HUSZONÖT ÉV A PÁLYÁN

Az interjú alapját adó beszélgetésre tizenöt évvel ezelőtt, 1993-ban került sor, a Pécsi József-díjas fotóművész nyolcvan éves korában, pár hónappal az önként vállalt eltávozása előtt. Most, a felvételt újrahallgatva és gördülékeny szöveggé szerkesztve döbbentem csak rá, mennyi mindent kellett volna még megkérdezni, mennyi mindent kellett volna részletesebben, ráérősen elmeséltetni. Amíg lehetett volna.

Járai Rudolf tizenöt éve, 1993. július 4-én hunyt el.

Triesztben születtem, 1913. október 12-én. A vér szerinti apám olasz hajószakács volt, egy nemzetközi hajón dolgozott, és ahogyan én később értelmeztem, valószínűleg megszökött anyámtól, amikor megtudta, hogy állapotossá tette. Anyám sokáig kereste, de ő mindig más és más hajón dolgozott, vagy pedig bujkált előle, és anyám nem találta meg. Soha nem láttam az igazi apámat, anyám nem beszélt róla, csak tizenegy évesen tudtam meg, hogy nem az az apám, akit annak ismerek. Anyám Bécsben ismerkedett meg a nevelőapámmal, aki magyar volt, Budapesten volt ruhanagykereskedése, az a háború alatt tönkrement, és aztán nyitott egy fehérnemű-kereskedést, ami a háború végéig megmaradt. A kapcsolatukból szerelem lett, és a nevelőapám örökbefogadott. Két-három hetes koromban eljöttünk Triesztből, és Budapesten telepedtünk le. Később elváltak, de tartottuk a kapcsolatot, és amikor 1944-ben a nevelőapám bekerült a pesti gettóba, igyekeztem neki segíteni. Anyám újra férjhez ment, nagyon szerettem a második férjét, őt tekintettem az igazi apámnak.

– Hová járt iskolába?

– Előbb a Deák téri Evangélikus Gimnáziumba, azután a Fasori Gimnáziumba, végül a Wesselényi utcai felső kereskedelmiben érettségiztem. Eleinte úgy nézett ki, hogy majd átveszem az akkori apám üzletét, de nem volt kedvem a textilszakmához, és így 1931-ben, tizennyolc évesen tisztviselő lettem a Hajós és Szántó elektromos gyárban, ami az Andrássy út 59. szám alatt volt, a 60.-nal szemben.

Akkor már fotóamatőrködtem. Tíz éves koromban, a jó bizonyítványom jutalmául kaptam az első gépet, a fényképezést félig játéknak, félig szórakozásnak tekintettem. Vonzódtam a képekhez, szerettem a képeslapokat, a Tolnai Világlapját, az Ünnepet, a Nők Lapját, a Színházi Életet bújtam, meg a Pesti Napló vasárnapi mellékletét, amit nagyrészt Escher Károly fényképezett. Erős vágyat éreztem, hogy én is valami hasonlót csináljak. Lefényképeztem a családot, a kutyámat, a környezetemet, a szerelmespárokat a Ligetben. Ezek közül szinte semmi nem maradt meg, 1944-ben bomba érte a házat, ahol laktunk, és majdnem minden elpusztult.

1935. szeptember 1-én beléptem a Magyar Általános Hitelbankba, ez a József nádor téren volt, a mai Pénzügyminisztérium épülete. A harmincegy jelentkező közül én tettem le legjobban a felvételi vizsgát, ennek a kvázi jutalmaként a legelőkelőbb osztályra, az ipari osztályra kerültem. A bank érdekeltségi köréhez körülbelül százötven iparvállalat tartozott; az én munkaköröm az volt, hogy egy hites könyvszakértővel számszerű könyvellenőrzéseket végeztünk. Nem mintha ez nagyon feküdt volna nekem; de egyrészt magasabb volt a fizetés, másrészt a banknak volt egy sportköre – akkoriban versenyúszó voltam.

– Milyen eredményei voltak?

– Kérem szépen, a 100 méteren 1:09, az 50 méteren körülbelül 0:30, ezzel egy csomó díjat nyertem a bankközi versenyeken, mert minden banknak volt úszószakosztálya, és évente öt-hat, néha nyolc versenyt is rendeztek.

A sportkör egy fotószakosztályt is működtetett, aminek a bank főpénztárosa, Dr. Csörgeő Tibor volt a vezetője. Elég nagy szakosztály volt, körülbelül hatvan-hetven taggal; a banknál, a vidéki fiókokat is beleértve, ezer tisztviselő dolgozott. Csörgeő Tiborral nagyon jó barátságba kerültem, és olyan híres fotósokkal ismerkedtem meg, mint Vadas Ernő, Szöllősy Kálmán, Zajky Zoltán (az EMAOSZ budapesti fotóklub elnöke), Aszmann Ferenc, Dulovits Jenő.

