fotóművészet

Beszélgetés Tihanyi Anna Fotóművésszel

Szuper dolog felépíteni egy képet, és részt venni az összes részfolyamatában

– Az életrajzod szerint a JATE-n végeztél. Ez azt jelenti, hogy Szeged környéki vagy?
– Nem, az egyetem Budapest Média Intézet nevű kihelyezett karán tanultam, kommunikáció szakon. Tizennyolc éves korában az ember még nem nagyon tudja, hogy mivel foglalkozzon, és mivel a gimnáziumi barátnőm ide jelentkezett, én is követtem őt. Az utolsó évben filmelméletóránk is volt, ebből a tárgyból írtam a szakdolgozatomat, és biztos vagyok benne, hogy a fotózás is a filmeknek köszönhetően lépett be az életembe. Gimnazista korom óta sok olyan barátom volt, akik a filmmel foglalkoztak, a filmgyártás különböző fázisaiban vettek részt, én is szívesen mozogtam ebben a világban. Nagyon szeretem a mozit, nagy filmfogyasztó vagyok; csak azt nem tudtam még akkor, hogy konkrétan mivel szeretnék foglalkozni.
– Mi volt a szakdolgozatod témája?
– A kapcsolatot kerestem a filmképek és a megrendezett fotók világa között. Azt vizsgáltam, hogy a kiválasztott képzőművészeti fotók narrációk-e, vagy inkább olyanok, mintha egy-egy filmkép kiemelt részei lennének. Cindy Sherman, Jeff Wall és Gregory Crewdson megrendezett képeit hasonlítottam össze Antonioni-, Fellini-, Lynch-filmekből kiemelt képkockákkal. Nem tudom, ha ma elolvasnám, megfelelő színvonalúnak tartanám-e, de akkor, tíz évvel ezelőtt, jól sikerült munkának éreztem.
– Mihez tudtál kezdeni a diplomáddal?
– Nem sok mindennel. Ez a végzettség szinte semmire sem jó, például olvastam olyan álláshirdetést, amibe bele volt írva, hogy „kommunikáció szakosok kíméljenek!” Egy rövid ideig mégis a média területén dolgoztam, a Magyar Hírlapnál voltam újságíró-gyakornok, majd a McCann Erickson reklámügynökséghez mentem dolgozni, ügyfélkapcsolatosként. Azt gondoltam, hogy kreatív folyamatokban fogok részt venni, de nem így volt, másfél év után el is jöttem onnan. Képekkel szerettem volna foglalkozni. Az egyik barátnőm bemutatott a nagymamájának, Keleti Évának, aki az Europress fotószerkesztőségét vezette, leültünk beszélgetni, és ő felvett az ügynökséghez. Két és fél évig dolgoztam ott, irodai munkát végeztem, sajtóválogatásokat, képajánlókat készítettem, a fotósokkal és az ügyfelekkel tartottam a kapcsolatot.
– Mit gondolsz, a képválogatás, a képekkel való foglalkozás javította-e a látásodat?
– Nem hiszem. Engem a sajtófotózás, a fotóriport nem vonz annyira. Az Europressnél végzett munka inkább csak éhesebbé tett a kreatív képalkotásra. Ebben az időben a Fotografus.hu Alapítvány iskolájában tanultam; Korniss Péter, családi barátunk ajánlotta, amit Gulyás Miklósék nem sokkal azelőtt indítottak el. Többek között Drégely Imre, Illés Barna, Csontó Lajos, Eperjesi Ágnes, Gőbölyös Luca, Pfisztner Gábor tartott kurzusokat, illetve órákat. Annak ellenére, hogy nagyon sokféle kép megfog, például a szubjektív dokumentarizmussal nem tudok mit kezdeni, nem is lennék képes spontán módon fényképezni. Ha látok egy érdekes helyzetet vagy pillanatot, inkább csak megjegyzem, hogy esetleg később felhasználhassam, de nem akarom azonnal képpé tenni. Végül Petrányi Zsolt kísérleti fotószakára jártam, az az időszak fontos folyamatokat indított el bennem, bár engem mindig   is a megrendezett fotográfia érdekelt.
