fotóművészet

BESZÉLGETÉS LÁSZLÓ LORENNEL, A MAISMONSEUR.COM FOTÓBLOG SZERZŐJÉVEL

Nem baj, ha a szereplőnek lemarad a feje

Azt hiszem, nincs nagy fotós múltad.
– Hát, tényleg nincs, bár a blogom előtt is fotózgattam hobbiszinten. Apukám is fényképezett, még analóg géppel, elsősorban szocio témájú képeket, persze ő is hobbinak tekintette az egészet. Tőle örökölhettem a hajlamot. Apukám a restaurateur világban dolgozik, a munkája miatt sokat utazott külföldre, hogy megnézzen egy éttermet vagy gasztrokiállítást, és ilyenkor gyakran elsétált egy-egy város szegényebb részeibe, nyomornegyedeibe. Szeretem a szociofotót, úgyhogy teljesen odáig voltam meg vissza, annyira jóknak láttam ezeket a képeit.
A fotótéma miatt sétált olyan helyeken, ahová a turisták nem feltétlenül mennek el, vagy a városra volt kíváncsibb az átlagosnál?
– Szerintem mindkettő, de nem nagyon beszélgettünk ezekről a kilencvenes években vagy még korábban született képeiről.
Tizenhárom éves koromig tagja voltam egy színjátszó stúdiónak, abbahagytam, mert nem tudtam jól énekelni és táncolni, és túlságosan önálló, magamnak való vagyok ahhoz, hogy a színésztársaimért is felelősséget akarjak vállalni, elég nekem magamra figyelni – viszont még ma is járok szavalóversenyekre. Egy ideig rajzoltam, tizenkét éves koromban megnyertem egy országos rajzversenyt, de folyamatosan azt éreztem, hogy ez nem elég, nem vagyok képes visszaadni a valóságot úgy, ahogyan szerettem volna, ezért is kezdtem fényképezni. Először divatfotókkal próbálkoztam, szerintem mindenkit vonz ez a téma…
… mármint minden lányt…
– Igen, főleg a lányokat. De aztán láttam, hogy én nem lennék képes ezen a téren érvényesülni, mert annyira sok jó divatfotós van, még Magyarországon is.
Bulizós típus vagy?
– Sosem voltam az. A képeken nem én szerepelek, én készítem a képeket. Persze, én is összejövök péntek esténként a barátaimmal, de ez nem bulizás. Az én társaságomban mindenki dolgozik vagy egyetemre jár, emiatt hétköznap nem tudunk találkozni, nem is találkozunk, de hétvégén jó összejönni és megbeszélni, kivel, mi történt a múlt hétvége óta.
A bulizás főként azt jelenti, hogy táncolunk, iszunk, berúgunk, kiengedjük magunkból az egész heti feszültséget, nem érdekel semmi: a teljes nihil. Én viszont nem iszom, a bulikban is végig józan maradok, nem akarok kirúgni a hámból, nem csinálok semmi különöset. Nem tudok táncolni, nem is nagyon tudom, hogyan kell bulizni. Emiatt vagyok képes arra, hogy a bulikat kívülállóként figyeljem.
A hétvégi bulizó mindent megtehet, mert egész héten hajtott, ezért megérdemli, hogy kiengedje magát?
– Amolyan jutalomfalat. De lehet, hogy az, aki ma teljesen lerészegedik, a jövő hétvégén visszafogottabb lesz. Bulizás mindig volt, a buli lényege ma is ugyanaz, mint régen. Nemrég elkísért egy idősebb ismerősöm, aki azt mondta, semmi sem változott, minden ugyanúgy zajlik, mint az ő ifjúkorában. A helyszínek másak, az emberek is, de mégis ugyanolyanok. Annyi változott, hogy az internet és a mobiltelefon miatt sokkal gyorsabban meg lehet beszélni, hová érdemes menni, azon a hétvégén melyik a menő hely.
Alkatilag vagy kívülálló? Miért nem vagy benne a fejed búbjáig?
