A MOHOLY-NAGY MŰVÉSZETI EGYETEM FOTOGRÁFIA SZAKOS VÉGZŐS HALLGATÓI

A MOME Fotó szakán végző újabb generációk diplomavédését évről évre zsúfolt előadóteremben nagyszámú közönség kíséri végig. Nem csoda, hiszen a hallgatók műfaji, esztétikai határokat feszegetve, új megközelítéssel, markáns képi világgal és témaválasztással igyekeznek letenni már a diplomamunka alkalmával a névjegyüket, hivatalosan is részeseivé válni a művészeti közegnek. Míg a korábbi években a szubjektív témák markáns tendenciaként voltak jelen, az idén végző tizenegy hallgató témaválasztása a korukra való reflexiók szubjektív feldolgozása mellett diverzívebb képet mutat, s többüknél egyfajta összegzésként is tekinthető.

Modern mítoszok és az ember világteremtő igénye inspirálták Bognár Benedek Genezis című diplomamunkáját, mely egyfajta artist statementként is értelmezhető. Megrendezett helyzeteket látunk, ahol a látványteremtés tárgyi eszközeinek a középpontba állításával a vizualitásra épülő fogyasztói kultúrának állít tükröt, miközben egy determinatív önreflexív viszony is körvonalazódik. A látszólag érintetlen, vad(regényes) helyszínen beállított képek sorozatán a fotós segédeszközök kerülnek a középpontba, válnak dekódolásra váró szimbólummá a tájban. Ezek a munkaeszközök, kellékek nem rendeltetésszerű használat közben láthatók, hanem heroikus beállítást kaptak, s a realitástól távolító, misztifikáló világítással elvesztik eszköz jellegüket. Bognár Benedek az emberi konstrukciót hangsúlyozva perszonifikál, tudatosítja a manipulálás, kiemelés képi eszközeit, hogy azok egy asszociációs folyamat végén önálló életre, mítoszra keljenek, elvarázsolva a körülöttük lévő világot.
Gál Bettina Inkább aludj! című, kisméretű leporelló formájában megvalósult fotósorozata a generációja aktuális kérdéskörével foglalkozik, annak mindennapjaiból merít: facebookról, kocsma-beszélgetésekből emel/sajátít ki fragmentumokat, és társít képeket hozzájuk. A kiragadott részleteket megfosztja az eredeti kontextusuktól, s új viszonyítási rendszerbe helyezi őket. Nincs konkrét narratíva, inkább csak egy-egy idézet vagy kép, melyek egymás mellé helyezve tágítják, változtatják meg egymás jelentéstartományát. A szövegek képként, a képek kijelentésekként is funkcionálnak, s a sokatmondó vagy semmitmondó csendnek is van vizuális leképezése. Konkrét arcok, nevek nincsenek, a párkapcsolati problémák, a szexualitás, az élet értelme köré fűződő gondolatok bárkié lehetnek, ugyanakkor a nyelvezet és képi világ az általánosítás gesztusa mellett mégiscsak egy körülhatárolható generáció irányába mutatnak. A leporelló formája a közösségi oldalak kép- és hírfolyamának linearitását adja vissza, s már dimenziójánál fogva is egy bizalmas világot sugall. A taktilis, kézbe vehető forma a digitális világ ellenpontjaként is szolgál. A képek és a szövegek hol erősebben, hol lazábban kapcsolódnak, de a sorozat egészének koherenciáját ez nem bontja meg, s plusz rétegként egy friss, könnyed, kliséket kiforgató képi és nyelvi humor is megjelenik („Nyalom a hangszíned”, „A szeretet ereje – BAZDMEG – tartja életben a világot”, „Miért nem rántod össze magad egy gondolattá?”), miközben a képek vizuális finomsága és érzékenysége mindvégig domináns marad.
Egy intim aktus, a csók jelenségének analitikus vizsgálatára vállalkozott Vékony Dorottya, aki a csókolózási szokásokat vizsgálta az egyéni és társas viselkedés tükrében. A 16 képből álló sorozaton steril környezetben fotózott modellek adják át magukat a cselekménynek, s stúdiókörülmények között készülnek a csókra – egyedül. Csak a gesztus kifordításával, az alkotói beavatkozásnak – a derékszögű installációknak és térbeli elhelyezésnek – köszönhetően alakul ki bármilyen viszony a modellek között. Különböző ember- és csóktípusok jelennek meg, és az alkotó a csókon keresztül vizsgálja az intimitás módozatait. A fotósorozat és az installáció fontos eleme a variálhatóság, átláthatóság, mindez életnagyságnál nagyobbra nagyított képeken. Nincs egyetlen fix nézőpont, a képek alkotta installációt körbejárva több lehetséges kapcsolat is kirajzolódik a modellek között. Az arcok véletlenszerűen találkoznak a törésvonalak mentén, ugyanakkor kontaktus valójában nem alakul ki közöttük, mintha ez elérhetetlen lenne. Az installáció számos variációt rejt, maga az esemény azonban egyszer sem jön létre, csak az előtte lévő mágikus pillanat vizualizálódik, s a néző továbbgondolása által születhet meg a csók, nélküle marad a beteljesületlen vágyakozás.
