KÉPTELEN VAGYOK ÁTGÁZOLNI A HELYZETEKEN

– Mesélnél a gyermekkorodról? Mi érdekelt akkoriban, mivel foglalkoztál a legszívesebben?

– Csíkkarcfalván születtem, 1961. november 28-án, hagyományos székely családban, a szüleim ipari munkások voltak. Ugyanazt az iskolát végeztem, mint a többi karcfalvi gyerek, csak egy idő után bejártam képzőművészeti órákra is a csíkszeredai művészeti iskolába, majd a sikeres felvételi után Marosvásárhelyen elvégeztem az ottani szakközépiskola grafika szakát. Az az igazság, hogy gyerekkoromban már nagyon szerettem rajzolgatni. Télen mifelénk mindenki hokizott, én csak ültem a szobában, pedig állítólag jó sportoló voltam, de ritkán mentem játszani, inkább másolgattam az erdész nagybátyám rajzait. Ő annak idején Görgényben végezte az erdészeti technikumot, jött haza a szünidőben, a füzeteivel, s hát azok tele voltak rajzzal: pisztránggal, szarvassal, medvével. Mindig ilyen vadakat rajzolt, de ő is másolta. Szerintem mesteri munkát végzett, a másolásai a fotókkal vetekedtek. Akkoriban inkább csak tinta volt kéznél, azzal lehetett rajzolni. A szüleim nem törődtek különösebben azzal, hogy én mit is csinálok, a nagybátyám viszont egy jó támpont volt. Ő ha azt mondta valamire, hogy nem jó, akkor az nekem szent volt. Végül is, az egész gyerekkor amolyan képiségben telt el. Nekem nem az volt élmény, hogy megmutattak egy medvét, s hogy az oda kellene jöjjön hozzám, vagy én megyek hozzája, inkább azon gondolkoztam, hogyan lehetne majd azt az állatot lefesteni.

– Mi miatt kezdett érdekelni a fényképezés?

– Akkoriban se a családban, se a környezetemben fotós nem volt. Viszont Marosvásárhelyen a grafika oktatás során, mint lehetséges grafikai kifejezési eszközt, a fotót becsempészték az életembe. Hivatalosan is tanították. Ugyanúgy kellett tanulni, tudni belőle, mint bármi másból. Adtak egy témát, s ha azt fotóval oldottuk meg, épp úgy becsülték, mintha rajz lett volna. Korábban is próbálkoztam fényképezni, de különösebben nem érdekelt. Az iskolában viszont muszáj volt. És rájöttem, hogy megfelelő kifejezőeszköz a számomra. Lényegében magát a valóságot akartam megragadni általa, és számomra jó műfajnak bizonyult erre. Grafikatanáraink, Nagy Pál és Molnár Dénes pedig becsülték a fotót, ezért mi is megtanultuk becsülni. Az iskolában jól felszerelt laborunk volt, kellő anyag is akadt bőven. Igaz, előhívótankra már nem futotta a pénzből, azt kézi filmfürdővel pótoltuk, de a film, a papír, a vegyszer olcsón jött, könnyen beszerezhető volt. A labor meg az iskolában, szinte ott laktunk, annyit dolgoztunk benne. Nagyon jó minőségű képeket tudtunk ott nagyítani, digitális technikával sem lehet azt utolérni… Akkoriban Romániában egyetlen, belső terjesztésű bukaresti szakfolyóirat létezett, viszont különböző kerülő utakon eljutott hozzánk a Fotóművészet, illetve a Fotó című hetilap, ezeket forgathattuk, olvastuk rongyossá, nagy haszonnal. Úgy tudom, közülük csak a Fotóművészet élte túl a huszadik századot, miközben a romániai fotószaklapok egyre-másra jelennek meg. Igaz, Magyarországon is több szakkiadvány felbukkant, de igazából az online fotós fórumok a leglátogatottabbak világszerte.

– Már a korai időszakban is a későbbiekhez hasonló témákat kerestél? Vagy csak később kezdted érezni, hogy képileg is érdekes a környezeted?

– Igazából akkor kezdtem el komolyabban venni a fotográfiát, amikor nem jutottam be az egyetemre. Rájöttem, hogy fényképezni remek dolog, és fel tudom használni a terveimhez. A mindennapi kenyeret ugyan a bányában kerestem meg, Balánbányán, a fotózás viszont szórakozás volt, kedvtelésből űztem.

– Milyen egyetemre jelentkeztél, és miért a bányában kezdtél dolgozni? Mi volt ott a munkád?

