fotóművészet

KÖNYVESPOLC – 2014/1.

Adam Broomberg + Oliver Chanarin: Holy Bible
721 oldal 614 képpel, 16,2×21,6 cm
MACK és AMC, 2013., ISBN 9781907946417

Nagyon érdekes, ahogyan első pillanatban mindent azzal a szemüveggel nézünk, ami szemüveget az a kultúra rak az orrunkra, amelyben felnőttünk – még ha az történetesen a kultúra hiányának kultúrája is. Ez a könyv, amely több nyugat-európai listán is 2013 legjobb fotóalbumai között szerepel, nálunk akár parlamenti felszólalások témája is lehetne, bunkósbot, skandallum, a Szent Biblia meggyalázása.
Mondjuk, első lépésben mintha csak kisebb-nagyobb képeket csúsztattak volna a Biblia lapjai közé, amik aztán elválaszthatatlanul oda is nőttek a vékony bibliapapírra, kitakarva az éppen mögöttük lévő szöveget, és elhatározás kérdése, szerintünk folytatódik-e a mondat a kép alatt, vagy örökre elveszett?
Hogyan jut ilyesmi valakinek az eszébe? A szerzők bevallása szerint az alapötletet Bertolt Brechtnek a berlini Brecht-archívumban őrzött személyes bibliája adta. Mikor Brecht kifutott a jegyzetfüzetekből, az újságkivágásait ebbe másolta bele, a rövid jegyzeteivel együtt, a könyv borítójára pedig egy versenyautó képét ragasztotta. A gazdag, nagypolgári családból származó és kitűnő nevelést kapott drámaíró ezt a gesztust nem a nagyközönségnek szánta, egyébként pedig a bibliába jegyzetelni szokás is. Brechtnél éppen nem, de sok helyütt a Biblia nem egy, hanem ,,a” könyv volt, és éppen a megbecsülését mutatta, hogy a gyerekek születésének tényét, dátumát abba beleírták. De olvastam az És egy szociográfiai riportjában ennél profánabb bejegyzésről is: ,,...versenyt kaszáltam Erdei parasztminiszterrel” vagyis Erdei Ferenccel, aki a háború után politikai agitáció végett járt a faluban, és a vita hevében nyilván megkérdőjeleződött paraszti hozzáértése. Nem tért ki a kérdés elől, tud-e egyáltalán kaszálni, és ennek a párviadalnak állít emléket a családi bibliába írt egyetlen mondatos, ide illő tömörségű bejegyzés: csak a dátummal több az ide idézettnél.
Isten egyébként főleg katasztrófákon és erőszakon keresztül szólítja meg az embereket. Borzalmas dolgok történnek, egy árvíz, amely a legtöbb teremtményét elpusztítja, Bábel tornya, Szodoma és Gomorra – a halál szemtanúi vagyunk, és az áldozatok legtöbbször nem is sejtik, mi olyat tettek, amivel a pusztulást kiérdemelték.
Mi más lehetne ma alkalmasabb a katasztrófák, az erőszak, a züllés, a bűn bemutatására a fotográfiánál? És mi lenne kézenfekvőbb annál, minthogy a tragédiák, erőszak, züllés és bűnök Bibliában leírni kezdett sorát napjainkig folytassuk? Az eredeti képaláírásuktól is megfosztott képek szinte véletlenszerűek, mint ahogyan ma a katasztrófák, az erőszak és a bűn bekövetkezte (sőt, megítélése) is véletlenszerű, és ahogy lényegtelen az eredeti kontextus is: nem az eredendő bűnnel, de a bűnös Te vagy, és az áldozat is. Érted szól a harang.

Kabos Endre, az elegáns bajnok (1906–1944) – Szerkesztette Szarka Klára
64 oldal 91 képpel, 21×26 cm
Magyar Olimpiai és Sportmúzeum Nemzeti Sportközpontok, 2013., ISBN 978-963-08-6935-5

