CZIGÁNY ÁKOS: DARWIN ONLINE SOROZATÁRÓL

A régi mondás szerint a könyveknek is megvan a maguk sorsa: indexre helyezik, azután olvassák vagy nem olvassák. Tiszteletnek örvendenek, a Galapagos-szigeteken éppen úgy, mint egy hadihajón. Ugyanakkor bizonyos emberek, népek vagy pártok számára egyetlen könyv is a bizonyosságot tartalmazza. Gyakorta elégetik őket, vagy szimplán elvesznek. Vagy a könyvtárak fekete lyukaiba lépnek át, manapság digitalizálják őket az olvashatatlanság cáfolhatatlanul evolutív törvénye értelmében (a Gutenberg-galaxis közöttetek van, mondhatni). Esetleg lefényképezik őket.
Sok minden történhet tehát a könyvekkel, és nem lehetek teljesen bizonyos abban, hogy a lehetőségek teljes körét sikerült volna fölvázolnom. Hiszen Czigány Ákos művészete igazolja a számunkra: annyi meg annyi minden után is lehet új dolgokat létrehozni a könyvek által. De nem csak arról van szó, hogy túl sok könyv létezik, azaz túlságosan sok a szellem mifelénk: ha valóban van a könyveknek sorsa, úgy annak igazi összefüggése mindenképpen láthatatlan marad a számunkra (éppúgy, mint az emberi sors esetében). Sohasem tudhatjuk, mi hordozta ennek vagy annak a könyvnek a sorsát: elfogadom, leggyakrabban talán az írásjelekből összeálló jelentéstartalom, de éppen úgy lehetséges, hogy az elveszett rész, a hamisítás vagy a borító az imprimaturral az, ami ténylegesen számít. A vizsgán csak a rossz tanuló igyekszik a sujet (szüzsé) felidézésével menekülni szorult helyzetéből: ő az, aki „elgondolkodott” a könyv tartalmán. Ám a könyv a saját lehetőségein belül elkanyarodik ettől a látszattól, a könyv mint a sors sujet-je (tehát a saját szubjektivitása értelmében, amennyiben van neki ilyen) tulajdonképpen meghatározatlan marad; „a bíró – írja Walter Benjamin – ott pillant meg sorsot, ahol akar”. Ez persze nem egyszerű önkényesség: csak annak elismerése, hogy olvasatainkat általában mindenféle közelítésekkel, az „életből merített” valószínűségekkel, majdnem-kiszámítható és majdnem-bizonyos dolgokkal kapcsoljuk vissza könyvekhez: jelentős mennyiségű tévedést, tévutat, félreértést – metaforikusan – ürességet terhelvén ezzel az amúgy is „szerencsétlen” könyvre. Sajnos e tevékenység semmivel nem különb a jósnő vagy javasasszony abbéli igyekezetétől, hogy a jövő feltárása ürügyén elszigetelt pillanatainkat valami módon visszavezesse a feltételezett valódi sorsunk lényegi, akár az örökkévalósággal is konzisztens idejére. Nem véletlen, hogy azok, akik komolyan foglalkoztak az emberi faj mint olyan képzésével és előmozdításával, és ezek között első helyen persze Hegel, a könyvek és szellemi életünk dúsan kifejlő tenyészetét amolyan „értelmiségi” állatvilágnak tekintették (Hegel „szellemi állatvilágnak” tartotta korának romantikus könyvtermését), melyben tipikusan egy „semmi dolgozik a semmibe”, és ahol a semmiből valóban nem lesz semmi, s ahol adott esetben egy szerencsésebb genetikai mutáció is több hasznot hajt világunkra nézvést (saját Nagy Könyvét ide nem értve, természetesen). Most, hogy így belegondoltam, inkább azt mondom: nem is sorsa van a könyveknek, hanem Naturgeschichtéje…
Ilyen terhes előzmények után is azt kell mondanom ugyanakkor, hogy Czigány Ákos a könyv embere. Ezt azzal fogom bizonyítani, hogy régtől fogva ismerem őt, láthattam néhány könyvhöz fűződő sorsszerű viszonyát, egyszóval komoly kapcsolatokat, jó olvasatokat: többnyire az igazság, alkalmanként a szent jegyében. És a magam részéről hasonlóan jó olvasatokat látok a Darwin-ciklusban is. Ez az ember javíthatatlanul olvas akkor is, amikor lát vagy fényképez. Ebben az esetben Darwin műveinek korai kiadásairól van szó: a művész az egyes kötetekben szisztematikusan előrehaladva (mást is jelenthetne mindez, ha hátulról kezdte volna?) az eredeti nyomtatásban üresen hagyott, ám az „idők során” a nyomtatott oldalak által átírt üres lapokat tárja tablószerűen elénk egy-egy táblaképben. Ha jól értem, ez bizonyos könyvek esetén az üres oldalak fölös száma miatt nem sikerülhetett – így persze rögtön adódik a kérdés, hogy még mindig Darwin művéről van-e szó.
