A FIATALOK FOTÓMŰVÉSZETI STÚDIÓJA ÁTLÁTÁS-PROJEKTJÉRŐL

Nagyszabású programsorozatba kezdett 2011 tavaszán a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója, amikor Átlátás címmel pályázatot hirdetett tagjai számára, egyéni kiállítások rendezésére. Épp itt volt az ideje, hogy az FFS a tőle megszokott szervezeti megjelenés helyett ezúttal az őt alkotó tagokat helyezze előtérbe, a 2007-ben újjáalakult Stúdió ugyanis az utóbbi években főként csoportos kiállításokkal jelentkezett. Az FFS új tagjainak munkáit évente prezentáló kiállításra (vagy inkább seregszemlére), illetve azokra az együttes megjelenésekre gondolok, amelyek nagyobb merítésben – értsd: nagyobb térben – tudták megmutatni az alkotók önálló projektjeit (Felhőgyár, 2010, Mai Manó Ház). Egyes tárlatok olykor izgalmas problémafelvetések köré szerveződtek (Refresh-sorozat, 2008–2009), de általában nem ez jellemezte az FFS kiállítási politikáját.

A változás tehát időszerű volt, már csak azért is, hogy a Stúdió ne egy legyen a hazai művészeti csoportok és egyesületek tengerében – még ha történeti múltja és a Magyar Fotóművészek Szövetségéhez való szervezeti kapcsolódása másra is predesztinálná –, hogy ne pusztán a „sok fiatal fotóst összegyűjtő csoport”-ként jusson az eszünkbe, ha rágondolunk, hanem valódi arca legyen. Hiszen nem attól válik felelős szervezetté, hogy minden tagjának biztosítja az egy, maximum két képpel való részvételt a közös kiállításokon (ami nagyjából a semmire elegendő), hanem ezen tevékenysége mellett, kvázi intézményként próbálja meg lehetőséghez juttatni tagjait. A kezdeményezés mindenképp üdvözölendő.

A projekt szervezői – Nánási László, az FFS korábbi titkára és Oltai Kata, a Ludwig Múzeum kurátora – mindezt azzal „toldották meg”, hogy a tervezett kiállítások helyszínéül – főként a forprofit szférához tartozó, a fotó médiumára nyitott – magángalériák vezetőivel állapodtak meg, a kiállítások kurátorait pedig velük közösen, szintén pályázati úton választották ki. Aki kicsit is belelát a szakmába, tudja, mekkora volumenű lehetőség ez egy pályája elején álló alkotó számára. Jelen cikk írásakor a programsorozat fele zajlott le, két egyéni (Trembeczki Péter, Halász Dániel), illetve két-két egyéni alkotó (Kádár Levente és Kerekes Emőke; Érmezei Lili Zoé és Kaulics Viola) közös tárlatának anyagát láthattuk. Írásomban az általam látott négy kiállításról, összesen hat alkotó munkájáról olvashatnak.

A programot Trembeczki Péter Újratervezés című sorozata (kurátor: Gellér Judit) indította útjára a Faur Zsófi Galéria alagsori kiállítóterében. Az anyagot inkább fotóinstallációnak nevezném, mintsem hagyományos értelemben vett fotókiállításnak. A sötét, hosszúkás formájú kiállítótér egyik oldalán tizennégy fotót láthattunk a térbe lógatva, a képek fehér paszpartuba téve helyezkedtek sűrűn egymás mellett, két oldalról pontszerű fénnyel megvilágítva. Minden egyes képhez egy-két soros szöveg tartozott, melyek a képek alatt, magára a paszpartura voltak ráírva, kézzel. Kurta vallomások: az egyes szám első személyű megszólalások sejtelmes módon kapcsolódtak a fényképekhez. Trembeczki kiállításán fantáziától, élettapasztalattól függően kapcsolódhatunk be a kép- és szósűrítmények által generált asszociációs játékba. Az egyértelműség, a megfeleltetés hiánya finom feszültséget szül kép és szöveg közé, a líraian bevilágított térben egy balladisztikus homályba burkolózó történet sejlik fel előttünk – és marad félhomályban.

A cím természetesen életünk újratervezésére utal, s e változtatások nem a történelmi vagy a társadalmi átalakulásból következnek (mint egy rendszerváltás), hanem belső kényszerből fakadnak. Az újratervezést igénylő döntés maga is egy folyamat része (eredménye?), gyakran apró-cseprő, a külső szemlélő számára banálisnak látszó események láncolata; valódi jelentéssel a szubjektum tölti meg. Trembeczki Péter kiállításának képanyaga is épp ilyen, hétköznapinak tűnő történésekből építkezik, mint egy összetört kávéspitli látványa a konyhakövön vagy egy horogra akadt hal. Ahogy Pilinszky is írja: „Az ágy közös, a párna nem.” Egyszerű kijelentő mondat (mondhatni szó-dokumentáció) két állítással, a tragédia ott húzódik a vesszővel elválasztott tagmondatok között.