Vadas is banktisztviselő volt egy másik bankban, időnként bejött Csörgeőhöz, a főpénztároshoz, behozta a képeit, és együtt nézegették. Néha-néha, ha volt egy kis szabad időm, én is le-lenéztem Csörgeőhöz. Egyszer éppen ott volt Vadas, akinek a képeit már láttam a szaklapokban, és igen nagyra tartottam őt. Csörgeő bemutatott neki, és megbeszéltük, hogy vasárnaponként rendszeresen elmegyünk fotós túrákra. Akkoriban divat volt, hogy vasárnap Pest környéki falvakba, városokba utaznak, Csömörre, Szentendrére, mindig akadtak népies témák, népviseletbe öltözött lányok, templomba menő emberek stb., és akkor én is csatlakoztam hozzájuk. Néhány hónap után nagyon jól összebarátkoztunk Vadassal. Egy alkalommal fölmentünk a Várba, és a szerpentinen jött egy lovas katona, mindketten észrevettük, hogy ez egy jó téma, és egyszerre csináltunk felvételt. Én egy pillanattal tovább vártam, mint Vadas, s ennek az lett az eredménye, hogy amikor ő exponált, a katona félig árnyékban volt, de egy pillanattal később már teljesen kijött az árnyékból. Vadas rendkívül önzetlen és előzékeny ember volt, és azt mondta, az én képem lett jobb, vegyük úgy, mintha ő nem is exponált volna. Azt javasolta, hogy állítsam ki ezt a képemet; nekem akkor már volt körülbelül 30 darab, majdnem kiállítási nívójú fényképem, amiket magam nagyítottam otthon, illetve a bank fotólaboratóriumában.

Egy vasárnapi kiránduláson Vadas bemutatott Szöllősy Kálmánnak, aki a képeimet meglátva azt mondta, a jövő nagy reménysége lehetek. Éveken keresztül, hacsak nem volt nagyon rossz idő, mindig együtt mentünk túrákra, és én rendkívül meg voltam hatódva, és nagyon büszke is voltam, hogy együtt lehetek ezekkel az országos hírű fotósokkal. Mint kuriózumot mesélem el, hogy egy alkalommal, amikor Csömörre mentünk, együtt utaztunk Dulovits-csal, és a HÉV-en külön ült tőlünk, noha nem volt semmilyen harag közöttünk, de ő ilyen volt, Vadaséknak pont az ellentéte, mindig titokzatos volt, zárkózott, soha nem árulta el, hogy mit csinál, vagy hogyan fényképez. Amikor megérkeztünk, megkérdezte, jobbra megyünk-e vagy balra, és ő a másik irányba indult el. Általában reggel nyolcra értünk ki, és déli egy óra tájban, amikor magasan állt a Nap, beültünk egy kisvendéglőbe. Akkor a Dulovits odajött. Akkorra ő már megírta az Így fényképezek című könyvét, amit olvastam, és tudtam a Duto lágyító előtétről is, és kezdtem kérdezgetni, hogy mire hogyan jött rá. Nem volt hajlandó semmit sem mondani, „ezek az én titkaim, aki akarja, az kitalálja, ha nem találják ki, akkor legfeljebb magammal viszem a sírba.” Nem mondta meg, mennyit exponált – mi ezt, meg hogy hogyan derítettünk, vagy hogy vakuztunk-e, mindig megmondtuk egymásnak.

– Dulovits könyvében az illusztrációknál ott vannak az adatok.

– Ott megvannak, igen, de azok inkább körülbelüli adatok, szerintem egy részük hasból van. Dulovits később erősen jobboldali lett, úgy hallottam, hogy tagja lett a nyilas pártnak, 1945-ben egy évre internálták is. Később fölvették a Gammába, ahol megalkotta a Duflex fényképezőgépet.

– Az ő jobboldalisága befolyásolta-e a kapcsolatukat?

– Nem, mert 44 táján, de már előtte is, olyan idők jártak, hogy nem nagyon jártunk fényképezni.

– Mi történt Önnel a háború alatt?

– Amikor a feleségemmel feljöttünk a pincéből, elindultunk haza (mert mi nem otthon húzódtunk meg), de a belvárosi házat, ahol laktunk, egy nagy bomba kettészakította, a lakásunkban szinte minden porrá rombolódott, nem égett, csak porrá lett; akkor bemásztunk a romok közé, próbáltunk valamit kikaparni a megmaradt szekrényrészekből, ahol egy dobozban a negatívjaimnak egy csekély része és néhány fénykép valahogy megmaradt. Tönkrement a laboratóriumom, a gépeim, minden felszerelésem. Jelentkeztem a munkahelyemen, ahol hallottam, hogy Szentesre mehetnék helyettes fiókvezetőnek, szolgálati lakást is kapok. Mondtam, hogy szívesen vállalom. Körülbelül négy hónapig voltam ott, a körülmények nagyon rendezettek és békések voltak, mégsem éreztem jól magam, hiányzott Pest, itt volt a rokonság, itt voltak a barátok. Kértem, hogy helyezzenek vissza a régi helyemre, így 45 szeptemberétől ismét az ipari osztályon dolgoztam. Az államosítás után, amikor az amerikaiak kénytelenek voltak kivonulni a Kodak gyárból, a Hitelbank vette meg az üzemet, ott állt a gyár üresen, szörnyű állapotban, egy része meg is sérült, és a főnököm, aki az ügyeket intézte, tudta, hogy fotós vagyok, és kikérte a tanácsaimat. A Forte nevet is én találtam ki. 1947-ben, amikor megalakult a gyár, beválasztottak a felügyelő bizottságba, amiért évi kétszáz forint tiszteletdíjat kaptam, és ennek fejében évente kétszer kimentem a leltározást ellenőrizni.