– A művészeti középiskolában minket nem egyetemi vizsgákra jelentkező versenyzőknek neveltek, hanem kicsi művészeknek. Az utolsó iskolai évben szinte nem is foglalkoztunk egyébbel, mint az érettségi diplomamunkáinkkal. Mesterségből tiszta jelesem lett, de ez nem volt elég a felvételihez. A kolozsvári képzőművészetinek háromszor vagy négyszer nekifutottam, de nem kerültem be. Pedig az ismerősök megmondták, pontosan mikor kerülne rám a sor. Mert sok próbálkozás után végül csak sorra kerültél. Ki kellett várni a sort. Különben előre ki voltak szemelve a bejutók, a protezsáltak. Az egyetemen úgyis tudták, hogy aki mindenáron művészetit akar végezni, az hatszor-hétszer is képes visszajönni… De én nem próbálkoztam többé, nem akartam félbehagyni a fotózást, a moldvai kiruccanásokat. Szerettem azt a munkát. Szüleim mondták is: jó, akkor felejtsd el az egyetemet, mehetsz a bányába! Volt ott egy ismerősünk, s mert jól tudtam rajzolni, bekerülhettem a topográfusokhoz.

Balánbányán sokan dolgoztak moldvaiak, sok csángó is, s felfigyeltem ízes beszédjükre, archaikus vonásaikra. Többel össze is barátkoztunk, előttünk bátrabban használhatták a maguk sajátos nyelvét, haza is meghívtak magukhoz, s mi egyre nagyobb kíváncsisággal mentünk. S nem csak a szájunkat tátani, hanem menteni a csángó kultúrát. Pontosan Bartók Béla kapcsán lettem fotós, aki annak idején szülőfalumban ütötte fel székelyföldi gyűjtőútjának főhadiszállását. Hallottunk felvételről egy Domokos Pál Péter-beszédet arról, hogy aki csak teheti, menjen át a hegyeken, még az utolsó órában, és gyűjtse be, ami ma még létezik, mert holnap már nem lesz mit. Tetszett ez a mentésre való felszólítás… Az akkori, nem rossz bányászfizetésből fényképezőgépet, később filmezőgépet vásároltunk. A moldvaiak élete előbb szigorúan néprajzilag érdekelt, s tulajdonképpen ma is ugyanazt fotózom, mint annak idején, csak más szemmel és egy gazdag tapasztalattal a hátam mögött. Korábban szárazabban fényképeztem, nagyon vigyázva arra, hogy oda ne illő elemek ne rontsák a képet. Ma már tudom, hogy minden, ami a keresőben látszik, az emberi élet valóságához tartozik. Persze, túlzás azt mondani, hogy ugyanazt fotózom, mert közben maga az élet is nagyot változott. Mindennek más az arculata. Olyan elemek kerültek be, amiket eddig tudatosan kikerültem. Amikor fotózni kezdtem, még villany se volt, most az egész csángóföld teli van villanydróttal s -oszloppal, jóformán mindenük be van betonozva. Még a viseletük s a viselkedésük is felhígult, ma a szokványos, divatos városi viselettel kombinálják a hagyományost. A ház berendezései is kicserélődtek, csak egy-egy szigetecskében, faluszéli házban leljük fel, véletlenszerűen, a megállt időt. Izgalmas élmény volt számomra a valóságelemek ilyen keveredése, amikor egy csángó lakodalmat fényképeztem 2006 végén, ahol az élet teljes gazdagságában feltárulkozott előttem, de a hagyományokat is meg lehetett még örökíteni.

– Hogyan ismerkedtél meg Barabás Zsolttal, akivel a kilencvenes évek elején a budapesti Tölgyfa Galériában állítottatok ki?

