fotóművészet

Tímár Péter: Könyvespolc 2015/1.

Apáti-Tóth Sándor: Atlantisz
116 oldal 58 képpel, 24,5×33,5 cm
Apáti Bt., 2014. ISBN 978 963 12 1302 7

Ha jól látom, Apáti-Tóth Sándor nagyobb lélegzetű, mély tartalmú képsorozatainak (egy-egy „korszakának”, kiállításának – vagy itt éppen könyvének) anyagát úgy szerkeszti össze, ahogyan például ebédet főz az ember. Külön-külön egyik alkotóelem sem viseli magán az adott étel sajátosságait, talán azt is mondhatjuk, hogy önmagában egyik sem határozza meg döntően a leendő fogást, de az alkotói elképzelések szerint mindegyik összetevő ad valami nélkülözhetetlent az egészhez, és maga az „egész” nem is más, mint az alkotóelemek összhangzata. Ez az együtthangzás minőségileg más szintet képvisel, mint az egyes elemek önmagukban – sőt, ennél az alkotói módszernél koncepcionális kérdés is az egyes építőkockák egyszerűsége, „elemi volta”. Végtére a falazótéglákat sem faragják egyenként ház alakúra, és semmilyen más módon nem viselik magukon a leendő ház formáját vagy szellemiségét, mégis elvezethetnek az építőművészet magasságaiba. Úgy tudom, a néhai Végvári professzort foglalkoztatták ennek az alkotói alapállásnak – amit ő kifejezetten adekvát fotográfiai lehetőségnek tartott – a szellemi, esztétikai távlatai, törvényszerűségei.
A fotográfia (mint a művészetek általában) és nem különben a fotográfusok (mint a művészek általában) számtalan más szempont szerint is rendezhetők. Lehet döntő a korszak, a stílus, a technika, a műfaj, a téma vagy akár a felhasználás helye és célja – Apáti képeit nézve, albumát lapozva pedig a szépséghez való viszony kínálja magát, mint az ő alkotói alapállásának másik fő jellemzője. Kosztolányi Dezső felkiáltása: „Jaj, minden oly szép, még a csúnya is...”1 látszólag elveszi az állításom értelmét, de lássuk be, a „szép” nem önmagától való: Kosztolányi is és itt Apáti-Tóth is tesz róla, az előbbi szép szavakkal, rímekkel, utóbbi színekkel-tónusokkal, egyebekkel, hogy az esztétikum a művekben félreérthetetlenül jelen legyen. Ez egyáltalán nem ártatlan igyekezet, és ennek megfelelően nemcsak hódolatot, hanem bírálatot, elutasítást is kiválthat. Kassák még a Kosztolányihoz képest tartalomban összehasonlíthatatlanul karcosabb (ám vers-formailag éppolyan tökéletes) József Attilát is csak rímfaragónak tartotta, mert úgy irtózott a „széptől”, mint ördög a tömjénfüsttől. A fotográfus Paul Almasy (Almásy Pál) pedig – ugyan a sajtófotósoknak címezve – kifejezetten üldözendőnek tartotta az esztétikumot a képekről, arra hivatkozva, hogy ha egy kép megpillantásakor azt szépnek találjuk, az egyben meggátol minket abban, hogy a kép üzenetét a képből kiolvassuk2.
A fenti pár mondattal nem (pozitív vagy negatív) ítéletet akarok mondani, csak a dolog összetettségét jelzem. Az számomra egyértelmű, hogy Apáti-Tóth Sándor fotóművészként (és nem például fotóriporterként vagy dokumentaristaként) határozza meg magát. Művészként nagyobb egységekké (mintegy esszékké) összeálló, mélyebb jelentéseket hordozó művek létrehozására törekszik, és érzésem szerint igénye van arra is, hogy a befogadóiban keletkezett élmények ne véletlenszerűek legyenek, hanem minél pontosabban feleljenek meg annak az üzenetnek, amit ő szándékai szerint a műveibe kódolt. Ez nem könnyű, sőt szinte lehetetlen feladat, még ha híveinek nagy tábora készségesen vissza is igazolja, hogy érti Apáti üzenetét. Növeli a bizonytalansági faktort az említett – elemekből való – építkezés, ahol az építőkockák szándékolt, hangsúlyos egyszerűsége valójában nyomaték, hangsúly, kiemelés. Ha egy egyszerű mondatot csupa kurzivált, vastagon szedett és aláhúzott szóból rakunk össze, attól az a mondat mást fog jelenteni. Ráadásul még itt a képeket (hármas, négyes csoportonként, de olykor akár egyenként is) kis szövegek, pár soros versek3 kísérik, nyomatékosítandó mindennek az áttételes, szimbolikus voltát. A képek elvesztik amúgy is erősen viszonylagos egyértelműségüket, vagy teljesen elveszítik az értelmüket. Vagy több, gazdagabb jelentést nyernek. Hogy a lehetőségek közül itt melyik valósul meg, az valószínűleg nézőnként, befogadónként változik. „Objektív” bizonyosságot legkorábban ötven vagy talán száz év múltán lehet majd  nyerni.

