fotóművészet

BESZÉLGETÉS GŐBÖLYÖS LUCÁVAL ÉS SZABÓ DEZSŐVEL A BKF FOTOGRÁFIA SZAKOS HALLGATÓINAK KIÁLLÍTÁSÁN

Az első félidő

A Mai Manó házban januárban megrendezett, Elsők című kiállítás a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola Fotográfia alapszakos hallgatóinak munkájából mutatott be válogatást. Viszonylag szokatlan, hogy egy képzés folyamatáról kiállítást szervezzenek, főleg ennyire rangos helyszínen, hiszen ha van is ilyen tárlat (tavaly a MOME Fotó BA szakos hallgatóinak például nem volt), arra általában a képzés végén kerül sor…

Gőbölyös Luca: A kiállítás létrejöttének az egyik oka, hogy a Mai Manó ház nagyon nyitott az ilyen kezdeményezésekre. Ez a lehetőség a társegyetemeknek is adva volt, de ők nem éltek vele. A mi iskolánknak viszont egyelőre nincsen saját galériája. Szükségét éreztük annak, hogy a képzés láthatóvá váljon, hogy bemutatkozhassanak a növendékek. Nagy hírverés volt az új művészeti kar, így a fotográfia szak körül is, számos helyen és módon megjelent, de valójában láthatatlan volt. Egy művészeti képzés esetében képtelenség, hogy maga az eredmény, illetve a munkák láthatatlanok legyenek. Ezért jött létre a kiállítás.

Félidős kiállításról van szó, hiszen, három lezárt félév után, éppen most jártok a képzés közepén.

GL: Pontosan. Amikor a kiállítást elkezdtük szervezni, akkor már másfél éve hozzánk jártak az azon szereplő diákok.

Szabó Dezső: Az iskola újdonságából, felépítéséből és a többiekétól eltérő koncepciójából is adódik ez a kiállítás: gazdaságilag kompetitív, tehát teljesen fizetős intézményről beszélünk. A fotó szakon egyetlen állami helyet sikerült szerezni.

Egyetlen államilag finanszírozott hely van?

SzD: Idén azt manifesztálta a kormány, hogy valamivel nehezebb lesz a helyzet a humán és a művészeti szakokon. Ezért talán a többi oktatási intézményben is lesznek változások. A miénk egy új iskola, emiatt különösen fontos a menedzselés. Reméljük, hogy ez a kiállítás, illetve az a rendezvény, ami a Design Terminálban nyílik január végén, eredményes lesz.

A MOME-n is van fotószak. Hogyan látjátok a köztetek lévő párhuzamot?

SzD: A MOME alapvetően iparművészeti iskola, ahol elvileg alkalmazott fotósokat képeznek és nem művészeket(*). Bár eléggé képlékeny dolog, hogy a fotográfia alatt mit is értünk, hiszen az alkalmazott területek széles skálájától az alkotói-művészeti fotóig terjed a választék. Már többször részt vettem a MOME-n diplomavédésen, sőt opponensként is voltam jelen, és az a megválaszolatlan kérdés merült fel bennem, hogy a fotográfia területén belül mire is helyeződik a hangsúly. Azért volt hiányérzetem, mert ez nincs megfogalmazva. De ha már szóba került, a Képzőművészeti Egyetemen ugyan nincsen fotó szak, de az intermediális eszközök oktatásának-használatának a fotó is része. Ugyanakkor nagyon kevés olyan alkotó művész kerül ki onnan, aki kifejezetten a fotográfiával foglalkozik. Pedig jó alap, és erre én is példa vagyok vagy a generációm, amely képzőművészként végzett különböző iskolákban, egyetemeken és ott kezdett el a fotóval foglalkozni. A kilencvenes évek közepétől, végétől megjelent egy olyan társaság, amely hagyományos képzőművészeti képzésből kikerülve döntött úgy, hogy kimondottan a fotó művészeti megközelítésével foglalkozik. Úgy látom, hogy most megszakadt ez a vonal, mert a Képzőművészeti Egyetemről vagy a MOME-ról kijövő emberek között újabban nem érzékelem ennek a folytatását. Nem azt mondom, hogy tömegével legyenek ilyen alkotók, mert ez nem könnyű út, de azért talán lesznek náluk is, akik ezt a vonalat fogják követni.