– Együtt jártunk iskolába Marosvásárhelyen, jól ismertük egymást, közösen vágtunk bele a csángóföldi fotózás kalandjába, együtt jártunk hétvégéken a hegyeken túlra, cipeltük a felszerelésünket, kölcsönösen segítettük egymást. Olyan dolgokat gyűjtöttünk, amit akkor senki. Fontos, hogy a mi anyagunk hiteles. Fel se tettük magunkban a kérdést, mit csinálunk majd az anyaggal, mire kell az nekünk. A cél mindkettőnknél ugyanaz volt: hogy szép fotókat készíthessünk. Egyfajta utazást tettünk az időben, ahogyan az az archív fotókról átjön. Nem azért fényképeztünk, mert le kell adnunk ennek vagy annak a lapnak. Magunknak csináltuk, a lehető legjobban. Az első tárlatunk úgy jött össze, hogy mindjárt a rendszerváltás után, 1990-ben Márton Árpád csíkszeredai festőnek mutattam néhány képünket, aki rögtön azt mondta, vége annak az időnek, hogy lessük, ki amatőr, ki profi; ki kell állítani, és kész. Utána minden kiderül. Minket Zsolttal nem ismert senki. És bejutottunk az akkori legjobb csíkszeredai galériába. A megnyitón ott volt a tévé, rádiók, újságok, népes közönség, mindenki megjelent, s az volt az általános vélemény, hogy amiket kiállítottunk, nem egyszerűen csángó képek, hanem valódi fotók. Még nagyon sok tárlatot rendeztünk Zsolttal, elválaszthatatlanok voltunk, mint a sziámi ikrek, s a budapesti kiállításunk is úgy jött létre, hogy egy ottani barátunk ösztönzésére elmentünk a Tölgyfa Galériába (ami, úgy tudom, az akkori formájában már megszűnt), a hónunk alatt a csángó fotóinkkal. Ott azzal fogadtak, hogy náluk a színvonal számít, az csöppet sem érdekes, hogy a határon túlról jöttünk, vagy hogy csángókat fotózunk. A barátunk azt kérte akkor, hogy legalább egy pillantást vessenek a képekre. Megnézték őket, s a döntés az volt: rendben van, érdekli őket a kollekció, előjegyeznek, s úgy két év múlva sorra is kerülhetünk. Így aztán szépen kivártuk a sorunkat a Tölgyfánál, s ott is szép sikert arattak a képeink. Barabás Zsolttal aztán lassan elváltak az útjaink, főként, amikor Sepsiszentgyörgyön telepedett meg, mindkettőnknek megvolt a saját elfoglaltságunk, de tartottuk a kapcsolatot, s tavaly, az erdélyi táncházmozgalom harmincadik évfordulóján újra közösen állítottunk ki a Csíki Székely Múzeumban.

– Mesélnél-e a rendszerváltás előtti romániai fotóéletről? Volt-e kapcsolatod valamelyik fotókörrel?

– A rendszerváltás előtt a fotózás vagy kisipari tevékenység volt, vagy a műkedvelő szabadidős tevékenységeknek kijáró tömegkulturális törődés vette a szárnyai alá. Iskolai és egyetemi fotóoktatásról nem lehetett hallani, grafika tanáraink is inkább csak belopták a tananyagba, mert hivatalosan nem volt benne. Létezett ugyan a művészfotósokat összefogó szakmai egyesület, de inkább öntevékeny, sóhivatali alapon. A fotó ideológiai felügyeletét a szakszervezeti művelődési mozgalom alá rendelték, ebben a keretben működtek az úgynevezett fotóklubok, amelyekben csekély tandíj fejében el lehetett sajátítani a technikát és a fotóesztétika néhány elemét, majd a klub tagjai a tehetségesebbeket igyekeztek közösségükbe terelni, inasként pátyolgatni, utánpótlásnak befogadni. Ott, ahol pezsgő klubélet folyt, az eredmények sem maradtak el, néhány népes fotóklub annyira kimagaslott a mezőnyből, hogy országos biennálékra, később nemzetközi szalonok megrendezésére is vállalkoztak. Bukarest, Marosvásárhely, Nagyszeben, Temesvár, Kolozsvár, Brassó, Csíkszereda, Craiova, Nagyvárad voltak a romániai fotósélet főbb gócpontjai. A klubokon keresztül lehetett törvényes keretek között a külföldi rendezvényekre benevezni, nemzetközi tárlatokra munkákat küldeni, az ilyen küldemények rendszerint célba jutottak. De ha valaki a saját szakállára próbálta meg a munkáit küldözgetni, előbb-utóbb gyanús lett, a küldeményei elkallódtak. Azok az idők nem kedveztek a magányos alkotóknak. Ahhoz, hogy a hatóságok előtt fedve legyünk, annak idején mi is beléptünk a Balánbányán működő szakszervezeti művelődési ház jól felszerelt fotóklubjába, s ha véletlenül valahol igazoltattak, akkor felmutattuk a klubkártyát, és legtöbbször megúsztuk. Aki nem tartozott sehová, az a „független alkotó", a „titokban dokumentáló" kategóriába került. Akkoriban olyan szigorú művészeti kánonok voltak, hogy kiállításra amúgy sem fogadtak be akármilyen témát, s ha valaki a szociofotóhoz vonzódott, vagy akár mi is, akiket a néprajz izgatott, „független", a kereten kívüli munkát végeztünk. Klubéletet mi nem éltünk, ismertünk ugyan fotósokat, de nem közösködtünk senkivel.