1944. november 4-én délben, az éppen rajta lévő tömött villamosok, autók, járókelők alatt váratlanul felrobbantak a Margit híd szerkezetére – a front gyors közeledte miatt – éppen felszerelés alatt lévő töltetek. Nem így volt ez eltervezve, legszélesebb hidunkkal még számoltak a város eljövendő, reménytelen és értelmetlen ,,védelmében”, de ezeknek a harcászati ábrándoknak és negyven német utász, valamint legalább száz, véletlenül éppen a hídon tartózkodó magyar civil életének a végére pontot tett a pusztító baleset. Ez utóbbi legalább száznak egyike volt Kabos Endre, többszörös olimpiai bajnok kardvívó, bár a robbanáskor már leginkább csak egy zsidó, munkaszolgálat után és – talán – tarkón lövés előtt. És mindenek felett érző, szimpatikus, fiatal, sármos férfi, Keleti Éva fotóművésznek pedig csodált-szeretett nagybátyja. Egyszóval: ember. Azért mondom ezt, mert mintha érmek, regények-versek, világra szóló műszaki felfedezések, vagy szépen elkészített kalapok, pontosan vezetett könyvelések, bármiféle érdem számítana, pedig nem: az élethez való jogot sem erősítik, és a gyilkosokat sem érdeklik. Ahogy Karinthy az agyvérzéssel, Kabos Endre a Margit híd felrobbanásával nyert kegyelmet egy még sokkal tragikusabb halál elől.
Ez a könyv családi albumokban talált képeket sorol, egy rövid, sikeres és jobbára boldog élet dokumantumait. A boldogság nyilván nem felhőtlen, hiszen az antiszemitizmus mérge hozzánk nem a berlini gyorssal érkezett, és nem hirtelen, vezényszóra öntötte el az országot. A vívás pedig, úri, katonatiszti sport, talán jó közeg volt arra, hogy finom, apró jelekkel tudassa valakinek kifogásolható voltát. Mégis, a sportbani sikerek a képekről leolvashatóan bearanyozták Kabos Endre életét, és ebből a boldogságból átragyogott valami a környezetére is. Ráadásul – ne feledjük – ez még örömsport volt, virtus, már ameddig az idő romlása hagyta annak lenni. A vívótermeken belül a kintihez képest idilli a világ, és az arcokat megszépíti a nemes vetélkedés. Érdekes ezeket a szép arcokat is nézegetni – szerencsésebbek túlélhették a világvégét, és későbbi sikereik révén gyerekkorom ismert nevei lettek, emlékeimben élő, öreg arcukhoz most párosíthatom a fiatalt – de még érdekesebb a képeken látottak és a Világról tudottak összevetése. Sok dolog van ugyan, amire ez a spekuláció nem tud magyarázatot adni, de ezekre a dolgokra nincsen is elfogadható magyarázat.

Robert Capa in Italia 1943–1944
191 oldal 93 képpel, 23,2×25 cm
Fratelli Alinari és Magyar Nemzeti Múzeum, 2013., ISBN 9788895849256

Ezt a könyvet-katalógust lapozgatva gondoltam végig, hogy talán nekünk, magyaroknak kicsit kiesnek a második Világháború olaszországi eseményei. ,,A” partraszállás a normandiai volt, ,,a” nagy küzdelem az ardenneki. A halál ötven órája. Pedig: Monte Cassino és Róma, nyílt város. Igaz, ez utóbbi nem illik a vérrögvalóságba. Erre ott van a Salo.
Ahogy nekünk nem volt meg Olaszország, úgy az olaszok fejéből Capa hiányzott. Pedig ott volt ő Szicíliában, majd tovább, Salernótól Anzióig is számos világhírű felvétele ábrázolja az olasz csizma elfoglalását, a szövetséges katonák küzdelmét és a háborútól-fasizmustól megszabadult olaszok éledezését. Nyilván megvoltak az olasz fotográfusok, és angolból-amerikaiból is annyi, hogy az összkép teljesnek tűnjön, de Capának olyan ikonikus képei születtek itt, hogy érthetetlen volt itteni ismeretlensége.
Ennyi idő, és a Magyar Nemzeti Múzeumnak Firenzében, az Alinariban rendezett kiállítása kellett ahhoz, hogy az olaszokban tudatosuljon Capa nagyszerűsége. Háborús fotográfiához talán túlságosan is rímel, hogy Friedmann Endre – Capa – végre berobbant az olasz köztudatba. Csodálatos képei érvényesüléséhez itt külön segítséget adott, hogy az olaszok magukat látták viszont a tárlaton. Mi pedig ismét henceghettünk egy jót a magyar Capával – ha ,,arra” gondolnak, jól gondolják, de most nem is ezt akarom fölemlegetni, hanem például a friss magyar Polgári Törvénykönyvet, ami szerint ezek a képek el sem készülhetnének.
De szerencsére elkészültek, és a remek kiállítású katalógus-fotóalbum is. A képeket nézegetve meglepett egy hirtelen felfedezés, éspedig Capa és Hemző Károly lelki rokonsága. Hogy például van valami Hemző Károly humorából-emberségéből azon a képen, ahol az apró olasz a vele gugolva egy-magas amerikai katonának mutatja, merre találja a német sereget. Haditudósítónál is, sportfotósnál is a harc, a küzdelem a téma, de a maga keresőjében Capa is, Hemző is észrevette az embert a harcosok között és mellett.
Capáról különben – főként képeinek az ICP-ből való állami megvásárlása óta – divat itthon úgy beszélni, mintha a nyilatkozók előző este vele pezsgőztek volna. Ebben a kicsit lekezelő bennfenteskedésben az egyik állandó motívum, hogy mennyire kell közel lenni az eseményhez (,,eléggé”, mondta Capa), a másik pedig, hogy nem is volt olyan igazán nagy fotós, hogy nem is olyan igazán jók a képei. Az első dologba most nem bonyolódnék bele, csak jelzem, hogy a közelséget-távolságot nem feltétlenül méterben kell érteni. A másikra egy rövidebb és egy hosszabb megjegyzésem is van. A rövidebb, hogy marhaság: bárki képeihez hasonlítjuk – akiéhez hasonlítható, – Capa munkássága semmivel sem marad le tőlük. Kicsit hosszabban például a Hemingway és Capa közti párhuzamról lehet szólni. A maguk módján mindketten fenegyerekek voltak, akik életfelfogásukkal, életvitelükkel is kitűntek a szürkeségből. Az életvitel és az életmű ezer szállal szövődött össze. És amikor aztán a halál miatt elapadtak a sármos-sikamlós történetek, mintha ettől az életmű vált volna szegényesebbé, pedig valójában csak a közönség lepleződött le. A korabeli ,,celebség” nyilván adott hátszelet az érvényesüléshez, de botorság ezt utóbb leverni rajtuk. A hiba nem bennük, hanem bennünk van.

