nem deklarálja sajtóképnek a mai magazinfotót, holott újságokban, gyakran minőségi megjelenésű print lapokban publikálják. Igaz, a képek készítői sem rokonítják magukat a fotóriporterekkel. Aknay Csaba mondta el a Capa Központban rendezett egyik beszélgetésen,10 hogy ugyanazzal a módszerrel dolgoznak megbízójuknak, a neves képes magazinnak, a Forbes magyar mutációjának, ahogyan reklámfotót készítenek. Eszükbe sem jutna pályázni sem. Nem érzik magukat sajtófotósnak.
S vajon, amit csinálnak és megjelentetnek, nem sajtófotó-e mégis? Nem elavult-e már réges-régen a pályázatok kiírásának szövege a valóság tükrözésének igényéről és a manipuláltság tilalmáról? Érthető a sajtófotó (tényleg szép) hagyományaihoz való ragaszkodás, ám ha fenntartjuk azt a véleményt, hogy nem autonóm műfaj, akkor nem érthető, miért nem modellezi a szakmai rendezvény a szakma aktuális szerkezeti viszonyait.
Mintha a sajtófotó-pályázat és -kiállítás is valamelyest átmeneti helyzetben volna. Igyekszik makacsul őrizni a neki kedves tradíciót, miközben a világ fenekestül felfordult körülötte.

Mit adtak nekünk a szoftverek?

A digitális képkészítés már a lehető legtermészetesebb adottság. Nincs vele "elméletileg", szakmailag dolguk a riportereknek, mint akár még tíz éve is volt. Használják, és kész. Más kérdés, hogy mondjuk fotótörténeti szempontból mennyi aggályunk, meggondolni valónk van ezzel a képkészítési módszerrel kapcsolatosan. Nem érzem túlzásnak, ha a jövő, sőt már a jelen számára is az elveszett múlt miatt aggódnak némelyek. Ha úgy érzik, az a hallatlan előny, amit a fényképezés elterjedése jelentett a múlt században a történetírás számára, az elmúlt húsz év technikai-szakmai változásai miatt nemhogy veszélybe került, de el is veszett. Ki fogja szelektálni, archiválni, ikonográfiailag feldolgozni a digitális képállományt? Kinek van erre legalább valami komolyabb ötlete?
De mostanában az a legfontosabb kérdés: mit adtak nekünk a szoftverek? Milyen a szoftverekkel késszé transzponált profi fényképek világa? Elgondolkodtató, hogy mennyire kilúgozza a sajtófotót a digitális utómunka. Nem arra gondolok, hogy mennyire manipulálják, mennyire avatkoznak bele a természetes – ha van ilyen egyáltalán – látványba a szerzők. Hanem csak arra az általánosan megengedett és szakmailag tolerált "rendbe tételre" célzok, amitől az egyes képek kétségkívül perfektebbek lesznek technikailag. Viszont a tárlaton együtt nézve a szoftveresen följavított termést, sterilen egyneműnek tetszik az anyag.
A klasszikus dokumentarizmus – bár nem definiáltuk pontosan, azért nagyjából tudjuk, mire is gondolunk Kertésztől, Eugene Smith-en át Koudelkáig – talán éppen emiatt (is) vékonyodott úgy el az elmúlt két évtizedben. Talán nem is a durva hamisítás az érdekes (hiszen azzal előbb-utóbb úgy is le kell bukni), hanem a finom, esetleg csak formainak tetsző kiigazítás. Egyáltalán nem a fejekből kiretusált villanyoszlopokat és a látványba fölöslegesen belógó cipőorrokat hiányolom. (Hamisan leegyszerűsít, amikor tudatosan ügyetlenkedik a profi, hogy "korszerűen művészi és hiteles" képet készíthessen. Az elrontott képben mindig az amatőrök győznek, kár velük versenyezni.) Inkább azt érzem jellemzőnek, ahogyan a tónusok, színek, kompozíciók oly finoman egységesek. Olyan kompakt képi világot mutatnak a sajtófotók, szerzőtől függetlenül, amelyik csak távolról emlékeztet valamelyest a hús-vér, kusza, anarchikus valóságra. Szinte nincsen rögzített és megtartott életszag a fotók levegőjéből – ha szabad ilyet mondani.
A 21. században talán már csak az ügyetlen, elrontott, naiv hobbifénykép kínálhat valamicske valóságszagot, amivel a netes sajtófórumok, platformok egyébként naponta bombázzák az olvasóikat. Bár az eszközökbe beépített, okosnak mondott technika már ezeknél is mindegyre kifésüli az eredendő kócosságot.
Na, de talán éppen ez az igényesen megdolgozott poszt-riportfotó – hogy ilyen szörny kifejezést generáljak – a poszt-sajtó időszakának adekvát terméke. A szépen kifésült, gyakran a koncept múlni nem akaró divatja szerint túltervezett, beállított, bevilágított, aztán szoftverekkel még tovább esztetizált munkákat nézve, szinte üdítő bosszankodni némely suta, rosszul fogalmazott, de főként a vicceskedő képaláíráson. Lám, van, ami generációkon ível át! Ami kipusztíthatatlan. Bosszantó volt huszonöt éve, ma is az.
Talán túlzás, de néha úgy éreztem a legutóbbi tárlaton sétálva, hogy ezekben a tökéletlenül megfogalmazott, hiányos, ügyetlen képszövegekben maradt még ott az alkotó igazán személyes és hiteles kéznyoma. Ezeken keresztül tört át az élet legyőzhetetlen és ellenőrizhetetlen egyedisége.