2006-ban végeztem, a diplomamunkám divatfotó jellegű, snapshotszerű, beállított képekből állt: két nő verekszik egy vécében. A korábbi munkáimban is különböző érzelmeket szerettem volna megfogalmazni, ehhez nem különálló képeket, hanem különböző képkockákból álló storyboardot találtam ki, olyat, mint valami pörgetős füzet. Akkoriban úgy éreztem, hogy a kép akkor tudja a legjobban megjeleníteni azt, amit szeretnék, ha én szerepelek rajtuk, Petrányi Zsolt meg is jegyezte, hogy nem tudja eldönteni, fotós vagyok-e vagy performanszművész. És valóban, azt éreztem, hogy mindkettő fontos nekem. Már akkor is készítettem a képekhez kellékeket, ruhákat és helyszíneket válogattam, és már akkor is voltak, akik segítettek világítani vagy sminkelni. Eléggé összetett folyamatnak tartom a fényképezést.
– Eszedbe jutott-e az, hogy a divatfotózásból próbálj megélni?
– Nem, nem is áll rá az agyam, és vannak nálam sokkal jobb   és felkészültebb fotósok, profi felszereléssel, műteremmel. Másrészt, inkább arra törekedtem, hogy olyan munkával keressek pénzt, aminek nincsen köze közvetlenül a fényképezéshez. Filmekben szoktam dolgozni, néha standfotózást is vállalok, de többnyire produkciós vagy rendezőasszisztens szoktam lenni. Ezek nagyon intenzív, de rövid ideig tartó elfoglaltságok. Két film között marad időm, és ez sokkal jobban fekszik nekem, mint a kötött munkaidő. Ráadásul imádok filmekkel foglalkozni, ott mindenből lehet tanulni, a világosításból és a díszletépítésből ugyanúgy, mint a gyártásból. A képeimet gyakran úgy készítem, mintha filmeznék, filmesen gondolkodom, jeleneteket építek fel, dialógokat találok ki, de pillanatképeket exponálok.
A diplomakiállításunk után körülbelül egy hónappal egyszer csak fogtam magam, összepakoltam, és elmentem Mexikóba. Már akkor is jellemző volt rám, hogy fél lábbal itthon vagyok, fél lábbal külföldön, legalábbis érzelmileg. Egy nagy szerelem vége után voltam, el akartam tűnni valahová messzire. Korábban, jártam már Amerikában, de akkor valami egészen más, vadabb helyre vágytam, ezért találtam ki Mexikót. Volt egy kis pénzem, és biztosra vettem, hogy találok majd valamilyen fényképezéssel, esetleg filmezéssel kapcsolatos munkát, találtam is. Megkerestem egy eléggé jó nevű divatfotóst, akinek nagy stúdiója van, magazinoknak dolgozik, és éppen asszisztenst keresett, felvett, és egyből bedobott a mély vízbe. Fotózásokat kellett szerveznem, díszleteket építettünk, világítottam, nekem kellett karbantartani a felszerelést.
– Tudsz spanyolul?
– Most már igen. A munka során, menet közben tanultam meg a fotós kifejezéseket, emiatt a stúdióvilágításhoz kötődő szavakat ma is spanyolul mondom. Komoly ügyfelekkel dolgoztunk, de mivel Mexikó elég „macsiszta” társadalom, és a többi asszisztenst zavarhatta, hogy európai lányként mégis prioritást élvezhetek, kemény helyzetekben találtam magam. Egy idő után elment a kedvem az egésztől. Átmentem dolgozni egy ügynökséghez, ahol már kreatívabb fényképezésre is volt lehetőségem. Hosszú időre terveztem az ottlétet, de egyszer csak összepakoltam és hazajöttem. A Londonban végzett, magyar filmrendező barátom, Pater Sparrow, akkoriban készítette az első játékfilmjét, az 1-et, ami nagyon fontos volt nekem, és szerettem volna végigfotózni. Attól kezdve egyre gyakrabban vállaltam standfotózásokat. Szerettem volna jobban átlátni a fényképezés technikai részét, ezért megkerestem Brezina Zoltánt a Szellemkép Szabadiskolától, akihez hetente egy alkalommal jártam tanulni, és igazi mester–tanítvány kapcsolat alakult ki közöttünk.