– Benne vagyok, a részese vagyok ennek a „bulirendszernek”, de míg mások inkább magukkal törődnek, és egyáltalán nem vagy csak nehezen veszik észre, hogy valaki a földön fetreng, én már rég lefotóztam.
Olyan nincs, aki odamenne, és megnézné, nincs-e baja a földön fekvőnek?
– Azt, aki tényleg bajban van, a barátai hazakísérik vagy taxit hívnak hozzá, de általában az elesések és a földön fekvések nem a rosszullét miatt, hanem szándékosan, poénból történnek, röhögnek egy jót és fölállnak.
Ma is vannak olyanok, akik szeretnek kérkedni azzal, mennyire züllöttek?
– Ez a fiatalabb korosztályúak között fordul elő, azoknál, akik éppen hogy elkezdtek eljárni otthonról. Mindez magától el is múlik, amikor már magától értetődővé, mindennapossá válik, hogy nincs szülői kontroll és ihat. Idővel az emberek megkomolyodnak. Aztán eljön az az idő is, amikor már nem a barátokkal együtt lerészegedni a legfontosabb, hanem színházba menni vagy otthon megnézni egy filmet szintén jó. Abszolút megértem azokat, akiknél eljön ez az idő.
A korosztályod hány évesen kezdett bulikba járni?
– El kell mondanom, hogy az én barátaim mindannyian idősebbek nálam, legalább négy-öt évvel, nekem egyetlen velem egykorú barátom sincs. Jóban vagyok az osztálytársaimmal, de sosem mozogtam teljesen otthonosan a saját korosztályomban, mindig úgy éreztem, hogy elbeszélünk egymás mellett. Ők még a Minimaxot nézték, amikor én már a Cartoon Networköt. De nem azt akarom mondani, hogy érettebb vagy komolyabb voltam vagy vagyok náluk, mert nem tudom, érett dolognak számít-e, hogy részeg embereket fényképezek. Inkább csak azt mondanám, hogy másabb az életem, mint az iskolai osztálytársaimé, ők tanulnak, sportolnak, én meg inkább filmeket nézek. Én tizennyolc éves vagyok, a legidősebb barátom meg harminckettő. Nagyon jó olyanokkal együtt lenni, akik okosabbak, tapasztaltabbak, szeretem, ha felnézhetek rájuk és tanulhatok tőlük.
Te bulifotós vagy?
– Nem, még fotósnak sem nevezném magam. Inkább hobbinak nevezném.
Úgy kezdtem el fényképezni, hogy a bulikban gyakran unatkoztam, baromi unalmas tud lenni egy olyan buli, ahol nincs cél, csak vergődés; inni nem iszom, táncolni nem szeretek. Egy este megláttam egy rakás partifotóst, ahogy egymás mellett állnak, mindegyiküknek hatalmas tükörreflexes kamera lógott a nyakában, éppen cigarettaszünetet tartottak. Zseniális képnek láttam őket, sokkal jobbnak, mint amik a memóriakártyáikon lehetnek egy-egy éjszaka után. Már korábban is volt egy-két helyzet, amit szívesen lefényképeztem volna, de ez volt az addigi legjobb kép. Elhatároztam, hogy legközelebb én is magammal viszem a gépemet. És a fényképezéssel célja lett az addig gyakran unalmassá váló estéknek.
Mi az a partifotós? Aki a celebeket fényképezi?
– Nem, a partifotós civileket fényképez. Az emberek megállnak előttük, pózba vágják magukat, felveszik a legszebb mosolyukat, és lefotóztatják magukat. Aztán a partifotós feltölti a képeket egy megadott oldalra, ahonnan mindenki letöltheti, ami róla készült, persze a fényképész ezzel pénzt keres, fogalmam sincs, hogy mennyit. Gyakorlatilag olyan, mint az esküvői fotózás. Az „alterebb” helyeken nincsenek, de a nagy tömegeket vonzó rendezvényekre sok partifotós jár dolgozni.