GL: Azt gondolom, nagy előnye az iskolánknak, hogy mi az alkotói fotográfiára helyezzük a hangsúlyt; abban az értelemben, hogy azt szeretnénk, ha a gyerekek örömmel és szabadon használnák ezt a technikát, és nagyon otthonosan mozognának benne. Nem csak a technikai síkot értem ez alatt, hanem a fotográfiának az összes gondolati és konceptuális típusú megközelítését, akár olyan szélsőségekig eljutva, ahol a fotográfia szinte felismerhetetlen a végeredményben.

Luca, Te a MOME-n végeztél…

GL: Képzőművészként is végeztem: kaptam egy ösztöndíjat Angliába, ahonnan van egy képzőművész diplomám is. Persze ott is fotó alapú munkákat készítettem.

De a MOME-n is végeztél, jól ismered az ottani képzést. Ebben a szándékos hangsúlyváltásban látod a két képzés közötti különbséget?

GL: Igen, ott is lediplomáztam. Azt hiszem, hogy amikor nekiláttunk a BKF Fotó szak kialakításának, akkor tulajdonképpen annak a két intézménynek, ahol a diplomáimat szereztem, a keveredése jött létre. Hangsúlyozottan az elméleti, a teoretikus és a gondolati felkészültségre koncentráltunk, mert a technikát bárki elsajátíthatja, de ha gondolatban is megtanulja ezt a nyelvet használni, akkor szabadságot is kap, nincs korlátozva, bármire képes lesz. Akár jó alkalmazott fotós is válhat belőle, de alkotó művészként is meg fogja állni a helyét.

Az Elsők kiállítás képei különböző iskolai feladatok szerint csoportosulnak. A legjobb munkákból, feladatokból válogattatok, vagy más szempont volt a szelekció alapja?

GL: Azokat a munkákat, ahol formai kísérletekről vagy a technika elsajátításáról beszélünk, kiszűrtük, mert nem tartottuk bemutatásra érdemesnek. A hallgatóink másfél éve járnak hozzánk, és nagyon sokan úgy kerülnek be, hogy a fényképezéssel éppen, hogy elkezdtek ismerkedni. A felvételin sem az a szempontunk, hogy olyan hallgatókat vegyünk föl, akik nagyon jól felkészültek technikailag. Emiatt persze az első félév gyakorlatilag azzal telik, hogy felzárkóztassuk őket, és olyan feladatokat adjunk nekik, amelyeken gondolkodniuk kell, kénytelenek az agyukat is dolgoztatni annak érdekében, hogy megoldásokra jussanak. Ezeket az elsősorban a technikára koncentráló és a felszínt megmozgató képeket nyilván semelyik iskola nem akarná kiállítani, hiszen a tanulási folyamat első lépéseiről van szó. Azokat válogattuk ki, ahol örömteli módon megjelenik egy-egy alkotó felfedezése, a diákok öröme vagy akár egy gondolat, amit valamelyik feladat megoldásaként letettek az asztalra.

SzD: Különböző feladatok vannak, nevezzük úgy, hogy gyakorlati órák, fotózások, ahol meghívott tanárok tartanak egy-egy félévet, mint Luca, Telek Balázs vagy én, de Csontó Lajos, vagy Gerhes Gábor nevét is említhetem. Félévenként kitalálunk valamilyen feladatot, ezt a viszonylag kötött helyzetet kell kreatívan megoldani. Ez még nem az a helyzet – itt a képzőművészeti egyetemen eltöltött éveimre utalnék–, ahol öt éven keresztül egy-egy mester határozza meg az osztályt. Kötöttebb a dolog abból a szempontból, hogy feladatok vannak, és azok alapján kell megoldásokat találni. Ha a gyerekek kilépnek az iskolából – akár az alkalmazott fotós pályát választják, akár szabad művészetként művelik a fotográfiát –, akkor ott már önjárónak kell lenni. A különböző személyiségű tanárok nyilván más feladatokat adnak és más szemlélettel próbálnak rávezetni a megoldásokra. Utána már önállóan kell a saját hangjukat megtalálniuk, reméljük, hogy ez sikerülni is fog nekik. Hogyha megtanulják azt a képi gondolkodást, amit elvárunk tőlük, és a technikát is a legmagasabb szinten uralják, akkor nem lesz probléma megoldaniuk, legyen szó bármilyen területről. Szerencsés esetben lesznek olyanok, akik képesek szuverén alkotókként dolgozni. Ha csak néhány ilyen hallgató kerül is ki egy-egy évfolyamból, máris elértünk valamit. Szerintem a többiek is sikeresen tudják majd venni az akadályokat bármilyen alkalmazott területen. Sokan már most, pénzkeresésként is ezzel foglalkoznak. Mi abban tudjuk őket segíteni, hogy mindezt magas szinten műveljék.