Az első komolyabb munkám, a Merlin Színházban kiállított Hommage a` Lichtenstein sorozat, húsz képből áll. Eleve vonzódom a pop-arthoz, az ötvenes évek Amerikájához, a lakásomban volt is Roy Lichtenstein-poszterem a falon. Hirtelen úgy éreztem, hogy az ő festményeinek a hangulata nagyon jól passzolna a 2009-ben éppen aktuális lelkiállapotomhoz, viszonyrendszereimhez. Gyakran ábrázolta a férfi–nő kapcsolatot, de nem kizárólagosan, én viszont csak ezeket a képeit akartam megjeleníteni a fotóimon, egyfajta számvetésként. Lichtenstein képein a különböző képregénykockák szövegbuborékai is megtalálhatók, ezeket én is felhasználtam, csupán egy-két helyen módosítottam a szövegeken. A buborékokat kartonlapokra festettem, és hurkapálcikára erősítve tartottam a modellek arcához. Fontosnak tartottam, hogy az összes attributum a valóságban is létezzen, hogy ne utómunkában kerüljenek fel a fényképekre. Ezzel a sorozatommal 2011-ben fölvettek a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójába, és attól kezdve rendszeresen jelentkeztem ösztöndíj-pályázatokra. Ennek köszönhetően jutottam ki például a kaunasi fotófesztiválra, és 2012-ben is így sikerült kiutaznom négy hónapra New Yorkba, a NARS Artist Residency Program keretében. Stúdiólátogatásokon, portfólió konzultációkon vettem részt, sok emberrel megismerkedtem. De ettől függetlenül, ez egy nehéz periódus volt, azt hiszem, túl magasra tettem a lécet, és emiatt komoly nyomás nehezedett rám. Közhely, hogy New Yorknak nagyon feszített a tempója, állandó a versenykényszer. Nekem sem pénzem, sem kapacitásom, sem elég hosszú combom nincs erre.
– Nem próbáltad meg a csalódásért New Yorkot okolni?
– Bizonyára megpróbáltam, de ettől még személyes kudarcnak éreztem. Feszült, nyugtalan és folyamatosan elégedetlen    voltam. A hazajövetelem után sokáig azon rágódtam, hogy sokkal több mindent kellett volna kihozni abból az útból. Az ösztöndíj ellenére nagyon kemény meló árán tudtam odakint fennmaradni, és amikor vége lett, úgy jöttem haza, hogy nem történt semmi. Pedig nagyon is történt! Például nagy örömömre sikerült találkoznom Duane Michalsszel, akit régóta csodáltam: beszélgettem egy sráccal, és kiderült, hogy egy edzőterembe járnak (Duane nyolcvanöt éves!), felajánlotta, hogy bemutat neki; el is mentem hozzá, tüneményes volt, végignézte velem az egész  portfóliómat. Tetszettek neki a képeim, sokat beszélgettünk róluk, és azt tanácsolta, hogy merjek mélyebbre menni. Sokat gondolkoztam ezen, a későbbi munkáimban nagyon szem előtt tartottam ezt a tanácsot. Merjen az ember magába nézni, akár kegyetlen őszinteséggel is. A Duane-nel való találkozás fantasztikus élmény volt. Meg az is, hogy a világ egyik vezető galeristájának, Yossi Milónak mutathattam meg a fotóimat, pedig előtte minden ismerősöm azt mondta, hogy képtelenség hozzá bejutni – tehát történtek jó dolgok is New Yorkban, de ezeket csak később fogtam fel.
– A Bunnylink című sorozatod is a kint töltött négy hónap alatt született.
– Igen, és nemcsak New York szürrealitása fedezhető fel benne, hanem a városhoz fűződő viszonyom is. Nagyon nem szerettem volna úgy hazajönni, hogy semmit nem csináltam odakint. Egy partyboltban láttam meg ezt a gumi nyúlmaszkot, nagyon szürreálisnak láttam a naturális vonásaival, meg is vettem, és megkértem különböző embereket, akik addig valamilyen formában keresztezték az utamat, hogy vegyék fel. Az alakok kiválasztásakor főként a New York-i kultúrára és összetételére jellemző katyvaszt szerettem volna megmutatni.
– Hogyan reagáltak a kérésedre?
