Random 14.

Mit jelent a jelenlét, mit jelent jelen lenni a létben? Miként kapcsolódik a jelen a létünkhöz és a létünk a jelenünkhöz? Van-e dolgunk a jelenben, a jelennel, van-e dolgunk a léttel? Tudunk-e hatni a jelenünkre a jelenlétünkkel? Vagy a létünket determinálja a jelen a létben? Mi ennek a jelenlétnek a tétje, miként vagyunk, miként lehetünk jelen, vagy még inkább, kell-e jelen lennünk?
Mi módon érthetjük meg jobban a saját prezenciánkat a létben? Hová fordulhatunk válaszokért? Mi segíthet minket ebben?
A lét nincs jelenlét nélkül. A lét csak a jelenben nyílik meg előttünk, mindig jelen idejű, mindig most.
Ez a most azonban nem egy állapot, miként a jelenlét sem az, hanem a mindig a jelenben tartózkodás mozgása. Ez a viszony a léthez csak aktívan fogható fel. Ezzel az aktivitással pedig együtt jár a folyamatos kérdezés, a rákérdezés arra, amire vonatkozóan válaszokat keresünk. A kérdések pedig a léthez való jelen idejű viszonyunkból fakadnak. A jó kérdés mindig válasz is, amely újabb kérdéseket hív elő. Így párbeszéd jön létre, önmagunkkal, de mindig a lét közepette.
A lét meghatározná a tudatot? Vagy inkább a tudat a létet? Vagy egyik sem? A tudat nem pusztán valaminek a tudása, hanem épp ez a tudás határozza meg. Az a tudás, amely mindig és elsősorban is a létre irányuló kérdésekből következik.
A jelenlét a létben nem magától értetődő. Távol is lehet maradni tőle, elfordulni, hagyni, hogy elhúzódjon tőlünk, fedésbe kerüljön, rejtekezzen. Ez a kényelmes megoldás, mert jelen lenni a létben bátorságot kíván, szembenézni vele, elfogadni vagy megkísérteni, kihívás. Mert ez csak most mehet vége, de a jövő felől visszatekintve, folytonosan firtatva a múltat. Amit teszünk, az csak most érvényes, de csak a jövő felől nyeri el az igazi értelmét. Ez a jelenidejűség ezért nem feltétlenül időszerű – sem kronológiailag, sem pedig a korszerűség értelmében.
A kérdés tehát úgy is feltehető, miként vagyunk a saját jelenünkben jelen és viszonyulunk a léthez. Mi ennek az aktualitása és mi a realitása?
Lehet-e nem tudni dolgokról, nem tudomást venni történésekről? Hogyan áll a dolog a mai események és a lét között? Hisz az aktuális események is mindig csak a létben bomlanak ki, mennek végbe és akkor is hatással vannak ránk, ha nem akarunk tudomást venni róluk.
Ha megnézzük a kiállított munkákat, magától adódik a kérdés, hogy mennyiben és miként is szólnak minderről: a jelenről a létben, vagy a létről a jelenben. Van, aki szinte kozmikus távlatokból tekint körül, de van, aki inkább a mikrovilágokon keresztül néz szét. De vajon meddig terjed valaminek a hatása, meddig érződhet még az? Mennyi válik láthatóvá belőle a kozmikus távolságból, és nem vétjük-e el őket a mikroszkopikus parányok felől tekintve?
A jelenlét ilyen módon lehetőség-e, amely akár járhat felelősséggel is? Felelős vagyok-e önmagamért, hogy tudásom legyen arról, miként is állok azzal a léttel, amelybe vettettem, vagy ez inkább csak lehetőség, amellyel élek, amelyet felvállalok, akkor is, ha kényelmetlen, fáradságos, mi több kockázatos? Mi visz ugyanakkor közelebb önnön létünk tapasztalatához, azon keresztül pedig egyben a világunkhoz, amelyben vagyunk, amely nélkül nincs lét? A tevékenységünk, vagy esetleg inkább a mű? Ha a mű, akkor annak aktualitása vagy pusztán léte?
Kérdések vannak leginkább, de ezek a kérdések magukban rejtik a lehetséges válaszok sokféleségét, amiből létrejöhet a korábban említett párbeszéd. A párbeszéd önmagunkkal, a párbeszéd a művel abban a térben, amelyet a mű nyit meg számunkra, hogy ebbe belehagyatkozva, állhassunk vele szemben.
A jó kérdés pedig mindig az evidenciák megkérdőjelezésére, megvizsgálására irányul, arra, hogy sejtjük, semmi sem tekinthető magától értetődőnek. Ezért, amint arra a kiállítás koncepciójával a kurátor, Somosi Rita is utal, puszta létünk a jelenben, és jelenünk a létben sem az. Az itt kiállítók pedig a munka folyamatával, a folytonos tevékenységgel, egyfajta gyakorlatokkal próbálnak meg olyan helyzetet teremteni, amelyben már maga a munka alkalmassá válik arra, hogy válaszokat kínáljon.
Most belefoghatnánk abba, hogy elemezzük őket, de ezt mindenkinek magának kell elvégeznie; nem az elemzését, hanem a felfedezését. Én inkább csak körül szeretnék határolni a kérdésekkel egy imaginárius teret, ahol elhelyezkednek ezek a képek, amelyeket nem mindig lehet – vagy megkockáztatom, kell, netán érdemes – képként nézni, hanem inkább lenyomatként, jelként, utalásként, gesztusként, ami valamiképp visszamutat azokra a gyakorlatokra, amelyeket létrehozóik végeztek, vagy végeznek most is, és amelyek ebben az értelemben reflexív viszonyban vannak velük.
Halljuk meg saját kérdéseinket, és azokat is, amelyeket a képek provokálnak ki, és vegyük komolyan őket, bármily banálisnak tűnnek is. Végső soron a lét maga, teljes komolyságával, súlyával és terhével, a legbanálisabb, hisz miként is lehetne másképp, ha egyszerűen csak úgy megtörténik velünk. Vagy mégsem?
Pfisztner Gábor

(Elhangzott a Random csoport Jelen-lét című kiállításának 2014. november 13-i megnyitóján.)
Kolta Galéria a Háló Közösségi Központban
2014. november 13. – december 12.
Kurátor: Somosi Rita

Kiállító művészek: Bán András, Bényi Andrea, Bíró Dávid, Borsay Márti, Deim Balázs, Götz Krisztina, Kaulics Viola, Kerekes Emőke, Kolozsi Bea, Martinkó Márk, Mucsy Szilvia, Neogrády-Kiss Barnabás, Rapi Mariann, Regős Benedek, Szami, Tomas Opitz, Urbán Ádám, Zagyvai Sári