KIRÁLYI ÖLTÖZTETŐ BABÁK

„Akit szeretünk, annak képét is óhajtjuk bírni” – írta a Családi Kör című lap 1866 februárjában. E velős megállapítás, melynek igazságához kétség sem férhet, annak kapcsán látott napvilágot, hogy Erzsébet királyné fényképeiből tízezer példányt adtak el a fényképírók.

Az 1860-as évek a portré aranykora volt. A vizitkártya-készíttetés és gyűjtés lázas tevékenységgé, tömegek szükségletévé vált. A társadalom széles rétegei ajándékozták saját portréjukat és gyűjtötték híres emberek és ismeretségi körük tagjainak arcmását. Angliában John Mayallnak a királyi család tagjairól készített Royal Albuma lavinát indított el. A tizennégy darab vizitkártya rövid idő alatt több mint százezer példányban fogyott el, s az Albert herceg portréjából a halálát követő héten hetvenezer darabot vettek meg.

Minden polgári szalonban ott feküdt az asztalon a csinos, bőrbe, bársonyba kötött, díszes veretekkel ékes, dundi vizitkártya album. Míg az illem úgy kívánta meg, hogy a családi képek helye a család intim tereiben, a hálószobában vagy a háziasszony szobájában legyen,(1) a fotóalbum, ami nem csak a rokonok fotográfiáit tartalmazta, hanem a család társadalmi kötődéseinek, politikai nézeteinek, művészeti ízlésének lenyomataként a kor neves emberinek arcképeivel is bővelkedett, a társasélet színterén, a szalonban kapott helyet. Nézegetése, a képek gyűj-tése, cserélése kedvelt társasági elfoglaltság, elsősorban a női szociabilitás szerves része volt. Csorba Géza és Táncsics Eszter 1873–79 között keletkezett naplójában gyakran találkozunk a fényképpel való szórakozással kapcsolatos bejegyzésekkel: „Ebédeltünk, ezután szivarozás, általános kávézás, albumnézegetés (…) Néztem albumot, Vilma ígért arcképet. Az asztalon levő költőket is nézegettük.”(2)

A kor legnagyobb gyűjteményével állítólag Garibaldi rendelkezett, akinek kollekciója feltehetőleg inkább ajándékozás útján, mint a tulajdonos aktív közreműködésével gyarapodott; de hatalmas fényképgyűjteményt birtokolt a fotográfiát modellként is igen kedvelő Viktória királynő, aki több mint száz albumot állított össze, valamint Erzsébet császárné és királyné, aki 1866-os pesti tartózkodása emlékére is egy nagy albumot állított össze Borsos és Doctor fényképeiből Magyar úrhölgyek és urak címmel.(3)

Az 1860-as években az élet minden területét átszőtte a politika, s ez a fényképek forgalmazásában, gyűjtésében is megnyilvánult. A hatóságok tisztában voltak a képek s ezen belül a fénykép – mely saját jogán és sokszorosító eljárásként is szerepet játszott a forradalom szellemét ébren tartó képek terjesztésében – hatásával, közvéleményt formáló szerepével. Az 1850-es években rendszeresek voltak a házkutatások, elkobzások, a sajtó zaklatása „lázító tartalmú” képek rejtegetése, közlése miatt.(4) A Bach-rendszer bukásával ugyan lazult némiképp a szigorú ellenőrzés, de az évtized első felében „felsőbb utasításra” még tiltva volt minden, az 1848-as forradalom és szabadságharcra emlékeztető kép „látszekrényekben” való kiállítása.(5) „Garibaldi arcképeit, ha azok forgalomba önálló árucikként kerülnek, a rendőrség lefoglalja s az országból kiküldeni rendeli. Ha belföldi sajtó alá kerülnek, a sajtótörvény 22.§ kijelölt művekként tekintendők.”(6) Az évtized közepén bekövetkező politikai enyhülés hatására azonban e képek már nagy mennyiségben terjedtek.

A kor fényképalbumaiban a politikai helyzet hű tükreként a családi portrék mellett elsősorban a magyar nemzeti identitást megtestesítő, ikonikus személyek, költők, írók, színészek, a tizenhárom aradi vértanú és népszerű politikusok, mint Deák Ferenc és a 67-es kormány tagjainak arcképei kaptak helyet eredeti fotográfia vagy litográfia-reprodukció formájában. Egy-egy évforduló, jelentős esemény vagy politikai fordulat megnövelte az arcképek iránti keresletet, a fényképek forgalmát. Így számolt be az Andrássy-kormány megalakulása által keltett arcképvásárlási lázról a Nefelejts: „A magyar minisztérium tagjainak arcképcsoportozatával találkozik most az ember úton-útfélen, a kirakatokban, ven-déglőkben, az utcasarkokon álló hordároknál, vásári ponyvasátorokban, szóval mindenfelé láthatjuk az új miniszterek arcképeinek egy vagy más – néha nagyon is gyarló – kiadását kőrajzban, fametszet-vagy fényképekben. Mindenki igyekszik a második magyar minisztérium arcképcsoportozatával díszíteni falát.”(7)

A kiegyezés előszeleként foghatjuk fel a királyi család fotográfiái iránti érdeklődés és vásárlói igény megszületését. Ekkor jelentek meg nagyobb szám-ban a Ferenc Józsefet és családját ábrázoló felvételek a fényképek forgalmazásával foglalkozó üzletekben, bár valószínű, hogy Ludwig Angerer Ferenc Józsefről 1863-ban készült sorozata és Erzsébet-képeit már korábban is lehetett kapni. A királyi család tagjai közül Erzsébet királyné volt a fotográfiát gyűjtők érdeklődésének legnépszerűbb tárgya. Bájos alakjában egyszerre testesülhetett meg a nemzet és a dinasztia iránti hűség.