– Elég bolondok ahhoz a New York-iak, hogy simán a fejükre húzzanak egy nyúlmaszkot. Például a balerinaruhás kislányt az utcán vettem észre, a metróból jöttek fel az anyukájával. Megszólítottam őket, kérdeztem, hogy lefényképezhetném-e őt a maszkban, és elmesélték, hogy a kislány balettelőadása miatt utaztak ide Portlandből, és éppen most akartak volna néhány fényképet készíteni. Felajánlottam, hogy én szívesen megcsinálom azokat   a képeket cserébe, így is történt. Fontos volt, hogy akiket megkérek, szívesen álljanak modellt, mert ebben a fajta munkában sok múlik az emberi kapcsolatokon, és ezeket a kapcsolatokat utána is igyekszem valamilyen módon fenntartani.
2012 végén jöttem haza, a következő évet végigdolgoztam különböző filmforgatásokon, emellett sikerült elnyernem az E.ON alkotói ösztöndíját, ami egy 2014-es, egy hónap időtartamú berlini tartózkodásra szólt. Nem volt megkötés, hogy feltétlenül Berlinnel kapcsolatos anyagot kell majd leadnom, inspirációk szerzésére is fel lehetett használni az időt. Én viszont már a kiutazás előtt is tudtam, hogy mit szeretnék csinálni. Hónapokkal az utazás előtt felmerült bennem a Budapest–Berlin kapcsolat, és abból a szempontból kezdtem el filmeket nézni és könyvtárazni, hogy minél közelebb kerüljek a városhoz. Így jutottam el magyar írók berlini élményeihez, amikben az átmenetiség érzését éreztem a leginkább hangsúlyosnak. Ennek az átmenetiségérzésnek a képi megjelenítésére sztorikat találtam ki, hogy elmondhassam, az elmúlt harmincöt évemben milyen helyzeteket kellett átmenetieknek, kiszolgáltatottaknak, bizonytalanoknak éreznem. Az elképzelt jeleneteket az íróktól vett szövegmorzsákkal párosítottam. Szerettem volna egyszerre megjeleníteni a saját belső konfliktusaimat, Berlint, illetve egyfajta dialógot az irodalmi szöveg és az általam vizualizalt jelenet között. Mondok egy konkrét példát: a currywurstos képen, amit Parti Nagy Lajos írása inspriált, az otthon nyomasztó rutinját, ismétlődését és a piros színt emeltem ki. A paradicsomos currys virsli Berlin tradicionális étele, a második világháborúban találták ki, a konzervhalom pedig egy háborús szorongással és a felhalmozással kapcsolatos saját élményen alapul, amiért kiskoromban a nagymamám félretette a kenyérszeleteket, és mindig magánál hordott egypárat belőlük.
– Milyennek látod Berlint?
– Sokfélének, nyitottnak, otthon érzem ott magam. Egyszerre van jelen rengeteg idősík, nagy, érdekes és inspiráló város. A Berlin bhf. című sorozatomban inkább egy belső Berlin jelenik meg, ami nem feltétlenül tükrözi a kinti élményeimet, sőt. A képeken nyomasztó hangulatú, nyugtalanító, sötét belsőket látunk, így akartam érzékeltetni, hogy minden átmeneti, nem lehet tudni, ki honnan jön és hová tart. Az egyik pillanat már nem létezik, a másik még nem született meg. De én nem a Berlin-képemet akartam megfogalmazni, maga a város egyáltalán nem nyomasztó, hanem nagyon is vibráló, pezsgő és befogadó. Sokat jártam a várost, kerestem a megfelelő villákat, tereket, hotelszobákat. Szerencsés voltam, vagy a berliniek ennyire rugalmasak, mindenesetre sikerült megkapnom a kiszemelt helyszíneket. Mivel a képeken kizárólag belső tereket látunk, igazából mindegy volt, hogy valóban berlini helyszíneken fényképezek-e, amíg azok illenek a miliőbe. Végül a tíz képből álló sorozatnak a fele készült ott, a másik fele itthon, Budapesten. Ezt leginkább a gyártási lehetőségek határozták meg. Magára a fotózásra egyetlen hetem volt, Kund Barbara Bibi barátnőm és sminkes alkotótársam kiutazott arra a hétre hozzám dolgozni. Vele együtt beszéltük meg korábban az egyes képek látvány- és színvilágát, és a szobákat ennek megfelelően rendeztük be bútorokkal meg tárgyakkal. A legszűkebb stábhoz tartozott még az ausztrál Sebastian Andrews fotós, aki segített világosítani, valamint Zaller Tibor stylist. A pesti stáb picit nagyobb volt. Weizer Kriszti segített a ruhákban, az utómunkát Frank Rizzo grafikus végezte el. Persze még sok barátom segített, felszerelést kaptam kölcsön, többen a szállításban, pakolásban vagy a berendezésben segédkeztek. Ez egy filmgyártáshoz hasonlító munka, sok embert, rengeteg szervezést, napra lebontott munkatervet igényelt.