1945-ben, a pincéből feljövet, az első gondolatom az volt, mi lehet Vadas Ernővel, mert szegényt, ugye, deportálták. De nem történt semmi bajuk. Megkerestem Szöllősyt, neki a felesége zsidó volt, de sikerült elbújtatni. Csörgeő katona volt Szolnokon, de Zajkyról, Haller Frigyesről, Dulovitsról nem tudtam semmit.

– Tud-e bármit Dulovits kamerájáról, a Duflexről?

– Amikor megalkotta a gépet, elkezdték a próbadarabokat előállítani, és a gyár elfogadta, hogy szériában fogja gyártani. Angliából kaptak egy megrendelést, ötszáz darabra, amit ki is küldtek. A gépnek volt egy hibája, amikor a redőnyzár lecsapódott, a második függöny egy kis darabon visszaugrott egy pillanatra, majd újra zárt, ezért minden filmen egy fekete csík keletkezett azon a helyen. Az angolok visszaküldték a gépeket, és a gyár pártvezetősége kivizsgálta a dolgot. Az volt a gyanújuk, hogy szabotázsról van szó, és ki más szabotálhatott volna, mint Dulovits. Abbahagyták a gyártást, tudomásom szerint összesen ezer darab készült el.

Egy ismerősöm közvetlen kapcsolatban állt vele, ő mesélte, hogy Dulovits szegényen halt meg egy albérleti szobában, és a szállásadó nő mindenféle iratot és fotó holmit, mint használhatatlan valamit, kidobott a szemétbe. Úgyhogy nem lehet tudni, hogy voltak-e újabb találmányai, volt-e érték a kidobott iratokban.

– Vagyis nem a szovjetek állíttatták le a gyártást a konkurencia miatt?

– Nem, nem, nem. A pentaprizmát a német Zeiss kísérletezte ki, de ahhoz a Duflexnek semmi köze nem volt, mert a pentaprizma egy üvegtömb, Dulovits viszont tükrökkel oldotta meg. A szovjetek jóvátételként megkapták a jénai Carl Zeiss gyárat, amit úgy, ahogy volt, átvittek Harkovba. A jénai homokbányából vonaton szállították oda a kivételes minőségű kvarchomokot, amiből kitűnő objektíveket lehetett előállítani, és a német meg szovjet szakemberek közös munkájaként elkezdték gyártani a keleti Contaxot meg a Kijevet, ami a nyugati Contax másolata volt. Aztán a német szakemberek valószínűleg kihaltak, már nem is volt rájuk szükség, mert a szovjetek megtanulták, amit lehetett, úgyhogy a hatvanas évektől már saját konstrukcióik is voltak, amellett, hogy a Hasselbladot is leutánozták.

– A közös fotós sétákon mindig csak fényképezésről volt szó? Nem politizáltak?

– Nem, akkoriban ez nem volt szokás, engem a politika egyáltalán nem érdekelt, egészen addig, amíg a zsidótörvények meg nem jelentek, a politika nem volt érdekes.

1939-től mi négyen – Vadas, Csörgeő, Szöllősy és én – évente harmincvalahány nyugat-európai kiállításra küldtünk képeket, és mindig egy közös csomagban adtuk fel, így megspóroltunk három nevezési díjat, mert 4 dollár helyett csak 1-et kellett fizetni. A háborús években nem volt dollár, így abba kellett hagyni a képek kiküldését. 1946-ban, amikor konszolidálódott a helyzet, újra kezdtük, egészen 49-ig vagy talán 50-ig, mert a Rákosi-rendszerben gyanússá vált, aki külföldre levelezett, akinek nyugati kapcsolatai voltak, és megbeszéltük, hogy abbahagyjuk. Nem beszélve arról, hogy akkoriban elítélték a magyaros stílust, helyette szocialista realista embert kell ábrázolni, úgyhogy nem láttuk már értelmét a közös fotós sétáknak. A szocialista realizmus új dolog volt, amit nekünk is meg kellett tanulni.

– Volt-e a szocialista realizmusnak bármilyen előzménye, gyökere a fényképezésben?

– Más, mint például a szociofotó, nem kifejezetten kötődik az elesettséghez, nyomorúsághoz. Semmin nem kíván változtatni vagy szépíteni a jobb kép érdekében, tehát sem rendezni nem szabad, sem beavatkozni az eseménybe. Vadas Ernő híres libás képe úgy készült, hogy Csömörön megkértük a pásztorfiúcskát, hogy egy kicsit meghajthassuk a libákat. Vadas fölállt egy árok partjára, én felé hajtottam a libákat, hatszor, nyolcszor, tízszer, vagyis megrendeztük a jelenetet, és aztán ő kiválasztotta a legjobb képet.

Ez nem felelt volna meg a szocialista realizmusnak, még akkor sem, ha a megrendezettség a képen nem érezhető. Persze a szocialista realista portrénál is megkértük a sztahanovista élmunkást, hogy hozza magát rendbe, vegyen tiszta ruhát, de nem állítottuk be, hanem beszélgettünk vele, és amikor fölnézett, vagy megvakarta a füle tövét, akkor exponáltunk, és minél keresetlenebb, őszintébb mozdulat volt, annál nagyobb sikere lett a képnek. Hát, ezt kellett megtanulni. Angelo, akit szintén jól ismertem, a legegyszerűbb paraszt fruskákat is dámákká tudta varázsolni sminkkel, öltözettel, retussal, a nő el volt ragadtatva, milyen gyönyörű. Ilyen a szocialista realizmusban nem létezett, de az igen, hogy a modell fésülködjön, és mosakodjon meg, ha szükséges.

