ROGER MELIS, A FOTOREALIZMUS MESTERE

,,Mindig abban láttam munkám lényegét, hogy félreérthetetlen képeket készítsek emberekről, lehetőség szerint természetes élet- és munkakörülményeik között, úgy, hogy ne raboljam el a lelküket, hanem hozzájuk óvatosan közeledve, – és tudatosan használom a régies szót – alázattal az egyén iránt.” (Roger Melis)

Folyosó egy régi bérházban, szinte érezni a fertőtlenítő szagát, egy fiú a falnak támaszkodik, karját keresztbe fonja kötött mintás pulóverén, a fején indiándísz – saját kezűleg barkácsolta, árulkodnak a rendezetlen tollak. Tekintetét a fényképészre szegezi, határozatlanul, de nem bizonytalanul. Talán a bátor harcost utánozza? Háta mögött a fény megvilágítja az összevissza karcolt vakolatot, a háttérben nyitott lakásajtó. A szigorú vonalvezetés, a világos és sötét éles kontrasztja kétdimenziós hatást kelt, a kompozíció csaknem Mondrian-szerű. Csak a folyosóra belógó ágacska és egy kar – talán egy másik fiúé – törik meg a világos egységet, de egymással szembeállítva ismét harmóniát teremtenek.

Jól jellemzi ez a kép a berlini fotográfust, Roger Melist, aki motívumait a hétköznapiban, a látványosságot nélkülözőben kereste, és ily módon kis történeteket mesélt el, nagy beleérzéssel, de törekedve a dokumentálásra, s az embereket nem nevetségessé téve, még ha sok képen érezhető is a visszafogott humor. Melis 1940-ben született Berlin nyugati részén Fritz Melis szobrász fiaként, később Peter Huchel költőnél nőtt fel „keleten”, a Potsdam melletti Wilhelmshorstban. 1957 és 1960 között fotográfus tanonc volt, majd a messzeség után vágyakozva tengerre szállt, egy fél évig közlegényként szolgált. „Amikor visszatértem, már épp építették a falat. Ezzel átmenetileg odalett az álmom is, hogy utazó fotográfus lehessek.” De ahelyett, hogy fotóriporterként dolgozott volna, elvállalt egy állást a berlini Charité-ban, ahol tudományos felvételeket készített. Ez a magában véve józan tevékenység „éppen megfelelt vonzódásomnak az egzakt, világos, a nem megszépített iránt”, amint az In einem stillen Land (Egy csendes országban) című fotóalbuma előszavában írta. A végül csak 1992-ben – nyugatnémet barátjával, Klaus Völkerrel közösen – megvalósított, Berlin–Berlin című, a kettéosztott Németországban élő írók portréit bemutató könyvterve keretében már a hatvanas években elkészültek a kelet- és nyugatnémet írókról és költőkről készített, első portréi. „Barátom, Klaus Völker a fal építését követően létre szeretett volna hozni egy albumot Nyugat- és Kelet-Berlinben élő szerzőkről, és megkért engem, hogy fényképezzem le azokat az írókat, akikkel találkozott.” Völker Peter Huchelnél 1961-ben, a nevelőapánál tett látogatása alkalmával ismerte meg a akkor még csak 21 éves Roger Melist. A Kelet-Berlinben lakó Melis a barátja közvetítésével juthatott el a város nyugati felébe is, és kerülhettek később fényképei a nyugati lapok szerkesztőségeibe. Minden egyes arcon érezni a pillanat nyugodtságát és a koncentrációt, lényegtelen, hogy az íróasztalnál vagy az utcán készült a felvétel. Minden fénykép fekete-fehér. Völker dicséri autenticitásukat, azt, amiként a személyt megragadta a képben, túl a puszta leképezésen. „Felismerhetőek a tipikus testtartások, a lefényképezett érzései és hangulatai, a portrék elvezetnek a modellhez… nem akarnak leleplezni, semmit nem vetnek a sze-mére… mindig kíváncsivá tesznek, ki is az az ember.”

