NEKEM ILYEN VOLT AZ ÉLETEM

– Azt olvasom az életrajzaidban, hogy Szatmárnémetiben születtél, 1945 nyarán. Kicsit bonyolult lehetett ott a helyzet akkoriban: már nem magyar, de még nem teljesen román.

– Szatmárnémeti akkor már Románia része volt, de véletlen, hogy éppen ott születtem, és csak néhány hónapos koromig laktunk ott. Az anyai nagyapám vámosként dolgozott, a nagyszüleim és édesanyám emiatt voltak a születésem idején pont Szatmárnémetiben, ahogy a vámhivatal ide-oda költözött a határmódosítás miatt. Édesapám októberben jött haza az amerikai fogságból, nem is látott engem, csak három hónapos koromban, ami elég furcsa lehetett neki. Az apám családja egyébként debreceni volt, a nagybátyja ott volt állomásfőnök, így apám el tudta intézni, hogy kapjunk két marhavagont, amivel hazaköltözhettünk, az egyik vagon oldalába fúrt egy lyukat a kályhacsőnek, hogy fűteni tudja a vagont, a másikban pedig a bútoraink voltak, így utaztunk vissza Debrecenbe.

– A volt amerikai foglyok később gyanús elemekké váltak. Édesapádat nem piszkálták?

– Nem, de a kommunista időszak hatással volt a családra. Nagyapám 45 után is megmaradt magas rangú vámtisztnek, de az ötvenes évek elején bélistázták, mert imádta a zenét, és bement egy katolikus templomba orgonahangversenyt hallgatni, vámtiszti egyenruhában. Csak a zene miatt ment oda – hiszen ő református volt, – mégis, pár nap alatt elvesztette az állását. Édesapám agrármérnök volt, főleg az öntözéssel, öntözőrendszerekkel foglalkozott, a bős–nagymarosi vízlépcső körüli viták idején egy újságcikkben kifejtette, hogy milyen káros hatásai lehetnek az építkezésnek.

– Meddig éltél Debrecenben?

– 1964-ig. Előbb a Kossuth Lajos Gyakorló Gimnáziumban tanultam, de matematikából rossz jegyeket kaptam, nem kedveltem a tanárt, viszont a szüleim nagyon szerették volna, hogy majd mérnöknek tanuljak tovább, ezért a második év után átmentem a Tóth Árpádba, ahol kitűnőre érettségiztem, és a Műegyetemre is első nekifutásra fölvettek. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi legyek. A televízió akkoriban, a hatvanas évek elején kezdett igazán elterjedni, és nagyon izgatott a kép és a hang kapcsolata; kitaláltam, hogy hangmérnök szeretnék lenni, ezért is volt fontos, hogy jó jegyeim legyenek matematikából és fizikából. Részt vettem az iskolarádió szerkesztésében, érdekelt a kommunikáció. Tizenöt éves voltam, amikor a Pajtás újság közölte pár cikkemet, és a gimnázium utolsó évében megjelent egy-két fotóm a Hajdú-Bihari Naplóban. Egy alkalommal Debrecenbe látogatott a Magyar Ifjúság szerkesztőségének jó néhány tagja, valami ankéton vettek részt, és ott megismerkedtem a fotóriporterükkel, Kotroczó Istvánnal. Két napot töltöttem velük, és ez alatt beleszerelmesedtem a fényképezésbe. Attól kezdve már nem érdekelt annyira a hangmérnökség. Tudni kell, hogy abban az időben hangmérnöknek lenni sokkal többet jelentett, mint ma. Például Lohr Ferenc zeneileg is rendkívül képzett volt, minden darabot le tudott játszani, én viszont, bár tanultam zongorázni, nem voltam zenei tehetség.

– A Kotroczó Istvánnal való találkozás előtt is fényképeztél?

– Megmondom őszintén, erre nem nagyon emlékszem. A gimnáziumban természetesen volt fotószakkör, és a városi KISZ-Bizottság laborjába is bejárogattam, pár házra volt az Arany János utcai lakásunktól, gyakran ott hívtam elő a filmeket. Már arra sem emlékszem, hogy a Naplóban milyen képeim jelentek meg. Az biztos, hogy Kotroczó többnyire lányokat fotózott – itt el kell mondanom, hogy a halála után, a Magyar Ifjúság költözése idején én mentettem meg az anyagát, és én vittem le Kecskemétre a múzeumba, amiből Kincses Károlyék kiállítást is rendeztek a Mai Manóban.

– 1964-ben az egyetem miatt költöztetek Budapestre?

– Egyrészt amiatt, másrészt mert édesapám Pesten, a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott, és csak hétvégékre tudott hazautazni. Eladtuk a debreceni házunkat, amiből Budán, a Mártírok útjánál vettünk egy öröklakást. A Budapestre kerülésemtől rendszeresen bejártam a Magyar Ifjúság szerkesztőségébe, a várossal is rajtuk keresztül ismerkedtem, mert rendszeresen elkísértem Kotroczót, boldogan cipeltem a táskáját és szaladtam le sörért. Vonzott a szerkesztőségi légkör, vonzott az újságírás, és vonzott a fotografálás is. Közben a Műegyetemen folyamatosan éreztem, hogy az nem nekem való, az első két évben csak elméletet tanultunk, és például Simonyi Károly – a szoftverfejlesztő és űrutazó Charles Simonyi papája – villamoságtan-könyve semmiképpen nem számított egyszerű olvasmánynak. Szép lassan kimaradtam az egyetemről, a szüleim természetesen el voltak keseredve, emiatt egy ideig tessék-lássék módjára próbálkoztam még, de hasztalan. El lehet képzelni, mit szóltak egy kispolgári családban ahhoz, hogy a legszívesebben egy olyan lenézett, szélhámos szakmát választanék, mint amilyen az újságírás. Rendszeresen írtam a Jövő Mérnöke című egyetemi lapba, de a Magyar Ifjúságba nem, egyébként oda fényképeket sem vittem, eszembe sem jutott, hogy nekem ott megjelenhetnének képeim. Nem úgy volt az akkoriban, hogy valaki kettőt kattint, és onnantól már ő a sztár.

– Gondoltam, bevittél néhány fotót megmutatni.

– Persze hogy bevittem, sőt náluk laboráltam, de az föl sem vetődött, hogy közölnék a képeimet. Akkoriban egyáltalán nem volt divat, hogy az újságok külsősöket foglalkoztassanak. A Magyar Ifjúságnak volt három fotóriportere, Ágoston István, Csuzi Zsuzsa és Kotroczó, és ők megcsináltak mindent, amire a lapnak szüksége volt. Magamban biztosan vágytam arra, hogy olyan riporter legyek, mint ők, de egyelőre kielégített, hogy a Jövő Mérnöke, az Egyetemi Élet vagy a Közgazdász az én fotóimmal volt tele.

– Milyen képek voltak ezek?

– Lányok a padon, lányok a fa előtt, lányok a fa mögött, nyilvánvalóan Kotroczó hatására. Nem azt mondom, hogy díjat kaptak volna a pályázatokon, de egyrészt soha nem pályáztam velük, másrészt a maguk nemében, a kompozíciót, a szerkesztést tekintve nem volt velük probléma.

– Mikor hagytad ott végleg a Műszaki Egyetemet?

– 1964-ben kezdtem, két és fél évet jártam, közben évet ismételtem, aztán egy évre átmentem a Kandó Kálmán Villamosipari Főiskolára, tehát 68-ig húztam el. Laphoz szerettem volna kerülni, ami a hatvanas években nem ment könnyen, pláne egy olyan ember számára tűnt reménytelennek, akinek sem rokona, sem közeli ismerőse nem volt a szakmában. Kevés újság és kevés újságíró státusz volt, a helyeket hosszú időkre bebetonozták. Itt el kell mondanom, hogy nekem katonaadót kellett volna fizetnem. Nem tudom, hallottál-e arról, hogy akit valamilyen okból nem vittek el katonának, annak a fizetése tizenvalahány százalékát levonták, három éven keresztül. Én fiatalkori magas vérnyomásban szenvedtem, katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánítottak, de úgy nézett ki, hogy mivel nem rendelkeztem állandó jövedelemmel, és nem tudtam a katonai adót fizetni, mégis be fognak hívni. A Jövő Mérnöke szerkesztőségi titkárnőjének a férje a Pannónia Szőrmeipari Vállalat főkönyvelője volt, és elintézte, hogy fölvegyenek oda könyvelőnek. Úgyhogy a kék köpenyemben, ami még az iskolai politechnikai óráról maradt, szépen jelentkeztem a személyzetisnél, kaptam egy kihegyezett ceruzát mint fő munkaeszközt, beültettek egy csomó idős hölgy kolléga közé, és rettentő rosszul éreztem magam. Az első nap azt a feladatot kaptam, hogy ellenőrizzem az addigi könyvelést, ezzel elleszek egy darabig. De föléledt bennem a matematikai ösztön, és egyetlen nap alatt leellenőriztem az egész osztály egyhavi munkáját, és attól kezdve az volt a gond, hogyan tudjanak új feladatot adni. Három hónap után eljöttem, hiába győzködtek, hogy kár lenne egy ilyen biztos állást föladni.