Az 1865–66-os év politikai változásai megnövelték a közönség aktuális eseményekhez kapcsolódó képek iránti igényét, és megtermékenyítően hatottak a fotográfusok és rajzolók vállalkozó kedvére és fantáziájára, ami majd az 1867. évi koronázási események megörökítésében csúcsosodott ki, egyedülállóan gazdag emlékanyagot hagyva az utókorra mind a kiemelkedő esemény, mind a képalkotás változatos módjainak tanulmányozására.

Jelen ismereteink szerint ekkor született a magyar fotótörténetben az első eseményt ábrázoló fotográfia és az első „hamisítás”.

Az eseményképet Alkér Ede(8) kamerája rögzítette a Várhegyről (talán a Dísz téri lakása ablakából), és a városligeti gazdasági kiállítás megtekintésére háromnapos látogatásra Pest-Budára érkezett uralkodópár tiszteletére 1865. június 6-án rendezett regattát ábrázolja.(9) A látványos dunai versenyt, melyen az arisztokrata versenyzők által irányított csónakon kívül molnárok és révészek hajói is részt vettek, Széchenyi Ödön gróf rendezte. A képen az aprócska csónakok mellett a folyó közepén gőzhajók horgonyoznak. Egyikükön, a Rudolf koronaherceg nevét viselőn építettek páholyt a király számára. A felvétel nem csak a csónakversenyre emlékeztet, de megőrizte számunkra a városiasságát észak felé terjesztő pesti part látványát is. Nehéz lenne megmondani, hogy Alkér Edét csak a mindenki által festőinek tartott látvány ragadta-e meg, vagy a király itt-tartózkodásának akart-e emléket állítani. A kép elkészültéről nem tudósítottak a lapok, mint ahogy akkoriban a jelentős fotográfiák megszületésekor gyakorta tették.

Alkér képe azonban bizonyára nem volt olyan keresett, mint azok a litográfiák, melyeket egy még szerencsésebb történelmi pillanatban, az alkotmányosság visszaállításának reményével ke-csegtető 1865. évi országgyűlés megnyitása után terjesztettek. Témájuk az országgyűlés 1865. december 14-i megnyitása és a királyi pár 1866. január 29-i bevonulása volt. E képek azért fontosak a magyar fotográfia története szempontjából, mert példázzák, hogy Magyarországon is elterjedt a gyakorlat, hogy többalakos, eseményeket megörökítő litográfiáknál fotográfiát használtak az arcmások előképéül.(10) Portrék már régóta jelentek meg a fénykép segítségének igénybe vételével a sajtóban és önálló lapokként is. A fotográfia nemzetközi történetében pedig már a dagerrotípia korából ismert ez a módszer. Az 1840-es évek legnagyobb montázsát Sir David Brewster készítette. David Octavius Hill 1843-ban megbízást kapott, hogy a Skót Szabad Egyház megalakulásának emlékére a 457 alapítót megfesse. Sir David Brewster egyénenként lefényképezte a tagokat, fotomontázzsá rendezte őket, s Hill annak alapján festette meg The Signing of the Deed of Demission című képét.(11) Magyarországon azonban a legkorábbi többalakos litográfia, mely bizonyíthatóan ily módon készült, 1860-ban jelent meg,(12) s 1865-ig nem találkozunk újabb példával.

Az országgyűlés megnyitását ábrázoló litográfiák azt a jelenetet mutatják be, amikor a király a palota tróntermében felolvassa a „kiegyenlítés nagy mű-vében”(13) reménykedő trónbeszédét a felsőtábla és a képviselőház tagjai előtt. A történelmi jelenetet, mely Ausztria számára is nagy jelentőséggel bírt, osztrák és magyar kiadók is megjelentették.

Vinzenz Katzler Bécsben kiadott litográfiáján,(14) mely vizitkártya-reprodukció formájában is kapható volt,(15) és Franz Kollarznak a Magyarország és a Nagyvilág számára készített műlap-ján(16) az arcmások fotográfiák, Simonyi 1861-es fotográfiáinak felhasználásával születtek.

Bár Katzler valószínűleg készített skicceket az eseményen, a képe alatt olvasható „természet után” felirat mégis a fénykép biztosította természethűségre utalhat. „Természet után fényképezett és kiváló művészek által kőre rajzolt” műlapot kínált olvasóinak a Nefelejts is.(17)