Személyes kiindulópontú diplomamunkák idén is akadtak, Vég András és Kőhegyi László is a családjuk és a hozzájuk való viszonyuk mentén vizsgálták az interperszonális kapcsolatok és a szubjektum határait. Vég András fotósorozatán a saját és az apja hétköznapjait jelenítette meg a hétköznapok konvencionális helyzeteiben. Kettős zsánerportrék ezek, ahol a mindennapi szokások és kettőjük viszonya a miliő leíró jellegével alátámasztva jelenik meg, precíz képet rajzolván a megszokott helyzetek és a napot tagoló feladatok, közös időtöltések metszetéről. Az alkotó kezében az összes felvételen ott az önkioldó, hangsúlyozva a közvetlen, személyes jelleget. A szülő–gyerek viszony mellett hamar körvonalazódik egy harmadik személy, az anya, illetve az anya hiánya is, így a sorozat legerősebb képén is, a fiának ebédet adó, kötényes apa kompozíciójában. Narratíva egy-egy képbe kódolva leolvasható ugyan, de inkább egy időtlen állapot, állítás közvetítése a cél. A fotósorozat a maga intimitása mellett váltakozó erejű felvételek sora, ahol a hiány, az intergenerációs konfliktusok a felszín alatt maradnak.
Kőhegyi László fotósorozata egy komplex, személyes élethelyzetet állít a középpontba: a szülőkkel való kapcsolat viszonylatában vizsgálja a személyesség formáit és lehetőségeit. Egy egy négyzetméteres, kívülről minden jelet nélkülöző építménybe installálta tapétaszerűen az anyjáról, apjáról és – azonos hangsúllyal – az orvosi segédeszközökről készült igazolványméretű személyiségportrékat, melyek kis méretük és mennyiségük miatt filmkockaszerűen peregnek előttünk a szűk pavilonba lépve. Megrendezett portrék és csendéletek sorozata ez, ahol az ismétlődés utal a helyzet állandóságára, hétköznapiságára. Az édesanya betegséggel való küzdelme, a remény, fájdalom fémjelezte élethelyzet pillanatai láthatók, miközben az alkotói szubjektum, érintettség vizibilitása mellett a néző újra meg újra szembesül az alakok megkapó, őszinte gesztusaival.
Ács Alíz Walpurg című portrésorozatában a nőfigurák a nézők fölé magasodva, életnagyságnál is nagyobb formában jelennek meg. A lemeztelenített, homogén háttér elé helyezett alakok karakteresek, határozottságot, erőt sugároznak, s szuggesztív tekintettel merednek a néző vagy egy távoli pont felé. Egyszerre maiak és időtlenek, tele büszkeséggel, melyet az alulnézet és a nézők fölé magasodó installációs forma még monumentálisabbá tesz. Nincsenek gesztusok, a forma és a beállítás egyaránt heroizál. A klasszicizáló portrékon a testen lévő hibák is hangsúlyosan megjelennek, részben a nagyméretű, részletgazdag nagyításnak köszönhetően. Az alkotó kiemeli portréalanyait a környezetükből, azonban inkább csak a sorozat címe (Walpurg) ad iránymutatást ahhoz, hogy miért.
Dénes Nóra a nem-szép esztétikájával foglalkozik, prímér jelenségként definiálva az emberek látványát. A Fragments című diplomamunkájában az emberi létezés és sors a fizikum elhasználódása, amortizációja viszonylatában foglalkoztatja. Az alkotó formailag közelít, s a test által jegyzett életeseményeket dokumentálja: aktok, testek jelennek meg, a fejek, torzók hol félbevágva, hol a nézőre tekintve. Realisztikusan jeleníti meg az alakokat, s a felvételek fémlap hordozója a felületének köszönhetően neutralizál, ugyanakkor az általánosítás mellett a személyes hangvétel, humánus attitűd mindvégig domináns marad. Nincs állásfoglalás, értékítélet az alkotó oldaláról, az emberi torzók a magazinok világa által közvetített tökéletes világ ellenpontjául szolgálnak, tudatosítva a nézőben, hogy ezek mind mi vagyunk, leszünk: az egész töredékei.