Egy társasággal állandóan a Blaha Lujza téri sajtószékházban, a Népszabadság földszinti klubjában üldögéltem, akkoriban még szeszes italt is lehetett fogyasztani, ezt később leállították, ott töltöttem a szabadidőm legnagyobb részét. Egy beszélgetés közben Suha György, a Pest Megyei Hírlap főszerkesztője odafordult hozzám, és megkérdezte, hogy mivel foglalkozom. Én már két éve üldögéltem ott rendszeresen, valamiért most jutott eszébe, hogy megkérdezzen. Mondtam, hogy fényképezek. Suha elmondta, hogy az egyik női fotósuk hamarosan szülni fog, gyorsan helyettest kellene találnia, tudnék-e mutatni pár képet. Másnap néhány fotóval bementem a szerkesztőségbe, és rögtön fölvettek. A mi szerkesztőségünk a Somogyi Béla utca 6. szám alatt, a második emeleten volt, eggyel alattunk a Szabad Föld, fölöttünk a Magyar Ifjúság, legfölül a Népsport. Nemrég elsétáltam arra körülnézni, de már lebontották az épület felét. Rögtön az első napoktól sokat dolgoztam, vállaltam a vidéki utakat, ami nagyon jó iskolát jelentett, hiszen napi három-négy riportot is meg kellett csinálni, ami azt jelentette, hogy napi három-négy különböző helyzetet kellett megoldani, három-négy helyen kellett kommunikálni, elintézni, hogy engedjenek fényképezni. Havonta harminc megjelent kép volt a norma, aminek pár hónap múlva a többszörösét teljesítettem, emiatt normarendezést hajtottak végre, mert a keresetem messze felülmúlta a régebbi kollégáimét, gondolom, a hátam mögött strébernek tartottak, de amúgy jóban voltam mindenkivel. Engem nem érdekelt, hogy egy bizonyos összegnél nem kereshetek többet, továbbra is rengeteget fényképeztem. A nyolcoldalas napilap ette a képeket. Ha vidékre kellett menni, én szívesen mentem. Körülbelül 1970-től már a Magyar Ifjúságnak is dolgozhattam, sőt néhány fotóm címlapra került, ami természetesen még nagyobb dicsőségnek számított. Nem nagyon mondták meg, milyen képeket vigyek, de általában az volt a szempont, hogy jó csaj legyen.

– Voltak-e gondjaid a kapcsolatteremtéssel?

– Soha, hála a jóistennek. Ezzel nem volt gondom, jött magától. Elmentem építőtáborokba, bejártam különböző iskolákba, például a Képzőművészeti Gimnáziumban nagyon helyes lányok voltak, és jobban elfogadták, hogy fotózni szeretném őket. Nem sok ember szaladgált még fotós táskával, nagyobb szó volt, ha valahol megjelent egy riporter. Sok fiú azzal vitte el a csajokat, hogy fényképésznek adták ki magukat, mert a lányok többsége szívesen szerepelt volna újságokban. Már az Ifjúsági Magazinnál történt, a nyolcvanas évek elején, hogy Szerényi Gábor grafikussal kitaláltunk egy riportot: “akarsz-e a címlapon lenni?” Elmentünk a Városligetbe, sok lányt megszólítottunk, és egy sem volt, akár egyedül sétáltak, akár a barátnőjükkel, aki nemet mondott volna. Szerényi úgy tett, mintha ő lenne a fényképész, én pedig elbújva, lesből fotóztam az egészet. Mindegyik kép címlapra került, de mozaikszerűen egymás mellé rakva, egyetlen címlapképen.

– Meddig dolgoztál a Pest Megyei Hírlapnál?

– 1972-ig, akkor átmentem az Ifjúsági Magazinhoz. Az IM-et 1965 novemberében indította a KISZ KB, és kezdettől bátrabbnak, szabadabbnak, kezdeményezőbbnek engedték, mint a szintén KISZ-lap Magyar Ifjúságot. Például Magyarországon elsőként írt a Beatlesről, a Rolling Stonesról és más nyugati együttesekről. A nyolcvanas években fölkaroltuk a „Fekete Bárány” zenekarokat. Volt idő, amikor 350.000 példányban kelt el a lap; óriási példányszám! Olyan témákat dolgozhatott föl, amiket a többiek megemlíteni sem mertek. De nagyjából ugyanazok írtak mindkét KISZ-lapba, aki ott volt újságíró, az itt lett főszerkesztő-helyettes, úgyhogy nem volt rivalizálás a szerkesztőségek között. Először Kresz Albert volt a fotósuk, azután Dozvald János és Hegoczki Ferenc dolgozott ott. A Pest Megyei Hírlap és a Magyar Ifjúság mellett elkezdtem nekik is fényképezni, Gerencsér Miklós főszerkesztőnek tetszettek a munkáim, és egy idő után fölajánlotta, hogy odavesznek Hegoczki mellé. Nem volt fotórovat, még képszerkesztő sem, hanem egy tervezőszerkesztő, két újságíró, két levelező meg két fotós, csókolom. Viszont elég sok külsőst foglalkoztattak, főleg újságírókat, de néha egy-két fotóst is. Számomra nagy vonzerőt jelentett, hogy az Ifjúsági Magazin havilap volt, ami azt jelentette, hogy az, aki hajt, néhány nap alatt el tudja végezni az egész havi feladatot, és a fennmaradó idővel szabadon rendelkezik.

– Egy hónapra előre kellett dolgoznotok?

– Két hónapra előre, a hosszú átfutási idő miatt.

– Ha lustább típus vagy, megtehetted volna, hogy hetekig ölbe tett kézzel ülsz?

– Igen, persze. Én viszont dolgoztam. Amikor 1976-ban megnyílt a budai Skála áruház, én lettem a fotósuk. A Magyar Konyhának, az első magyar gasztronómiai magazinnak szintén én voltam az első fotográfusa. Szükségem volt egy műteremre, de az csak MTI-nek volt, meg talán „Füles”-nek, aki a pincéjét rendezte be. A Nagyenyed utcában béreltem egy kétszobás lakást, a kisebbik szobában lakott a főbérlő, a nagyobbik lett az enyém; nagyon sokan jártak oda dolgozni, Sajnovits Sándor, Dozi, Tímár Péter is, mert ez volt az első maszek műterem. Sajnovits Sanyival nagyon jó barátok voltunk. Textilművészként végzett az Iparművészeti Főiskolán, utána ott tanított, de emellett reklámfotósként is dolgozott, rendkívül kreatívan. Számtalan hanglemezborítót tervezett, a Fabulon reklámjait is ő csinálta. Rengetegszer dolgoztunk együtt. Sajnos nagyon fiatalon halt meg.

– Milyen munkáid voltak?

– Talán emlékszel a Lila ruhás nő című „S” Modell-reklámra, amit Szinyei-Merse Pál festménye alapján fényképeztem a nyolcvanas évek elején. Ehhez meg kellett csináltatni a ruhát (ezt a Skála intézte), nekem pedig meg kellett találnom a megfelelő modellt és hátteret, a sminkest, a fodrászt. A kép nem egy fotóművészeti remekmű, de nem is ettől érdekes, inkább a szervezés miatt volt izgalmas. Azután a “Magyar Konyha” megrendelte a “Majális” című képet. Körülbelül egy hónapig tartottak az előkészületek, a filmgyárban varrattam a ruhákat, a fodrászt, a maszkmestert és a kellékest is onnan hívtam, mindennek ugyanúgy kellett kinéznie, mint a Szinyei-Merse-képen. Az egyik fő gondot a helyszín megtalálása jelentette, a fél országot bejártam, a végén kiderült, hogy a Városligetben, a “Királydomb” közelében van egy szinte ugyanolyan bokros, pázsitos rész. Többször is leellenőriztem, a napfény, az árnyékok reggel hét óra húszkor voltak olyanok, mint a képen. Ez azt jelentette, hogy a körülbelül harmincfős stábnak öt órakor kint kellett lennie. Háromféle kamerával dolgoztunk, például egy MTI-s srác hozott egy Linhofot, mert a nagy képen kívül a részleteket is külön-külön le kellett fotóznunk.

– Javasolhattál témákat az Ifjúsági Magazin szerkesztőségi megbeszélésein?