– A szociofotósoknak, mint amilyen például Kálmán Kata volt, mégis könnyebb lehetett az átállás, mint mondjuk Dulovitsnak.

– Igen, de Kálmán Katán kívül nem is nagyon tudom, kik voltak szociofotósok… Bass Tibor…

– … Langer Klára…

– … Langernek voltak reklám- és műszaki fotói is, igaz, hogy kommunista volt és párttag, de jól fényképezett, én nagyon szerettem.

1948-ban eljöttem a Hitelbankból, és beléptem a Magyar Képszolgálathoz, ez a Szt. István körúton működött.

– Annak volt a vezetője Ráth László, ugye?

– Igen. Tulajdonképpen ő csábított el a bankból, látta a képeimet az Új Időkben, a Tolnaiban, a Fotó Életben, a Pesti Napló mellékletében, amik mind a banki munkám mellett születtek. Ráth fotóművésznek tartotta magát, de nem volt az, viszont nagyszerű üzletember volt. Fried János volt a fotósa, néha Németh József is dolgozott neki, volt két retusőre, egy adminisztrátora, tulajdonképpen ennyi emberből állt a Magyar Képszolgálat. Felkeresett a Hitelbankban, volna-e kedvem átmenni hozzá, én nemet mondtam, mert ugye a bankban mégis nívós, komoly munkám volt, nyugdíjas állásom, amire nála nem is gondolhattam volna. De aztán 1948-ban még egyszer megkeresett, kérdezte, mennyi a fizetésem, mondtam, hogy nyolcszáz forint, erre azt mondta, hogy ő kétezret ad. Elmentem hozzá egyhavi próbaidőre, megnézni, hogy jövünk ki egymással. De úgy láttam, ott nincs számomra nagy jövő. Hat vagy nyolc hétig maradtam. Kezdték a nagy műtermeket, az ismert fényképészeket államosítani, Várkonyit, Pécsit, Heidelberg Klárát, és az alkalmazottaik, segédeik, retusőreik munka nélkül maradtak. Egyszer Fried azt mondja, hogy szakszervezetet alakítanak, ez és ez van benne, például Várkonyi segédje, Horváth Tamás, aki később a Magyar Fotó vezetője lett; engem is bevennének. A párttól kaptunk anyagi támogatást és helyiséget, kiutalták nekünk a Szt. István körúti lakást. Az UNRRA segélyakciótól nagyon kedvező feltételekkel, lassú törlesztéssel kaptunk, ha jól emlékszem, negyvenezer forint kölcsönt, amiből átalakíttattuk a lakást, berendeztünk a műtermet, a laboratóriumot és a fogadóhelyiséget. 1948. november 15-én nyitottuk meg Fotó Kisipari Termelőszövetkezetet, húsz fővel.

– Néhány nevet fölírtam magamnak: Szőcs Lajos.

– Egy idősebb bácsi volt, abból állt a munkája, hogy a képeket körülvágta.

– Kvitt Éva.

– Az apja könyvelőként és adminisztrátorként dolgozott, Éva még csak tizennyolc éves volt, és annyit értett a fotóhoz, hogy valahol megtanult retusálni. Szeretett volna riporter lenni, egy időben együtt jártunk, ő volt a világosítóm. Szegény egy évvel a megalakulás után beteg lett, nem emlékszem, hogy tüdőgyulladása volt-e vagy valami szívprobléma, és tizenkilenc évesen váratlanul meghalt.

– Kenedi Vera.

– Portréfotós volt, meg akarta tanulni a fotó többi ágát is, emellett munkákat szervezett, vevőket hozott, felhasználta a kapcsolatait, hogy olcsóbban kapjunk filmet, vállalatokhoz járt, hogy jöjjenek át hozzánk, mert hogy mi is szocialista szektor vagyunk. 48-ban kiment Ausztráliába, többé nem hallottam róla.

– Valentin Gyula.

– Ő később lépett be, nem a megalakuláskor. Komplett fotós volt, egyszer-kétszer velem jött mint világosító, de aztán önállóan dolgozott. Amikor 1950-ben a szövetkezetet beolvasztották a Magyar Fotóba, ő átment a Fényszövhöz, később önállósította magát. Vele kapcsolatos ez a történet: a munkakörünk része volt, hogy az exportra dolgozó vállalatok termékeit a gyárban lefényképezzük. Fényképezni csak külön minisztériumi engedéllyel lehetett. Az adminisztrációnk engedélyt kért az Iparügyi Minisztériumtól, hogy Valentin Gyula a Péti Nitrogénművekben, ahol lőport is gyártottak, ezért hadiüzem volt, lefényképezhessen egy robbanásmentes lámpatestet. Valentin Gyula hirtelen megbetegedett, valakinek mennie kellett, menjek én. Azt mondtam, ez nincs rendben, az engedély az ő nevére szól, erre az a szövetkezetből telefonáltak a minisztériumba, ott azt mondták, vigyék be az engedélyt. Áthúzták a Valentin nevet, odaírták az enyémet, de az illető vagy nem tudta, hogy azt is oda kell írni, ki javította át a nevet, és le is kell pecsételni, vagy csak hanyag volt. Visszahozták a papírt. Nekem nem nagyon tetszett, de a szövetkezetnél azt mondták, menjek le nyugodtan. A portás avval fogadott: „Valentin elvtárs?” Mondom, nem, Járai. „Hogyhogy?! Nem magát vártuk!” „Valentin Gyula megbetegedett, itt az engedély az én nevemre.” „Tessék várni”, mondta, és feltelefonált a pártirodára. A párttitkár lejött, megnézte az engedélyt, és abban a pillanatban értesítette az ávót. Az ávó a szomszéd utcában volt, autóval jöttek értem, őrült tempóban, csak úgy csikorgott a fék, amikor kiszálltak, géppisztollyal a vállukon. Bevittek, és faggatni kezdtek, hogyan került hozzám az engedély. Elmondtam a történetet. Az összes zsebemet kirámoltatták, mutassam meg a vonatjegyet. Kikérdeztek: apám, anyám, ismerőseim. Falnak fordított arccal álltam két óra hoszszat. Be kellett mutatni az aláírásomat. Levetkőztettek, végigtapogatták a ruhámat. Én állandóan tiltakoztam, roppant egyszerű, hívják fel a minisztériumot, kérdezzék meg őket. De a K-vonal, a különvonal állandóan foglalt volt, úgyhogy három óra hosszat tartott, mire tisztázódott a dolog. Akkor bocsánatot kértek, visszakaptam a lefoglalt gépeimet, mehettem fényképezni. És egy hitvány, vacak kis valamit kellett lefotózni.