Inkey Alice: No de Alizka! (Kép-mesék a magyar film történetéből)
248 oldal 194 képpel, 23,2×25 cm
Noran Libro Kiadó, 2013., ISBN 978-615-5274-41-1

Akik a hatvanas, hetvenes éveket felnőttként nem élték át, fel sem foghatják, milyen volt akkor a magyar film súlya-szerepe az életünkben. Általában a film szerepe is, amely a kevés nyitott ablak között volt Nyugat és Kelet felé egyaránt. A magyar film pedig különös jelentőségű nemzeti ügy volt, de nem sanda szándékú emberek próbálták azzá erőltetni, a művészi értéke és az üzenete, a sokszor a sorok közé kódolt finom utalásai tették azzá. Lehet éppen ezt a sorok közé fogalmazást a szabadság hiányának is tulajdonítani, csak éppen nem érdemes: elég megnézni, mi minden olvasható ki a népdalok sorai közül, és látható lesz, hogy a körülírást nem a cenzor, hanem sokkal inkább a kultúra követeli.
Azok az idők persze ingerszegényebbek voltak a mostaninál, de ez másképpen fogalmazva annyit is tesz, hogy érzékenyebbek voltak a receptoraink. Volt idő, energia és főleg igény befogadni Gaál István, Makk Károly, Jancsó Miklós, Kovács András, Huszárik és a többi nagyság filmjeit, és ,,egyszerű” emberek is, akik most a söpredék félredugásainak felhabosított történeteit falják, akkor jószerével magyar filmekről beszélgettek, nem mondom, hogy áhitattal vagy értően, de mégis. A magyar film közügy volt, és megkockáztatom, hogy nem azért volt közügy, mert a Pártközpontban azt akarták, hogy az legyen (nota bene azt akarták), hanem széles tömegek társadalmi, kulturális érdeklődése miatt.
Inkey Alice könyve persze nem hősi idők pátoszos felidézése. Az idők ugyanis utólag hősiesülnek: aki bennük él, annak természetes, hogy mennek a dolgok, az jókedvet érez, alkotó örömöt, a nyilván akkor is meglévő napi gondokon túl. A kötet tele van jókedvű, örömöt sugárzó kis képes történetekkel olyan emberekről, akik méltósággal tudták viselni a megérdemelt(!) népszerűségnek mainál sokkalta mértéktartóbb, ízlésesebb gúnyáját – és a filmkészítésnek a nagyközönség által kevéssé ismert katonáiról is, akiknek vállán állva a hírességek a közönség felé a csókjaikat hajigálták.
Tímár  Péter