fotóművészet

AZ EGZISZTENCIALISTA JAPÁN FÉNYKÉPEZÉS ÚTTÖRŐJE

Daido Moriyama világa

„A fénykép a pillanatnyi gondolat eredménye. Ha az apparátust – a kamerát – reprodukálásra használjuk, akkor kísérletezünk, és interpretáljuk egy város épületeit és utcáit. Így juthatunk az ismert kifejezési formák mögé, és az idő folyása ellenében kibonthatunk egy másik valóságot. Amennyiben ezt elértük, akkor a fényképezéskor megragadott kép túlmutat az egyszerű képzeleten vagy a fotográfus egóján. Olyan szimbólummá válik, amely egy világot jelent és magába zárja az idő emlékezetét.“

(Daido Moriyama, Hunter of Light)

Ez elől a pillantás elől alig lehet félrehúzódni. Tágra nyílt szem mered ránk a fényképről. Egy, a testétől tisztán elválasztott halfejhez tartozik. A száj tátva, mint egy harapófogó két pofája. Moriyama ezt az asztal szélén felejtett, magányos fejet nem szépen bevilágítva vagy esztétikus kompozícióba rendezve fényképezte le, hanem mintha csak arra haladtában rögzítette volna. A téma, akárcsak a megvalósítás, jelentéktelen, de a döglött hal szeme szíven üti a nézőt. Csak a tétova felkiáltás: „szétszakítva a pótolhatatlan és a megismételhető között”, amint Mioru Shimizu művészettörténész mondja. A pillanat, egy futó gondolat, mely szikrát vet. Pillanatszerű felvételeinek sokasága a fényképezés konvencionális szabályainak megsértése. Daido Moriyama figyelmen kívül hagyja a fotográfiai és kommunikációs szabályokat, nem fektet hangsúlyt felvételeinek kompozíciójára és szépségére, és sokszor még a keresőről is lemond. „Az ő művészete egy messziről hallatszó kiáltás, és távol áll mindenféle akadémikus minőségtől” (Patrick Remy). Nagy feltűnést keltett Japánban, ahogy a hatvanas évek végén a konvenciókat megalkuvást nem ismerő módon elutasította; abban a korban, amikor az ország a japán–amerikai biztonsági egyezmény megújítása ellen szervezett diáktüntetésekbe és tömegdemonstrációkba bonyolódott. Ma Moriyama az akkori kortárs japán fotográfia leginnovatívabb alakjai közé tartozik. Japán határain innen és túl számtalan kiállításon és kiadványban volt látható egész életműve.

Már 1974-ben fontos helyet foglalt el műve, a New Japanese Photographie csoportos kiállítást a New York-i Modern Művészetek Múzeumában mutatták be. De csak 1999–2000-ben rendeztek újabb kiállításokat, például a San Franciscó-i Modern Művészetek Múzeumában, az esseni Museum Folkwangban, a winterthuri fotómúzeumban. 2002-ben következett a White Club Londonban, majd egy évvel később a párizsi Fondation Cartier. Végül 2004-ben a Deutsche Gesellschaft für Photographie (DGPh) díjának odaítélésekor rendezett egyéni kiállítás az Art Cologne keretében, amikor az addig inkább csak a szakma számára ismert művész a szélesebb közönség előtt is bemutatkozhatott. Jelenleg az SK-Stiftung Kultur Köln fotográfiai gyűjteménye szentelt neki egy 500 képből rendezett retrospektív kiállítást. Tizenhárom képsorban és egy filmbemutatón került bemutatásra az összetett és kreatív életmű. Ezt a kiállítást jól kiegészíti a kölni Galerie Priska Pasquer által szervezett, főleg az új munkákat bemutató Kyoku/Erotica kiállítás, ahol főleg az utóbbi évek újabb munkái láthatók.