A szakrális olvasat az alkotói szándék része: a galéria főfalán, a 14 kisméretű kép után egy nagyméretű, három részből álló fotót láthatunk – a szárnyas oltár jobb szélén az apa, bal szélén a fiú fordít hátat nekünk. A portrék között, sejtelmesen, egy nyitott szájú boríték (az üzenetek hordozója?). A helyszínről távozva egy saját kézzel barkácsolt faállvány állja utunkat, a házi oltár előtt mindenki gyújthat egy mécsest. Talán saját felnőtté válásáért, talán azért, hogy a történet történéssé érjen? Erős gesztus, de jómagam kevésbé érzem helyét a galéria közegében, megtöri a kép és szöveg által finoman felépített hangulatot, amely a néző számára a belehelyezkedést, az elbeszélővel való azonosulást tette lehetővé.

Halász Dániel kiállítása, a Fogd a pénzt és fuss címe Woody Allen híres, 1969-es filmjét idézi, ám közvetlenül nem kapcsolódik ahhoz, leszámítva, hogy mindkét munka az eltulajdonítás tevékenységét tematizálja, szűkebb-tágabb perspektívából értelmezve. Halász installációjában (kurátor: Stenczer Sári) két problémával is foglalkozik párhuzamosan; a kiállított képeken keresztül (amelyek webről letöltött munkák) a művészi lopás – hivatalos nevén a kisajátítás, appropriaton art – kérdését veti fel; a Lumen Galéria falán pedig olyan szövegeket olvashatunk, melyek a magyar közéleti személyiségek szájából hangzottak el: cinikus politikusi megszólalásokat, felelősségvállalástól mentes kinyilatkoztatásokat. (Utóbbiak között egészen friss, aktuálpolitikai kijelentéseket is találhattunk, pl. a diplomások külföldre távozásával kapcsolatban.) A kiállítótérben ismét bebizonyosodik számunkra, hogy a demokrácia ingatag közép-kelet-európai jelenség és fogalom.

A Halász által felvetett témák (a szellemi tőke vagy a közpénzek „lenyúlása”) ugyan azonos aktusból származnak, mégis, egymástól eltérő (művészetelméleti, jogi, szociológiai, pszichológiai) irányokba indítják el a kiállítást. Túl nagy köztük a szakadék ahhoz, hogy a közvetlen „áramkapcsolás” létrejöjjön, így egy alapjaiban érdekes, megvalósításában inkább széttartó, ám provokatív anyagot láthatunk. Halász mindezt egy geggel fejeli meg: a kiállítás része egy biankó repülőjegy, amelyet bárki, bárhová kitölthet. A kiállított giccses tájképek láttán pedig inkább az merül fel bennünk, vajon hányan töltötték ilyen országokban a teleket helyettünk, vagy vitték a pénzünket hasonló helyekre?

Másfajta nézőpontot igényelnek az önálló és mást a „párban”, de nem alkotópárosként kiállítók munkái, kritikustól, kurátortól egyaránt. Kádár Levente és Kerekes Emőke Egy város láthatatlan metszete című kiállításán Stánitz Zsuzsanna kurátor célja jól láthatóan az volt, hogy a sorozatok ne pusztán egymás mellett létezzenek, hanem azok párbeszédéből valamifajta új jelentéstartalom is kibontakozzon. Erre utal a katalógusban található szöveg is, ami egyetlen diskurzusba emeli a két kiállító eltérő habitusú sorozatait. A kurátori koncepció szerint azok „egy alternatív szemlélési módnak megfelelő városi szeletet, a 21. századi Budapest látképébe ivódott, múltbeli lenyomatokat térképeznek fel.” Mik is pontosan ezek a leletek?

Kerekes Emőke a mindannyiunk által jól ismert, többnyire csikkfogónak használt beton virágládákról készített éjszakai felvételeket. A rögzítés által a hátterüktől megfosztott, erősen megvilágított tárgyak puszta formákká válnak, az eredeti környezetükből keveset mutatnak meg a néző számára. A sorozaton keresztül új oldaláról ismerhetjük meg Kerekes Emőkét, korábban többnyire színes nyersanyagra készített, lírai hangulatú fotográfiákat láthattunk tőle; bár az absztraháló tárgyértelmezés akkor sem állt tőle távol. Mostani sorozatában jóval szenvtelenebb szemléletmóddal készítette felvételeit, ha előképek után kutatunk, a Becher házaspár gyárépületekről készített fotográfiái szinte azonnal az eszünkbe jutnak. Kerekes képanyagának kettős vizuális hatása – a készítés időpontjának egyezéséből és a nézőpont azonosságából fakadó monotonitás, ugyanakkor a tárgyak formai variabilitása – szétesik a Demo Galéria falaira helyezve. A képek erejét s a belőlük következő „megállt az idő” hangulatot Kádár Levente munkái törik meg – így épp azt a hatását veszti el a sorozat, ami a különlegességét adhatná. Talán szerencsésebb lett volna, ha ezúttal a kurátor a két alkotó munkáját külön terekben helyezte volna el, Kerekes anyagának biztosan jót tenne, ha azt egyben láthatnánk a falakon.