Szarka Klára

Jegyzetek
1 Egy jó ideig a World Press Photo és a Magyar Sajtófotó Kiállításokat egyidejűleg rendezték meg a ma is szokásos tavaszi időszakban. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a WPP aktuális tárlatán nem az előző évi anyagok szerepeltek – mint a magyaron –, hanem a két évvel korábbiak. Ugyanis a WPP pályázati és eredményhirdetési időszaka a magyarhoz képest eltolódik. Mai fejjel, az internet nyújtotta szinte egyidejűséget megszokva, furcsállni lehet ezt a gyakorlatot, de az 1980-as, 1990-es években ez korántsem volt olyan zavaró, mint a fiatalabb olvasók gondolhatnák.
2 POYi, vagyis Pictures of the Year (az év fotói) amerikai sajtófotó pályázatra az egész világból lehet műveket küldeni. A pályázat 1944 óta létezik és 2001 óta nemzetközi. Itt is, ahogyan a WPP-n, már több magyar nyert el díjakat.
3 A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban 2015. március 27-én Bánkuti András, a Figyelő képszerkesztője, a MÚOSZ Fotóriporterek szakosztályának elnöke és a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnökségi tagja, Féner Tamás Kossuth-díjas fotográfus, Magócsi Márton fotóriporter, multimédia-szerkesztő, Máté Péter, a Magyar Nemzet képszerkesztője és Sopronyi Gyula fotográfus részvételével folyt kerekasztal-beszélgetés. Moderátora Virágvölgyi István, a Capa Központ szakmai igazgatója volt.
4 Molnár István (1944–2012) tipográfus, laptervező, képszerkesztő. Számos lapnál (Képes Sport, Nők lapja, Európa magazin, Privát profit) dolgozott tervezőszerkesztőként, majd szabadúszó lett. Megannyi lap arculatát tervezte meg, tervezte újjá (többek között a Képes 7, Pesti Hírlap, Színházi Élet, Reform, Piac és Profit, Magyar Nemzet). A Fotó, Fotóriporter, Fotográfia című lapok mellett nagyon sok fotóalbum arculata is az ő keze munkája. A róla elnevezett díjat 2012 óta hirdetik meg tipográfusok számára.
5 Gera Mihály (1931–2014) újságíró, szerkesztő. Volt a Ludas Matyi, a Magyar Szemle, az Új Tükör, a Színházi Élet, a Playboy magyar kiadásának munkatársa, majd a Pelikán Kiadó, illetve az Interart Stúdió Kft., 2004-től a Folpress Kiadó s így számos fotográfiai album főszerkesztője. A Fotóművészet szerkesztőjeként, a Fotó felelős szerkesztőjeként is dolgozott. Vezette a Fotóművészeti Galériát, volt a Magyar Fotográfusok Háza művészeti vezetője, a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöke. Megannyi fotográfiai tárgyú írása jelent meg, sok fontos kiállítást rendezett. A róla elnevezett díjat 2014 óta hirdetik meg fotográfiai könyvek készítői számára.
6 Jellemző egyébként a sajtókép prezentációjának kevert jellegére, hogy a pályázat honlapjának főoldalán nincs "egyszerű" lista a nyertesekről, csak a (korszerűnek mondott) prezit végig követve tudható meg a győztesek személye. A felhasználó kényeztetve érezheti magát, hogy előre elkészített divatos látványvilágban kapja meg az információt. A fejlesztők, szerkesztők és szoftverek vezetik a figyelmét a saját logikájuk szerint. Ha akar, ha nem, részesülnie kell a digitális élményben. Nagyon mai jelenség.
7 Az első beszélgetésről lásd a 3. sz. jegyzetet. A második április 22-én volt Aknay Csaba, The Orbital Strangers Project, Bődey János, az Index fotóriportere, Ujvári Sándor, az MTI külső munkatársa, Pályi Zsófia fotográfus és Reviczky Zsolt, a Népszabadság fotóriportere, a 33. Magyar Sajtófotó Pályázat zsűrijének tagja közreműködésével. Moderátora Virágvölgyi István, a Capa Központ szakmai igazgatója volt.
8 A Panos Pictures húsz éve létező brit központú ügynökség. Nemzetközi projektre specializálódtak a profi és non-profit szcénában egyaránt. A Sony céggel partnerségben vesznek részt a látványos és talányos Global Imaging Ambassadors programban, http://imagingambassadors.sony.net/. Az elkötelezett fotó helyzetéről lásd például: Magócsi Márton: A helyzet nem változik meg attól, hogy képeket készítünk egy háborúról, interjú a 2015-ös pályázat zsűrielnökével, Adrian Evansszel, a Panos Pictures vezetőjével és Eric Baradat, AFP fotóügynökség vezetőjével, http://abcug.hu/tarsadalmi-problemak-es-sajtofoto-afp-panos/
9  Szarka Klára: A sajtó nélküli sajtófotó, Helyzetkép a magyar média vizuális arculatáról, in.: Fotóművészet 2005/3–4. sz.
10 Erről a beszélgetésről lásd 3. sz. jegyzetet.