A királyi bevonulásról készült litográfián még szembetűnőbb az arcok fotografikus eredete.(18) Annál nyilvánvalóbb a fénykép jelenléte, mert ez esetben rendelkezésünkre áll – szintén lito-gráfiai lap formájában – a fényképek nélküli változat is.(19) Mindkét kép Danieletto és Politzer nyomdájában készült, s a litográfus is mindkét esetben Blumberg Alajos volt. Mosolyogtató különbség a kép két változata között, hogy az utóbbin már felültették a bakra a hajtót, míg az eredeti változaton az uralkodó pár hintója magától, kocsis nélkül ment. A kocsi előtt léptető délceg pesti és budai bandérium mögül eltűnt a két „lóhátas lakáj,” s helyükön egy integető, magyar ruhás figurát találunk, jelezve, hogy „egész útjokban úgy hullott az »éljen«, mint a nyári fellegekből a záporeső.”(20) A Dunán úszó gőzhajók is virágfüzéreket tartó puttókká változtak. A mű igen kelendő lehetett, mert 1866 áprilisában a fényképekkel dúsított változat kiadója, Holbesz József tiltakozott „az ellen, hogy őfelségek bevonulását ábrázoló nagy kőrajzát egy magas szőke fiatalember (Sar-kadi József) a vidéken – tudta és beleegyezése nélkül – felcsigázott áron árulja. Csalónak nevezi őt és űzőbe vételét kéri.”(21)

A január 29-i bevonulásról két fotográfia is készült. A Fővárosi Lapok január 30-án arról tudósított, hogy „Borsos és Doctor legfelsőbb helyről lettek utasítva, hogy Őfölségeik tegnapi bevonulását lefényképezzék.”(22) Ez volt az első alkalom, hogy magyar fotográfus hivatalos felkérést kapott egy fontos esemény meg-örökítésére.

A felvételekről valószínűleg Heinrich Ede(23) két vízfestményét nézve szerezhetünk benyomást, közgyűjteményben nem találhatók meg. A művész akvarellekben örökítette meg a Lánchídról lehajtó és az Albrecht (ma: Hunyadi János) úton haladó királyi hintót és annak kíséretét. Képeinek építészeti háttere erősen fotografikus hatást mutat, s mivel az 1867. évi koronázási kardvágást ábrázoló akvarellje egyértelműen Borsos és Doctor felvételének felhasználásával ké-szült,(24) feltételezhetjük, hogy képeinek fényképszerűsége ezúttal is nekik köszönhető. A két mester minden bizonnyal ekkor is úgy dolgozott, mint 1867-ben: két helyen, egyikük a Lánchídfőnél, másikuk az Albrecht út látványos kanyarulatában állította fel kameráját. Heinrich képei az Erzsébet Királyné Emlékmúzeumból kerültek a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokába, s abból az albumból származnak, melyet Buda városa ajándékozott a királynénak a „legfelsőbb utazás” emlé-kére.(25)

A bevonulást megörökítő metszeteken a királynét magyar kalpagban és fekete atillában látjuk. Erzsébet 1866-os év eleji pest-budai tartózkodása a magyarok iránt érzett rokonszenve demonstrációjának jegyében telt, ami mind ékes magyar nyelven előadott megszólalásaiban, mind öltözködésében megnyilvánult.

Az 1860-as évtized a magyar viselet reformkor utáni reneszánszának kora.(26) Az 1859-ben, Kazinczy Ferenc születésének századik évfordulójára rendezett ünnepségek után előkerültek a régi magyar ruhák a láda- fiából, s a szabókat elárasztották a megrendelések. Különösen a szatmári ünnepség után élénkült meg a dolmányok és menték iránti érdeklődés, mely arról volt nevezetes, hogy az ünnepélyen résztvevők elhatározták, ezután magyar ruhában fognak járni.(27) A Képes Ujság a következő héten már arról számolt be, hogy „a magyar szabók és csizmadiák nem győzik a mun-kát,”(28) s 1860 elején az Iparosok Lapja már elégedetten állapította meg, hogy „a magyar divat csak némely ruhaművészek jám-bor óhajtása volt, most már nem csak népszerű, hanem általános viseletté vált.”(29)

A lelkesedés azonban, különösen a hölgyek körében, akik „vigyázó szemüket” azért az európai, különösen a párizsi és bécsi divattermeken tartották, korántsem égett állandóan azonos hőfokon; jóllehet, a divat szempontjából Pest a kontinens egyik mérvadó városának számított, s magyaros öltözékekre rendszeresen érkeztek megrendelések Európa főúri köreiből. A Monaszterly és Kuzmik cég 1861–66 között 152 magyar öltönyt exportált, többek között Metternich hercegnének Párizsba, Sutherland hercegnének Londonba,(30) s még Garibaldi is rendelt egy magyar szűrt Jámbor Endrénél.(31)

A nők elszántsága hullámzó volt, s már 1861 végén küldött a Vasárnapi Ujság megrovást „a hölgyeknek a nem magyar ruha miatt”.(32) Az Ország Tükre cikkírója 1863-ban attól tartott, hogy bár az Illustrated London News egyik divatképe magyar női viseletet, sujtásos és mentét és szoknyát ábrázol, ez „Pesten – fájdalom – maholnap kimegy a divatból.”(33)

Az 1865. év különösen hangos volt a hölgyeknek szóló szemrehányásoktól. A Vasárnapi Ujság abban reménykedett, hogy ünnepélyes alkalmakra tán újra divatba jön a magyar női viselet: „Különös lesz, ha külföldi nők hozzák be közénk – írta – s nem fognak-e elcsodálkozni – teszi fel a kérdést –, ha a magyar nőket perzsa shawlokban látják mente helyett.”(34) Bár a Hortobágy az év végén arról tudósított, hogy „a debreceni hölgyek a magyar viselet már-már elfeledett ügyét fölkarolják,”(35) a főként fővárosi híreket közlő Családi Kör megállapítása szerint azonban „a nemzeti viselet az idei farsangon ismét csak mostoha gyermekül tekintetik.”(36)

