NÉMETH GYÖRGY ESSZÉJE A HOMOKHÁTSÁGRÓL

Németh György szegedi fotográfus a pusztuló délalföldi tanyavilág utolsó lakóiról készített lírai esszét. A hét éve zajló munka a fotográfus szerint befejezhetetlen, ám mostanra összegyűlt egy olyan képcsokor, amelyet érdemesnek megmutatni.

A Homokhátság című sorozat meglehetősen szokványos körülmények között született. Németh György az MTI tudósítójaként feladatul kapta, hogy a dél-alföldi tanyagondnok-hálózatról készítsen fotóriportot. Így került Mariska néni tanyájára. A valamikor módos portának számító tanya, a jellegzetes kétkéményes, gerendás épület s lakója akkorra már jócskán túl volt a virágkorán. A magyar tanyavilág egésze rohamos gyorsasággal enyészik el. A tradicionális gazdálkodás és az ehhez kapcsolódó életforma mára teljesen eltűnt. Ahol gazdálkodnak, ott tíz-tizenöt egykori birtokot vásároltak össze, illetve bérlik a földeket, s ennek a művelésnek már köze sincs a tradíciókhoz. A porták egy része hétvégi házzá változott, másik részükben tengődik az elöregedett, magányos népesség. Földjeiket el- és kiadták, a bérleti díjakból, segélyekből éldegélnek szinte teljes elszigeteltségben. Napokig, hetekig nem nyitják rájuk az ajtót. A tanyagondnokok jelentik az egyetlen kapcsot a külvilággal.

A feladatul kapott hírügynökségi riportból Németh György elmélyült fotóesszét készített, illetve készít azóta is. Ahogy mondja, ez befejezhetetlen munka. Abban, hogy ott ragadt a helyszínen, nyilván szerepe volt a különc Mariska néninek, aki hamar megszokta a fotográfust, a lehető legtermészetesebb módon viselkedett a kamerája előtt, s főként elbeszélte életének minden titkos mozzanatát. Azt, hogy nem szerelemből ment férjhez a nála jóval idősebb urához, hogy a régi szerelme, akit azóta sem feledett, él még. Alig másfél kilométernyire lakik tőle, de ez az ő korukban már áthidalhatatlan távolság. Pedig Mariska néninek van még egy kis bora meg rádiója. Ha át tudna menni a szomszédba, akár táncolhatnának is egyet a régi udvarlóval.

Németh György ugyan nem tanyasi fiú, de jól ismeri ezt a világot, hiszen Mórahalmon született. Ismeri a tanyasi lét milyenségét: a bezártságot, amely egyben szabadság is. A szabadság egyszerre jelenti az embert körülvevő tér tágasságát, illetve a faluközösség szabályozó rendjének hiányát. Az óvatosságot és bizalmatlanságot, amihez a magukra utalt emberek generációk óta szoktak. S azt a nagyon is szoros egymásrautaltságot, amely nélkül nem lehetett volna élet a Homokhátságon.

Bizonyos dolgok itt úgy kezdődtek, mint a mesében: a fiatal emberpár a saját kezével házat épített magának, aztán a saját keze erejével meg a tudásával megtermelte mindazt, ami az életéhez s utódai felneveléséhez kellett. A tanyán hagyományosan nem kellett figyelni az ökológiai lábnyomra. Ami innen kiment – gabona, hús, takarmány –, az mások számára az életet jelenthette; s befelé a són, a csizmán meg a bekecsen kívül más nem nagyon jött. A többit előállította, hasznosította, felhasználta a családi gazdaság.

Németh György talán ezt, az élet nyersen őszinte formáját kereste, vagy legalábbis annak még romokban létező emléknyomait. Ezért aztán a hírügynökségi munkát feladva is folytatta a sorozatát. S igazából ekkor talált magára fotográfusként. Úgy tartja, ő nem az amatőrségtől emelkedett a profizmusba, hanem a profi létből vált szerencséjére újra amatőrré. Persze, ez nem az egykori fotóklubos amatőr létet jelenti, hanem inkább az alkotói szabadságot, amelyikről a nagy példakép, Kertész is mindig beszélt. Ezért rázhatta le magáról Németh az évtizedek alatt rutinszerűvé vált fotóriporterség kötelmeit, s képzőművész énje szabadon előtörhetett a fényképezőgép mögött is. Járja a Homokhátságot, sokat rajzol is, tanít a főiskolán, s azt állítja, a fotó és a képzőművészet között nincs is akkora nagy különbség.

Nem gyártott prekoncepciót, engedte hatni magára a látványt. S amikor Mariska néni meghalt, már tudta, a sorozat folytatódni fog. Nem szaladgál sok helyre, inkább egy-egy miliőben mélyed el. S ahogyan a képek szaporodnak, a sorozat szinte szerkeszti magát.

A fotográfus nem vadászik hiányzó kockákra, nincs a fejében a klasszikus riport, amelyiknek mindenképpen kell, hogy legyen eleje és vége. Nem törődik a művészeti divat diktálta szabályokkal sem, csak a látvánnyal. Olyan csöndes szívóssággal és természetességgel készíti a sorozatot, ahogyan a tanyákon mindig is folyt az élet. Hiszen a Homokhátság nem a világvége, hanem „csak” egy másik világ.

Itt nincs mellébeszélés, mórikálás. A tejet be kell oltani, amikor eljön az ideje, különben nem lesz belőle sajt. A napok, hetek, évszakok, esztendők sorjáznak egymásra – s élni kell. Ahogy lehet, ameddig lehet. A mesebeli történetek befejeződnek. Amikor egy tanyáról kihalnak a lakói, öt év alatt szinte elenyészik. Porrá lesz.

Szarka Klára