– Hogyne, ezt el is várták tőlem. Mindig láttunk, hallottunk valami érdekeset, vagy kaptunk egy levelet, ami fölkeltette az érdeklődésünket. Egyszer megtudtuk, hogy az egyik, nagyon híres szegedi gimnáziumban az igazgató elvárja, hogy a diákok megünnepeljék a névnapját. Egy újságíró kollégával elmentünk a gimnáziumba, bennem már akkor is megvolt az a képesség, hogy ha láthatatlan akarok lenni, akkor az is leszek, én soha nem „a fotóriporter”-ként mentem valahová, hanem elvegyültem a tömegben. A gyerekek ott álltak az igazgatói irodában, virággal és drága ajándékokkal a kezükben, fölköszöntötték az igazgatót, amit én végigfényképeztem, a kutya nem kérdezte, mit keresek ott, talán azt hihették, hogy egy szülő. Ez megjelent a lapban, és országos botrány kerekedett belőle, az igazgató ügyvédje helyreigazítást követelt, a lap persze nem hagyta magát. Nap mint nap fiatalok között voltam, és közelről láttam, hogyan él az ifjúság. Láttam, hogy sokan kábítószereznek (persze nem annyira a ma ismert kábítószereket szedték, inkább gyógyszereket, meg szipuztak), de ezt a problémát a sajtóban még megemlíteni sem lehetett, a megírt cikkeinket jól elzárták a KISZ vagy az MSZMP agitprop. osztályának páncélszekrényébe, mert az ilyen anyagainkat a megjelenés előtt persze mindig be kellett mutatnunk. Én a magam elhatározásából elkezdtem a kábszeres fiatalokkal foglalkozni. Ehhez el kell mondanom, hogy 1972–73-ban, fiatal riporterként, a MÚOSZ iskolába jártam, ahol a második évben Keleti Éva és Féner Tamás voltak a tanáraink. Nagyon sokat tanultam tőlük, ha valamit valakinek meg kell köszönnöm, azt nekik kell megköszönnöm. Már akkor is jellemzett, hogy komolyan vettem a feladatokat; lehet, hogy stréber voltam, de nem tudtam félvállról venni a munkát. Valószínűleg ezeknek a korai riportoknak is köszönhettem, hogy két éven belül fölvettek a Szövetségbe. Az egyik órai feladat például a Nagykörútról szóló riport volt, amit véresen komolyan vettem, a szükségesnél sokkal hosszabb ideig, majdnem egy hétig foglalkoztam vele, épületek tetejére másztam föl, hogy jó rálátást keressek, és az öt-hat kép helyett egy megszerkesztett, betördelt és fekete kartonra kasírozott képriportot vittem be az órára, és közben végig nagyon élveztem, amit csinálok. Egy másik alkalommal, szintén egyszerű órai feladatként, a Váci utat kellett fényképeznünk. Kimentem az újpesti hajógyár melletti villamosremízbe, amit azóta lebontottak, és ott is több napot töltöttem el. Egy teljes napomba telt, amíg sikerült megkapnom az engedélyt, hogy fölmehessek a hajógyár irodaépületének a tetejére, egyetlen kép miatt. De nem hagytam magam, és már akkor magától értetődőnek tartottam, hogy ha dolgozom, akkor apait-anyait beleadok. A vizsgamunkának pedig, 1973-ban, az aszódi nevelőintézet életét dolgoztam fel. Az Ifjúsági Magazinnak köszönhetően sikerült engedélyt szereznem, hogy bemehessek fotózni. Nem voltam ott állandóan, de jó két vagy három hónapon keresztül, hetente több alkalommal is kimentem, szerencsére mindig hagytak fényképezni. A vizsgamunkából jött létre az első kiállításom, amit Keleti Éva nyitott meg. A megnyitója végén hozzátette, hogy természetesen a képeket majd másutt is látni lehet. Ekkor megszólalt az aktuális minisztérium képviselője, bocsánat, hogy közbevág, de nem járul hozzá, hogy nyilvános helyen is bemutassák, ez a kiállítás ebből az épületből nem mehet el. A kiállítás képeit ott helyben lefoglalták, és azóta is ott porosodik a nevelőintézet pincéjében. Keleti Éváék ebbe nem akartak belenyugodni, egészen Aczél Györgyig elmentek, hogy engedélyezze a képek bemutatását, erre Aczél megkérdezte a minisztériumot, ők pedig újra azt mondták, hogy nem. 1978-ban, a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója első kiállítására mégis ezeket a képeket vittem el, akkor már nem érdekelt, hogy mit mondanak. Ezelőtt hat vagy nyolc évvel valamiért el kellett mennem a nevelőintézetbe. Az igazgató nagyon szívélyesen fogadott, és amikor beléptem a titkárság ajtaján, a falon megláttam azt a másfél méteres kiállítási fényképemet, amelyikkel a kiállítás indult.

– A fiúk mit szóltak ahhoz, hogy fényképezed őket?

– Nekem ezzel soha, semmilyen gondom nem volt. Soha, senkire nem erőltettem rá magam, és ők sem voltak gyanakvók vagy agresszívak. Egyszer csak benne voltam a közegben, és minden jött magától. Amikor később a börtönöket jártam, soha, senkihez nem mentem oda azzal, hogy lefényképezhetem-e. Már csak azért sem, mert ha megkérdezem, sokan valószínűleg hosszú idő óta először dönthettek volna valamiről, és talán kapásból azt mondták volna, hogy nem. Inkább kivártam. Egyszer Szegeden voltam, azon a szinten, ahol korábban három fegyőrt is leszúrt egy ámokfutó rab, és a parancsnok nem engedte, hogy ezek után egyedül legyek ott. Jött velem egy őr, én meg le-föl sétálgattam, géppel a vállamon, már két óra eltelt, és még egyszer sem exponáltam. Akkor láttam először Ferit, az agyontetovált Pillangót, más az én helyemben talán egy tekercs filmet ellőtt volna rá, de én úgy tettem, mintha észre sem venném, csak sétáltam. „Mindjárt ebédidő, nem akarna már fényképezni?”, kérdezte az őr. Mondtam, hogy de, majd fényképezek, valószínűleg visszajövök délután is. Biztosan hülyének nézett. Az elítéltek viszont kezdtek megszólítani, hogy főnök, jöjjön csak ide, csináljon már rólunk egy fényképet. Nem lehet, gyerekek, nekem ahhoz papír kell az aláírásotokkal, hogy hozzájárultok a fotózáshoz, és hogy a kép meg is jelenhet. Persze, aláírjuk! Még most is megvan pár száz ilyen aláírás, mindenki önként vállalta. Csináltam róluk egy képet, és sétáltam tovább. És másnap, amikor fölmentem a körletükbe, már több ismerősöm is volt: „Jöjjön be, főnök, meghívjuk egy dobira!” – a dobi az négy-öt filterből főzött, erős tea, tele koffeinnel, tényleg repül tőle az ember. Sokszor kértek, hogy megadják a címüket, küldjem már el a képet a családnak. De azt nem vállaltam, arra mindig vigyáztam, mert ha egyszer valamit megteszek valakinek, akkor nincs megállás. Ennek ellenére jó kapcsolat volt köztünk, az őrök is tisztában voltak azzal, hogy sok mindenről tudok, amiről ők nem. Ezekről soha nem kérdeztek, és én sem mondtam volna meg. Az a rengeteg cucc, amit a rabok odaadtak nekem, hogy csempésszem ki, adjam oda valakinek, vagy őrizzem meg, önmagában öt év fegyházat érdemelt volna. Ezeket a tárgyakat azóta is őrzöm.

– Pillangóval később is találkoztál. Mennyi időt töltöttél vele?

– Körülbelül két évet. Mint mondtam, Szegeden ismerkedtünk meg, az egyik szabadulása előtt. 1954-ben született, összesen tizenhét évet ült börtönben, piti dolgokért. Először a féltestvérbátyja nyomta fel azzal, hogy egy fiatalkorút megrontott. Amíg bent volt, az Úri utcai lakásukat a bátyja eladta, és a pénzből egy fillért sem adott neki. Amikor szabadult, én vártam a kapunál. Kérdeztem, Feri, hova menjünk, azt mondta, a féltestvéréhez, mert meg akarja ölni. Persze lebeszéltem róla. Viszont sikerült megnyerni Strasser Tibor ügyvédet, hogy indítson pert az eladási ár feléért, és Ferinek lakást tudjunk venni, különben két hét múlva megint visszakerül a börtönbe. Emlékszem, Szentendrén, egy étteremben találkoztunk, hogy megbeszéljük a részleteket, nagyon elegáns hely volt, szerintem rajtunk kívül csak külföldi vendégekkel, el lehet képzelni az arcukat, amikor mi ott Ferivel megjelentünk. A per elindult, végre egyszer nem Feri volt az alperes! Két éven át szinte naponta fölmentem hozzá. Én voltam a pártfogója, annak idején én vettem föl a rabkeresetét, úgy állapodtunk meg, hogy mindennap adok neki belőle összeget, nehogy egy nap alatt elverje, ő meg cserébe megírja a élettörténetét. Grafomán volt, jó stílusban írt, amikor fölmentem, megmutatta, amit előző este írt vagy a rajzolt, és közben persze fotóztam. Minden héten legalább három új csaja volt, és nem is rosszak, imádták őt, pedig némelyiket jól megverte. Néha föllépett a Sziámival, írt is egy-két számot, amit együtt énekeltek. Amikor Németországban dolgoztam, megint bebukott, meggyőződésem szerint ártatlanul, a Fekete Lyukból eltűnt néhány hangszer, rákenték, és kapott vagy két évet. Amikor kijött, elintéztem, hogy kaphasson útlevelet, ki akartam vinni egy tetováló fesztiválra, de az útlevél azóta is nálam van, mert Feri egy napon úszás közben belefulladt a Dunába. Be volt rúgva, a víz hideg volt, valószínűleg szívgörcsöt kapott. Az összes irata nálam van, a bírósági tárgyalások jegyzőkönyvei, a levelezései, a barátnői naplói, sőt írást adott arról, hogy ha egyszer meghalna, az enyém lesz a bőre és a feje. A róla készült anyagomat tizenhat oldalon közölte a Stern magazin, jó, abból nyolc oldal reklám volt, de akkor is elég nagy terjedelemnek mondható.