Hogyan jelenik meg ez az alkotói folyamatra való koncentrálás a képzésben? Több az elméleti óra vagy a gyakorlat? Vagy az alkotói folyamat ösztönzésére inkább önálló munkákat kapnak?

GL: Az alapstruktúra szerint heti hat fotótervezés órájuk van, és ehhez jön négy stúdiógyakorlat és négy laborgyakorlat. A laborgyakorlat lehet analóg vagy digitális, mind a kettőt tanulják. A tervezésekről határozottan az volt az elképzelésem, hogy ne egy mester vigye őket végig. Egy főiskolára bekerülő gyereknek nagyon sokszor megvan az elképzelése, hogy mivel szeretne foglalkozni, de ez az elképzelés anélkül rajzolódott körbe, hogy a spektrumot igazán ismerhetné. Arra törekszünk, hogy megismerkedjenek a fotográfia különféle műfajaival. Az volt az elképzelésem, hogy olyan embereket hívunk meg tanítani, akik egy-egy műfajnak a legjobb, legjelentősebb képviselői, ráadásul még tanítani is tudnak – és ebben nagyon jó partner az iskola. Itt mindenki azt tanítja, amit a legjobban tud és amit a legjobban szeret. Emiatt a tanár lelkesedése és felkészültsége hat a növendékekre is. Művészettörténetet, fotótörténetet, fotóeszme-történetet tanulnak. Ezen kívül lesz olyan tantárgyuk, mint a kreatív írás, ahol nemcsak, hogy meg kell tanulni az artist statementtől kezdve mindenféle önkifejezést megfogalmazni vagy a saját képeikről írni, akár egy kritikát, egy esszét is, de szövegeket értelmezni is meg kell tanulniuk – ezt András Edit fogja tanítani. Az a személyes tapasztalatom, hogy erre nagy szükség van; én is sok helyen nyerek pályázatot annak köszönhetően, hogy van egy ilyen készségem, és megtanultam, hogy az, amit a saját munkámról írok, miben különbözik attól, amikor kritikát ír valaki. Létezik ennek egy jól megragadható struktúrája és rendszere, amit meg lehet tanulni, muszáj, hiszen külföldön nem létezik alkotó ember anélkül, hogy ne tudná verbálisan megfogalmazni, mit gondol, hogyan képzel el egy projektet, és adott esetben milyen munkát fog letenni az asztalra. Már idén is lesz a fotográfia mint műtárgy tantárgy, ami kifejezetten a galériákra fókuszál, illetve arra, miként létezhet egy alkotó művész, vagy milyen a kortárs piac (ezt az órát Tatai Erzsébet tartja majd). De a dolog gyakorlati részével is foglalkozunk, praktikus információkkal szolgálunk, hogyan, merre induljon el egy kezdő. Igyekeztünk olyan elméleti tantárgylistát összeállítani, ahol az általunk megtapasztalt információkat megtanulhatják a gyerekek. Ne induljanak azzal a hátránnyal, mint amivel mi indultunk annak idején.

A megnyitón is említetted és a honlapon is szerepel, hogy a hvg rangsorában első helyen végzett az egyetem művészeti kara, amire nagyon büszkék vagytok. Szerinted minek köszönhető, hogy a legfiatalabb művészeti kar rögtön az élre kerül?

GL: Nem rögtön, azért ez két év munkája volt.

A többiekhez viszonyítva, akik jó néhány éves előnyben voltak…

GL: Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy egy magánegyetem egészen más lehetőségekkel bír, mint egy állami finanszírozásból fenntartott intézmény. Lehetőségünk van bárkit meghívni tanítani, és az iskola elég jól felszerelt technikailag is, ami nyilván nagyon sok előnnyel jár. Ráadásul, akik itt tanítanak, egy kicsit a sajátjukénak érzik az iskolát és sokkal motiváltabbak, mint egy sok éve állásban lévő, elfásult tanár, aki csak a kialakult sablonját követi.

Szeptembertől új fotóriporter képzés indul, Révész Tamás vezetésével. Mondanál erről néhány szót?