A kérdésem nem annyira erőltetett, mint amennyire elsőre esetleg annak tűnik. Ha túl is lépünk a mű integritásának a problémáján (tegyük ezt), a szerzőség kérdése a Darwin-ciklus tekintetében egészen egyszerűen megkerülhetetlen. Előttünk vannak a szomszédos oldalak nyomtatott tartalmának lenyomatait (szavait, ábráit) tartalmazó oldalak: vajon ki írta ezeket? Zárjuk ki gyorsan Charles Darwint, hiszen ő a nyomtatott oldalakért felel, bár szerzősége ebben a szekunder, feltétlenül nem szándékolt értelemben valamennyire mégis tekintetbe vehető. Aztán itt van persze Czigány Ákos, aki a könyvnek (a szó lehető legteljesebb fizikai-kémiai értelmében vett: az anyag eróziójáról, öntudatlan mechanizmusairól, reakcióiról beszélünk) természettörténetéből metsz ki egy-egy pillanatot (azaz a már említett javasasszonnyal szemben az igazság, a művészet, a megváltás természetellenes idejébe igyekszik transzponálni ezeket az oldalakat, feladva ugyanakkor az értelemadás és a jelek rögzítésének közvetlen lehetőségét, amolyan vizuális jelszóródást előidézve). Szerzőként tudom bemutatni a Természetet is, mely saját törvényeit habozás nélkül, könyörtelenül alkalmazza ezekre az ódon kiadványokra: a papír elszíneződik, a nyomdafesték elhalványul, a rajzok szétfolynak, a könyvnek nyilván antikvárius szaga van. És persze szóba jöhet Isten, akinek a számára Czigány Ákos – fölöttébb nagyvonalúan – egyfajta fogadásként fenntartja ezen üres, halovány, csupa árnyalakokat tartalmazó lapok mintegy „tükör általi” átírásának (megírásának) a lehetőségét. Őszintén sajnálom, hogy én ebben a kérdésben igazából nem tudok állást foglalni, az én olvasatomban egy meglehetősen profán „négyes értelemmel” állunk szemben, melyből nincs kiút. Számomra mind a négy lehetséges szerző teljesen elfogadható. Ugyanakkor persze jól tudom, hogy végső soron ismert könyvek bizonyos oldalait valaki „beszkennelte”, majd lefotózta, ennyi és nem több: bárki, bármikor, bármelyik könyvvel megteheti…
Van itt azonban egy malgré tout. Ha komolyan vesszük, hogy itt mégiscsak Darwin műveiről van szó, és tudjuk, hogy ki volt Charles Darwin, hallottunk A fajok eredetéről, és hagyjuk, hogy ennek a ténynek a történeti, filológiai és hermeneutikai összefüggései alapozzák meg vagy legalábbis segítsék a fotóciklusra vonatkozó esztétikai ítéleteinket, akkor azért a világ (vagy legalábbis az élőlények) keletkezésének, Isten szerzőségének, auctoritásának és persze autoritásának a kérdése mégis előtérbe kerül, hiszen ezt a szerzőséget Darwin állítólagosan kétségbe vonta. Ha vannak sorsszerű könyvek, az ő könyvei azok: kevés olyan szöveg létezik, melynek kapcsán több reményt, hitet, vitát, elmélkedést, másrészt ostobaságot, kicsinyességet, félreértést és gonoszságot halmoztunk volna föl, mint A fajok eredete, illetve a Teremtés könyvének vélt vagy valós ellentéte kapcsán. Ha egyszer valaki nekiállna megírni az emberi jóhiszeműség és rosszhiszeműség Universalgeschichtéjét, akkor e két könyv viszonyát a fő fejezetbe ajánlanám (persze Czigány Ákos képeivel). Nem véletlenül: a saját bőrünkre megy a játék, és erre az ember feltétlenül érzékenyen szokott reagálni. Bizonyos