– Mikor fényképezted először a mentősöket?

– 1973-ban, a Húsvéthétfő című anyagom kapcsán kerestem föl őket először. Eleinte véletlenszerűen, azután egyre tudatosabban találkoztam velük. Engem nagyon megfogott, hogy a mentőorvosok és az ápolók mennyire nehéz helyzetben dolgoznak. Akár balesetről van szó, akár utcai vagy otthoni rosszullétről, nekik ott rögtön és egyedül kell döntést hozniuk. Ha a kórházban a betegnek leáll a szíve, jelez a gép, azonnal összeszalad egy team, tizenöt ember megkonzultálja az esetet, és eldöntik, mit tegyenek. Viszont a mentőorvos vagy az ápoló – attól függ, milyen esetről van szó, egy részeghez nem fognak rohamkocsit küldeni – egyedül van. Mindig érdekelt a drámai feszültsége annak, hogy a mentő egyedül van, senkitől nem kérhet tanácsot, ugyanakkor rögtön kell döntenie, a döntése visszavonhatatlan, emiatt sokkal nagyobb felelősség nehezedik rá. Ez a drámai szituáció érdekelt. Például az egyik képemen egy néni fekszik az ágyon, mellette a földön ott vannak a babái; az orvosnak egy pillanat alatt meg kellett állapítania, hogy a néni kiszáradt, rögtön infúziót adott neki, és mire a kórházba értek, a néni már sokkal jobban lett. És a képen az is látszik, hogy a nénitől karnyújtásnyira voltak a szódásüvegek. Meg az érdekelt, ahogyan a mentősök dolgoznak: egy csehszlovák fiú Siófoknál beleugrott a Balatonba, eltört a csigolyája, rögzítették, az orvosról a mentőkocsiban ömlött a víz, de csak akkor tudta megtörölni a homlokát, ez látszik a képemen is, miután a fiút teljesen ellátta. Bizonyos beavatkozásokat még a kórházban sem egyszerű megoldani, a mentősök mindezt utcán, az utak mentén, kapualjakban teszik meg.

– A mentő abban is különbözik a kórházi orvostól, hogy nem steril helyen dolgozik, hanem az utcán, kapualjakban, idegen lakásban, gyakran szennyben. A te képeid pont ezektől az apró elemektől lesznek annyira tragikusakká: a karácsonyfa, a babák az ágy mellett, a pogácsa az ágyon.

– Az a férfi mozgássérült volt, és nem sokkal azelőtt kapott egy levelet, hogy az anyja, aki egész életében ápolta, ellátta, meghalt. Ekkor bevett egy marék gyógyszert.

– A mentőknek soha nem lett bajuk amiatt, hogy téged mindenhová odaengednek?

– Nem, mert nemcsak az orvosokkal, az ápolókkal és a sofőrökkel tiszteltük egymást kölcsönösen, hanem a vezetőkkel is. Az Országos Mentőszolgálat 1987-ben ünnepelte a fennállása százéves évfordulóját, és annak a tiszteletére rendeztük meg a nagy kiállítást a Váci utcai galériában, kvázi nekik dolgoztam. Az együtt töltött hosszú idő alatt egyetlen konfliktusunk sem volt. Nekik is sokat jelentett, hogy én mindig ott vagyok velük.

– … és neked köszönhetően válik láthatóvá a munkájuk, és hogy mennyire szörnyű helyzetekkel találkoznak. Egyébként te mindig el bírtad viselni ezeket a helyzeteket?

– Igen, kezdettől fogva. De elképzelhető, hogy az a kemény depresszióm, ami később három évre lenyomott, ezeknek az élményeknek köszönhető.

– Rendőrök, tűzoltók és mentők is szokták mondani, hogy az erőszakos halálhoz nem lehet hozzászokni.

– Az az igazság, hogy amikor ott voltam, akkor munkának tekintettem, akkor nem azt néztem, hogy hogyan néz ki az autós, aki vonatsínre hajtott, vagy a kéthetes halott, akit a félbolond felesége egy partvissal kitámasztott a konyhában, hogy föl tudja venni az utolsó nyugdíját; a munkát, a feladatot el kellett végezni. Aztán az ember hazamegy, leül, néz maga elé, és akkor elég sok dolog előjön.

– A tűzoltók munkája nem érdekelt?

– Nagyon becsülöm őket, de elég kevés tűzesetet fotóztam. A tűztől mindig viszolyogtam, nem éreztem magam biztonságban, mondjuk így. Lehet, hogy ebben is közrejátszik, hogy amikor a fasori BM Kórház kigyulladt, iszonyú füst volt, de én bementem, fölszaladtam az ötödik emeletre, gondoltam, ha kell, odamegyek egy ablakhoz. Egyre nehezebben kaptam levegőt, különben is asztmás vagyok, kihajoltam egy ablakon, nagyot szippantottam, és levegő helyett még ott is csak füstöt szívtam be. Akkor halálfélelmem volt.

– 1985-ben Balázs Béla-díjjal tüntettek ki, vagyis a Fotóművészek Szövetsége elismerte azt, amit csinálsz. Soha nem tanácsolták, hogy találj az elítéltektől, a drogosoktól, az öngyilkosoktól előremutatóbb témákat?

– Nem, mert szerintem ők értették, hogy ezek fontos dolgok, amikről beszélni kell. És szerintem az én anyagaim pozitívak. Miért ne lenne pozitív, hogy a mentős ment, hogy a börtönőr őrzi a rabot? Ez az élet része, és ezt mindenki elfogadta.

– És azt sem tették szóvá, hogy eléggé fölismerhető arcokat látni a képeiden?

– Ezt biztosan többen is fölvetették, főleg amikor naponta lement egy-egy rendőrségi tudósításom a Napkeltében. Meséltem, hogy a rabokkal aláírattam egy papírt, hogy hozzájárulnak a képük megjelentetéséhez. A képeken szereplők szemét pedig lényegesnek tartottam megmutatni.

– Hogyan kerültél a Sternhez?

– Már egy ideje terveztem, hogy eljövök az Ifjúsági Magazintól. Egyszer kezétcsókolomot köszöntek a diákok egy iskolában. Mellbe vágott. Negyvennégy éves voltam, és éreztem, hogy nekem már nem ott lenne a helyem. Másrészt, a lap egy holland cég tulajdonába került, és sok minden megváltozott. Az 1989. augusztusi határnyitás hatására Németországban megnőtt a Magyarország iránti érdeklődés. Ősszel a Sterntől is idejött egy stáb, hogy összeállítsanak egy nagy anyagot, ami végül 1990. márciusban jelent meg, nyolcvan oldalon, és többek között Kondor Katalinról, Elbert Mártáról, Király Tamásról, Udvaros Dorottyáról írtak benne. Három hónapig voltak itt, hol nyolcan, hol tizenhatan, hol csak ketten, de folyamatosan dolgoztak. Valaki beajánlott hozzájuk, hogy sok mindenkit ismerek, majd én segítek nekik. Egyszer Hollókőre vittem őket, máskor divatszalonokba vagy a filmgyárba. Ferdinando Scianna, a Magnum riportere volt a fő fotósuk, sajnos ő nem beszélt németül, én meg angolul nem tudok, ettől függetlenül jól megvoltunk, később írt is rólam. Egyszer azt kérték, mutassam meg a képeimet. Egy este néhányan a Hűvösvölgyben, a „Náncsi néni vendéglőjé”-ben vacsoráztunk, ettük a túrógombócot, én közben elővettem három sorozatomat, a mentőket, a börtönt, meg a „Pillangót”. Nem sokkal később azt mondták, hogy meséltek rólam Wolfgang Behnken úrnak, az art directornak, és ő kíváncsi lett az anyagaimra. Az én megítélésem szerint az, hogy a képeim tetszettek nekik, nem volt véletlen, ugyanis én 1970-től minden lapszámot megszereztem, ma is őrzöm őket. Egészen biztosan ragadt rám valami a fotósaik stílusából.A megbeszélt időpontban, december elején kiutaztam Hamburgba, és elmentem a szerkesztőségbe. Elég sokáig kellett várakoznom, közben találkoztam néhány ismerőssel, véletlenül éppen ott volt Moldvay Mihály is, aki Jugoszláviából disszidált, akkor már vagy húsz éve, és a Stern fotóriportereként járta a világot; mindenki drukkolt nekem, izgultak, hogy mi lesz Behnken úr véleménye, az már akkor is látszott, hogy ő nagyon nagy úr, talán a főszerkesztőnél is nagyobb. Végül, este fél nyolc körül bejutottam hozzá, gyorsan átlapozta a képeimet, mintha oda se nézne, később megtudtam, hogy nagyon is látta a őket, de naponta ezer hasonló fotó kerül elé. Közben mondott valamit, de azt is hadarva, különben sem nagyon értettem az általa beszélt hochdeutschot. Aztán azt mondta, kösz, megint mondott valamit, amit nem értettem, és már jött is a következő ügyfele. Magamban azt gondoltam, mindjárt ráborítom az asztalt, én itt a megtakarított száz márkámon kiutazom Hamburgba, ő meg itt tíz perc alatt elintézett. De próbáltam úriember maradni, összeszedtem a képeket, és kimentem. A többiek rögtön körbeálltak, kezdtek gratulálni, elámultak, és bizonygatták, hogy ilyen már legalább három éve nem fordult elő, hogy valakit meghívjanak három hónapra a Stern szerkesztőségét tanulmányozni. Mondom, én nem értettem, amit Behnken úr mondott, de valószínűleg erről lehetett szó. Az is kiderült, hogy a kivitt három anyagomat megvette, úgynevezett „minimum garantie”-val, ami azt jelentette, hogy fél évig nem adhatom el máshová, de utána azt csinálom velük, amit akarok, de fél évre lefoglalják. Ezért anyagonként hatezer márkát fizettek, plusz kétezer márkát azért, mert segítettem nekik Magyarországon. A Stern még az áfát is átvállalta. A titkárnő már intézkedett is, ott az a természetes, hogy még este nyolckor is dolgoznak. Száz márkával utaztam ki, közben azon idegeskedtem, hogy ha elköltöm, miből fogok karácsonyi ajándékot venni, és most ott álltam a Stern székháza előtt húszezer márkával. Felejthetetlen érzés volt!