Daido Moriyama 1938-ban született Oszaka közelében. Tizenhárom évesen készítette első felvételeit egy Start nevű játékkamerával – nomen est omen. Mégis ipari formatervezést tanult, majd egy oszakai design cégnél dolgozott asszisztensként. Apja 1958-ban egy vasúti balesetben életét vesztette, ekkor Moriyama önállósította magát, és a siker sem maradt el. De amikor szerelme elhagyta – éppen aznap volt húszéves –, minden megváltozott: „Tényleg majd megszakadt a szívem, és elvesztettem minden érdeklődésemet a design iránt.” Egy évet töltött Takeji Iwamiya fotóstúdiójában, majd 1961-ben Tokióba költözött, hogy csatlakozzon a VIVO csoporthoz – a VIVO volt az első professzionális fotográfiai szervezet a háború utáni Japánban. Tagjai egy „újfajta látásmódot” akartak kialakítani, minél távolabb a hagyományos japán fotóművészettől. A Hirosima és Nagaszaki elleni atomtámadás után megváltoztak Japánban az életkörülmények. A pusztítás képei még jelenvalóak voltak, de az élet modernizálása teljes lendülettel zajlott. A társadalom a régi kultúra és a nyugati befolyás közötti, különösen az USA hatását tükröző erőtérben találta magát. És éppen ezt az új Japánt választotta ez a fiatal fotográfusgeneráció munkája tárgyául. Moriyamának szerencséje volt, de peche is. A VIVO éppen akkor oszlott fel, de ő még három éven keresztül asszisztálhatott Eikoh Hosoe mellett. A nyugati hatást elsősorban a William Klein képviselte Street Photography jelentette, valamint Andy Warhol ismétléseinek szimptomatikus alkalmazása. De hatott rá Eugene Atget, Wee-gee, Robert Frank és Ed van der Elsken is.

Moriyama 1965-ben a Jokosuka közelében álló amerikai légi támaszpont mellé költözött, ahol végül elkezdett fényképezni. „Jokusukában történt, hogy elsajátítottam az utcán készített gyors felvételek készítésének technikáját, és ugyanakkor első alkalommal tapasztaltam meg azt az élvezetet, amit a fényképezés mint cselekvés elő képes idézni.” Eközben szegényes mellékutcákon csavargott, betévedt a sztriptíz bárokba, olcsó kabuki színházakba és az amerikai katonáknak fenntartott ivókba. Itt talált rá nyers és erőteljes stílusára, amelylyel a tovaillanó helyzeteket a látásmódját tükröző, szokatlan és egyéni módon ragadta meg. „Ha fényképezek, akkor a testem akaratlanul is transz közeli állapotba kerül…, a testemben minden egy radar érzékenységével reagál az utca életére.” Képei erősen szemcsések, kontrasztosak, életlenek, nyersek, és gyakran készülnek egy gyerek vagy egy kutya látószögéből. Leghíresebb képe, a Stray Dog (,,Kóbor kutya, 1971’’), egy csavargó öreg kutyát ábrázol, amely sokatmondó, enyhén ironikus, ugyanakkor fáradt pillantással tekint ránk kefeszerű, bozontos bundája alól. Ezt a magányos, a világ méltánytalanságára ügyet sem vető állatot Moriyama megtette alteregójának, és átvette az ő – a gyerekekéhez hasonló alulnézeti – perspektíváját, ahogy a világot látja. Ehhez az alulról felfelé irányuló tekintethez, legalábbis egyes képeinél, a mai napig hű maradt. A Stray Dog-ot Moriyama újra és újra megjelentette albumaiban, de az hol balra, hol pedig jobbra tekint. Ez nem tévedés, éppen hogy itt mutatkozik meg, miként értelmezi mindig újra a képeket; akárcsak a lengén öltözött, egy sötét folyosón át menekülő lányét, akinek a fotója a kiállításon fekete-fehérben látható, holott az eredeti egy színes nyersanyagra készült felvétel.