– Még két név van felírva: Beszédes Frigyesné és Farkas Tamás.

– Beszédesné laboráns volt, kiváló munkaerő, később az MTI fekete labor vezetője lett, onnan ment nyugdíjba. Farkas Tamás 56-ban elment Magyarországról, de visszajött, és a Nők Lapjánál dolgozott. Még valaki dolgozott a szövetkezetnél, akit nem említett, Bárczay Kitty, a helyettes vezető, aki szintén tudott fényképezni, de inkább az adminisztrációval foglalkozott. A vezetők mindig pártvonalon kapták az utasításokat és a támogatást. 1950-ben a magán fotóművészeket is államosították. Úgy gondoltuk, hogy a szövetkezetinél jobb lenne állami vállalatnál dolgozni, biztosabb megélhetést nyújtana, és a kapcsolatainkon keresztül kértük a pártot, hogy beolvadhassunk a Magyar Fotó Állami Vállalatba. Elfogadták, beolvadtunk; ugyanakkor került oda Vadas és Langer, Reismann Marian, Kálmán Kata, Seidner Zoltán.

– A Ráth-céggel mi történt az államosításkor?

– Ráthot Horvát Tamás államosította, a Magyar Képszolgálat negatívjait és képeit besorolták a Magyar Fotó archívumába, és aztán az egész bekerült az MTI állományába. Ráth a barátjánál, Halmi Bélánál dolgozott tovább, akinek a Kálvin téren volt műterme. Ha jól emlékszem, együtt disszidáltak. Mindketten elsőrangú üzletemberek voltak; Ráth nem volt igazi fotós, de az üzlethez nagyon értett. Gink Károlynak is volt érzéke az üzlethez: azt hiszem, 1947-ben vezették be a személyi igazolványt, és hirtelen több millió igazolványképet kellett csinálni. Gink akkoriban szabadúszó volt, és lement Pécsre, nyitott egy kis, telefonfülke nagyságú műtermet, és sorban fényképezte a bányászokat. Három hét alatt kilencezer képet csinált, mesélte, hogy annyit tekerte a Leicája gombját, hogy az ujjáról lejött a bőr. Volt egy laboránsa Pesten, akivel szerintem képenként minimum egy forintot kerestek, az kilencezer forint haszon, ami abban az időben szép pénz volt. Saját autója volt, de nem csak kiváló üzletember volt, hanem kiváló fotós is, én nagyon becsültem. A Magyar Fotónál nem nagyon tudott beletörődni abba, hogy nem kapott nagyobb önállóságot, nem bírta elviselni a fegyelmet, hogy dirigálnak neki, hogy pontosan kell bejárni, kilépett, és ismét önálló lett, egészen 1957-ig, az MTI-vel való egyesülésig, amikor visszajött dolgozni.

– Vajon mi történt volna a szövetkezettel, ha nem lépnek be a Magyar Fotóba?

– Egy darabig biztosan ment volna a bolt. Már az első évben nyolcvanezer forint nyereségünk volt, és a második évben, a beolvadás előtt, közel jártunk a százezerhez. Ennek ellenére éreztük, hogy okosabb, ha nem folytatjuk. Mindenféle nehézségeink voltak, elsősorban a nyersanyag területén, nehéz volt filmet, papírt szerezni. A portréfotózás nem volt annyira jövedelmező, az emberek nem nagyon akartak fényképezkedni, és idővel a műszaki fotók sem váltották be, amit reméltünk tőlük, mert egyre nagyobb lett a konkurencia. Előfordult, hogy Vadas Ernőt, aki akkor még szabadúszó volt, megbízta a Ganz-Mávag az új típusú szerelvények fényképezésével, és ugyanakkor minket is megbíztak, össze akarták hasonlítani, hogy melyikünkkel érdemes dolgozni. A végén mi kaptuk a megbízást, de nem mondhatom, hogy az én képem jobb lett, mint a Vadasé, csak hát, mi voltunk a szocialista szektor. A tagjaink egy részét átvette a Fővárosi Fotó. Minket pedig azért vett át a Magyar Fotó, mert jött hozzájuk egy igazgató, egy linkóci alak, aki ki akart törni, és azt mondta, hogy összegyűjti a szakma legjobbjait, és majd ő megmutatja, hogyan kell fényképezni – nem nekünk, hanem a legnagyobb konkurensének, a Magyar Filmgyártó Vállalat műszaki osztályának.