– Mi volt a következő lépés?

– Az első feladat az volt, hogy le kellett fényképeznem Kövesdi János formatervező iparművészt, aki a Helia-D krém tégelyét tervezte. Azt találtam ki, hogy meg kellene csináltatni embernagyságban a tégelyt, és majd mellé állítom a tervező művészt. A tégely elkészítését a filmgyár kelléküzeme vállalta, körülbelül százezer forintba került. 1990-ben ez elég szép összegnek számított, Magyarországon elképzelhetetlen lett volna, hogy egyetlen képre ennyi pénzt áldozzanak. De a Sternnél ez nem volt probléma. A következő anyagnak Makovecz Imrét kellett bemutatnia; beutaztam vele Magyarországot, szinte az összes épületét fölkerestük, hogy fotózhassam.

– Hány kép jelent meg belőlük?

– Négy vagy öt.

– Vagyis sokkal kevesebb idő alatt is végezhettél volna.

– Igen, de rám az a jellemző, hogy ha valamibe belekezdek, azt nagyon alaposan megcsinálom. És a nem közölt képek is megmaradnak, sose lehet tudni, hol lesz rájuk szükség. A Stern azt tervezte, hogy nyit egy kelet-európai irodát Budapest központtal, aminek én lettem volna a fotósa. Behnken úr ezért is hívott meg Hamburgba, hogy három hónapon keresztül a Stern stílusát, munkamódszerét tanulmányozzam. Egyedül a képszerkesztőségen húszan dolgoztak, akik a különböző fotóriporterekkel és ügynökségekkel tartották a kapcsolatot, és a bejövő képeket rendszerezték. Külön szerkesztőség, legalább öt ember foglalkozott a címlaptervezéssel. A budapesti iroda számára a Gellért Szállodában béreltek szobát de nem sokáig, ez az egész csak pár hónapig tartott, mert kitört a jugoszláv polgárháború, és Magyarország már nem volt érdekes. Utána következett a “Sexwelle in der DDR” című munkám. Az NDK-ban eléggé utálták a nyugat-német fotósokat, mert nagyképűek voltak, ezért mentem én, az aranyos magyar, engem oda is be fognak engedni, ahová senki mást. Így is történt, huszonöt napot töltöttem ott, és tényleg sok helyre bejutottam, sok érdekes emberrel találkoztam. Utána következett a bolondos Trabantokat bemutató sorozat. Miután elfogadták az ötletemet, a Stern föladott egy hirdetést, ami egy héten keresztül a volt NDK összes megyei lapjában megjelent, rengetegen válaszoltak, a mellékelt képek alapján kiválasztottam a legérdekesebbet, és én sorra fényképeztem őket, az egész országot bejártam. A riport készítése közben számtalanszor megtörtént ugyanaz a kínos dolog, tudniillik ezekben az emberekben nagy várakozás volt, hogy eljön hozzájuk a nagy Stern magazin autórovatának a munkatársa, gyakran a fél falu ott ácsorgott. Vajon Mercedesben vagy BMW-ben érkezik? Én pedig megjelentem az öreg, ütött-kopott Daciámban, látnod kellett volna azokat a döbbent arcokat. A végén már inkább jó messze álltam meg, a csalódások elkerülése érdekében, aztán meg sikerült vennem egy komolyabb kocsit. A másik tervem meg az volt, hogy az egyik Trabanttal, amit a tulajdonosa Mercedes formájúra alakított, és kívül feketére, belül pirosra festett, elmegyünk Moszkvába, átadjuk Gorbacsovnak, és persze az egészet végigfotózom. Minden meg volt szervezve, de pont akkor kitört egy nagy éhínség a Szovjetunióban, és a trabantos képek soha nem jelentek meg, mert a Stern nem akart ilyen helyzetben viccelődni. Sőt, segélyakciót szerveztek, több teherautónyi élelmet küldtek el.

– Láttam néhány 1989. decemberi, szintén meg nem jelent képedet, amin a Securitate által megkínzott temesvári halottak látszanak. Miért mentél oda?

– A Stern küldött Romániába, másokkal együtt, az országot fölosztották a riporterek között, és engem küldtek Erdély délnyugati részébe, Temesvárra, Nagyváradra. Már a falurombolás idején is jártam kint, magánszorgalomból. Az egyik fotós Bulgáriában várta, hogy beutazhasson, a másik Jugoszláviában; amikor 1989. december 22-én megnyílt a határ, mindenki odaspriccelt, én is bedobtam a kocsiba két vekni kenyeret meg két szál kolbászt, és mint az őrült, száguldottam Romániába, hogy a lapot tudósítsam, azt hiszem, az ötödik lehettem, aki átmentem a határon. Mivel nem működtek a telefonok, a családom napokig nem tudott rólam. A temesvári temetőben sok fotóriporter volt jelen, tévés stábok is forgattak, a képeik az egész világot bejárták. Én viszont egyetlen képet sem adtam le a Sternnek. Száz százalékos meggyőződésem, hogy azokat az embereket nem a szeku ölte meg, hanem szegényen vagy rokon, család nélkül meghalt emberek voltak. Ugyanis ha lett volna köztük olyan, akit a szekusok hurcoltak el, akkor a nézelődők között hozzátartozókat is kellett volna látnom, akik zokognak, gyászolnak. Másrészt, tipikusan elhanyagolt, szakállas férfi halottakat lehetett látni, amilyenek a hajléktalanok szoktak lenni, nem pedig a forradalmárok. Volt köztük háromnapos halott, de volt, aki már két hónapja, sőt olyan is, aki fél éve meghalt. Az újságok arról számoltak be, hogy összekötözték őket, de csak néhány ember csuklóján volt drót. Az az érzés dereng bennem, hogy a sajtó propagandafogásáról volt szó.

– Ez jó példa arra, hogy eléggé alapos megfigyelő vagy.

– Lehet, nem tudom. Mindenesetre ezt észrevettem, másnak nem tűnt föl annyira, mert úgy érezte, hogy jól beleillik a kialakult képbe. Inkább azt mondanám, hogy sok tapasztalattal rendelkezem; Budapesten is számtalan olyan halottat láttam, akiket az önkormányzat temettet el, mert senki nem jelentkezik értük, sokszor voltam jelen ilyen temetésen is.

– Miért lett vége a Stern-időszaknak?