Ilyen körülmények között érthető, ha a lapok rendszeresen beszámoltak arról, ha Erzsébet magyar ruhát rendelt(37) és különös érdeklődés kísérte az 1866. év elejére várt látogatáson viselt ruhatáráról szóló híreket. Természetesen a közönség szerette volna a nagy népszerűségnek örvendő királynét nemzeti ruhái-ban látni. Erzsébet azonban nem túl gyakran fényképezke-dett (igaz, akkor általában több állásban is levétette magát). Rabending híres, 1866 végi koronázási öltözetű sorozatán kívül nem ismerünk róla magyar ruhás fényképet. Egy újsághír tanúsága szerint ugyan 1866 februárjában Schrecker Ignácnak „szerencséje volt Császárné őfelségét a budai várpalotában lefényképezhetni,”(38) ez a felvétel azonban nem ismert. Ezért más megoldásra kényszerültek a magyar fotográfusok és a fényképek segítségéhez már hozzászokott litográfusok és fametszők. A meglévő fényképeket a retus és az olló segítségével öltöztették magyar ruhába.(39)

Az öltöztetéshez Ludwig An-gerer két fotográfiáját használták a képalkotók. Mindkettő évekkel korábban készült, az egyik 1860-ban,(40) a másik 1864-ben.(41)

Erzsébet már 1866. január 8-án elbűvölte az őt születésnapja alkalmából (december 24.) Bécs-ben köszöntő országgyűlési követséget. Ekkor fehér selyemöltönyt viselt, magyaros, fehér csipkés köténnyel, gyémántokkal díszített fekete vállat, csipkés főkötőt és gyémántkoronát. A fehér selyemruhát smaragdok és rubintok díszítették.(42) Más alkalommal is magyar nemzeti színeket viselő öltözetben jelent meg. A februárban a tiszteletükre a Vigadóban tartott polgári bálon zöld levelekkel és piros rózsákkal díszített fehér selyemruhával bűvölte el az összegyűlteket, s a hatást csak fokozta, hogy híresen dús haját „ősmagyarosan”, gyöngyökkel fonta körül. Magyar menyecskének öltözött a Nemzeti Színház egyik díszelőadására, egy másikon pedig „fehér selyemruhában, magyaros dudoros ujjakkal, gyémántkapcsú fekete derékkal, fején pártaszerű diadémmal” volt látható.(43)

Az Erzsébet-ikonográfiából(44) jól ismert fekete-fehér összeállítás már ekkor többször visszatért a királynét ábrázoló képeken. A későbbi koronázási ruhához hasonló, fehér aljból, fekete magyar vállból álló öltözetben látható Franz Kollarznak az országgyűlési küldöttség budavári fogadását ábrázoló(45) litográfiáján és Rusz Károly fametszetű portréján.(46) Utóbbin a metsző Angerer 1860-as fényképét hasz-nálta előképül, amit koronával és fátyollal egészített ki, és a dúsan csipkézett, valószínűleg fehér öltözetre sötét, magyaros zsinórozást imitáló gyöngysorral díszített vállat adott. Nem változtatott azonban az eredeti képen látható, magasan záródó csipkés nyakon, ami akkor magyar vállhoz szokatlan párosítás volt.(47)

A divatlapok már hetekkel a királyi pár megérkezése előtt foglalkoztak a királyné öltözetével. A Nefelejts már 1865 decemberében, a Pesti Hölgy Divatlap pedig januári első szá-mában(48) beszámolt egy készülő, pompás téli atilláról. A finom fekete bársony, egyszerűen zsinórozott, nyest prémmel díszített Kazinczy bundát (téli atillát) Alter és Kiss Váci utcai divatcsarnokában varrták, s a prémet a Kígyó utcai Geyer szűcsmester készítette hozzá. „Sokat beszélnek róla az illető helyeken, de senkinek se mutatják, mivel e remek kézművesi munka – legfelsőbb megrendelésre – császárnő őfelsége bevonulására készül”, írta a Nefelejts.(49) A Családi Kör azonban már a bevonulás előtt, két januári divatmellékletében be is mutatta a nevezetes ruhadarabot.(50) A második szám egy újabb, a királyné megrendelésére készített ruhadarabot hozott műmellékletként: vörös hosszú bársonymentét, „igazi aranyzsinórokkal és gombokkal,” körben és az ujjakon nyusztprém díszítéssel.(51) A királyi hintó vonulását megörökítő képeken, így Blumberg mindkét litográfiáján és Heinrich Ede Albrecht utat ábrázoló akvarelljén is a fekete atilla látható Erzsébeten.

A kíváncsi hölgyek fotográfián is megcsodálhatták a királynét mindkét, divatképként is napvilágot látott ruhadarabban. Erzsébet Angerer 1864-es fényképén látható alakját az ecset segítségével a fenti ruhákba öltöztette a pesti fényképész, Zograf Ignác,(52) akinek bélyegzője megtalálható az aranyzsinórozású mentét viselő királynét ábrázoló kép verzóján.(53) Valószínű, hogy a másik felvétel is az ő műtermében készült.(54) Ez utóbbi a kézelőt, kis csipkés gallért és a nyakba kötött bársonyszalagot is megőrizte az eredeti ruhából. A két képen látható atilla és mente valóban igen hasonlít, de nem egyezik meg a divatképeken láthatókkal, feltehetőleg a fotográfus még azok megjelenése előtt nyúlt az ecsethez.