helyeken, bizonyos időpontban, tiltott volt az egyik is és a másik is, tovább dúl a kreacionizmus és evolucionizmus valamiért lényegesnek gondolt elméleti háborúja. Az ember persze rosszul veszi, hogy a tükörből – Istent keresve – egy majom vigyorog vissza, ahogyan azt már Nietzsche megjegyezte. Szóval továbbra sem tudjuk, ki írt minket, stílszerűen: mely lapok átiratai vagyunk. Nem akarom azt állítani, hogy ezek nem fontos kérdések, és azt sem tartom kizártnak, hogy egyszer a saját erőnkből (nyilván Isten vagy valami könyv segítségével) meg is lesznek válaszolva, biológiailag, teológiailag és filológiailag egyaránt igazolható módon. De ennek jelenkori hiányában térjünk vissza a tárgyunkat képező üres oldalakhoz, és válasszunk egy tetszőleges véletlent, melynek segítségével végre elolvashatjuk, „érett ésszel és józanul”, mint is mond a Darwin-ciklus szövege.
Például Darwinnak magának a szerénységét (gyávaságát, fenntartásait stb.), hiszen köztudottan nem akarta megjelentetni A fajok eredetét, legalábbis életében nem. S ha nincs az amúgy lélektanilag teljesen indokolt ijedelme (lásd még hiúság), hogy Wallace megelőzi a természetes kiválasztódás elméletének publikálásával, nem jelenteti meg a művet 1859-ben, mikor is a Linnean Society egyébként sajnálattal vette tudomásul, hogy abban az évben jelentős természettudományi mű nem született. Így a mű biológiai (tudományos) hozadéka évtizedekre elenyészett, és Darwin intencióitól teljes mértékben eltérően, attól idegenül társadalomelméletté alakult olyanok kezében, mint Spencer vagy George Eliot. Nem is tudom, mi lett volna, ha Czigány Ákos idejében például nincs már elegendő régi kiadása Darwinnak, hogy én is prezentáljak egy „borzalmas” véletlent…
Igen, a könyveknek története van, evolúciója, és mi bírái vagyunk a könyveinknek – persze nem kevésbé, mint amennyire a könyvek a mi bíráink –, de Czigány Ákos művészete mégis az ezen az ítéleten túlmutató lényeget, azaz a véletlent ragadja meg sajátos olvasatában. Az üres oldalak mégsem üresek, Czigány Ákos képein az olvashatatlant olvashatjuk, magának a művészetnek, a látásnak a „kreációját” vagy „evolúcióját”: „Istennek nem tervei vannak, hanem mindenütt jelenvaló”, „a Természet nem ugrásokban halad előre, hanem kitölti a rendelkezésre álló teret” – mondják számomra ezek a képek. Czigány Ákos képei azt mutatják meg a számunkra, amit csak a művészet tud megmutatni az eszközeivel és persze a korlátaival, alázattal vagy fennhéjázva, „másolva” vagy „teremtve”, ez egyre megy: az eredetre vonatkozó elbeszélésünk sorrendje zavarodik össze, menthetetlenül. Nézzük meg: a könyv egymást követő lapjai egymás mellé kerülnek Czigány Ákos képein, és ez a látásunk, az érzékeink és az értelmünk számára olyan felületet hoz létre, mely óhatatlanul arra indít, hogy hirtelen megértsük, a képeket nézve, a lapok érintkezésében, a kompozíció adta hullámmozgásban is, hogy a kezdet és az eredet, folytatás és a megszakadás: a közel és távol perspektívája kiegészül a mélységgel mint negyedik dimenzióval. És minden profán szándék nélkül: e mélység fölött az írás nyomaiban „lebeg” a jelentés lehetősége, és nem pusztán a