– Mert egyre kevésbé érdekelte őket Kelet-Európa. Egyedül Jugoszlávia volt érdekes, az viszont engem nem vonzott. Egy ideig még dolgoztam más német lapoknak, például az Essen & Trinken gasztronómiai magazinnak, aztán egyszer csak azt mondtam, hogy elég volt, a gyerekeim iskolába járnak, a papám beteg lett, hazajövök, a viszontlátásra – bár ezt nem mondtam, mert tudtam, hogy nem megyek vissza többé, habár nagyon szerettem Hamburgot, sok szép emlékem van. De huszonháromszor tettem meg a Budapest–Hamburg utat, huszonháromszor ezerháromszáz kilométer az autópályán, a rengeteg kamion között. Én már sehová nem akarok utazni, legfeljebb évente egyszer vagy kétszer lemegyek Debrecenbe a temetőbe. 1992-ben jöttem haza, és előbb a Zsaru magazin, majd 1994-től a Blikk bűnügyi riportereként dolgoztam. De ezeket a munkáimat élesen különválasztom a korábbi riportjaimtól. Azokat az anyagaimat, amiket komolyaknak tartok, Nikon FM2-vel és egy 35 milliméteres objektívvel fényképeztem. Soha nem használtam vakut, sem nagyobb látószöget vagy teleobjektívet, és nem nyúltam bele a képekbe.

– 1977-ben alapítója és egyik vezetője voltál a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának.

– A Stúdió fő hajtóereje Féner Tamás volt, én csak amolyan sameszként dolgoztam; rajta kívül Katona Istvánnak is sokat köszönhettünk. Én úgy emlékszem, hogy elég nagy ellentét volt az experimentális fotóművészek és a realisztikusabban ábrázoló riporterek között. Azt hiszem, a Stúdió volt az első lehetőség arra, hogy a különböző irányzatokhoz tartozók, az egymásra való fújolás után, egy asztalhoz üljenek; nagyon kemény vitáink voltak, de biztos vagyok abban, hogy ezekből mindkét tábor sokat tanult. És a nagy vitákat mindig sörözéssel zártuk, azaz föloldottuk a feszültséget, és szent volt a béke.

– Téged soha nem vonzott az experimentális fényképezés?

– Nem, soha. Bevallom, nem mindig értettem a képeiket, de mivel tudtam, hogy legalább annyira fontos az ő megközelítésük, mint amennyire a miénk, próbáltam megérteni őket, és sokszor beszélgettem velük. Úgy érzem, fontos dolgot csináltunk, óriási tett volt például a Garay utcai helyiség megszerzése és átalakítása – még akkor is, ha nem voltak ideális körülmények, néha elöntötte a szennyvíz a helyiséget, térdig jártunk a trutymóban, – a kiállítások, rendezvények szervezése. Happeningeket szerveztünk, egyszer például a szentendrei Rab Ráby térre, egy másik alkalommal pedig Tahiban volt fotós táborunk. Az én feladataim közé tartoztak ezeknek a megszervezése, az alkotói támogatások kijárása, közben, a Szövetség elnökségi tagjaként, ott is képviseltem a fiatalok érdekeit. Rengeteget kellett küszködni, rengeteg dolognak kellett utánajárni, szinte már akkor belefáradtam, amikor elvállaltam. Ne érts félre, szívesen csináltam, Fénernek „jó szeme volt”, amikor engem szemelt ki titkárnak, tudta, ha én valamit elvállalok, akkor azt becsülettel végzem.

– Elmesélnéd azt a történetet, amikor egy szirénázó rendőrautóban hívtad elő a filmet, hogy időben odaérj valahová?

– Az 1978-as havannai Világifjúsági Találkozó idején a pesti Váci utcát VIT utcává nyilvánították. A Stúdio tagjaival közösen kiszemeltük a Régiposta utcai sarkon lévő építési telket, ami körül volt véve palánkkal. Tudtuk, hogy a KISZ-vezetők, Maróthy Lászlóval az élen, a Vörösmarty téri megnyitó után végigsétálnak a Váci utcán, és arra fognak elhaladni. Lefotóztuk a megnyitót, a filmet valahol betettük egy hívó tankba, egy rendőrautó elvitt a Petőfi Irodalmi Múzeumba, közben előhívódott a film. Flesch Bálint, a múzeum akkori fotósa, és még néhány stúdiótag ott várt. A másfél méteres nagyítással visszarohantunk a Régiposta utcához, és amikor Maróthyék odaértek, egy plakátragasztó éppen tette föl a megnyitóról készült képet a palánkra. Látszott, hogy nem nagyon értik, ez hogyan történt. Van egy másik eset is, valamelyik KISZ-kongresszusra a Magyar Ifjúság megjelentetett egy nyolcoldalas újságot, és azt mondták, milyen jó lenne, ha abban már lehetne képet látni a megnyitóról. Mondtam, hogy én elintézem. A következőkre van szükségem: egy kormányőr biztosítsa a vécét, hogy senki ne menjen be, amíg a filmet beteszem a hívótankba, és egy rendőrségi Mercedes álljon készenlétben a Dózsa György úti Építők Székháza előtt, ahol a kongresszus zajlott. Lemértem az utat, úgy számoltam, hogy négyperces hívási idő pont jó lesz, mert így pont akkor érünk a szerkesztőségi fotólaborba, amikor a filmet a fixírbe kell tenni. Szombat délután volt, kevés autó járt az utcákon, és ezek a rendőrök úgy száguldottak, mint talán még soha. Végre egyszer rátaposhattak a gázra. A Dózsa György útról két perc alatt odaértünk a Somogyi Béla utcába. A lift le volt foglalva, külön, csak nekem, fölmentem a laborba, kivártam a négy percet, a filmet áttettem gyorsfixírbe, azután még vizesen be a nagyítóba, a képet levittük a nyomdába, és a kongresszus első szünetében szétosztották a rendkívüli számot, a címlapon a megnyitóról készült képpel.

– Néhány kiállításod szokatlannak számított a körülmények miatt. Úgy hallottam, hogy a Váci utcai Fotógaléria-beli megnyitón egy mentő rohamkocsi is jelen volt.

– Szerettem volna, ha a mentők is képviseltetik magukat a róluk szóló tárlat megnyitóján, és egy mentőautó odaállna a bejárat elé. A fiúk vállalták volna, hogy túlóra nélkül, társadalmi munkában megteszik, annyira drukkoltak, hogy jól sikerüljön a kiállítás. De az egyik vezető ehhez nem járult hozzá, mondván, rossz fényt vetne a mentőszolgálatra, ha az emberek azt látnák, hogy a mentők nem a munkájukkal foglalkoznak. Erre néhány srác, akikkel nagyon közeli kapcsolatban voltam, a megnyitó idejére megszerveztek egy “ál-riasztást”, talán a Vörösmarty tér örnyékére, valódi telefonhívással, segélykéréssel, hogy valaki összeesett az utcán. A rohamkocsi azonnal indult is, és mivel a Váci utcán kellett bejönniük, szép lassan elgurultak a galéria előtt, és persze végigszirénázták az utat, a szűk utca csak úgy harsogott. Gondolom, hogy a közönségből nem mindenki értette, miről van szó, de talán mondanom sem kell, hogy én mennyire meghatódtam. 1995-ben az egyik rendőrségi vezető, Komáromi Endre azt javasolta, hogy olyan helyet keressünk, ahová sok ember bemegy, ahol sokan megfordulnak. Kitaláltam, hogy akkor a Blaha Lujza téri aluljáró legyen a helyszín, ott tényleg sokan megfordulnak. Három napig voltak kitéve a képek, el lehet képzelni, hogy hány ember látta, a Műcsarnokban vagy a Szépművészeti Múzeumban egész évben nincs annyi látogató. A következő kiállítást, ami a kábítószeresekkel foglalkozott, és Ádám fiammal közösen készítettünk, a Nyugati téri aluljáróba vittük: a Westendhez vezető lépcső és a metróbejárat közé voltak kitéve a képek, az egyik oldalra azok, amiket Ádám különböző budapesti szórakozóhelyeken, valamint angliai drogos klubokban készített, a szemközti falra pedig az én képeim. Az ő képein még vidám, oldott fiatalokat lehetett látni, az enyéimen pedig azt, hogy hová juthatnak el. Kitettünk tizenhét koporsót – abban az évben, az addig eltelt tíz hónap alatt, ennyien haltak meg túladagolásban -, amikre ráírtuk egy-egy droghalott monogramját, az életkorát és a halálozás dátumát. Ha abban az időben valaki átment az aluljárón, biztos, hogy megállt, és megnézte a kiállítást. Az esti híradók tudósítottak a megnyitóról, és utána azt vettük észre, hogy az aluljáróban megjelenik előbb egy, aztán még egy, még egy ember, virággal, valószínűleg hozzátartozók; megkeresték a rokon koporsóját, sírva letérdeltek elé, odatették a virágot, gyertyát gyújtottak. Voltak, akik átölelték egymást. Egy másik alkalommal az Andrássy úton rendeztünk balesetmegelőzési kiállítást. Száztizennyolc embert lefektettünk, és krétával körberajzoltunk. Egy baleset-megelőzési sajtótájékoztatóra élethű műbaleset szerveztem a helyszínül szolgáló biztosító cég épülete elé a Nagykörútra, összetört Wartburggal, művérrel, tűzoltókkal, letakart testtel. Már a meghívót is idézésként postázták az újságíróknak, oda volt írva, hogy „igazolatlan távolmaradása esetén három napi elzárással büntethető”.