A Provoke című (Provokative Resources for Thought) folyóirat körül kialakult, avantgárd jellegű, de igencsak rövid életű csoporthoz 1968-ban csatlakozott, de a többi taggal ellentétben távol tartotta magát a politikától. Munkája autobiografikus; saját érzéseit juttatja kifejezésre – a gyengédség és erőszak, a depresszió és szárnyalás szélsőségei közötti csapongásait. Képei révén bepillantást nyerhetünk munkája legkülönfélébb bugyraiba: ilyen például a nők, női aktok, hol lágyan szendergő arccal, máskor erotikus részletekkel, elmosódottan vagy élesen, de humorral fűszerezve, mint a háztetők felett a szélben csapkodó női bugyi a How to create a beautiful Picture 5: A Journey to a Corner Tobacco Shop („Hogyan készítsünk gyönyörű képet, 5: Utazás a sarki trafikba”), vagy a Cartier üzletének kirakatát bámuló leopárdok. Van itt a tájnak dokumentarista és experimentális nézete, az ételek, az ázsiai hagyományok és a nyugati modernség nem feltétlenül harmonikus egymásra találása. Kíváncsi és elfogulatlan városi csavargásai során mindent filmre rögzít, amivel szembetalálkozik: félrefordított és agyonsminkelt arcok, tovaillanó alakok, kopott homlokzatok, agresszív hirdetőtáblák, vagy akár az amerikai életérzés az országúti cirkálóban. Mindeközben akadnak nyugodt, csaknem költői pillanatok, mint az út porával beborított cseresznyevirág szirmok, vagy az Oscar Wilde regényhősére, Dorian Grayre emlékeztető melankolikus arcképek – mint legújabb munkáiban.

1972-ben kiadott egy könyvet, amelynek címe Bye, Bye Photography, Dear („Isten vele Fotográfia, kedves!”), amelyben folyamatosan kérdőre vonja saját művészetét. Egy időre hátat fordított a városnak, és vidéken keresett újabb motívumokat, közben galériát alapított Tokióban, és fotótanfolyamokat szervezett. Ma ismét új munkákon dolgozik, legutóbb a REMAKE című albumba újra összeszedte képeit, kiadták a Route 16 című könyvét, míg ebben az évben jelenik meg a Kyoku/Erotica. Lee Friedlander iránti tisztelete jeléül lefényképezte magát autója visszapillantó tükrében a 16. számú úton. Legutolsó munkájában a könyv kemény borítólapjai közé különböző nagyvárosok képeit gyűjtötte egybe, köztük Tokióét, New Yorkét, Sanghajét, Bangkokét, Kölnét, Buenos Airesét és Sydneyét. Első komoly vállalkozásától egészen eddig a könyvig ugyanannak a témának a „vörös szála” követhető végig. „A Jokosukától, első munkámtól kezdve saját területemként kezeltem a városok és az utcák nyilvános tereit”. Moriyama állandóan megsérti a határokat, miközben figyelmét a hangulatokra és a semmiségekre összpontosítja, nem pedig a nagy eseményekre. Még ha nyugodtabb is lett a stílusa, továbbra is úgy tűnik, hogy képeiben elsősorban magát keresi, és egykor megszakadt szívének a nyomában jár. Eközben a jelentéktelent emeli ki, amivel megszólítja a tudattalant, és tükröt tart a nézőnek.

Anne Kotzen

(Pfisztner Gábor fordítása)

Daido Moriyama retrospektív kiállítása december 9-ig volt látható a kölni Photographische Sammlung/SK-Stiftung Kultur rendezésében. Cím: Im Mediapark 7, 50670 Köln, Tel: 0049-221-2265900, photographie@sk-kultur.de, www.photographie-sk-kultur.de. A kisebbik kiállítás december 14-ig tart nyitva a Priska Pasquer Galériában. Cím: Goebenstr. 3, 50672 Köln, Tel.: 0221-9526313, www.priskapasquer.de. A Kyoku/Erotica, 2007 és más albumok a kölni Schaden könyvkereskedés honlapján rendelhetők meg