A markáns, excentrikus arckifejezésű Heiner Müller, Sarah Kirsch az áttelepülése és az állampolgárságától való megfosztása előtt, a költözéshez nélkülözhetetlen dobozokon ücsörögve vagy Wolf Biermann a porosz sas előtt Ikaroszként, a portréfényképezés klasszikusai közé tartoznak. Amenynyire ismertek voltak a Die Zeitben, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban vagy a Süddeutsche Zeitungban megjelent felvételek, annyira ismeretlen maradt a Keleten már nagy népszerűségnek örvendő fotográfus.

Az ikonikus, elmélázó kép a széken kuporgó Anna Seghersről szintén az ő felvétele. Amint ő maga mesélte a kiállítás kurátorának, Sylvia Böhmernek, a kép egy hosszúra nyúlt nap végén készült, Seghers hagyományos módon tollal, könyvvel vagy írógéppel pózolt, végül kissé megtörve leroskadt egy székre, és ekkor jött el a nagy pillanat Melis számára. „Jól értett a várakozáshoz, amire a tekintet a világra irányult, és az ember látha-tóvá vált, igazán önmaga volt és megmutatkozott”, mondja Christoph Hein író.

Első riportjaitól, 1966-tól kezdve dolgozott a Merian magazin számára, de 1968 lett a sorsdöntő év számára: ekkor költözött össze a divatújságíró Dorothe Betrammal (1970-ben össze is házasodtak), a keletnémet Sybille női magazin szerkesztőjével, és ekkor készítette el első fotóit a divatlap számára, mindemellett tagja lehetett a Képzőművészek Szövetségének, és ezzel elnyerte az engedélyt a szabadfoglalkozású státusra. Dorothea és Roger negyven éven keresztül nemcsak az életüket osztották meg egymással, hanem a szépség iránti vonzalmukat is. A Sybille-nek olyan ismert NDK-s fotográfusok dolgoztak, mint Arno Fischer és Sybille Bergmann; a róluk készült portrék is láthatók az aacheni kiállításon. E két kollégával közösen, 1969-ben megalapították a Direkt nevű csoportot, amely Melis állítása szerint összekötötte „a valóságra irányuló és az esztétikailag igényes fotográfia iránti érdeklődést.” Az NDK vezetésének irányelveihez képest csaknem csodának számított, hogy eltűrték a csoport megalakulását, a tagok munkáit azonban „kukafotográfiának” bélyegezték, és távol tartották a nyilvánosságtól. Mert Kelet-Németországban a fényképezés tisztán dokumentálónak számított, nem pedig a valóság interpretációjának. Ez nyilvánvalóvá vált a 2005-ben megrendezett Utopie und Wirklichkeit (Utópia és valóság) című kiállítás kurátora, Norbert Moos számára is, aki úgy vélte, „hogy az NDK-ban sokkal szabadabb volt a fényképezés, mint az irodalom és a festészet, mivel a fotográfiát a politikai vezetés csupán a valóság leképezésének tekintette, nem pedig kódolt művészi formának.” „Ennek ellenére az ember fotográfusként is állandóan megfigyelés alatt volt”, magyarázta Melis, mivel a kisemberek szürke, örömtelen hétköznapjainak megmutatása nem állt a rezsim szándékában. „Számomra és a munkám számára is kezdettől fogva meghatározó élményt jelentett a társadalom letargikus állapota, a bénult nyugalom és a bezártság érzése.” 1978-tól 1990-ig a Berlin-Weißensee Művészeti Főiskolán tanított, 1993-tól 2006-ig pedig a szintén berlini Lette Egyesületnél. A rendszer egyik kritikusának számító Erich Loesttel közösen a Geo magazin számára készített anyag miatt 1981-től nem kapott több megbízást NDK-beli sajtótermékektől, mégis elkészíthette Paris zu Fuß című albumát, amely az eladott 40 000 példánynak köszönhetően a legnépszerűbb fotóalbum lett Kelet-Németországban. Nem is csoda, hisz a legtöbb NDK-„polgár” számára elképzelhetetlen volt, hogy valamikor is eljuthasson a fénnyel teli, Szajna-parti városba.