– A szövetkezetnél ki szorgalmazta leginkább az egyesülést?

– Azt hiszem, hogy Horvát Tamás és Bárczay Kitty, nagyon jó barátok voltak, szakszervezeti és pártvonalon is régóta együtt dolgoztak. Horvát elég hűvös ember volt, nem hiszem, hogy szerelmi viszony lett volna közöttük, inkább csak barátság. Horvát már a Magyar Fotó idején elvette az egyik volt szövetkezeti tagot, Radnitz Évát, aki korábban Kenedi Vera társa volt. A férjét, aki zsidó volt, a háborúban elpusztították, ott maradt özvegyen egy kisgyerekkel, és Horváth feleségül vette. Ő nagyon szigorú ember volt, ugyanakkor igazságos, okos, jó fotós, és kitűnően végezte a munkáját, mi elég jól kijöttünk vele.

– Úgy hallottam, hogy Vadas Ernőt ketten államosították, az egyikük Gere László volt. Lehet, hogy Horvát Tamás volt a másikuk?

– Nem tudom pontosan, de nem hiszem. Vadas nem mesélt erről. Nem valószínű, hogy Gere egyedül lett volna, már csak azért sem, mert azt a nagyítógépet is leszedték, ami a falba szerelt síneken állt, és valakinek biztosan segítenie kellett Gerének.

– Azt sem mesélte el Vadas, hogy mit érzett?

– Nem ellenkezett, és nem szó nélkül, de hagyta. Olyan idők jártak, a csengőfrász, ugye, embereket egyszerűen elvittek… egy ideje számíthatott arra, hogy egyszer őt is államosítani fogják, megfordulhatott a fejében, mert egyike volt a legjobban keresőknek, nagy, állami megrendelőkkel, ügyfelekkel. A világon mindenét, az összes gépét, az összes negatívját, felszerelését, a műtermi reflektorait, a laboratóriumi tálakat, még a töltőtollát is, felpakolták egy teherautóra. És amit a családban külön rossz néven vettek, hogy Gere a kertajtóban az ujjával így megfenyegette, hogy „Vadas úr, aztán nehogy fotografálni próbáljon!”

– Gere mennyivel lehetett fiatalabb?

– Lehetett talán harminc éves, és Vadas ötven. Az is nagy disznóság volt, hogy a teherautó egyenesen a Tanács körúti telephez ment, a ládákat, dobozokat felhordták a riporterszobába, mindent kiborítottak, a gépeket és a negatívokat is, és azt mondták, hogy mindenki válasszon magának, amit akar.

– Erről már hallottam, de arról még soha, hogy voltak-e, akik választottak.

– Hogyne, mindenki elvett valamit.

– Szóba sem került, hogy nem illik hozzányúlni?

– Nem, nem. Sőt mindenki örült, hogy valami tisztességes géphez jut. Vadasnak talán négy-öt gépe lehetett, köztük egy Linhof, ami akkor is óriási érték volt, ma is az lenne, azután Rolleiflex, Contax, egy 9x12-es Mentor. De én nagyobb botránynak tartom, hogy a világhírű képeinek a negatívjait kiöntötték, és az üveglemezek egy része össze is tört. A többit betették egy ládába, és úgy hagyták.

Azután megindult a küzdelem azért, hogy az államosítást visszacsinálják, mert tulajdonképpen jogtalanul jártak el, mivel ő egyedül dolgozott, alkalmazottak nélkül. Ugyanez történt Seidner Zoltán esetében is. Ő egyébként infarktust kapott, amikor államosították.

– Úgy tudom, ki akart ugrani az ablakon.

– Igen, ez igaz. Soha nem beszélt róla, de tudtuk, hogy sokáig súlyos beteg volt.

– Ne haragudjon, hogy megkérdezem: Ön is választott valamit Vadas felszereléséből?

– Nem. Amikor ez történt, én még nem dolgoztam ott. Nekem csak elmesélték.

Langer Klára, aki nagy pártember volt, azt mondta, hogy igazságtalanság történt, Vadast és Seidnert fel kell menteni az államosítás alól. Hét évig tartott, mire sikerült keresztülvinni, hogy arra kötelezzék az akkorra már MTI-vé alakult vállalatot, hogy Vadast kártalanítsák. 1957 tavaszán kineveztek a műszaki osztály vezetőjévé, és én működtem közre abban, hogy felkutassuk a még fellelhető gépeket. A minisztériumtól kaptunk egy leltárt, amit valószínűleg az államosításkor vettek fel, a műszaki raktárból mindent előszedettem, és a leltár alapján az egészet végignéztük. Vadas visszakapta, amit lehetett, például a Linhofja helyett megkapta az MTI-ben kiselejtezett Linhofot, és az elő nem került tárgyaiért kártérítést kapott, ha jól emlékszem, harmincezer forintot. Seidner szintén. Hét évig tartott, mindketten azt hitték, hogy az egészből nem lesz semmi, és az egész főleg Langer Klárának köszönhető. Vadas nagyon örült, mert egy régóta benne lévő tüskét sikerült kihúzni. Seidner még korábban visszakapta a gépét; különleges fényképezőgép volt, egy őrült nagy Hypergom objektívvel, amihez egy Schluger Cirill nevű – azt hiszem, orosz – asztalos készítette a kamerát rendelésre. Miután Seidner belépett a Magyar Fotóhoz, azzal dolgozott, szédületes, 170 fokos képet produkált, egyszer tanúja volta, hogy a Hercegprímás utcánál állt a kamera, és nem csak a Bazilika látszott teljesen, hanem az előtte levő tér is.