 

Fülöp Péter: 100 Blues
108 oldal 100 képpel, 15,4 ×15,4 cm
A szerző kiadása, 2014. ISBN 978 963 7692 54 3

Az 1967-es születésű Fülöp Pétert a könyv fülszövege „különutas” fotográfusnak nevezi, ami persze csak fél meghatározás, mert azt talán jelentheti, hogy az ember hová nem tartozik, de hogy ehelyett hová igen, arra nem ad támpontot. Igen termelékeny szerző, ugyanez a fülszöveg több hazai és külföldi tárlatról, számtalan művészeti (vélhetően irodalmi) folyóiratban való publikálásról és több színházi produkció „felképeléséről” szól. Fülöp is, mint ma annyian, a hazai bölcsészképzés haszonélvezője, neki is van, aki szakszerűen magyarázza és méltatja a képeit, munkásságát.
A könyv maga először egy régen bennem motoszkáló gondolatsort hívott elő, aminek érvényessége, ha van, nemcsak erre, hanem sok más könyvre is vonatkozik. Olyanokra is, mint a francia Delpire kiadónak a már százhetvenedik kötethez közelítő, világhírű Photo Poche sorozata, aminek több mint tucatnyi kötete az én könyvespolcomon is figyel. Nem akármibe készülök tehát harapni.
A kicsiny könyv nyilván praktikus. Épeszű ruhatervezőt feltételezve valóban elfér egy zsebben, állandó útitárs lehet, bár hatvan évet meghaladó tapasztalataim szerint nem életszerű fotóalbumokat villamoson a nadrágból előkapdosni. A kicsiny fotóskönyv téves szellemi indukció következménye: a kis verses- vagy novelláskönyv, vagy mondjuk a kis zenelejátszó létjogosultságának hibás kiterjesztése. Emezek ugyanis úgy kicsik, hogy lényegükből fájdalmas engedményt alig vagy egyáltalán nem tesznek. Az iPod nem úgy apró, hogy ettől csupán dúdolni képes a zenét, ellenkezőleg, a legmagasabb minőségben adja. Kedvenc Juhász Gyula-kötetem, a tenyérben elférő Anna örök a kis méret érdekében nem áldozta fel a versek minden harmadik sorát vagy a verssorok húsz karaktert meghaladó részét. A fotók lényege viszont a vizuális élmény lenne, az egész és a részletek, a tónusok, a nézési távolság és a látvány nézőszögének harmóniája, szóval megoldható ugyan, hogy egy fotóalbum elférjen a farzsebben, csak akkor azt az albumot nem nagyon lesz érdemes onnan elővenni.
Nem állítom persze, hogy a képnek szükségképpen nagynak kell lennie. Csak a régi Ofotért-reklám mondta, hogy a kis kép kis öröm, a nagy kép nagy öröm. A képek igazi méretét annak belső törvényszerűségei határozzák meg, ha ez csorbul, a mű látja kárát. A magyar táblakép-festészet méreteit a festők egy tág körénél egy ideig a Zsiguli csomagtartójának mérete maximalizálta, mert a képeket, ugye, időnként szállítani kellett. De a másik lehetőség sem jobb: gondoljunk az óriásplakátokká puffasztott kisgrafikák tragikus leszereplésére, aminek néhány éve Budapesten lehettünk tanúi. Rettenetes hitelrontás történt, nyilván merő jó szándékból.
A lényeg tehát, hogy a képeknél a méret is lényeg. És most Fülöp Péter könyvére visszatérve, lehet, hogy e tekintetben itt nincs is túl nagy baj. Ő ugyanis úgy önti a képeket, hogy közben semmiféle rafinériával nem vádolható. Szó szerint és átvitt értelemben sem sok a mélység, a „történetek” nagyobb része egyetlen síkban, mondjuk az utca túloldalán, egy (ház)fal előtt játszódik. Semmi finomkodás, apróságokkal pepecselés. Nemhogy gesztusok, arckifejezések nincsenek, de arcok is alig. Ez durva ítéletnek hangzik, de nem annak szánom, hiszen a koncepció, elegánsabban mondva a képalkotási stratégia része is lehet. Mobiltelefon (mert egy ideje az), és puff. Alig pár alkalom van csak, ahol részletek a méret miatt már nem értékelhetőek, a többi fotó olyan léptékű, ahol a motívumok így is megélnek. Tehát ami a képen van, az azonosítható is. Ami engem Fülöp Péternél zavar, az az egészet körülvevő bombasztikus4  körítés. A képcímekre, a szerző bevezetőjére és Dallos István záródolgozatára egyaránt gondolok. Tudom, az én véleményem sem több egynél, de szerintem ez nem több habosításnál. Mocsár, amibe, ha nagyon beleragad az ember, ott is pusztul. Van ennek divatja, tudom, és partnerek is akadnak bőséggel, megannyi kifinomult ember, mint egy kis rokokó életképben, fidres-fodros ruhájú, rizsporos parókájú férfiak körülhajlongják, körülpukedlizik egymást, csak úgy árad a fennköltség. Érdemes leszállni a földre, még ha kicsit kutyaszaros is, kivált, ha közben – a szöveg szerint – éppen minden mázasságot égetünk le magunkról […] hogy távolabbra tekintsünk és mélyebbre nézzünk. Nem kell sajnálni, ha valami nem Generálmagány, Privátmitológia, Sorsnyomat, Küldetés, Életviteli tréning, netán Üzenet az Ismeretlenből, mint valami „már kialakított fülöpi új képi világ”, mert ezek a szavak csak anynyit érnek, mint a festék és a papír, ami a festék alatt van. Illetve kinyomtatás után már semmit se, mert a festék odaszáradt a papírra. Térjünk vissza a képekhez, csak annyit olvassunk le róluk, amennyi tényleg ott van. Ha ez elég, akkor lehet örülni. Ha nem, tiszta haszon, hogy kiderült, és tenni kell róla, hogy javuljon a helyzet. Aki pedig túl sok jót liheg a képeinkről, ráadásul szembe, azt nyugodtan bokán lehet rúgni.
Tímár Péter