fotóművészet

KEREKES GÁBOR (1945-2014)

Ég Veled, K. G.!

Meghalt Kerekes Gábor is. Záray Péter, Vass Kálmán, Gyulavári József, Sipeki Gyula után, szinte heteken belül már az ötödik a sorban, akinek ott van, és örökre ott is marad a neve a telefonunkban, és akit, bár lehetne, nem műtörténeti jelentősége miatt gyászolunk, hanem az emberöltőnyi ismeretség, régi beszélgetések, közös utazások-élmények okán.
Ismét értünk szól a harang. Újra és újra, előre átélhetjük a saját halálunkat, ahol majd végre mi leszünk a főszereplők.
Utolsó telefoni beszélgetésünkkor bosszúsan megjegyezte: most kell meghalni, mikor végre tényleg befuthatna – aztán elütöttük a dolgot azzal, úgyis a halott művész a jó művész. Pedig sok dolga lett volna még; az utolsó pillanatokig gyönyörű képek sorjáztak ki a kezei közül, talán egyre gyorsabban, ahogy az idő fogyását érezte.
Gyakran tűnt úgy, mintha másik planétán élne, és ez igaz is volt. Annyi volt csak az ok, hogy tudott valamit a művészetről, és ahhoz is tartotta magát. Az ott egy végtelenül egyszerű világ. Mindenki meztelen. Ott nem számítanak a címek-rangok, ott nem működik az ámítás és az önámítás, ott szánalmas az akarnokok erőlködése, ott értelmetlen és felesleges a hamisság, mert jól lehet tudni, hogy egyedül csak a mű számít, és a műről ítéletet mondani nem hivatalnokok és egyéb senkik dolga, hiszen annak az ítéletnek semmi súlya nincsen. Talán az utókor ítélete számít, de azt meg sohase tudhatjuk meg. Ez egyrészt szerénységre inti az embert, másrészt őszinteségre, ami gyakran szerénytelenségnek látszik – pedig nem az.
Apropó, kitüntetés: ebben sem történt más, minthogy néhány ember elszalasztotta a lehetőséget, hogy saját magától meghatódhasson – amiért Kerekesnek mondjuk egy Kossuth-díjat adományoz. Nem mintha szüksége lett volna rá.
Nem a halált érezzük – mondta Van Gogh –, csak azt, hogy milyen senkik vagyunk, és azért, hogy évgyűrű lehessünk a művészet tölgyfa-törzsén, rettentő árat kell fizetnünk egészségünkkel, fiatalságunkkal és szabadságunkkal, amelyből semmivel sincs több részünk, mint a konflislónak, mikor húzza a kocsit, hogy a benn ülők élvezhessék a tavaszt.
Nincs nekem kedvem itt életrajzi adatokat sorolni, pedig nyilván minden apró momentumnak jelentősége lehet. Még nekem is rengeteg tanulság volt tőle hajdani pincérkedése történeteit hallgatni, neki pedig, akkor vékony jégen csúszkálónak emberismeret, mindennek súlyt adó élettapasztalat. De lehetett volna akár olimpiai bajnok sportlövő is, ha ezt egy gyerekes stiklivel el nem puskázza. Mit vesztett ezzel, és mit kapott érte cserébe, nem érdemes centizni – mi, bennülők, biztosan jól jártunk.
És a kocsit húzni sem volt egy örökös földi siralomház. Fiatalabban hetykék voltunk, magabiztosak. A feladat súlyát, vagy amit annak véltünk, lazán dobáltuk egyik vállunkról a másikra. Harminchárom évvel és néhány hónappal ezelőtt Párizsban napokon keresztül kiállítások tucatjait néztük meg kettesben. Az egyiken, André Kertészén, véletlenül ott téblábolt maga a Mester is. Elsőre elakadt a lélegzetünk, indultunk volna a tiszteletünket tenni. Aztán körbepillantottunk a falon, egymásra néztünk – hát ez elég gyenge –, és faképnél hagytuk az öreget.
Később aztán múlott a hetykeség, nehezedett a teher.  Mintha az ember egy aszfaltra rajzolt krétavonal helyett egyszerre csak egy magasba feszített kötélen egyensúlyozna – a szélessége ugyanannyi, és mégis mennyire más.
Hirtelen Kerekes Gáborból is történelem lett. Már soha nem fogja beváltani az igéretét, hogy Weather Report-lemezeit, köztük a még Párizsban közösen felkutatott Birdlandet átírja-odaadja nekem. Még a Nessimben (szimbolikus és tragikus, hogy már az is bezárt) ígérte meg nekem, és én kabalából nem sürgettem – mintha valami, amit még el kell végezni, meghosszabbíthatná az ember életét. Hát nem.
Ég Önnel, Joe Zawinul! Ég Önökkel, Jaco Pastorius, Wayne Shorter, Peter Erskine!
Ég Veled, Kerekes Gábor!
(tp)