– A Magyar Fotónál milyen volt a viszony Vadas és Gere között?

– A lehető leghűvösebb.

– Egy ilyet nem lehet elfelejteni, ugye?

– Igen, és Gere eltúlozta a szerepét. Sokáig távol tartottam magamat tőle, és nem is nagyon volt egymással dolgunk, ő más területen, a laboratóriumban dolgozott. Aztán, amikor a mi rovatunkhoz került, megállapítottam, hogy becsületes, derék, jó érzésű ember, amellett ügyes fényképész, és kellemes főnök. Jól kijöttem vele, és ma is szeretettel beszélhetek róla. Sok fiatal lelkesedett a kommunista eszméért, aztán idővel rájöttek, hogy abban is vannak hibák. És az, hogy Vadast rehabilitálták, azt jelezte, hogy Gere helytelen úton járt. De mi erről soha nem beszélgettünk.

– Ön is tagja volt a pártnak?

– Igen, de csak 56-ig. 1948-ban léptem be, mert azt mondták, hogy a párttagok olcsó abbáziai üdülésre jelentkezhetnek, és mivel félig olasz vagyok, ez nagyon vonzott. Lépjünk be, megéri – nem nagyon tudtuk, mi az, hogy kommunista meg párttagság. A feleségemmel el is utaztunk Abbáziába egy munkásvonattal, körülbelül háromszáz munkással együtt, mi ketten voltunk egyedül értelmiségiek. Nagyon jól éreztük magunkat. Aztán kisebb feladatokat kaptam, tízes bizalmi voltam, ez azt jelentette, hogy a heti pártgyűlésen tíz emberemmel foglalkozni kellett a politikai eseményekkel, meg kellett tárgyalni a Szabad Nép cikkeit. De igazán intenzív pártéletet soha nem éltem. 56 után, amikor az MTI-hez kerültünk, ki is akartam lépni a pártból, de ilyen akkoriban még nemigen létezett; az gyakran előfordult, hogy valaki eldobta vagy elégette a tagkönyvét, vagy disszidáltak, és nem tudta a pártszervezet, mi lett velük – de olyan nincs, hogy valaki bejelenti, kilép a pártból. Vincze Gyula, a Magyar Fotó műszaki vezetője disszidált, és Botta Ferenc szerkesztőség-vezető, aki szintén párttag volt, azt mondta, elintézi, hogy ne kelljen a pártban maradnom, ha ennek fejében átveszem a műszaki vezetői tisztet. Átvettem, és tényleg megszűnt a párttagságom. De az új munkaköröm borzalmas volt, nem voltak ismereteim, hogy az MTI honnan szerzi be a vegyszereket, a nyersanyagot, ott álltunk fényképezőgépek nélkül, mert a riporterek, a világosítók a forradalom kitörésekor magukkal vitték a kamerákat, mindenről riportot akartak csinálni, és egyébként is lelkesedtek, az egyik világosítónk például kiment a Kossuth térre…

– Gárdos Györgyre tetszik gondolni?

– Igen, kedves fiatal fiú volt, fejlövést kapott a Kossuth téren, az édesanyja jött be sírva, hogy meghalt.

– Ön mit csinált 56-ban?

– A feleségemmel levonultunk a ház pincéjébe, a Bocskai úton laktunk, a Kosztolányi Dezső tér közelében. Egyébként október 23-án egy négynapos fotótúrára készültem a Bükkben, amit természetesen le kellett mondani, ma is fáj érte a szívem. 26-án vagy 28-án bementem dolgozni, gyalog. Két-három fiatalember volt bent, többek között Bauer Sándor, aki hadilábon állt a vállalat vezetőjével, Dallos Ágnessel.

– Mert kirúgatta Bauert. Vagy fegyelmit adott neki?

– Mind a kettő. A fegyelmi azért történt, mert Bauer Sanyit 53 körül behívták katonának, de nem akart katona lenni, ezért rengeteg feketét ivott, hogy erős szívdobogása legyen, a végén kidobták a katonaságtól. Bauer hazajött, és kikotyogta, hogyan úszta meg, ez Dallos fülébe jutott, és mivel Bauer is párttag volt, összehívtak egy taggyűlést, a sárga földig lehordták, és fegyelmit kapott. A kirúgás később történt, már nem emlékszem, mi miatt, de Bauer eléggé rakoncátlan volt, és utálták egymást. Amikor bementem, egy puskával a vállán kereste Dallost, hogy agyon akarta-e lőni, vagy csak el akarta fogni, nem tudom. Többen is ott álltunk tanácstalanul, meglepetten. Dallos Ágnes megúszta, de nem jött vissza a vállalathoz, hanem a MOKÉP-nál dolgozott tovább.

– Mindennap bejárt dolgozni?