– Milyen volt a viszonyod a többi bűnügyi riporterrel?

– Abban az időben, amikor a Blikknél dolgoztam, néhány kolléga nem túlságosan kedvelt engem. Úgy érezték, hogy a rendőrség kivételez velem, és ezt a lap, ahová dolgoztak, meg is írta, de nem egyszer jelent meg ilyen cikk, hanem hatszor vagy hétszer. Pedig nem arról volt szó, hogy nekem több mindent megengedtek, hanem arról, hogy a rendőrök tudták, hogy „velük vagyok”, nálam mindig van gumikesztyű, újraélesztő készülék, életmentő fölszerelés; és én azt is tudom, hová szabad állnom helyszíneléskor, hová léphetek, hogy ne nehezítsem meg a nyomrögzítők munkáját. Ezt a kollégák nem vették figyelembe, csak azt látták, hogy engem oda is beengednek, ahol nekik azt mondják, viszlát. Én nem úgy dolgoztam, hogy odamentem egy eseményhez, lefotóztam, és bevittem a képet a szerkesztőségbe; én szinte együtt éltem a rendőrökkel, mentősökkel, sokszor bent aludtam velük, együtt vacsoráztunk, együtt reggeliztünk. Többször megtörtént az is, hogy mire a mentők a helyszínre értek, én már elsősegélyben részesítettem a sérültet, vagy hogy én hallgattam ki először a sértetteket. Olykor még nyomoztam is. A IX. kerületben történt egy kettős gyilkosság, egy reggel két hajléktalant agyonvertek. Annak rendje és módja szerint megtörtént a helyszínelés, a nyomozók meg a szakértők huszonvalahány jelentést írtak az esetről. Este kint voltam az utcán, de aznap nem történt semmi, ráértem, éjfél körül visszamentem a helyszínre. Egy éjjel-nappali boltnál elkezdtem beszélgetni az emberekkel, nem tudtak semmit. Egyszer csak odajött egy nagydarab, kigyúrt férfi, hogy ő tudna valamit mondani, de nagyon zavartan viselkedett, lehetett érezni, hogy valami nem stimmel, és úgy láttam, mintha véres lett volna a cipője. Húzott be a bokorba, hogy majd ott elmondja, amit tud, persze nem akartam menni, erre otthagyott, és bement abba a házba, ahol a gyilkosság történt, azt mondta, ott lakik a magasföldszinten. Jött két járőr, elmondtam nekik, mi történt, és hogy véres volt a cipője, de az nem lehetett a reggeli vér, frissebbnek kellett lennie. Utánamentünk a magasföldszintre, és a lakása előtt horkolást hallottunk. De csak most jött haza, hát az nem létezik, hogy máris aludjon. Felszólítottuk, hogy jöjjön ki, de semmi válasz. Az egyik rendőr észrevette, hogy az ajtóüveg be van törve, azért is hallottuk a horkolást, benyúlt, és kinyitotta az ajtót. A villany ki volt kapcsolva, alig láttunk valamit, de egy idő után észrevettük, hogy a pasas ott áll a szobában. Kihívtuk a folyosóra, ki is jött, de hirtelen elrohant. Én asztmás vagyok, nem tudok futni, az egyik rendőr nagydarab volt, ő sem tudott futni, csak annyit láttunk, hogy átszalad a téren, és eltűnik. Mondom, menjünk vissza a lakásba. Tök sötét volt, a vakuval odavillantottam, ahonnan a horkolás hallatszott, valami csomag látszott, a rendőrök zseblámpával világítottak, én meg fölhúztam a gumikesztyűt, és kezdtem kibontogatni a csomagot, egy madzaggal átkötött dunyhát. Egy ember volt belecsomagolva, a horkolásnak vélt hang valójában a halálhörgése volt. Szét volt verve a koponyája, minden tiszta vér, rögtön hívtuk a mentőket, a helyszínelőket. Találtunk egy kalapácsot is. Kiderült, hogy a haldokló a nagydarab férfi apja volt, akit azért vert agyon, mert az öreg rájött, hogy a két hajléktalant is ő ölte meg. Becsomagolta az apját, és azért jött ki a házból, hogy szétnézzen, mielőtt levinné az utcára, hogy begyömöszölje egy kukába; meghallotta, hogy a reggeli gyilkosságról kérdezősködöm, és akkor jött oda hozzám, kíváncsi volt, hogy a rendőrség mit tud az ügyről. Másnap bement a kapitányságra, és föladta magát. Nekem ilyen volt az életem. Azért is hagytam abba, mert hirtelen sok bulvárújság lett, sok fotóssal, és tudtam, hogy minden megváltozik, félmegoldásokat meg nem szerettem volna.

– Mindezt úgy kell érteni, hogy egy idő után a kép, a fényképezés már kevésbé volt fontos, mint hogy ott lehess?

– Nem, a fényképezés mindig fontos volt. Az egyik ok, amiért mégsem bánom, hogy abbahagytam, az, hogy a fiam is fotózik, kvázi átvette tőlem a fényképezőgépet, aminek nagyon örülök. Ő alkalmazott fotográfiával foglalkozik, én persze nyilván elfogult vagyok vele, de úgy látom, hogy elég ügyes. Túl sokat nem köszönhet nekem, nem is tartott igényt a segítségemre, de én is igyekeztem nem ráerőltetni magam.

– Nem hiányzik, hogy kamera legyen a kezedben?

– Nem. Éveken át csak ezzel foglalkoztam, őrületes tempóban. Az éjszakákat végigdolgoztam, utána reggel bementem a Napkeltébe, megvágtam az éjszaka forgatott riportfilmet, amikor a film lement, beszaladtam a Blikkbe, ott is leadtam az aznapi anyagot, a szerkesztőségi szobában aludtam másfél-két órát, és mentem vissza az életbe. Néha hazamentem, de különben állandóan kint voltam az utcán. Azt ugyanis nem lehetett megtenni, hogy csak egy bizonyos napszakban dolgozzam, vagy hogy hétvégén otthon legyek. Amikor már nem riporterként dolgoztam, hanem az ORFK honlapját szerkesztettem, nem történt olyan baleset vagy komolyabb bűntény az országban, amiről ne tudtam volna. Bárhonnan föl tudtam tenni képet a Belügy szerverére, igaz, hogy mobiltelefonnal és nem túl nagy sávszélességű kapcsolaton át, de én a kilencvenes évekről beszélek, amikor ez nagy dolog volt. Amikor abbahagytam, írtam egy levelet a főkapitánynak, és abban megköszöntem, hogy lehetővé tette számomra, hogy ezernyolcszázhat napon keresztül, éjjel-nappal szolgálatban lehettem – és ezt szó szerint kellett érteni! Ma, ha látom, hogy baleset történt, inkább kikerülöm. Amióta – közel egy évtizede – letettem a fényképezőgépet, úgy érzem, már az élet történései sem érdekelnek úgy, mint azelőtt.

Bacskai Sándor

Teljes képaláírások:

01., Szipusok. A nyolcvanas évek elején Magyarországon amíg a szülők otthon kommersz borokkal, konyakokkal bódították magukat, addig a gyerekek csoportokba verődve – vagy magányosan – félre húzódva adták körbe a hígítós, ragasztós zacskókat

02., Nevelőintézet, Aszód. A mai tetoválás-kultusszal szemben negyed századdal ezelőtt a minőség és a jelképrendszer is teljesen más volt. Tetoválásokra az intézetek, börtönök kiváló helyet, alkalmat nyújtottak, hiszen a tiltás, az unalom, a különbözőségre törekvés kiváló motivációkat jelentettek

03., Pillangó. Deák Ferenc (EG 55-76), Budapest, egy Gergely utcai lakásban önéletrajzi regényének írása közben. Nyakában kabala macskájának szárított feje

04., Mentők. „Rátörték az ajtót”… Ha az idős emberek nem fogyasztanak megfelelő mennyiség? folyadékot, olyan mértékben legyengülnek, hogy még segítséget sem tudnak kérni. Ha a szomszédok időben észreveszik a bajt, az áldozatok a legtöbb esetben megmenthetők

05., Kövesdi János tervezte a nyolcvanas évek második felében a Helia-D kozmetikai cikk tégelyét. A Stern magazin egyetlen fotó kedvéért megcsináltatta a parányi tartó emberes változatát

06., Szexipar, Hamburg. Hamburgban, a Reepenbahnból nyíló Große Freiheit str. 11. alatt szinte állandóan telt házzal működik a Salambo szexszínház. Esténként négy, egyenként 90 perces előadással szórakoztatják a világ szinte minden tájáról érkezett „művészek” a világ szinte minden részéből érkezett nagyérdeműt

