BESZÉLGETÉS HALAS ISTVÁNNAL

„1995-ben két egymás utáni filmkockát véletlenül meglátva kezdődött Halas István páratlan képtörténetének első bekezdése. Van amikor köszönettel tartozunk a véletlennek” – írja Csizek Gabriella a Raiffeisen Galériában megrendezett kiállítás katalógusában.

– A párosak után most újra páratlan képeket készítesz. Hogyan indult a Raiffeisen Galériában bemutatott Háromazegyben sorozat?

– A véletlen fontos része annak, amit csinálok, de ahogyan a képpárok logikusan következtek is korábbi munkáimból (sorozatok, tablók, egymásra exponált képek), úgy a mostani szóló és hármas képeknek is megvannak az előképei (szövegek, építészeti és városfotók). A rátalálás élménye most nem köthető konkrétan egy képhez – hacsak nem utólag – az itt is szereplő Háromazegyben 06/Lisbon című képhez, amelyiken a Pessoa-idézet szerepel.

– Mely kérdéseidre találtad meg a választ, mire összeállt a kiállítás anyaga?

– A fő kérdés az volt, megállja-e helyét egy látszólag végtelenül egyszerű reprodukció – a háznyomatokra gondolok – a bonyolultabb, egészen más szándékkal készített régi és új képek között. A válasz számomra egyértelmű igen. A másik kérdés a képek ideális méretének meghatározása és installálása volt a Raiffeisen Galéria kiállítóteréhez. Jól terveztünk, pontosan dolgoztunk, mégis kimaradt két-három kép. Jerger Krisztinával, a kiállítás kurátorával olyanokat vettünk ki, amelyek túl erősnek bizonyultak a helyhez. A harmadik kérdésre kapott válasz pedig már a folytatás lesz.

– Ezeken a triptichonokon, ahogyan én nevezném őket, idézetként szerepelnek egyes képek. Mi miatt értelmezted át őket?

– Nem át-, hanem újra és újra értelmezem őket. Munkáimban vannak visszatérő helyszínek, gondolatok, képek, formák, szereplők. Ezekkel kísérletezem, játszom. Van olyan kép, amelyik megengedi, hogy többször is használjam, de van, amelyik nem. A kontextus változásától jelentésük lényegileg nem változik, nagy részük önálló képként is szerepel(het). Egy kép sorsa nem a negatívon vagy a memóriakártyán teljesedik be, hanem kiállításokon, kiadványokban és végső soron egy közös vizuális tudatalattiban.

– Egymás mellé kerülnek a lembergi zsinagóga rózsaablaka, a Svédországba menekült juhász Golgota-története, épületrestaurálás állványzatáról mobiltelefonnal készült felvételek. Megosztanád velem azokat az állomásokat, ahol ezek érintkeztek az életeddel?

– Azt tanítom és gondolom, hogy a konzervdoboz vagy a mobiltelefon ugyanúgy alkalmas eszköz lehet képkészítésre, fotografálásra, mint az előérzékenyített üveglemez. Sok felvételt készítek – a szakma és a magánélet rég összemosódott –, naplószerűen jegyzetelek, és ha valamelyik kép fontossá válik, az magától megkeresi a helyét vagy a párját a munkáim között. Nagyon személyes történetek ezek, pedig ember ritkán szerepel a képeken, a létezésének is inkább csak a nyomai. Még mindig kísérletezek, tanulok. Nem szeretem a felsorolható, egymásra hasonlító alkotásokat, felsorolásokat, gyűjtéseket, majdnem stílusokat. Azt csinálom, amit fontosnak tartok és azt, ha elég volt, képes vagyok abbahagyni, váltani, továbblépni; ezt tanítom és tanulom.

– Húsz évig az egykori Landerer és Heckenast nyomda épületében volt a műtermed. Belaktad, felfedezted. Hogyan alakítottad ki ezt a teret, és hogyan alakított ez a tér Téged?

– Nem volt igazi műterem, hanem a boltíves kapubejáróból leválasztott, folyamatosan változó, labirintusszerű térképződmény, egy fura helyiségcsoport Budapest belvárosában a földszint és az első emelet között. Egy híján húsz évig használtam, használtuk műteremként. Izgalmas volt a hely, és érdekes korszak volt a hetvenes, nyolcvanas évek. Portréim nagy része itt és ebben az időszakban készült. Munkáim másik fele pedig valószínűleg erről a térről szól még mindig. A „műteremről” szólt a Széputca-egyben című kiállítás is idén a Kiscelli Múzeum Oratóriumában, amit B. Nagy Anikóval és a fiatalokkal: Boros Lőrinc, Kovács Claudia és Opra Szabó Zsófia egyetemi hallgatókkal közös munkaként jegyzünk.

– Említetted, hogy fontos különbség van a képek címei között: Egy épület hűlt helye, Egy ház hűlt helye, Egy magas ház hűlt helye. Mit jelentenek ezek a különbségek?