Az elképzelés mellett sokszor maguk a terek is inspiráltak. Az a kép, amelyiken egy fehér ruhás nő mezítláb áll rengeteg porcelántörmeléken, a volt MÚOSZ-villában készült az Andrássy úton. Nagyon törékenynek, áttetszőnek éreztük azt a kalitkát idéző szobát, és ez jól illett ahhoz, amit el szerettem volna mondani.
– És hogyan került oda a porcelántörmelék?
– Ez egy kicsivel több szervezőmunkát igényelt, ugyanis az éttermek, ahová elmentem, csak egy-két darab törött tányérral tudtak kecsegtetni, végül azt tanácsolták, hogy keressem meg a pécsi Zsolnay porcelángyárat. Nagyon készségesek voltak, kiderült, hogy a rontott darabokat össze kell törniük, ebből kaptam kölcsön háromszáz kilónyit. Csak azt kellett megígérnem, hogy a fotózás után az egészet visszajuttatom hozzájuk. A másik képen a konzervek adják a teret – a grafikus barátom áttervezte a Currywurst logóját, kinyomtattuk kilencszáz példányban, és a berendező barátnőmtől kapott, üres konzervdobozokra ragasztottuk, azután mindet beállítottuk a díszletbe. Szerintem szuper dolog felépíteni egy képet, és részt venni az összes részfolyamatában! Nagyon nem mindegy, hogy a Photoshop pecsételőjével másolom a dobozokat, vagy pedig a legapróbb részletekig magam bíbelődöm vele. Nekem nagyon fontos, hogy a kép a valóságban, a jelenben jöjjön létre, ne csak utólag, a számítógépen. Egészen más lesz így a hozzá való viszonyom.
– A New York utáni, rosszabb időszakodnak már vége, ugye?
– Igen, most egy másik hullámon ülök. Nagyon sűrű volt az elmúlt év, a Bunnylinket és a Berlin bhf.-ot is sikerült kiállítani, részt vettem és harmadik díjat kaptam a ljubljanai fotóhónapon, azután az Edge Communications kivitt az ArtMarket-re, ahol saját standom volt, és több galéria is megkeresett. Ezzel nagyjából egy időben kaptam az értesítést, hogy az Amerikai Fotóművészek Szövetsége (APA) és a Lucie Alapítvány a beadott portfólióm, illetve a következő munkám koncepciója alapján beválogatott az ötezer dolláros alkotói ösztöndíjukra esélyes jelöltek közé. A különböző kategóriák professzionális díjazottjai között olyan alkotókat találhatunk, mint Martin Parr, Nan Goldin, Nick Ut, Carrie Mae Weems és Pedro Meyer. A díjra végül huszonhétezer jelentkező közül engem választottak ki. Meghívtak New Yorkba, a Carnegie Hallban rendezett díjátadóra. Az Oscar-díj gálával egyenértékű rendezvény volt, konferansziéval, vörös szőnyeggel, dzsesszzenekarral, háromméteres Lucie Awards-szoborral, szinte fölfoghatatlan volt az egész. Végül még a viszonyomat is rendezni tudtam a várossal. Azóta pedig sok megkeresés ér, a Capa Központban lehetőséget kaptam egy önálló kiállítás megrendezésére, és beválogattak egy nagy német képzőművészeti csoportos kiállításra is. Dolgozom a következő sorozatom előkészületein, és talán életemben először most nem fog a szerelmi csalódások feldolgozása központi teret kapni. Most a beteljesülést tanulom.
Bacskai Sándor