Tökéletesen illúziókeltő és drasztikus megoldást választott az a fotográfus, aki Angerer fenti képét egy ismeretlen, magyar ruhát viselő nőalak testére helyezte. A szinte tökéletes illesztés és retusálás következtében a felszínes szemlélő valódi fényképnek hiheti a képet. A fotográfia történetében nem egyedülálló ez az eljárás. Mikor 1865-ben megölték Lincoln elnököt, óriási lett a kereslet az őt ábrázoló képekre, s a fényképészek igyekeztek minden módon kielégíteni a közönség igényét. Egy ismeretlen fényképész Matthew Bra-dy Lincoln-portréját a déli államférfi, John Calhoun testével kom-binálta, mások Alexander Hamil-ton és Martin van Buren testét használták fel. (55)

A magyar fotótörténetben (jelenleg úgy tűnik) csak Erzsébet királyné esetében alkalmazott, egyedülálló eljárással több beállításban készült felvétel. Létezhetett egy olyan változat, melyen az előző képen látható nőalakra Angerer másik, 1864-es portréja került. Ennek alapján rajzolták kőre a királynét ahhoz a litográfiához, amely 1865. december 3-án jelent meg a Magyarország és a Nagyvilágban, így az előző kép keletkezési idejét is 1865-re tehetjük.(56) Ez a metszet az alapja a fényképész személyét illető találgatásnak is: a néhány számmal korábban megjelent tudósítás szerint arcképeiknek legnagyobb része „Schrecker kitűnő fényképész képei után” jelentek meg. Schrecker máskor is kísérletet tett a kollázs-technikával. Ismert egy jelzésével ellátott egy vizitkártya a koronázási kardvágást végző királyról, melyen az arc Angerer egyik Ferenc József portréjából származik.(57)

Az ismeretlen nőalak és Erzsébet arcának kombinációjával készült kép egy másik változatát láthatjuk azon az ismeretlen fényképész által készített litográfia-reprodukción, amely a budai királyi palota kertjében sétáló királyi családot örökíti meg. Rudolf főherceg Angerer fényképéből kölcsönzött figuráját szükség szerint kissé átalakította a litográfus: asztalon könyöklő kezét a háta mögé rejtette, s az öltözet teljessége kedvéért a süveget az eredetileg lovaglópálcát tartó kezébe helyezte. A felvétel egy önálló, vizitkártyaként árusított példányán a süveget utólag, retusálással „helyezték” az asztalra. Talán ez az a fotográfia, amiről a Pesti Hölgy Divatlap tudósított: „Kilian kirakatában pár nap óta a trónörökös – Rudolf főherceg – fényképe is látható, egészen magyar viseletben.”(58) Gizella főhercegnőről is készültek ekkortájt Angerer műtermében magyar ruhás fel-vételek(59) több állásban, az ő alakját is valószínűleg ezek egyikéről kölcsönözték.

Ferenc József az 1866-os vizit idején, magyarságát hangsúlyozandó, kizárólag magyar huszártábornoki vagy huszárezredesi egyenruhában jelent meg a nyilvánosság előtt. Ebben az öltözetben azonban csak 1868 végén állt Schrecker Ignác kamerája elé,(60) az ezt megelőző magyar ruhás képei szintén manipulációk eredményei. Egy egész alakos(61) és egy, a királyt térd fölött mutató vizitkártya-felvétel(62) ismert ebből az időből. Mindkettő eredetije Angerer 1863 körül készített sorozatának egyik darabja. Az egész alakos kép hátterében még a bécsi műterem berendezéséhez tartozó asztal is felismerhető. A térdkép talán Zográf Ignác műterméből került ki, mert számos hasonlóságot mutat Erzsébet átfestett portréival. Ferenc József mindkét képén átfestették az uralkodón eredetileg látható osztrák uniformist zsinórdíszes magyar egyen-ruhára. A képek gondos készítői még az idő múlására is gondoltak: Ferenc József legendás pofaszakállának hosszát is korrigálták. A szükség megkívánta apróbb változtatásokkal ugyanez az Angerer-fénykép látható a királyi palota kertjében sétáló családot megörökítő képen is. Szinte lehetetlen annak eldöntése, hogy a két kompilált kép az 1865. évi vagy az 1866. januári látogatások emlékére készült-e. A sajtóban megjelent és emléklapként árusított metszetek szinte mindegyikének(63) Angerer már említett portréja volt az előkép s az uniformis és a hozzá viselt rendjelek is változatlanok.

A várkertben tett séta rendes elfoglaltsága volt a királyi családnak, „ha honn vannak.”(64) A békés családi sétát ábrázoló kis vizitkártya nem csak a hírességek, így az uralkodó család magánélete iránt már akkor is élénk érdeklődés kielégítését szolgálta. Ilyen jellegű képek az osztrák emlékanyagban is megtalálhatók, és egy kivételével mind hasonló technikával készültek.(65) A császári családról ugyanis csak Ludwig Angerernek sikerült csoportképet készítenie Erzsébet részvételével 1860-ban.(66) Nem véletlenül tüntette fel a fotográfus büszkén a felvételen: Nach dem Leben Photographiert von L. Angerer.