Régen csöpögősnek hívták az ilyet, mert nem mindig volt idő megszárítani a papírképet, hogy a megrendelő még időben megkaphassa. Vagy röhögősnek, amikor mosolygó kisgyerekeket fényképeztek.
– A partifotónak az a lényege, hogy meg lehet mutatni másoknak, fel lehet tenni a Facebookra: yeee!… Csakhogy szerintem senkit nem érdekel, hogy kik mentek el a buliba. Én, ezzel szemben, azt örökítem meg, hogy mik történtek egy-egy este, és ezt előttem senki nem csinálta. Engem is hívtak már, hogy fotózzam végig egy-egy estét, de engem ez nem érdekelt, eléggé monoton munka. Gyakran előfordul, hogy amikor meglátják a kamerát a kezemben, reflexszerűen beállnak egy pózba, szinte képtelenség elmagyarázni, hogy én nem ezért jöttem ide. Ilyenkor az a legegyszerűbb, ha csinálok róluk egy képet, ettől megnyugszanak, én meg továbbállok.
Miért profi géppel fényképezel, miért nem egy sokkal kisebb kompakttal?
– Mert a tükörreflexes gépen van manuál üzemmód, előre beállítom az élességet, és ha meglátok valamit, rögtön tudok exponálni, és már ott sem vagyok. A digitálist viszont kiszúrnák, amíg fókuszál, oda lenne a pillanat természetessége. Ma már mások is fényképeznek, és bizonyára előttem is előfordult, hogy elkattintottak egy-egy gépet, de azért ez, főleg az „alter” helyeken, még mindig eléggé szokatlan.
Az előző számunk interjúalanya, Sopronyi Gyula, bő tíz éve a törökfürdős Cinetrip-bulikat fotózta.
– Ezeknek a képeknek dokumentációs értékük is van, és ez az érték, ahogy múlik az idő, egyre nő. Nekem is vannak fekete-fehér fotóim, és analóg kamerát is vittem már magammal a bulikba, nagyon szeretem a vele készült képeimet.
Milyen mozzanatok vagy helyzetek érdekelnek?
– Minden érdekel. Persze nem fogom lefényképezni azt, aki ül egy széken és nem csinál semmit. De az sem célom, hogy valakit kiszolgáltatott helyzetben, rossz színben feltüntetve mutassak. Inkább az önfeledt embereket szeretném megmutatni, és ebbe rengeteg minden belefér, a táncoló, a fetrengő, az elalvó is. Eleinte tényleg a fetrengés volt az egyik fő téma, de nem azért, mintha erre mentem volna rá, hanem mert sokkal többen fetrengtek; vagy a bulik változtak, vagy én nem figyelek már rá, de most kevesebben kerülnek a földre. Valamivel több, mint egy éve van fotóblogom, ez alatt az egy év alatt rengeteget változott a budapesti éjszaka, régi helyszínek szűnnek meg és újak nyitnak ki, de a közönség összetétele is változik, és a buliban ez a legfontosabb szempont, hogy kik, milyen emberek járnak oda. Sok felkapott helyre nem járok, és nem is akarom, hogy közöm legyen hozzájuk. És olyan is van, hogy nincs kedvem fotózni, mert nem történik semmi, nem olyan az este. Most, amikor beszélgetünk, már három hete nem fényképeztem, hiányzik is, de még nem kezdődött el a tavaszi buliszezon, és ebből a szempontból minden évszakváltás döcögősebb szokott lenni.
Miért akarod a képeidet másokkal is megosztani?
– Mint mondtam, egyik szereplőt sem szeretném előnytelen helyzetben mutatni, rossz színben feltüntetni, mindig örömmel, jó hangulatban és semmiképpen nem leégető szándékkal fényképeztem, ezért arra gondoltam, hogy azok is örülnének, akik a képeken felismerik magukat. Ha valaki jelzi, hogy nem akarja a róla készült képet viszontlátni, rögtön leszedem a blogról. Olyan is volt, aki mindjárt az exponálás után szólt, hogy nem szeretne fényképen rajta lenni, ilyenkor azt a felvételt azonnal letörlöm a memóriakártyáról. Még soha nem volt ebből problémám.