– Meddig maradtál a bányában?

– 1990-ig dolgoztam Balánbányán, s az első tárlatom után rögtön, másnaptól alkalmaztak a Hargita Megyei Művelődési Felügyelőségen, amit többször is átszerveztek, most Kulturális Központ lett, de én következetesen maradtam fotóreferensnek. A Csíki Játékszín – a helyi színház – megalakulása, 1999 után színházi fotózással is foglalkoztam. Nagyon szép időszaknak könyvelem el. Nem voltam a színház alkalmazottja, a feladatot munkaidőben vagy azon kívül kellett ellátnom. A színház és a munkahelyem közös megegyezésével végeztem az egészet, de idővel egyre jobban szorítottak a hivatali feladataim. Amit ez idő alatt átéltem, egy kicsit hasonlított a moldvai fotózáshoz, a megrendezettség okán. De azért amikor eljöttem a színháztól, valahogy megkönnyebbültem. Mert hirtelen sok lett…Gyorsan kellett dolgoznom, hogy közben a munkahelyemen is helyt állhassak, ugyanakkor igényesnek is kellett lennem. Néha egyszerűen ellógtam a munkából a színház miatt. Elvben mindenki tudott a dologról, nem a saját szakállamra ment a játék, a két munkaidő sokszor egybeesett, egyszer-kétszer még el is tudtam kéredzkedni, de végül már kínos volt. Ami szép és jó volt, az megmaradt. Már-már szeretettel tudok rá gondolni. A színházi fotózásban felmérhettem, mennyire vagyok fegyelmezett. Próbára tehettem magamat. Egy kicsit a fényképész mesterségben is tovább kellett lépni, letesztelt, hogy mire vagyok képes? Az akkori fotóimból semmit el nem dobtam, ugyanúgy őrzöm valamennyi felvételemet. Hiába mondta az irodalmi titkár, neki elég néhány kép, én viszont: hogy nekem nem elég. Így minden évadot sikerült egy-egy fotótárlattal megnyitni. Ebből valami új, egy egészen jó hagyomány született. A négy alkalommal megismétlődő, de mindig más kiállítás egy kicsit ünnep is volt. Sajátos megközelítése a színházi életnek.

A mostani beosztásom a Hargita Megyei Kulturális Központnál olyan, hogy kiemelten a fotográfiával foglalkozom, a legnagyobb vállalkozásunk a 2002-ben elkezdett s azóta a 12. portyáján is túljutott Nemzetközi Fotóművészeti Tábor, amely meghívásos alapon a székelyföldi régió jellegzetes településeinek mai népéletét és valóságmetszetét térképezi föl a sokféle művészi látásmódot érvényre juttatva. Székelyvarság, Borszék és környéke, Csíkszereda és környéke, Gyimes völgye, Etéd, Csíkkarcfalva, Gyergyóalfalu, Vízakna, Menaság, Gyergyószentmiklós, Kászonaltíz, Gyergyóremete voltak eddig a tábor szálláscsinálói. Nagyon fontosnak tartom, hogy a fiatal fotóművészek bevonása mellett rendszerint magunk mellé vettünk tehetséges, érdeklődő fotó-videó szakos hallgatókat is, a tábori munka egyfajta kerete lett az elmélyült, célirányos szakmai műhelytevékenységnek. Ez a féltucatnyi, állandó tagságú alkotó csoport jelenti a tábor mindenkori húzóerejét. A táborok nyomán minden esetben értékes tárlatok, nem egy esetben reprezentatív fotóalbumok is születtek. Már szervezzük a tizenharmadik fotótábort is, melynek színhelye a csángóföldi Pusztina lesz.

– Volt-e bármilyen kellemetlenséged a rendőrséggel, a hatóságokkal a fényképezés miatt?