A magyar öltözetek és a budai királyi palota mint háttér a királyi család magyarságát voltak hivatva hangsúlyozni, s annak az örömnek is lenyomatai, mely Ferenc József és családja budai tartózkodását kísérte. A magyar király palotájának lakatlansága állandó szimbóluma volt a nemzet elárvultságának, nagyhatalmi ambíciói kudarcra ítéltségének, s magyarázata a főváros társadalmi életében tapasztalt renyheségnek. Így írt lelkesült hangon a Vasárnapi Ujság: „Mi hosszú idők óta csak forró vágyak, de gyenge remények tárgya volt, most egy időre kedves valósággá változott. Királyainknak régi városában újra fejedelmi fény ragyog s a budai királyi udvar körül mindazon elemek csoportosodnak, melyek az európai nagyhatalmasságok udvari környezetét szokták képezni. Az összes követségek, melyek a fejedelmi udvarnál hitelesítve vannak, egy-egy képviselőt küldtek le Budára (…) szóval megértük, hogy e pillanatban Budapest a birodalom központja.”(67)

A királyi családot ábrázoló manipulált képek hamisítványok. Megváltoztatják a képek jelentését s egy, a közönség által megkívánt olvasatot biztosítanak számukra. Nincs tudomásunk arról, hogy a királyi pár képeivel való magyar ruhás manipulációk „felsőbb utasításra” történtek volna, sokkal inkább a közönségigény jó érzékkel való felismeréséről és kielégítéséről beszélhetünk. Ha ebből a szemszögből, a kortársak szemüvegén át nézünk rájuk, forrássá válhatnak a történész kezében. Az 1866-os királylátogatás képeiben a nemzeti érzés és a királyhűség összeegyeztethetősége iránti vágy, az idegen, a nemzet forradalmát vérbe fojtó dinasztia magyarrá fogadásának szándéka nyilvánul meg. Annak a nehezen összeilleszthető jellemvonásokból álló nemzeti önképnek a vizuális lenyomatai, melyet egy kortárs így fogalmazott meg: a magyar nem-zet „dinasztikus ragaszkodása, hűsége, határt nem ismerő áldozat- és feláldozási készsége a legerősebb hazaszeretettel s legmelegebb alkotmányos érzülettel párosul.”(68) A képek által közvetített információ megfelel a valóságnak: mint láttuk, Erzsébet ruhái nagyon hasonlítanak a divatrajzokon bemutatottakra, s a várkertbeli séta valóban a királyi család kedves elfoglaltsága volt. E képek tehát olyan vizuális információ közvetítésére vállalkoztak, melyet közvetlen fotográfiai úton nem szerezhettek be.

A magyar fotográfia történetében ezek a manipulált fényképek az új képrögzítési mód médiummá, közvéleményt formáló tényező válásának tanúi. A magyar ruha divatja 1859-ben a nemzeti demonstráció jegyében született. Annak felismerése, hogy ez a divat milyen hatással van a nemzeti öntudatra, hivatalos propagandaként is jó eszközzé tette a fotográfiát, s az azt már idő- és munkakímélő segítségként egyre gyakrabban alkalmazó ábrázoló művészetet a hatalom számára. Az öltözet, a magyar ruha kiváló közvetítője volt a nemzeti önreprezentációnak egy olyan környezetben, melyben a következő hír látott napvilágot: „A mostani pesti vásáron – élcelődik az Üstökös – igen jó üzletet csinált egy olasz képárus, ki a híd táján szent képeket szokott árulni, egy sajátos képpel, melyen a boldogságos Szűz magyar mentében és magyar felöltőben volt festve, mellette Szent József tollas kalpaggal, panyóka-dolmányban és sarkantyús csizmában”(69)

Tomsics Emőke

(1) Divatvilág, 1867. május 23. 220. o.

(2) Táncsics Eszter és Csorba Géza naplója. Szerk.: Buza Péter. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1994. 151. o., 176. o.

(3) Magyar Néplap, 1866. 14. szám, 141. o.

(4) A témával kapcsolatban lásd: Gerszi Teréz: A magyar kőrajzolás története a XIX. században. Budapest, Akadémiai Kiadó 1960. 85–86. o.

(5) Nefelejts, 1862. 2. szám 22. o.

(6) Nővilág, 1860. 37. szám 589. o.

A Magyarországon 1854-ben hatályba lépett 1852. évi birodalmi sajtórendtartás kis módosításokkal a kiegyezésig érvényben maradt. 22. §-a fogalmazta meg a „megintési rendszert”, ami azt jelentette, hogy ha valamely lapot az uralkodó, a birodalom egysége, a vallás, az erkölcsök támadása miatt kétszer megintettek, harmadszor az adott terület helytartója három hónapig terjedő időre betilthatta. Ennél hosszabb vagy végleges betiltásról a minisztertanács döntött. (Kókay György–Buzinkay Géza–Murányi Gábor: A magyar sajtó története. Budapest, 2001. Sajtóház Kiadó, 116. o.)

(7) Nefelejts, 1867. 9. szám 109. o.

