VADÁSZ ELEK ÉS NÁDAS IMRE NYÍRBÁTORI GYÓGYSZERÉSZEK ÜVEGNEGATÍVJAI

Ki merészelné azt mondani, hogy ismeri a magyar fotótörténetet? Ki gondolja, hogy ezen a téren már nem érhetik igazi meglepetések? Én nem, az fix. Cserébe ért is a nyíregyházi Boros György jóvoltából olyanféle öröm, amit fotómuzeológus a pályáján csak viszonylag kevésszer kap jutalmul.

Történt pedig, hogy a Mai Manó Házban elhatároztatott, hogy folytatjuk azt a tavaly elkezdett sorozatot, melynek a címe: Ritkán látott képek. A múlt évi fotómúzeumi bemutató után most nyolc vidéki múzeumból válogattunk főleg történeti anyagokat, melyek valamilyen módon, akár csak áttételesen is, de kapcsolódtak az időbeli vagy térbeli, a valóságos vagy képzelt utazás témaköréhez. E munka során kutattam késő tavasszal a nyíregyházi Jósa András Múzeumban, s már túl voltunk a kiválasztott képek lajstromozásán, amikor Gyuri az általa beígért babgulyás előtt megkérdezte: Nem mutathatnék neked még gyorsan valamit, annyira bele vagyok szeretve… Tétova bólintásomra a számítógépén megnyitott egy nagy könyvtárt, melyben félezernél is több, gyönyörűen beszkennelt üvegnegatív volt. Portrék. De milyenek!

Néztük, csak néztük, elfelejtődött az ebéd, kihűlt a leves, megmelegedett az utána dukáló hideg sör, mindegy is, mert ezek a képek valóban elvarázsoltak mindkettőnket. Kivett ebből a világból, és átrakott egy másikba. Csak amikor a végére értünk, derült ki, hogy ez csak az egyik könyvtár, mert van még másik is, majd ugyanennyi képpel. Megtudtam, hogy ezek a képek nem is az övék, hanem a nyírbátori Báthori István Múzeum tulajdonában vannak, s Gyuri csak (csak?) digitalizálta 2008-ban az ott őrzött 9x12 centis, zselatinos szárazlemezeket.

Kiderült még az is, hogy egykori alkotójuk nem teljesen fényképész, hanem a város gyógyszerésze, aki megkapta a fényképész ipar űzéséhez akkoriban szükséges passzusokat is. (1915. július 28-án adta be kérvényét az Iparhatósághoz fényképész tevékenységre, majd három évvel később, ki tudja miért, 1918. október 24-én törölték működési engedélyét a nyilvántartásból, kutatták ki a Szabolcs-Szatmár Bereg megyei Levéltár XV.6. Iparlajstrom 3. kötetéből.) Aztán még sok más is kiderült, például, hogy általában a városból és környékéről hozzájuk fordulóknak kevert lázcsillapító porokat, kiszolgálta őket aktív szénnel és repülősóval, de ha érdekes arcuk volt, akkor azon nyomban meginvitálta őket házukon át a kertbe, s ott a teraszon vagy a kert bokros részén rögtönzött fényképészműtermet varázsolt néhány tárggyal. Thonet asztalkával, fonott karosszékkel, vázával, mint ahogy az elvárható volt a huszadik század elején működött, normálisabb fényképészektől. Már ez sem akármilyen dolog, elölről gyógyszerész, hátulról fényképész… De az átnézett képekből azt is lehet látni, hogy keveredtek praxisában a láthatóan megrendelői helyzetben lévő, az elkészült képekért fizetők valamint a fényképész által felkért, választott modellek.

Természetesen merül fel a kérdés, ha a helyi gyógyszerész jövedelme kiegészítésére iparszerűen fényképezett, méghozzá nem is keveset, hiszen csak a megmaradt negatívok száma meghaladja az 1200-at, s vélhetően ennél több készült, akkor milyen indulatoktól, gondolatoktól vezérelve fényképezett le pénztelen koldusokat, nem igazán fizetőképes, rongyos vándorcigányokat, idős, de annál markánsabb megjelenésű szegény parasztokat? Mert a képek igazi értékét ez (is) adja, ez a kettősség. Kit választott ő, és kik választották őt? Hogy jött létre ez a képek nyelvén beszélő, nem handabandázó, nem tódító-lódító, precíz híradás egy számunkra teljességgel ismeretlen földről, egy rejtőzködő világból, az 1900-as évek elejének kelet-magyarországi népességéről, életükről, mindennapjaikról. Végső fokon rólunk, a múltunkról.