– Nem, csak egy-két nap, Budáról kellett gyalog mennem, és nem nagyon volt munka, hallgattuk a rádiót, és az alapján magunk próbáltunk riportokat csinálni. Huszonhárom riporter ment el a Magyar Fotótól, a világosítók kezdtek el fényképezni. Azt tudja-e, hogy Maléter Pál felesége is nálunk dolgozott? Én csak futólag ismertem, retusőr volt, vagy talán képeket szárított, valami kis beosztása volt. De amikor Malétert kinevezték miniszterré, a kollégák nagy tisztelettel néztek rá. Aztán jött a fordulat, bejöttek az oroszok, akkor kezdődtek az igazán súlyos harcok.

– Ön fényképezett a forradalom alatt?

– Nem, nem, én pont azokban lettem a napokban műszaki vezető, és főleg azt néztem, mit tudok megmenteni abból – nyersanyagokból, kamerákból, felszerelésből –, ami megmaradt. November 4. után reggeltől estig és éjszakákon át azon dolgoztam, hogy valahogy talpra állítsuk a vállalatot. Többek között mindenkinek írtam, aki magával vitte a fényképezőgépét, megkerestük az itthon maradt szülőket, rokonokat, hogy vagy továbbítsák a kérésünket, vagy adják meg a címüket, hogy mi írhassunk nekik. Például Hollänzer Bélának, az egyik legkiválóbb fotósunknak, aki a vakmerőségéről volt nevezetes, mert minden gyárkéményre, hídra felmászott, hogy minél bravúrosabbak legyenek a felvételei, egy 6x9-es Linhof volt kiadva, objektívekkel, gyönyörű kofferben; azzal disszidált Kanadába, szegénynek agydaganata lett, minden pénze ráment a műtétre, a Linhofot soha nem láttuk viszont. Farkas Tamás is Kanadába ment, de egy év múlva hazajött, és visszahozta a Rolleiflexét. Gink is disszidált, a válltömésében olyan képekkel, amiket az Andrássy út 60. pincéjében készített.

– Ha már a disszidálásoknál tartunk, a Magyar Fotó régebbi vezetője, Szigeti László is disszidált, 1954-ben.

– Azon nagyon meglepődtünk, mert addig megjátszotta a nagy kommunistát, aztán egyszer csak eltűnt, otthagyta a vállalatot vezető nélkül. Kaptunk egy miniszteri biztost, Pelbárt Oszkárt, szintén kommunista volt, de értett valamit a gazdasági kérdésekhez, és a fotósok voltak annyira önállóak, hogy nem volt annyira nehéz ellátni a vezetői feladatokat. Amikor a képeket bírálta, mindig mondtuk, hogy nem ért hozzá, de volt egy kedvenc mondása: „Tojást sem tudok tojni, de meg tudom mondani, friss-e vagy sem.” Nagy fegyelmet tartott, mert a riporterek egy része iszákos volt, mások fegyelmezetlenek, például amikor én először léptem be a riporterek szobájába, egy nagy hamutartóban papír égett, amit indiántánccal körültáncoltak. Vidám társaság volt, de a munkát sokan semmibe vették, és Pelbártra várt a feladat, hogy rendet tegyen. Nem sokáig volt nálunk, talán fél évig, és utána jött Dallos Ágnes, akivel a fiatalabbak, Keleti Éva, Munk Tamás, Samai Antónia, nem jöttek ki. 56-ban, pont a forradalom előestéjén, volt egy taggyűlés, ahol nagyon kirohantak ellene, amiért minket, a „nagygépeseket” – Vadast, Seidnert, Langert, Csörgeőt és engem – túlzottan támogat. Dallos a végén már sírva mondta, hogy ő csak jót akart, de mi, idősebbek is fölháborodva mentünk el, amiért bántó hangnemben beszéltek vele; másnap kitört a forradalom.

– Mesélne az MTI-be való beolvadásról?

– Barcs Sándorral, az MTI vezérigazgatójával még 56 őszén megállapodtunk arról, hogy a Magyar Fotó Állami Vállalat beolvad, az MTI kiürítette a földszinti helyiségeit, elkezdték átépíteni, elkezdték berendezni a laboratóriumot, a forradalom kitörésekor minden amolyan félkész állapotban volt. A forradalom után ott álltunk pénz nélkül, ott álltunk gépek nélkül, és közben költöznünk kellett, mert az MTI-ben elkészültek a kőműves munkákkal. Botta főszerkesztő, Héry Árpád főkönyvelő és én mint műszaki igazgató foglalkoztunk a beolvadással, például nekem kellett lebonyolítanom a költözést, gondoskodni kellett új emberek felvételéről, sofőrtől a retusőr szakmunkásig, gépeket kellett beszerezni. A Fényszöv-től kértem kölcsön filmeket, mert nekik volt még; a Forte gyárba is kimentem, még megvoltak a régi kapcsolataim.

– Meddig dolgozott az MTI-ben?

– Hatvan éves koromban, 1973. november 30-án mentem nyugdíjba mint fotó főmunkatárs, a műszaki igazgatói feladatot csak rövid ideig, 58-ig kellett ellátnom, attól kezdve ismét fotós voltam. Gere László kísért nyugdíjba, abban az időben ő volt a főnököm, előtte Fényes Tamás, őelőtte Busztin Lívia; és azt mondhatom, hogy Lívia mellett Gere volt a legjobb főnököm.

Bacskai Sándor