GL: Az első évben négyszázhetven hallgató jelentkezett a huszonöt helyre. Kétszer annyi hallgatót veszünk fel, mint a társegyetem MOME, ez két osztályt jelent évfolyamonként. Tavaly, amikor kiderült, hogy csak egyetlen államilag finanszírozott helyünk van, lecsökkent a jelentkezők száma háromszázkilencvenre. Olyan nagy így is a túljelentkezés – az iskola kapacitása pedig elbírja –, hogy felmerült az ötlete egy specializáció indításának, ami a mai igényekre reflektálva nem kifejezetten fotóriporter, hanem fotóriporter–dokumentarista szakirány lenne.

BA vagy kiegészítő képzés lesz?

GL: Ez is főiskolai diplomát fog adni. Három éves lesz a képzés, és sok közös tantárgy lesz az alapszakkal; mivel ez egy kommunikációs főiskola, újságíró képzés is van – azt hiszem, hogy főiskolai szinten egyedül az országban –, erre a specializációra is jelentkeznek a hallgatók. Az elméleti tárgyaik egy része így az újságíróképzés elméleti tárgyai lesznek, másrészt a fotográfusképzés elméleti tárgyai. A gyakorlati tárgyak meg hol összekapcsolódnak majd az alapszakkal, hol meg nagyon eltérő irányt vesznek.

SzD: A fotóriporterség vagy a dokumentarista fotó ma Magyarországon az egyik legismertebb forma, a fogalom, ami az emberekben él a fotográfiáról, nagyrészt ezt fedi. Azt gondolom, hogy a hozzánk jelentkező diákok nagy része nem teljesen kialakult képpel érkezik. A fotográfia nagyon divatos szakma, vonzónak tűnő hivatás. Azt kell mondanom, hogy szinte teljesen üres lapokkal kezdünk. Hiába van internet és kommunikációs forradalom, elég érdekes elképzelések alakulnak ki az emberekben afelől, hogy mi is ez a szakma. Valójában a fotográfia nem annyira laza és sármos tevékenység, mint ahogyan ezt sokan gondolják, hanem hihetetlenül kemény meló. A diákjaink nagyjából a főiskolán találkoznak először művészettörténettel és fotográfiatörténettel. Három év alatt eljutnak arra a szintre, amit mi szeretnénk. Keményen megdolgoztatjuk őket, vagyis nem egy laza kis hely ez, ahol klasszul el lehet lenni, és közben fényképezgetni.

GL: Van egy tantárgy, a képmanipuláció, amit Dezső tart, a tantárgy neve egészen mást jelent, mint amit elsőre gondolnánk: Dezsővel alapfilmeket néznek meg és elemeznek végig a diákok, mert azt gondoljuk, hogy ez a két műfaj és az értő, elemző nézés elválaszthatatlan egymástól. Hihetetlenül fontos, hogy a fiatalok tájékozottak és műveltek legyenek, és nagy ismeretanyaggal rendelkezzenek a kultúrának ezen szegmenséről is. Az a tapasztalatunk a felvételin, hogy nulla tudással jönnek a gyerekek. Van egy nem túl bonyolult művészettörténeti tesztünk, ahol képesek Cindy Shermant összekötni a Gyönyörök kertjével.

SzD: Az a szerencse, hogy fiatal az iskola és nagyjából a tanári gárda is az. Nem egy bebetonozott struktúráról van szó, és reméljük, ez így is marad. Viszonylag szabad kezet kapunk a tartalmat illetően. Én ezt ezzel a tantárggyal töltöttem fel, filmeket nézünk. Ma már a legtöbb információ hozzáférhető, és rengeteg mindent ismernek is, de én a saját szűrőmön és tapasztalatomon át – ami kb. 20 éves előnyt jelent velük szemben – rendszerezett módon tudom eléjük tárni ugyanazt, és ez sokat számít. Kicsit patetikusan hangzik, de szellemi vezető vagy mester nélkül gyakran nem ér semmit, hogy bármilyen információhoz hozzá lehet jutni. Egy iskolának az a dolga, hogy megszűrje az értéket és a tapasztalatot, és azt tegyük a diákok elé, ami műveltséget, gondolkodásmódot közvetít.