Helyi muzeológus kollégáim szerint a negatívok beállításai, az egyenetlen, néha rossz minőségű felvételek, a képeken található esetlegességek amatőr fényképész alkotásaira vallanak. Nem gondolom. De az biztos, hogy keveset tudunk róla vagy róluk, ezért óhatatlanul sokat találgatunk. Nem tehetett mást a nyírbátori múzeum igazgatónője, a néprajzos Szabó Sarolta és a képeket viselettörténeti szempontból zseniálisan elemző Ratkó Lujza sem, amikor tanulmányaikban ezekről a Vadász Elek és Nádas Imre gyógyszerészek által készített üvegnegatívokról írtak, melyeket dr. Szalontai Barnabás, a Báthori István Múzeum első igazgatója szerzeményezett egykoron. A leltári nyilvántartásba vételük 1956-ban kezdődött, s tartott jó két esztendőn keresztül. Azóta megtörtént már a hagyaték korrekt felmérése néprajzi és viselettörténeti szempontból, de hogy felismerjük, ezek a képek milyen értéket képviselnek a magyar fotográfia egészében, s ezt országnak és világnak méltó módon megmutassuk, annak még nagyon az elején járunk. Lehetünk kicsit elfogultak, de próbaképpen tegyünk melléjük néhány August Sander-fotót (nagyjából egy időben készültek), vagy nézzük meg Roman Vishniac zsidó képeit, amik kicsit későbbiek ezeknél. És a legjobb az egészben, hogy a nyírbátori patikus anyagához hasonlóan erős, szívbemarkolóan őszinte anyagok még tudhatóan rejteznek magyar közgyűjteményekben, magánkézben és lapulnak senki által nem látogatott padlásokon, pincékben. Engem nem érdekel a ma megint divatba jött hagymázas rémálom, a rovásírásos helynévtáblák vagy a zsíros állami megrendelésre áltörténelmet festők, szoborolók sugallta Magyar Múlt, de igenis nagyon, nagyon érdekel, amit ezek a képek mondanak, mesélnek, mutatnak mindannyiunk – akik itt éltünk, haltunk – közös múltjáról, történelméről.

A képeket szinte semmilyen adat nem kíséri. Alig tudunk valamit a fényképészekről, egyetlen megörökített személy neve sem merült fel az elfelejtett korokból. Ez nem túl vidám dolog egy muzeológus számára, át is érzem kollégáim búját, amikor arról meséltek, hogy már mindenki meghalt, akik a nyolcvan, száz éve készült képekről néznek minket… S mekkora kár, hogy nem lehet mindenkit névvel, történettel, adatokkal, dokumentumokkal társítani. Igen. Baj. De ha nem tudjuk, hogy kit hívtak Nagy Marisnak, Lakatos Pálnak, Klein Izidornak, ha nem tudjuk, ki volt közülük cseléd, szakácsnő, parádéskocsis vagy szegkovács, ha nem olvassuk, hanem helyette érezzük a sorsokat, történeteket a felénk forduló arcokból, tekintetekből, az is lehet hasonlóan fontos. Történelem helyett mondjuk irodalom. Mert nem túlzok, ha azt mondom, minden képben benne van egy még megíratlan regény, némelyikben egy Buddenbrook-ház, a Száz év magány, a másikban esetleg Joyce valamelyik novellája a Dublini emberekből. Vagy más.

A képen lévő emberek saját történetük helyett mindig éppen azt mesélik, amit az erre fogékony néző belelát, beleérez. Személyre szabott sorsok, kinek-kinek saját tudásához, érzéseihez, tudásához igazított. Aki látja őket a fényképen, az gombolyítja történetük fonalát. Az 1221 darabos fotóanyagban zömében helyi vagy környékbeli magyar, cigány és zsidó lakosokat (mondanám őket éppen polgároknak is, de minek keserítsem magam) és kisebb részben magyar katonákat, valamint orosz hadifoglyokat láthatunk. Némelyik fotográfián viszont egyáltalán nincs férfi, mert a fronton lévő katona apa, férj számára készült a családi kép az otthon maradottakról. Ezek a típusú képek a hivatásos fényképész megfizetett munkái. De igazából nincs nagy különbség a kétfajta képtípus között. Ez is, az is nagyot merít a helyi társadalom egészéből. Gazdag és szegény, magyar és roma, katona és civil, hadifogoly és polgár, ortodox zsidó és ruszin paraszt, csecsemő és öregasszony… Nagylátószögű objektívvel nézi a huszadik század első harmadának nyírbátori társadalmát. És ez az egyik legbámulatosabb sajátossága ennek a fotóanyagnak. Tudatosság keveredik a legbájosabb esetlegességekkel. Vadász patikus úr valószínűleg ismerte és használta a kor műtermi fényképezésének írott és íratlan szabályait, de nem uralta annyira a technikát, hogy a legapróbb részletekre is legyen szeme, ami elvárt dolog volt a jobbára csak portréfényképezésből élő korabeli fényképészek köreiben, ezért minden képe a megrendezettnek és az esetlegesnek, akartnak és akaratlannak, észnek és érzésnek furcsa, nehezen utánozható elegye.

Szabó Saroltától tudom (Üvegnegatívok a Báthori István Múzeum fotógyűjteményében, NyJAMÉ L. 2008. 421–444), hogy Vadász Elek gyógyszerész volt, aki oklevelét 1905-ben szerezte Budapesten. Gyógyszertárát 1912-ben alapította Nyírbátorban, majd 1915-ben társult sógorával, Nádas Imrével, aki néhány évvel korábban szerzett gyógyszerészi képesítést. A Vadász és Nádas Gyógyszertárat a tulajdonosok halálukig, 1944-ig működtették. A negatívokat a múzeumnak ajándékozó Dobribán Antal szintén gyógyszerész volt. Ő az államosítás után, 1950-től az egykori Vadász és Nádas gyógyszertárban dolgozott feleségével együtt. A gyógyszertár 1976-ig működött ebben az épületben, aztán nebulók tanultak benne zenélni, ma üzletek vannak benne. Na ja, az épületeknek is megvan az ő történetük. Mint ahogy a benne élőknek is. Egyes feltételezések szerint ugyanis Vadász és Nádas gyógyszerészeket 1944-ben a nácik vagy a nyilasok, vagy ezek is, meg azok is elhurcolták és kivégezték. Mások szerint, még mielőtt elhurcolták volna őket, öngyilkosok lettek.

Itt maradtak ezen a képen.

Kincses Károly