– A cím fontos mankó. Ebben az anyagban csak idézetként szerepel A Nagy Ignác utcai borozó hűlt helye című kép a Háromazegyben 02 Novus elnevezésű kép részeként, pedig önállóan is szerepelt több kiállításon. A címadás számomra pontos jelszó, azonosítás, nyelvi játék és lehetőség. A nézőnek, képolvasónak pedig segédeszköz a kép értelmezésében, megnyitásában. Íme egy példa 1986-ból: „Pap Tamás és Érmezei Zoltán véletlenül egymásra exponált fényképe. Kézzel színezett fekete-fehér negatív, színes fotópapírra nagyítva, 20x30 cm, 1986”. Ez a kép száz év múlva egy laikus számára, e nélkül a cím nélkül, egy elrontott dagerrotípia is lehet 1852-ből.

– B. W.-nek tisztelettel című képedet Saint Denis-ből kinek címezted?

– Robert Wilson, színházi rendező, képzőművész a címzett. A Saint Denis székesegyházban egy miniatűr templommakettből, egy hatalmas fényoszlopból és hangokból „épített” installációjáról szól a képpár egyik oldala. B. W. munkáiban az arányok, a lépték, a méret, az idő és a tempó olyan kulcsszavak, amelyek számomra is meghatározó fogalmak. A képpár másik részén egy német temetőben talált sírkőrészlet, egy vörösmárvány síkba csiszolt konkáv felület, egy nagyító látható.

Kemenesi Zsuzsanna

Goodbye Winter, fordítom: Szervusz tél

Halas István kiállítása. Háromazegyben. Raiffeisen Galéria, 2010. XII. 3. – 2011. I. 9.

Halas István kérdésfelvetése úgy hangzik, hogy hogyan lehet portrét csinálni úgy, hogy nincs rajta a szereplő. Vajon a főszereplő nélkül el tudja-e mondani a kép, le tudja-e írni a tárgykultúrája a karaktert? Ország-, város-, világlenyomata után beazonosítható-e egy személy?

Hármas képekkel találkozunk, ahol az idézet egy másik kép. Az építészethez tartozónak sorolnám – Halas István házak hűlt helyét fotózta meg.

Ezek a Halas István házlenyomatok függetlenek mindentől, nem direkt következményei az előzményeinek, nem kellett megfelelnie semmilyen elvárásnak. Ugyanaz a boldogság jár át, mint amikor az ember előhívja, lenagyítja a képet, csak itt a házhely jelenik meg – gyakorlatilag a semmi lenyomatát kapjuk meg.

Leírom tehát a semmi megörökítésének módszertanát.

•

Amúgy pótolhatatlan dokumentumok, mert van amelyik házlenyomat csak egy hétig tartja életben a ház hűlt helyét. Addig tudjuk kitölteni képzeletünkkel, amíg nem épül helyébe egy másik épület. Ezek a képek azt mutatják meg, ahogy egymáshoz simultak a házak. Kétdimenziós fényképekről van szó, amelyek nem is próbálnak háromdimenziósak lenni, ott helyezkednek el, ahol síkfelület síkfelülettel érintkezik. Városszociológiai szempontból természetesen meghatározó, hogy hol készültek. A vidék és város közti játéknak, a régi és a még régebbi találkozásának vagyunk egy pillanatra szemtanúi.

Ez a párbeszéd egyrészt azon a síkon zajlik, ahogyan a városi és vidéki építészet hat egymásra.

Vidéki házak mintájára házilagos pallérok, neoreneszánsz homlokzat, mögötte nagyvárosi lakótelepek, gyerekrajzszerű kerítések, gyárkémények hűlt helyei. Olvashatók: udvaros, gangos, kétszintes folyosós, mellette négyemeletes. S bár műtárgyfotók – a semmi műtárgyfotói –, mégis látszik a felhőrészlet a falon. Ez csak Halas István titka, hogy mit reprodukált, hogy a felhő hűlt helye is ott maradt a ház oldalán. Talán a lehető legjobb pillanatok egyikének reprodukciója. Tovább olvasható a város története, ahogy a félemeletet leválasztották, ahol lovaskocsik parkoltak, s felfedezhetők boltívek, belakható képzelettel. Másutt sátortetők lenyomata, mert ahol hó van, ott másképp építkezni nem lehet. De a vízszintesek is lejtenek vagy három és fél-négy százalékot. Megvan a maga bája a lakóházaknak, múzeumoknak, egyetemeknek. A Goodbye Winter, fordítom: Szervusz tél feliratot a játszótéren kirajzszögezve 29 farönk veszi körül. ,,Játszani ott soha nem játszottak. Csak én játszottam ott.” Hogy 29 a farönkök száma, így holdnaptárként is lehet használni. Itt meg a másik három évszak tűnt el – ez maradt utána.

Másrészt ezek a síkpárbeszédek az időben évszázadok alatt lezajló folyamatot tükrözik, ahogy egy ház megkap egy másik házat, majd a másik ház veszíti el az egyiket, hogy kihült helyén valami másik ház legyen újra az oldalán. Ahogy azt a 14–15. század portugál szerelmi költészetének legjobb fordítója, Rip Cohen idézi Pessoától: ,,A única conclus?o é morrer.”1 – ,,Nincs más tény a világban, mint a halál”. Ez az az egyetlen nem képi idézet Halas István Három-azegyben című kiállításán. Fernando António Nogueira Pessoa három álnéven osztotta meg filozofikus mélységű költészetét az utókorral. Ezekben a Halasistvánterekben mégis az az érzés járja át az embert, hogy bármerre mehet tovább.