(8) Alkér Ede (? – Buda, 1870.) festő és fotográfus. Fényképészeti üvegcsarnoka az 1850-es, 60-as években működött a budai Dísz tér 2. szám alatt. Nevéhez fűződnek a főváros legrégibb panorámaképei.

(9) BTM Kiscelli Múzeuma leltári szám: 1449–14

(10) A fénykép és grafika kombinálásával készült képekre vonatkozóan lásd: Tomsics Emőke: The Authenticity of the Artist and the Accuracy of Information. Mutual Influences of Creative Art and Photography in Event Representation in Hungary in the 1860s. In: Jubelee-30 Years ESHPh Congress of Photography in Vienna. Ed.: Anna Auer, Uwe Schögl 140–150. o.

(11) Brugioni, Dino A.: Photo Fakery. The History and Techniques of Photographic Deception and Manipulation. Brassey`s, Dulles, Virginia, 1999. 35. o.

(12) A litográfia a horvátországi szűkölködők javára rendezett arisztokrata jótékonysági előadás egyik élőképét, Zrínyi esküjét ábrázolja. A rajta látható arcképeket Vízkelety Béla Simonyi Antal portréinak felhasználásával készítette. Lásd: Tomsics Emőke: Fotográfiák a hon oltárán. Jótékonyság és fotográfia az 1860-as években. Fotóművészet, 2007. 4. szám, 120–131. o.

(13) Királyi szózat. Vasárnapi Ujság, 1865. 51. szám, 645. o.

(14) Vinzenz Katzler: Az 1865-i országgyűlés megnyitása 1865. december 14. MNM Tkcs leltári szám: 4883/a

A litográfián azonosítható Simonyi országgyűlési albumából pl. Nyáry Pál (MNM TF lelt. szám: 6173/ 1957), Jókai Mór (MNM TF lelt. szám: 6103/ 1957), Szentiványi Károly (MNM TF lelt. szám: 6235/ 1957)

(15) BTM Kiscelli Múzeuma lelt. szám: 27. 481/ 17

(16) MNM Tkcs lelt. szám: 4790. A litográfián látható arcképek közül Simonyi albumából azonosítható pl. Széchenyi Béla gróf (MNM TF lelt. szám: 6228/1957), Andrássy Gyula 5989/1957) és Lónyay Menyhért (MNM TF lelt. szám: 6142/ 1975).

(17) Nefelejts, 1865. 52. szám, hátlap

(18) Blumberg Alajos: Ferenc József Apostoli Király s Neje Erzsébet Királyné Ő Felségeik ünnepélyes bevonulása Magyarhon fővárosába 1866-dik évi január hó 29-én.

A kép felirata: „Felséges Úr és Apostoli Király! Érted minden honfi karja készen áll. Női erények méltán hódolatra vonzó Gyöngye Felséges Királyné! Feletted, Felséges Férjed és édes anyai Szíved drága kincsei felett az egek áldást osztó Ura kiapadhatatlan kegyeit sugároztassa!” MNM Tkcs lelt. szám (fényképes arcmásokkal): 53. 1083

(19) Blumberg Lajos: Első Ferenc József dicsőséges királyunk neje Erzsébet királynénk őfelségeink ünnepélyes bevonulása Pesten 1866. Januárius 29-ikén. MNM Tkcs lelt. szám: 1262

(20) A király és a királyné Pesten. Képes Ujság, 1866. 10. szám 318. o.

(21) Pesti Hölgy Divatlap, 1866. 8. szám, 110. o.

(22) Fővárosi Lapok, 1866. január 30. 91. o., Magyarország és a Nagyvilág, 1866. 5. szám, 78. o.

(23) Heinrich Ede (Pest, 1818–Milánó, 1885). Bécsben és rövid ideig Rómában tanult. 1852-től Bécsben és Pesten dolgozott. Miksa főherceg megbízásából képeket festett a Miramare kastély számára. 1863-ban festészeti iskolát nyitott Pesten. Az ötvenes évek átlagos bécsi stílusát képviselte.

(24) A Borsos és Doctor cég a koronázáson a Duna Gőzhajózási Társaság egyik árufelvevő épületének tetején felállított sátorból fényképezte a kardvágást. Egyik képük Pataki József albumában kollázs-reprodukció formájában maradt ránk. (Koronázási emléklapok az 1867-iki nemzeti alkotmányos örömünnep megörökítésére. Szerk.: Török Sándor. Tervezte és kiadta: Pataki József az Első Magyar Általános Műintézet tulajdonosa. Pest, 1867 júniusban)

Borsos és Doctor koronázási képeiről részletesen lásd: Tomsics Emőke: Egy koronázás képei. A Magyar Nemzeti Múzeum 1867. évi koronázási fényképeinek katalógusa. In Folia Historica. Megjelenés alatt.

(25) Báró Szalay Imre: Az Erzsébet Királyné Emlékmúzeum. Budapest, Stephaneum Nyomda Rt. 1913. 122. 125. tétel. Az albumról, mely két képet tartalmazott a királyi pár bevonulásáról, Buda képviselő-testülete készíttette és júniusban meg lehetett tekinteni a polgármesteri hivatalban. (Magyar Néplap, 1866. 8. szám, 88. o. és 29. szám, 283. o.)

(26) A magyar viseletről lásd: Tompos Lilla: A díszmagyar. A magyar díszöltözet története. Magyar Mercurius, Budapest 2005.

