ROBITZ ANIKÓ FOTOGRÁFIÁI

Valóság és absztrakció: e két meglehetősen ellentétes fogalom szimultán jelenléte jellemzi leginkább Robitz Anikó fotográfiáinak rendezett világát. Kezdettől a formák érdekelték, a környezetben megtalált geometrikus struktúrák, bonyolult elméleti koncepcióktól mentesen. Szigorú mértani formákból építkezik, de a szerkesztés szerepét a valós helyszínek leképezése veszi át, általuk válik láthatóvá a körülöttünk lévő világ vizuális absztrakciója.

Eleinte építkezéseken fotózott, s félkész épületek szolgáltak témájául. A felületek inspirálták első képeit, ahol a repedések vagy a vakolás alakította mintákat fedezett fel. Ez később számos elemmel kiegészült: egy-egy gesztusszerűen képbe vágó kábel, árnyék vagy épületprofil, sziluett került a képekre, függőleges, vízszintes vagy átlós irányban szelve át a kompozíciókat. Az építészet eszköztára azonban kellék csupán, mely a vonalak, raszterek segítségével az épített világ geometrikus formáira irányítja a figyelmet.

Robitz Anikó képein nincsenek utómunkák, a kiválasztás által születnek meg a kompozíciói, utólag már nem változtat rajtuk. A szokatlan perspektíva, kivágás és a szabálytalan felületek a szigorúság mellett játékosságot is visznek ezekbe a geometrikus képi szerkezetekbe. Olyan helyszíneket, felületeket keres, ahol a maguk „természetes voltában” már jelen vannak ezek a konstruktív kompozíciók. A kivágással új kontextusba helyezi őket, kiemeli eredeti környezetükből, ami által elveszítik eredeti funkciójukat, és a látható formától elvonatkoztatva, az alárendelt viszony helyett autonóm kifejezésformává válnak.

Kevés motívumból épülnek fel minimalista formavilágú munkái, ugyanakkor a kompozíciók szerkesztésmódja demokratikus: minden elem egyforma hangsúlyt kap. Épületrészletekből, többségében a modern és kortárs építészet alkotásaiból merít inspirációt. Robitz Anikó fotói mégsem az architektúráról szólnak, az csak kiindulópontként szolgál. Olyan részletekben találja meg kompozícióit, melyeket többnyire nem művészi kifejezésnek szántak, inkább funkciójuk vagy tagolási feladatuk van. Az egész helyett a részletekre helyezi a hangsúlyt, melyek kiragadása, a látvány megörökítése által születnek a képei. A reduktív színvilág azonban nem utólagos munka, a valóságban is fekete-fehér látványokat fényképez. Ez segít eltávolodni a jelentől és egyfajta időtlen közegbe helyezni az ábrázolt világot. Saját bevallása szerint a színek inkább elvonják a figyelmet, ugyanakkor legújabb sorozatán, bár visszafogott intenzitással, de már ezek is felbukkantak.

Több képének témája maga a fal és a rajta megjelenő vetett árnyékok, melyek különböző ritmusban törik meg a monoton felületeket vagy duplázzák a motívumokat. Kisebb-nagyobb összetevők bontják meg a kompozíciók zártságát, s a „szabálytalan” részletek még inkább a képsíkot domináló határozott felületeket hangsúlyozzák, akárcsak a szerkezeti elemek. A fények, anyagok és formák konstruktív kombinációjának megtalálásával születnek Robitz Anikó képei. Letisztult világ ez, ahol egyszerre van jelen a végtelen rendezettség és az abból való menekülés vágya. Látásmódja rokon a szuprematizmus célkitűzéseivel, miszerint a kép ne hasonlítson semmire, ne ábrázoljon, ne fejezzen ki érzelmeket, ne írjon le eseményt, ne dekoráció legyen, hanem olyan, mint az építészet: önmagával azonos.

Tér és a fény kényszerít rá, hogy észrevegyük a tárgyakat. A képeken megjelenő monokróm felületeknél sokszor az anyagszerűség dominál, erről különösen a falak sarkainál felbukkanó élek árulkodnak. A felületek a maguk természetességükben vannak jelen, miközben az anyagszerűség vagy az árnyék által a szabályos felületeken felbukkanó vakolás finom, apró eltérései visznek némi szabálytalanságot ezekbe a felvételekbe.

A képeken megjelenő nagyvárosi tér, az egyszerre zsúfolt és dinamikus modern metropolisz elemeiben jelenik meg: mindig nyugodt, letisztult részleteket látunk. Egészében zavaros, de részleteiben szinte matematikai pontossággal szerkesztett, szabályos és átlátható világ ez, a városi struktúra emberi közreműködés által létrejövő, kicsinyített mása, egyben absztrakt kompozíció. Kilépés a hétköznapi térből és időből. Ezek az építészeti terek és tömegek eltávolodnak az épületfotó klasszikus hagyományától, s bár a városi tér jellemző elemeiből „építkeznek”, inkább a konstruktivista műalkotások képi világát idézik,

Mindig konkrét helyszínek, városok szándékosan beazonosíthatatlan részletei jelennek meg: Berlin, Barcelona, Tirana, Párizs, Graz mellett Angyalföld és Józsefváros egy-egy kiragadott fragmentuma. Az épületek mindvégig inkognitóban maradnak, földrajzi elhelyezkedésükről csak a képek elnevezése árulkodik. Miközben az építészet az ember alkotta világ fölényét hivatott szemléltetni, a képeken megjelenő kétdimenziós térkonstrukciók a valóság egy-egy lenyomatát képviselik.

A kortárs építészet, akár témaként, akár kompozíciós elemként tekintünk rá, nem új keletű jelenség a képző- és a fotóművészeti alkotások történetében. Lucien Hervé, Moholy-Nagy László és a Bauhaus szellemi öröksége tagadhatatlan Robitz Anikó fotográfiait nézve, ugyanakkor hatásuk inkább látásmódján érzékelhető, mintsem konkrét előképként.

A városképek mellett új munkáiban a kiválasztásos munkamódszer helyett maga kreálja, rendezi a kompozíciókat. A mélységgel, sötétséggel kapcsolatos kísérletezésekből született a One hour photo és később a Grid sorozat. „Bár először fekete képeket szerettem volna készíteni, a második elem mégis fehér lett. A sorozat címét a harmadik elemen felbukkanó, feketére lefestett cégér nehezen kibetűzhető felirata adta. Attól, hogy fekete egy kép, még nem nyomasztó vagy ijesztő, csak kicsit közelebb kell menni hozzá és belenézni. Az életben minden ilyen: ki kell próbálni, mögé nézni, közel kell kerülni ahhoz, hogy saját vélemény, tapasztalat legyen róla.”

Robitz Anikó első önálló tárlata 2007-ben volt az Örökmozgó moziban, azóta számos csoportos és egyéni kiállításon vett már részt. 2008-ban Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjat kapott.