Számomra a blog tűnik a legideálisabb megoldásnak, mert ezt bármikor frissíthetem. Fotókiállításra nem gondolok, nem érzem annyira komolynak az egészet, nem is lenne rá pénzem. A fotóblog viszont nem nagy truváj, csupán ki kellett találnom egy jól hangzó nevet, létrehozni a weboldalt, aztán már csak töltögetni kell a képeket.
Nem volt ezzel valami hű, de komoly célom, nem akartam kiállni a világ elé, hogy jaj, de nagy művész vagyok, nem vágytam sikerre. Annak persze örülök, hogy a blog ismert lett, kicsit meg is lepett, hogy a színészettel, a rajzolással és a divatfotózással ellentétben, most pozitív visszajelzéseket kaptam. De most sem vonz jobban a fotós pálya, mint előtte. Ha egyszer eljön az idő, hogy már nincs hozzá kedvem, akkor abbahagyom, aztán ha megint lesz kedvem, folytatom. Engem a restaurateur pálya vonz, nyilván apukám hatására, gyerekkorom óta ezt láttam, ebben nőttem fel.
Egy kicsit frissíteni szeretném a fotóim megjelenítését, hogy ne váljanak egyhangúvá, például régebben sokkal harsányabb színű, vattacukorszerű képeim voltak, túlzásba vittem a színeket, később, a negatív kritikák hatására, változtattam ezen. Most is úgy érzem, hogy változtatásra szorul az anyag, ki is találtam néhány dolgot, amikkel frissíthetném, újszerűkké tehetném a fényképeimet. Legyen például több analóg kép, a nappali Budapestet ábrázoló kép, és állóképekből összerakott stop motion videókat is tervezek. Rengeteg képem nem kerül fel a blogra, van olyan este, amikor hatszáz fénykép születik, katt, katt, katt, és abból maximum negyvenet töltök fel. Az összes felvételt megőrzöm, már említettem, hogy szerintem fontos dokumentációs értékük van, lesz. Szerintem nagy élmény lesz húsz év múlva visszanézni őket. Nekem még a tavalyi képeket újra átnézni is élmény volt, mert láttam az első felvételek óta folyamatosan tartó fejlődést.
Milyen szempontok szerint válogatsz?
– Jó kép, rossz kép. A rossz alatt nem azt értem, hogy bevillan egy lámpa vagy homályos, azaz nem a hagyományos értelemben vett minőséget célzok meg. Aranymetszés? Buliban? Nem számít, hogy ki van a képen, még az sem baj, ha a szereplőnek lemarad a feje; az akció a fontos. Az a legjobb, amikor a képre váratlan dolog kerül, nem az, amit elterveztem, kigondoltam, amikor én is meg tudok lepődni.
Szerintem lehetetlen a fotográfiában vadonatújat létrehozni, amilyen még soha nem volt. Nekem is mondták, hogy olyanok a képeim, mint amilyeneket ezen vagy azon az internetes oldalon lehet látni – amikor elkezdtem, fogalmam sem volt ezekről az oldalakról. Nyilván sok képemnek lehetne megtalálni a párját valahol, de mivel kizárólag megismételhetetlen életképeim vannak, ezek mégsem lehetnek ugyanolyanok, mint a világ többi partifotója.
Vannak követőid vagy utánzóid?
– Akik azt mondják, hogy „hát ilyet én is tudok!”? Én soha, egyetlen szóval sem állítottam, nem is gondoltam, hogy valami különlegeset találtam fel. Ám nagyon kevés emberben van erő és kitartás ahhoz, hogy hétről-hétre járja a bulikat, és közelről szembevakuzzon másokat.
Van benne egy kis tolakodás…
– Abszolút. Kell hozzá egy kis szemétség. Ez azért furcsa, mert egyáltalán nem érzem magam szemét embernek.

Bacskai Sándor

http://spottr.hu/2010/11/25/spottlight-laszlo-loren-parallel-universe/

A mais monsieur jelentése: na de uram!