pusztuló jelek spontaneitásában, hanem a térben, mely horizonttá teszi számunkra a kontinuumot. Mindazt, amit a teremtés vagy evolúció mint folyamat sugall. És bár igaz, hogy számunkra ez a mélység éppúgy felfoghatatlan, mint a lefényképezett lapok „harmadik oldala”, a vékony él, hiszen ott nem látszik semmi: a mélység mindig, eleve vagy egy „innen” vagy „túl”. Mégis így értjük meg, hogy a dolgok nem egymás mögött vagy egymás mellett vannak, a tér nem „dialektikus”, hanem „szolidáris”. Vagy inkább türelmes velünk, a benne lakókkal, hiszen létezésünk eleve arra rendel, hogy sok szempontból „türelmetlenül” legyünk és lássunk benne, a „mi” terünkkel átírva azt, geometrikusan, tekintet nélkül e mozdíthatatlan tér inerciájára, végtelen alkalmazkodására (hozzánk, a létezéshez, és ez több, mint amire a fajok képesek e téren). Méghozzá azzal az állandó receptivitással, melyet Nerval az éjszakával azonosít, Goethe az Anya türelmével, Tolsztoj a havazással, némi misztikus várakozással és figyelemmel. Lehetséges, hogy virrasztás ez, mely nem állna távol az (el)szenvedés, a passió passzivitásától. Ám vigyázat: semmi misztika, nem keressük a képek „rejtett” értelmét, ha volna nekik ilyen: ha olvasataink elkerülhetetlenül az ürességet „adják hozzá” az íráshoz, akkor dolgunk csupán annyi, hogy megpróbáljuk a lehetetlent, a reménytelent, és mint fent, szavakat keressünk olyan alkotásokhoz, melyek eleve ezt az ürességet keresik és emelik ki. Egy olvasat, mely túl van a szavakon, varázslat varázserő nélkül: nyilván olyan dolgok ezek, melyek időről időre üres oldalakon íródnak meg és válnak „olvashatóvá”, a jelen korszakban véleményem szerint egyébként kizárólag a művészetben. Honnan van a tér türelme, és honnan a képek türelmetlensége, hogy valami mást mondjanak erről a térről, melyet vagy teremtettek vagy nem, de amúgy nem kockáztatunk vele semmit, így is, úgy is lakható. Tényleg nem tudom, talán a látásnak van külön története, mely a maga finom módján érintkezhet az evolúcióval, a teremtéssel, a megértéssel, de egészében valami mást képvisel: talán ennek egyik fejezete a Darwin-ciklus.
Azaz a vita nem dőlt el, a nagy dolgokhoz sajnos nem jutottunk közelebb, a Teremtés és a Természet tovább dolgozik nagy művén, és reméljük, Czigány Ákos is: és a tér valamely távoli szegletében akár maga Darwin is, akinek sokat köszönhetünk. Egy pillanatra emlékezzünk meg a nagypapájáról is (tisztában vagyok azzal, hogy még ez sem enged minket a legvégső kérdésekhez), Erasmus Darwinról, aki a két emberöltővel azelőtti tudományosság minden igényét kielégítően ekképpen engedte sejteni az unoka nagy gondolatát (ami nem azt jelenti, hogy az öröklődés gondolata öröklődik):

,,Előbb parány formák, miket nagyító sem lát,
Mozdulnak a sárban, átfúrják az ingoványt.
Majd e nemzedékek, sorra virágozva,
Mind több erőre kapnak s mind nagyobb lábra.”1

A Természet tehát nem ugrik, de egyre nagyobb lábakat azért enged.

Németh Marcell

Jegyzet
1 Eredeti nyelven:
“First, forms minute, unseen by spheric glass,
Move on the mud, or pierce the watery mass.
These, as successive generations bloom
New powers acquire and larger limbs assume.”