– Persze, hogy volt, nem is egyszer. Bár egészen másként, mint ahogy azt manapság el szokták képzelni… A bányánál volt egy zilahi magyar mérnök, aki jól értette, hogy mit csinálok, és támogatott engem. Igaz, őszintén fel kellett tárnom előtte, miért kell nekem a szabad idő, miért megyek a hegyen át fényképezni, gyűjteni. Bevallotta: ha nem mondtam volna el mindent nyíltan, lehet, el se enged, talán fel is jelent. De így, a tudtával, és nem is egyszer, egy-egy hétre is eltűnhettem a munkából. Ez volt az az időszak, amikor igen kevesen mertek a csángók közé utazni. Barabás Zsoltot is, engem is ugyancsak óvtak, bár nemigen beszéltünk a dolgainkról, s mondták nekünk, nagyon veszélyes, amit Moldvában végzünk. Mi csodálkoztunk: mi ebben a veszélyes? Hiszen nem csinálunk semmi rosszat! Mentjük, ami még menthető. Igazából csak egyszer buktunk le, 1989 őszén, pár hónappal a decemberi események előtt, de ezt sem úgy kell elképzelni, hogy bezártak, ütöttek, vertek volna, csak megkérdezték, hogy mit keresünk ott a profi felszereléssel, s mi mondtuk, amit mondtunk. De csak gyanúsak maradtunk, elkoboztak néhány filmet, s én eközben arra gondoltam, hogy ennyi veszteséget komolyan ellensúlyozza az a sok-sok film, amit korábban baj nélkül sikerült áthoznunk. Lehet, ha hamarabb összeakad a bajuszunk, könnyebben elmegy a kedvünk az egész csángó kalandtól, ekkor viszont már késő volt. Az ügyet könnyen megúsztuk, jegyzőkönyvet vettek fel az elkobzott dolgokról, de aztán nem lett következménye, a szerveknek talán már túl sokfelé kellett figyelniük… Rögtön a rendszerváltás után, mikor láttuk, hogy fordul a kocka, és mindenütt megrohanták a rendőrséget, a szekut, a hatósági irodákat, elmentünk Bákóba, visszaszerezni a tekercseinket. Udvariasan fogadtak, megjátszották ügyesen, hogy semmit se tudnak a dologról, hiába mutattuk az aktákat, mintha nem ott állították volna ki azokat, a végén mi kellett megszégyelljük magunkat, hogy zaklatni merjük őket. Jól felépített mentsvárban ültek már akkor, s dolgunk végezetlen utaztunk haza, de legalább vége volt a zaklatásoknak, a tiltásoknak.

– Általában nyitottak voltak az emberek, akiket fényképeztél, vagy csak akkor vetted elő a gépet, miután elfogadtak?

– Első csángóföldi utazásunk Lészpedre esett. Reggel korán érkeztünk az állomásra, még nem volt megvirradva, jöttek-mentek a hajnali munkásvonatok, s ugyanazzal a hangulattal találkoztunk, mint Csíkban, ez olyan jól esett nekünk! Figyeltük az emberek körvonalait a sötétben, még a kiejtésük is a jó csíki falusi hajnalt idézte. Legelőször, hogy beléptünk egy csángó ismerősünk házába, az pont úgy nézett ki, mint egy múzeumi kiállító terem, csak a cédulák, a feliratok hiányoztak. Mi pontosan ezt vártuk! Szinte hihetetlen! Aztán kiderült, hogy ez még nem is olyan, mert vannak olyanabb házak is. Sokáig a csángók azt képzelték, s még ma is képzelik, hogy aki magyar, az csak külföldi lehet. Fogalmuk sincs, milyen Moldván kívül az élet, s kik élnek a hegyen túl. E tévhit miatt sokszor elkérték a személyi igazolványunkat. És nem a hatóságok, hanem az egyszerű emberek. Ezért fontos volt, hogy a nyelvükön beszéljünk. Lássák, hogy nem azért megyünk, mert valamit akarunk tőlük. Egyszerűen kíváncsi voltam, azért mentem közéjük. Persze, gyanakodhattak is, joggal: te mit kutatsz itt minket, miért fényképezel? Miért kérdezősködsz? Mi közöd hozzánk? Mit akarsz itt egyáltalán? Meg kellett hát mondanunk őszintén, egyszerűen, hogy mit csinálunk. És hogy az mire jó. A közös ismerősök, barátok, rokoni kapcsolatok nagy segítséget, útlevelet jelentettek az ott élők felé. Csíksomlyó említése határozottan varázsige volt. Akkoriban divatozott, hogy a vénlegények Csíkból s Gyergyóból hozzanak feleséget maguknak. Kaptak egy lakcímet, s hoztak egy jó asszonyt a házhoz. Így aztán a szemükben, aki onnan jött, rossz ember nem lehet. A gépet csak akkor vettük elő, ha már közvetlen viszonyban álltunk az alanyunkkal. Kézről kézre adtak bennünket, sose rontottunk ajtóstól a házba. S ez ma is így van. Az emberrel meg kell találni a közös hangot, meg kell adni a tiszteletet, hogy egy pillanatra se higgye, hogy visszaélhetsz a bizalmával. A hatóságok előtt is ilyesmiket hangoztattunk: született egy kicsi buba, s megkértek, csináljunk róla fotográfiát. Vagy van egy bányász ismerősünk Balánbányán, aki itt lakik, s a családjáról készítünk fotókat. Nem is volt baj, csak azt kérdezték: jó-jó, de miért kell ehhez annyi felszerelés?