A nyugatnémet Die Zeit a keletnémet fotórealizmus mesterének nevezte Roger Melist. „Én vagyok az utolsó mohikán”, mondta saját magáról, amikor arról kérdezték, hová sorolja magát a fotográfia történetében. Ez 2009 áprilisában történt, amikor Sylvia Böhmerrel találkozott Berlinben. „Olyan nagy szerencsém volt, hogy még személyesen megismerhettem. Nagyon izgalmas ember.” Ezt egy kétéves munka előzte meg, azt követően, hogy Böhmer először találkozott Melis megindítóan szép fekete-fehér fényképeivel a már említett, In einem stillen Land című albumában. „Csendes fotográfus, aki a legelső ligába tartozik”, nyilatkozta a kurátor. Akkor még nem sejthette, hogy a kiállítás retrospektív lesz. Roger Melis tavaly szeptemberben halt meg. Élete első nagy egyéni kiállításának azért legalább az előkészítéséből kivehette a részét. „Annyira örült neki” – meséli Sylvia Böhmer. A fia, Mathias Bertram lelkesedésének köszönhetően pedig a kiállításon bemutatott 150 fénykép csaknem mindegyike vintázs nagyítás.

Roger Melis mindig fekete-fehér nyersanyagra dolgozott. Zsánerképei régi mesterek festményeit idézik, néhány utcai jelenete rokonságot mutat Chargesheimer, illetve a Nothelfer házaspár munkáival, mesterembereket bemutató portréi pedig August Sanderével. Velük ellentétben azonban Melis neve a mai napig hiányzik számos lexikonból. Még ha néhány felvétele a 19. század régies kisugárzását idézi, mint a kézművesek arcképei, a falusi jelenetek az Uckermarkban, ahol egyébként Melis minden alkalommal egy fél hetet eltöltött feleségével, ezek jelentős technikai különbséget mutatnak Kelet és Nyugat között, semmi esetre sem a tartós levertséget és kétségbeesést. Az a Nyugaton általánosan elterjedt nézet, hogy a keletnémet fotográfia azonos lenne a vigasztalansággal, az aacheni retrospektív kiálltás után minden bizonnyal megváltozik.

Roger Melis a banálisra összpontosított, az egyszerű emberekre, a nem-hősökre, akikhez tisztelettel és empátiával közeledett. Csendes humorral írja: „Az a pillanat, aminek mindig is a nyomára akartam bukkanni, sokkal inkább az volt, amikor lemállik az emberekről és a dolgokról a különös, a szokatlan, a véletlenszerű, és nyíltan megmutatják lényegüket, sajátszerűségüket. Akit ez nem érdekel, azt hamar elfogja az unalom.” A képeit nem lehet beskatulyázni, és nehezen nyílnak meg a futó pillantás számára. Némelyik melankolikus, mások humorosak, és körüllengi őket a rendszer kritikája, ami a hatalom birtokosainak elkerülte a figyelmét.

Az életműben csak csekély szerepet játszanak a tájkép- és építészeti felvételek, és a korai divatfotóinak ő maga sem tulajdonított nagy jelentőséget, ezért ezek sem a kiállításon, sem a különféle kiadványokban nem kaptak helyet. A világ, akár egy utcajelenetben, a mezőgazdasági vagy ipari munkában, a szabadidős szórakozásban, a nyaralásban vagy a társadalmi és politikai eseményekben tükröződve, emberek nélkül nem volt számára elgondolható, és így nem is volt lefényképezhető. Mindeközben pedig az ismeretlen emberekhez ugyanolyan tisztelettel közeledett, mint a jól ismert személyiségekhez. „Elsősorban is az embereket fényképezte”, mondja Sylvia Böhmer.

Anne Kotzan