GL: Tervezési órákról beszéltem, ami sok tanárnál – elég ha Csontót, Gerhest vagy saját magamat említem – az jelenti, hogy vetítések, előadások vannak, kiadott házi feladat és annak a konzultációja. Nem arról van szó, hogy kiadunk egy feladatot és szélnek eresztjük a gyerekeket, hanem igyekszünk nekik abban a feladatsorban képeket mutogatni, kitágítani az ismeretanyagukat, szempontrendszert adni, amiket hasznosítani tudnak a feladatok megoldásában. Ezek a gyakorlati órák tehát mindannyiunk esetében egy kicsit elméleti órák is, mert a kettő elválaszthatatlan egymástól.

SzD: Szerencsés vagyok, hogy egy ilyen jó technikai és anyagi helyzetben lévő, új iskolába hívtak tanítani. Tulajdonképpen alkotónak tartom magam, de örömmel oktatok, mert szabadon tehetem, amit helyesnek gondolok. Mindig el szoktam mondani, hogy engem ne hívjanak fotóművésznek vagy fotósnak, mert képzőművész vagyok, aki fotográfiával foglalkozik. Sokan azt gondolják, hogy ilyenkor viccelek vagy provokálok, pedig szó sincs erről. Egyszerűen csak azt gondolom, hogy Magyarországon a vizuális kultúra vagy a fotográfiáról való gondolkodás évtizedekkel el van maradva. De mert szabad kezet kaptam, azt mondhatom és azt tehetem, amit helyesnek találok, és emiatt nem kell senkivel konfliktusba keverednem. Az, hogy van egy tantárgy, ahol filmeket nézünk és minden félévben mást találok ki, hogy magamat is kondicionáljam, igazából arról szól, hogy a vizuális kultúrában gondolkodom, aminek a fotográfia vagy a fotografikus kép csak az egyik eleme. Festő voltam, érdekelnek a filmek, és a fotónak a művészeti közegbe vagy galériákba való ágát művelem. De ha egyszer a divatfotóról kellene egy kurzust tartanom, nem hinném, hogy problémát jelentene megoldanom.

GL: Más szempontrendszer szerint dolgozunk.

SzD: Minden területnek megvannak a speciális részei, amikhez nem feltétlenül tudok professzionális szinten hozzászólni, de nem hinném, hogy ez baj. Az a fontos, hogy én gondoljak valamit a dologról és a diák is gondoljon valamit arról, amibe belekezd. Ennyi az egész, nincs ebben semmi ördöngösség.

GL: Még egy dolgot azért hozzátennék, különben még az a kép alakulna ki, hogy meghívtunk pár nagyszabású alkotót a saját szakmájuk valamilyen szegmensében, és ők azt csinálnak, amit akarnak. Kétségtelen, hogy amikor megkértek erre az akkreditációra, azt szerettem volna, hogy ragyogó és nagy szabadsággal bíró emberek tanítsanak itt, és ezt a szabadságot közvetítsék a gyerekeknek. De természetesen van egy felépített struktúránk, tanmenetünk, mely szerint a gyerekek eljutnak a diplomáig, és fontos a nagy gondolati szabadságot és felkészültséget megtámogató technikai háttér is, hiszen anélkül nem lehet ezt a fajta fotográfiát művelni.

A félidős kiállítás most egy folyamatba enged betekintést. Másfél év múlva a BA képzés lezárásaként szintén a Mai Manóban tervezitek bemutatni a diplomamunkákat?

GL: Nekünk, tanároknak nagyon jó volt így, egyben viszontlátni a munkákat, mert nagyon más így, kiprintelve nézni, mint monitoron. Nekünk is hasznos dolog volt: magunk elé is egy tükröt állítottunk, hiszen a diákok munkája minősíti a tanárokét is. Nagyon nagy öröm volt tudomásul venni, hogy mennyit dolgoznak a gyerekek, mennyire jó a munkamorál a főiskolán. Természetesen szeretnénk diplomakiállítást, de még nem tudom, hogy hol. Nagyon törekszik rá az iskola, hogy legyen saját galériája. Nem titkolt elképzelés úgy átalakítani a Rózsa utcai épületet, hogy legyen egy nyilvános galéria az épületen belül, amit folyamatosan megtöltünk tartalommal. Ez még a jövő titka, de amilyen gyorsan változik és növekszik az iskola, nem tartom elképzelhetetlennek, hogy mire sor kerül a diplomázásra, addigra meglesz a galériánk. Legyen is úgy!

Somosi Rita

(*) Ez az ottani fotográfiai képzés kezdetekor volt igaz. Mint az egyetem névváltoztatása is jelzi, azóta gyökeresen megváltozott a koncepció. (A szerk.)