– Változott-e a nyitottságuk a rendszerváltás óta eltelt időben? Magyarországon, főleg a nagyobb városokban, ma nehezebb az utcán fotózni.

– Általában véve az emberek gyanakvóbbak lettek, ez az általános közhangulat. Az emberek se tudják, miért, a fotós sem tudja, csak érzi a helyzetet, hogy a mai ember kevésbé bízik meg bárkiben. Az elesettek, a romák már előre kérik a pénzt, ha valaki fotózni akarja őket, mások húzódoznak. Most már mindenkinek szabad fényképezni, ezért az emberek személyi jogaikkal élve próbálnak gátat vetni a visszaéléseknek. Annyira be van ma már kamerázva a mi világunk is, és meglehetősen okkult megfontolásokból, hogy a többség jónak látja óvakodni. A rendszerváltás előtt nehezebben lehetett visszaélni a fotóval, ezért a hozzá fűződő érzelmek sem voltak ennyire negatívak.

– Minden helyzetben fényképezel, vagy van olyan, amikor elteszed a kamerát, mert túl intim a helyzet? Sokat vagy keveset exponálsz egy-egy témára, vagy ez teljesen változó?

– Mindig az alkalomhoz igazodok. Amikor érdekel a téma és szabad a vásár, akkor nagyon sokat fényképezek, egyszerűen nem tudok betelni vele. Számolatlanul csinálom a képeket, nem gondolok célszerűségre, takarékosságra. Máskor, amikor a pillanatnyi hangulat olyan, hogy úgy érzem, zavarnék, nem tudok fotós lenni, visszafogom magam. Azt hiszem, egy hétnél tovább nem lennék jó fotóriporter. Képtelen vagyok átgázolni a helyzeteken. De ha valamilyen témában szabad jelzést kapok, akkor nehezen tudom visszafogni magamat. Utólag pedig mindig bebizonyosodik, hogy a téma alapos körüljárása nem csupán egy vagy két jó képet jelent, hanem egy egész bázist, ami az idő teltével felértékelődik, dokumentum értékű lesz.

– 2006 végén jelent meg Arcpoétika című fotóalbumod, a Hargita Megyei Kulturális Központ-könyvek sorozatban. Beszélnél-e a létrejöttéről?

– Jó ideje terveztem, hogy a legjobb fotóimmal majd előállok album formájában is, s biztattak is minden oldalról. Az akarat tehát megvolt bennem, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Ferenczes István, a Székelyföld című folyóirat főszerkesztője, aki 1990-ben fotóreferenst csinált belőlem, rendszeresen nógatott, aztán Cseke Gábor író, úgy tűnik, fantáziát látott abban, hogy ne csak akarjam a könyvet, hanem végre meg is csináljam. Közös erővel, nem egészen egy év alatt sikerült. Én elmondtam az életemet, a gondjaimat, gondolataimat, emlékeimet, ahogy eszembe jutottak, ő leírta és összeboronálta, bevezetőül, bemutatkozóul. A képeimet meg csak ki kellett válogatnom. Bár az se volt könnyű, mert nem tudtam, hol húzzam meg a vonalat. Szerettem volna minden jó, minden kedves képemet betenni a könyvbe. Be kellett látnom, még ha fájdalmat is okozott, hogy a megmutatkozás mellett meg kell tanulni okosan lemondani. A kevesebb néha több. Barátok, kollégák segítették a könyv tervezését és kivitelezését. Igazság szerint annyi az anyagom, hogy újabb és újabb könyvekkel is előállhatnék. Egyelőre a fotótáborok könyveit szerkesztve szelídülök mind jobban a szerkesztés fegyelméhez és türelméhez.

Bacskai Sándor