Kádár Levente Caravan című sorozatában Budapest különböző pontjain található, használaton kívüli lakókocsikat örökített meg. Az egykori szabadságszimbólumnak, Amerika-jelképnek is számító járművekről mindenkinek megvan a maga kis emléke. A jobb sorsra is ítélt szerkezetből egyesek csalamádés hamburgert, mások gofrit vagy mézet árulnak, de „lakókocsi formájú” gombavizsgálóval is találkozhattunk már, tudjuk, hogy minden csak leleményesség kérdése. Újabban hajléktalanoknak is lakóhelyül szolgál. Kádár sorozatában kétfajta tendenciának lehetünk szemtanúi: a dokumentáló, egyes képeken társadalmi kérdéseket is felvető alkotói magatartás mellett feltűnik egy absztraktabb, univerzális megfogalmazásra törekvő szándék. Ilyen a meghívó plakátján is szereplő lakókocsi látképe, amely függetleníti magát a konkrét térre és időre való rámutatástól. Kétségkívül ezek Kádár sorozatának legerősebb darabjai.

Érmezei Lili Zoé és Kaulics Viola Személyes tér címet viselő kiállítása az intimitás kérdésével foglalkozik. A témát sokan, sokféleképpen körbejárták, nehéz e téren újat mondani, de még inkább: hatni. Mindkét alkotó rendhagyó módon próbálta bevonni magát az alkotási folyamatba, eltérve a hagyományos megfigyelői szereptől. Érmezei Lili Zoé Kapcsolódási állapot című sorozata diplomamunkájának egyfajta mediális továbbgondolása. Előbbiben Érmezei egy speciális képkészítési eljárást alkalmazott, modelljeit skype-on keresztül instruálta, arra kérve őket, hogy egy bevilágított műteremben vetkőzzenek meztelenre – miközben ő a „kamera” túlsó oldalán van jelen – s ezt a folyamatot örökítette meg mozgásfázisokon keresztül. Érmezeit e kísérletében a klasszikus fotós-modell viszony érdekelte, alanyai kizárólag nők voltak. Sorozata olyan alapvető kérdéseket is felvetett, mint a megfigyelés, a netes „test-áruforgalom”, vagy, hogy milyen napjaink ideális női testképe, hogyan tudjuk megélni saját testiségünket. Az Art Bázison bemutatott anyagában fotók helyett videóloopokat látunk, a felvételek azon képkockái ismétlődnek, ahol a modellek belenéznek a kamerába. Érezhetjük, hogy más irányt vesz itt a mondanivaló: a kiszolgáltatottságnak nyoma sincs, őszintén kitárulkozó, magabiztos, cseppet sem bátortalan nők portréi ezek. Ami Érmezei sorozata láttán hiányérzetet okoz számomra, az a kiállított munkák száma. Ha nem vagyunk az „előismeretek” birtokában, könynyen keresztülsiklik rajta a tekintetünk, érdemes lett volna a teljes képanyag hátterét is bemutatni. Hogy mégis így alakult, annak egyik oka talán az, hogy decemberben a Telepen egy, a projekt teljes hátterét lefedő anyagot állított ki az alkotó – lehet, hogy érdemes lett volna vele januárig várni.

Kaulics Viola Intim című sorozatában megfigyelőből résztvevővé válik: fiktív szerelmi történeteket rendez meg képein, melyeknek ő az egyik szereplője. Apró, hétköznapi jeleneteken keresztül mutatja be az emberi viszonyokban rejlő szépséget és krízist (akárcsak Trembeczki). Sorozatának egyik érdekessége, hogy a fotókon szereplő férfiak mind roma származásúak, de ez a „vegyes felállás” csak a figyelmesebb néző számára válik láthatóvá. Kaulics munkája érdekes és figyelemreméltó próbálkozás, hiszen a hazai ábrázolási hagyományokkal szembemenve (vagyis nem szociofotós jelleggel) von be egy kisebbséghez tartozó csoportot az alkotási folyamatba, s ezzel épp a megkülönböztetés ellen tesz egy lépést.

Az Átlátás projektből hátra van még az Ív&Candie alkotópáros, azaz Gáldi Vinkó Andrea és Szombat Éva r.í.c.chiks című kiállítása a Liget Galériában (kurátor: Somosi Rita), mely lapunk nyomdába adása alatt zajlik, s lapunk megjelenésével egy időben ér véget. Ember Sári Családfakutatás című tárlata pedig március utolsó napjaiban nyílik a kArton Galériában (kurátor: Benkő Zsuzsanna). Ugyanakkor nélkülük is jól látszik a program jelentősége, az FFS utóbbi években zajló, talán legnagyobb volumenű projektjéről beszélünk, amivel a szervezet remélhetőleg újrapozicionálja magát az itthoni művészeti közegben. Ami az eddig lezajlott kiállításokat illeti, az parallel a hazai fotográfiai élettel: kevés a lelkünket felborzoló, formájában, témájában újat mutató, ütős tárlat, de helyette legalább becsülettel megalkotott, minőségében vállalható anyagokat kapunk. És ugye ezt is értékelni kell.