07., István, a 37 éves mozgássérült férfi édesanyjával élt az egyik belvárosi bérház harmadik emeleti szoba-konyha lakásában. A tál pogácsa és az almák mellett csak egy üveg bor volt odakészítve a magatehetetlen „gyermek” részére. Amikor a mama kórházba került, már az ajtót sem zárták, hiszen csak annyi vagyon volt a lakásban, amennyi az ágyban hevert, a mozgásképtelen férfitől karnyújtásnyira. 1987. január 14-én táviratot hozott a postás. Az ágyában fekvő István felbontotta a kórházból küldött táviratot: „Markos Istvánné ma hajnalban elhunyt”. Párnája alól kivette a nyugtatót tartalmazó üvegecskét, s a tablettákat két korty borral lenyelte. Amikor délben a szomszéd nénike rányitotta az ajtót, már örök álmát aludta

08., Az óriásbérházak lakóinak általában sejtelmük sincs arról, milyen élet zajlik felettük, mellettük, alattuk. Pedig, ha tudnák, hány hajléktalan telepedik be éjszakára a pincék folyosóira, a szemétledobókba, a hőközpontokba! Egyedül vagy párosan élik sajátosan értelmezett életüket, táplálkoznak, alszanak, szeretkeznek, veszekedek, s ha a szükség kívánja, könnyítenek magukon. Hajnalban aztán elsőként hagyják el az épületeket, „értékeiket” összecsomagolják, elrejtik, s a kezdő felest már valamelyik közeli közért előtt hajtják le. A házak lakói általában csak akkor kezdenek e különös „társbérletre” felfigyelni, ha a szag már meghaladja a tűréshatárt. Így derül aztán fény a sajátos, családiasnak egyáltalán nem nevezhető vackokra. A szerencsétlenek végső nyughelyét már az önkormányzat váltja meg

09., A mentők 1996. február 7-én 11 óra 48 perckor kapták a riasztást a XIII. kerületi Dózsa György út 132.-b?l. Egy idősebb hölgy és két gyermek feküdt az ágyakon mozdulatlanul, mint hamarosan kiderült: súlyos mérgezettként. A szomszédok azonnal elzárták a gázkonvektor főcsapját, s kinyitották az ablakot. A kempingágyon fekvő kislányon és a nagymamán már nem tudtak segíteni, legalább egy órája halottak voltak. A 17 éves fiú az ablak alatt még mutatott életjelet, vele az Erzsébet Kórház baleseti osztályára indult a rohamkocsi. Az asztalon talált számla szerint az előző nap gázosok jártak a lakásban, a család 1480 forintot fizetett a gyújtóláng beállításáért. Sajnos elkerülte a figyelmüket, hogy az égéstermék szakaszosan ugyan, de visszaáramlott a lakásba. A kéményrendszer dugulása okozta a 74 éves nagymama és a nála lakó, 13 éves unoka halálát. Tragikus véletlen volt, hogy a kéménysepr?k szintén az előző napra ígérték az öreg bérház kéményrendszerének átvizsgálását. De nem jöttek…

10., A kép talán nem olyan borzasztó, mint amilyen a valóságos tartalma volt. Mintha két játékbaba úszna a víz felszínén. Amikor azon az 1997. áprilisi pénteken mentő, tűzoltó, rendőr s a tudósító a Stadionok metróállomáshoz száguldott, még senki nem gondolta, hogy egy szörnyű családi tragédia képe fog késő délutánra összeállni. A metró diszpécsere 10 óra 42 perckor jelezte, hogy egy nő ugrott a Buda felé tartó szerelvény elé. A vezető, aki már különben is megálláshoz lassította szerelvényét, azonnal vészfékezett. Talán ennek volt köszönhető, hogy a percek alatt a helyszínre érkez? tűzoltók és mentők szinte sértetlenül emelték ki a kocsik közül az öngyilkosjelöltet, aki még a hordágyon is magánkívül kiabálta: hagyják meghalni! Végül a nő, a nyugtató injekciók hatására, beszélni kezdett a helyszíni szemlét vezető rendőrtisztnek: „Megöltem a gyermekeimet, belefojtottam a fürdőkádba mindkettőt!” A néhány utcával arrább található lakás felé menet mindenki abban bízott, hogy a zavart nő nem mondott valót. Aztán a lakásban döbbenetes kép tárult a fürdőszobába lép?k elé. A még meleg vízben a két felöltöztetett kisgyerek holtteste lebegett

11., 1995. november 28-án reggel a Gubacsi híd alatt horgászok bukkantak egy megcsonkított gyermek-holttestre. Az Erzsébeten lakó, 12 éves Zsolt eltűnését előző nap este jelentették be a szül?k a rendőrségen, így az ismertetőjegyek alapján hamarosan kiderült az áldozat személyazonossága. A mozgósítható nyomozói állomány teljes létszámmal a brutális gyilkos és a gyermek hiányzó fejének keresésére indult. Az eredmény nem maradt el, a nyomozók szinte percnyi pontossággal felvázolták az áldozat előző napi mozgását. A nyomok Zsolt 17 éves barátjához, Lászlóhoz vezettek. Hamarosan találtak néhány tanút, akik Lászlót előző este egy nagy bőrönddel látták a Duna-part felé igyekezni. A gyanúsított a Vizsgálati Osztályra, a torz tetem az Igazságügyi Orvostani Intézetbe került. Csak a fej hiányzott…

12., Csak az ajtóig akart eljutni a hatalmas füstben ez a férfi, aki ágyában elaludván ejtette cigarettáját a szőnyegpadlóra. Még félálomban lehetett, amikor felriadt, ösztönösen próbált menekülni a szobában gomolygó füstben. Az előszobáig jutott, két lépés hiányozhatott az ajtóig, de már nem volt tartalék a tüdejében, elájult, elvágódott, örökre

13., A szépen berendezett lakás középső szobájának látványa az első pillanatban szokásos rablótámadás tetthelyére utalt. A szemlebizottság vezetője mindent lefényképeztetett, mielőtt megbontotta volna az összedobált ruha- és ágyneműt. Megdöbbenéssel tapasztalta, hogy alatta egy idős nő feküdt, a mellkasán rituális vágásnyomokkal. Mintha a szívét tépték volna ki az áldozatnak. Hamarosan kiderült, hogy unokája egy szekta hatása alá került, ő volt szeretett nagymamája kegyetlen halálának az okozója

14., Az Opel Ascona temetésre igyekvő öt utasa Szolnok felé tartott. Váratlanul megcsúsztak a síkos úton. A vezető megpróbálta egyenesbe hozni a kocsit, de a túlzott ellenkormányozás következtében átcsúsztak a szemközti sávba, egyenesen egy német kamion alá. Innen már lehetetlen volt kontrollálni a történéseket. Az Ascona leborotvált karosszériával az egyik útpadkán, míg a kamion kétszáz méterrel arrább, az útszéli árkon túli facsemeték között dőlt oldalára. A csomagtartóban összepréselődött koszorúk, a három, fekete ruhás áldozat a koporsókban. A mentők csak két személyt tudtak kórházba szállítani, őket is életveszélyes sérülésekkel

15., Senkinek sem szúrt szemet, hogy Ernő, a magányosan élő egykori műszaki igazgató nyugdíjasként is eljárt reggelente munkába, mindig elegánsan (öltöny, nyakkendő, kezében az elmaradhatatlan diplomatatáskával), és csak estefelé érkezett haza. Felcaplatott harmadik emeleti lakásába, magára zárta az ajtót, csak ritkán hallatszott némi üvegcsörömpölés – de melyik háztartásban nem esik le néha valami a polcról?

16., Aztán a szomszédok sokáig nem látták, a levélszekrénye is dugig megtelt, ezért egy este becsengettek, majd egyre nyugtalanabbak lettek, végül segítséget kértek. Gondos munkával sikerült az ajtón „lesetnyi” rést szabadítani, s egy szondával betekinteni az előszobába. A látvány megdöbbentő volt: az előszoba végében, üveghegyen hevert Ernő múmiává zsugorodott holtteste. Beljebb, a nappaliban tovább folytatódott a döbbenet, ezernyi sörös és hubertuszos üveg borított a padlótól a szekrények polcáig mindent. Így élte remeteéletét a szebb napokat is látott igazgató úr, aki minden este hazacsempészett a táskájában egy-egy üveg töményt és pár üveg sört

17., Csepelen, az Árpád utcai parkolóban találtak rá arra a taxira, melynek csomagtartója már jó ideje lakásul szolgált a 46 éves férfinek. Ahogy nem tűnt fel senkinek az elhagyott Fiat Regata típusú gépkocsi, ugyanúgy nem tűnt fel a lakója sem. Ez egy ideje természetesnek volt mondható, hiszen nem volt mozgás a kocsi körül, lakója már hónapok óta békében nyugodott a taxi csomagtartójában

18., Halálfolyosó. Csepelen négy kisgyermek lelte halálát a bezárt lakásukban kiütött tűz következtében. Bence, Szabina, Csaba és Gergő szülei hosszú időre magukra hagyták a piciket. A legnagyobb gyufával játszott, és a lángok nyomán keletkező füstben valamennyien megfulladtak. Az utolsó felvétel az Igazságügyi Orvostani Intézet pincéjének folyosóján készült a testvérekről