Nyíri Julianna csendélet-sorozatán drámai fények által kiemelt tárgyi szituációk és részletek jelennek meg. Hétköznapi tárgyak, helyszínek, mégsem tudunk rájuk csupán hűtőként vagy kábelként tekinteni, a teátrális beállítások/kivágások és a fény által új jelentéstartalommal bővülnek. Lenyomatokká, szobrokká válnak, egy belső hangulat kivetüléseinek. A tárgyak itt nem önmagukról tanúskodnak, ezek az alkotó környezetében fellelt vagy konstruált csendéleti motívumok egy átmeneti életszakasz vizuális lenyomataiként definiálhatóak. Privát ikonográfia rajzolódik ki, ahol a csendélet műfaji sajátossága mellett a sorozat önkéntelenül is magára húz egy narratívát, melyet a 18 kép csoportosítása, rendezése is sugall. A hosszú expozíció, finom fényfestéses megvilágítás a klasszikus, centrális kompozíciók mellett a tárgyak megváltozott szerepére igyekszik irányítani a néző figyelmét.
Lukács Máté fekete-fehér sorozata a törvénybe foglalt hungarikum definíciójára reflektál kritikai éllel, a nemzeti motívumok privát attribútum-rendszerét hozva létre. A környezetükből kiemelt tárgyakat, motívumokat látunk: a mindennapi életünk részeit. Lukács Máté gyűjti és rendszerezi a hétköznapokat, s mindennapi tárgyakat emel a hungarikum csúcsteljesítményt szimbolizáló rangjára. A Privát hungarikum kísérletet tesz a nemzeti értéket történeti hagyományokban látó attitűd dekonstruálására, s olyan Wunderkammer létrehozására, ahol a magyar motívum képi mintázatai „trikolórmentesen” jelennek meg. A drámai fényhasználat romantikus heroizmussal tölti meg a felvételeket, s piedesztálra emeli az otthagyás, megszokás útján született tárgyakat, tárgykonstellációkat. A realitás és szürrealitás határán mozgó, atmoszferikus felvételek szabálytalan raszterben elhelyezett, dobozszerű keretbe foglalt egységei egy videómunkával és objekttel kiegészülve szolgálnak valódi privát archívumként.
Móró Mátét az alkalmazott műfaj és a tervezői autonómia átjárhatóságának kérdése foglalkoztatja. Align című diplomamunkája erős vizualitással, szakmai professzionalizmussal párosítva izgalmas világot kreál, melyben a divatfotók új kontextusba kerülnek. Képei elrugaszkodnak a valóságtól, a perspektíva elferdítésével, optikai játékkal élve alakítja kompozícióit. Az öltözékre helyezi a hangsúlyt, s a tervezők látványvilágának reprezentálása mellett bizonyítja az alkalmazott műfaj autonóm kifejezésformáinak létjogosultságát. A nézőnek tanulmányoznia, vizuálisan kiegészítenie kell a képeket, rájönni a képeken elrejtett, s gyakran elbizonytalanító képi titok nyitjára. A diplomamunka a két fotográfiai irány keveredése mellett személyes állásfoglalás a műfaji határok átjárhatóságáról, s egyben illusztrációja eddigi munkájának is. A fotókönyvek, magazinok műfajához igazodó ofszet kiadványba rendezett képek, melyeket a diplomakiállításon homogén, kiállítási szituációt modellező térben, raklapon installált, utalnak a kiadvány utóéletre is.
Máté Balázs Parallaxis című munkája a térábrázolás és formamegjelenítés problematikájával, folyamatával foglalkozik. Az értelmezés és befogadás határait vizsgálja, a képen látható formák befogadóra tett hatásának viszonylatában. Fotósorozata a perspektíva és fényvisszaverés jelenségével dolgozva reflektál a perspektíva érzékelésének lehetőségeire. Tisztán megfogalmazott, konstruált helyzeteket látunk, melyek a „találtság” érzését keltik. A fekete-fehér képi világ absztrahál, eltávolít a valós képi látványtól és egyfajta mesterkéltséget, új dimenziót sugall. Máté Balázs a kompozíciókon belül egy domináns elemre helyezi a hangsúlyt, s a képek centrális perspektívája is vezeti a nézők tekintetét. A konstruálás, konstrukció nemcsak a kompozíciókban, de az egyes képek felépítésében is visszaköszön, legyen szó architektonikus osztásról vagy mértani alakzatról, ugyanakkor miközben állít, el is bizonytalanít. Képei önálló állítások, egyfajta összegzései a fotográfiai nyelv kialakítására tett kísérletének.

Somosi Rita