(27) Képes Ujság, 1859. 20. szám, 238. o.

(28) Képes Ujság, 1859. 21. szám, 250. o.

(29) Iparosok Lapja, 1860. 1. szám, 4. o.

(30) Fővárosi Lapok, 1866. 7. szám, 24. o.

(31) Vasárnapi Ujság, 1861. 46. szám, 557. o.

(32) Vasárnapi Ujság, 1861. 5. 599. o.

(33) Az Ország Tükre, 1863. 24. szám, 288. o.

(34) Vasárnapi Ujság, 1865. 58. o. A párizsi és bécsi divattermekből elterjedt long-shawl nagyméretű, keleties motívumokból szőtt sál volt, amit a hölgyek mente helyett terítettek magukra. Lásd MNM TF lelt. szám: 74. 85

(35) Nefelejts, 1865. 47. szám. 470. o.

(36) Családi Kör, 1866. 5. szám, 118. o.

(37) Az Ország Tükre, 1863. 30. szám 360. o., Nefelejts, 1863. 31. szám 37. o., Nefelejts, 1866. 1. szám, 23. o., Pesti Hölgy Divatlap, 1866. 5. szám, 62. o.

(38) Fővárosi Lapok, 1866. március 2. 195. o.

(39) Erzsébet manipulált képeiről lásd: Gerda Mraz–Ulla Fischer-Westhauser: Elisabeth. Prinzessin in Bayern Kaiserin von Österreich Königin von Ungarn. Wunschbilder oder Die Kunst der Retouche. Verlag Christian Brandstätter, Bécs, 1998.

(40) MNM TF lelt. szám: 74. 308

(41) MNM TF lelt. szám: 82. 830. 1405/1952 (egész alakos változat)

(42) Vasárnapi Ujság, 1866. 2. szám, 19. o.

(43) Magyarország és a Nagyvilág, 1866. 10. szám, 158. o. Hazánk s a Külföld, 1866. 5. szám, 79. o.

(44) A királyi pár ikonográfiájáról lásd: Borovi Dániel: Habsburg reprezentáció Magyarországon a 19. század második felében. Szakdolgozat, ELTE BTK, Budapest 2006.

(45) Magyarország és a Nagyvilág, 1866. 10. szám 148. o.

(46) Vasárnapi Ujság, 1866. 6. szám, 61. o.

(47) A millenniumi ünnepségek idején volt előírás a magas záródású nyak a magyar vállakhoz. (Tompos: A díszmagyar 47. o.)

(48) Pesti Hölgy Divatlap, 1866. 1. szám, 14. o.

(49) Nefelejts, 1865. 53. szám, 543. o.

(50) Családi Kör, 1866. 1. szám, 46. o.

(51) Családi Kör, 1866. 2. szám, 71. o.

(52) Zograf Ignác (? – ?) fotográfus. Az 1860-as évek közepén a Kecskeméti, 1867-ben már a Tükör (ma: Tüköry) utcában volt műterme. Valószínűleg az 1860-as évek közepén társult a bécsi Heinrich Zinslerrel. Számos budapesti városképet adtak ki Pest-Ofner Ansichten Margarethen Insel, Budapest sorozatcímeken vizitkártya és kabinet formátumban.

(53) MNM TF lelt. szám: 82. 891

(54) MNM TF lelt. szám: 1934/ 1957

(55) Brugioni.: Photo Fakery. 33. o.

(56) Magyarország és a Nagyvilág, 1865. 10. szám, 149.o.

(57) MNM TF lelt. szám: 1939/1957

(58) Pesti Hölgy Divatlap, 1866. 6. szám, 74. o. MNM TF lelt. szám: 5904/ 1957

(59) MNM TF lelt. szám: 5903/1957 (Koronázási album)

(60) A képet Schrecker 1869. január 12-én magánkihallgatáson nyújtotta át a királynak. A nagyközönség Sárkány Váci utcai kirakatában tekinthette meg a „kitűnően sikerült arcképet.” (Vasárnapi Ujság, 1869. 3. szám, 37. o.) Nincs tudomásunk arról, hogy Schrecker máskor is lefényképezte volna az uralkodót, így ezek a felvételek minden bizonnyal azonosak az Österrechische Nazionalbibliothekban őrzött 39E és 39 Ea számú felvételekkel.

(61) BTM Kiscelli Múzeuma lelt. szám: 27. 481

(62) MNM TF lelt. szám: 82. 894

(63) Magyarország és a Nagyvilág 1865. 10. szám, 149. o., Vasárnapi Ujság, 1865. 23. szám, 293. o., Első Ferenc József, litográfia, Vereby Soma kiadása MNM Tkcs lelt. szám: 1262

(64) Magyarország és a Nagyvilág, 1866. 6. szám, 94.o.

(65) Mraz-Fisher-Westhauser 109. o.

(66) MNM TF leltári szám: 382/ 1957

(67) Ő felségeik Budapesten. Vasárnapi Ujság, 1866. 6. szám, 67. o.

(68) Balázs Sándor: A felséges pár. Magyarország és a Nagyvilág, 1865. 10. szám, 149. o.

(69) Nefelejts 1860. 12. szám, 142. o.

Rövidítések:

MNM TF – Magyar Nemzeti Múzeum Történeti

Fényképtár

MNM Tkcs – Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnok

BTM Kiscelli Múzeum – Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma