A KÖZEL-KELETI MOSOLY MELANKÓLIÁJA

„A jó fotó vagy érzelmeket ébreszt vagy mosolyt – vagy mindkettőt!”

(Robert Doisneau)

Egy izraeli „magyar” fotós képei: a brit mandátum ellen, a függetlenségért folyó harcok, az illegális bevándorlókat visszafordító angol katonák, a ciprusi menekülttáborban várakozó vagy visszafordított holokauszt-túl-élők, az Irgun önkénteseinek partizánharca – amit Kardos G. György Avraham Bogatir hét napja című kulcsregényéből ismerhetünk. Ezek az események előzményei annak az éppen negyven éve megvívott hatnapos izraeli–egyiptomi háborúnak, amiről a minap a Duna TV Volt egyszer egy háború c. dokumentumfilmje is beszámolt – az egykori harcok ugyancsak számos magyar résztvevőjét megszólaltatva. A most bemutatandó Paul Goldman is magyar származású, ám ő 1961-ig volt a közel-keleti felemelő és/vagy tragikus események, az izraeli államalapítás és az azt megelőző, a békét át- meg átszövő háborúk krónikása. Amint a folytatás filmhősei, az ő fotóinak szereplői is joggal visszakérdezhetnének: mi az, hogy „volt”, és mi az, hogy „egyszer”? A háború, az oké, rendben van, azt értik. Értjük? Azért érdekes nekünk Goldman izraeli háborúinak sztorija, mert magyar származású, vagy azért, mert a zsidó állam születése és a holokauszt – meg a közel-keleti konfliktus – egymástól szétválaszthatatlan, az egész emberi civilizációt kellemetlen önmarcangolásra ösztönző, válasz nélkül maradó kérdő mondatokban vizsgált ügyek?

Egy olyan tárlat képeiről lesz szó, amely valamelyest segít a kérdést megválaszolni. A tel-avivi Eretz Israel Museum válogatása a Bécsi Zsidó Múzeumból magyar kiállítás- állomásokra utazik tovább. Utazik, amint a sajtófotósok – különösen a haditudósítók, akiknek dolga a háborúk után loholni – sem maradnak békén sohasem. Goldmannak azonban „szerencséje volt”: házhoz jött a téma. A kiállítása képei által feldolgozott, 1943–1961 közötti években, Palesztinában, Jordániában, majd Izraelben egymást érték a háborúk, a merényletek: emberek és békéjük ellen. A frissen bevándorolt fotográfus életének így része lett az állandó harckészültség. Nem egy, a bajba kívülről bekukkantó ember „komponálja” a képeket, hanem a mozgósítások között élő egyszerű telepes, aki civilben fotográfus (eleinte standfotós) és vice versa.

Robert Capa küzdelme a „Speed-Gra-phic” elidegenítő esz-tétizálása ellen Gold-man témáinak közegében magától értetődő volt, a jelenlét-bennelét minden tudatos fontolgatásnál erősebbnek bizonyult. Ez ugyanakkor felveti a kérdést, hogy van-e, lehet-e etikai hitele sajtófotóinak. Goldman a személyesség, a kép személyes jegyeinek etikai csapdáit (hiszen képein, közvetlenül vagy közvetetten, de emberi sorsok tragé- diáit rögzíti) tudatosan kerüli ki, úgy hogy az egyszerű „mindennapi ember szemével” lát és fényképez – írja a kiállításhoz mellékelt katalógusban Jesajahu Nir, a Jeruzsálemi Héber Egyetem Kommunikáció és Újságírás Tanszékének professzora. A kétnyelvű könyvnek két címlapja van, így a könyvet forgatva – az ivrit nyelvű jobbról balra ír és lapoz – az lehet az olvasó nehezen megfogalmazható sejtése, hogy nem csak a kötetnek nincs vége sohasem, de a háborúknak sem.

Az 1900-ban Budapesten született, művelt és képzett, de fotósként – a katalógustanulmányok írói szerint talán helyesen jellemzett – konformista alkotó, aki 1940-ben a nácik elől emigrálva, egyenesen az angolok elleni zsidó–palesztin függetlenségi háborúba csöppent. Miután nemrég elbúcsúzott a családjától, akiket a háború után már nem talál meg többé, mert mindannyiukat megölték a holokausztban. Palesztinában öltönyös, nyakkendős standfotósként maradt kép a negyvenes éveit taposó férfiról. Annyira európai arc, hogy az ivritül rosszul beszélő, 45 év körüli standfotóst az Apám háza című film rendezője, Herbert Kline, szereplőnek is felkérte a holokauszt dokumentumok alapján forgatott filmjében. Goldman 1946-os önarcképén megtört, melankóliát sugárzó arca tekint a kamerába – egy görbetükrön át. (Izraelben azután, éppen a társadalmi méretű depressziót kerülendő, másfél évtizeden át, egészen az Eichmann-perig alig lesz szó a holokausztról.)

Van napi gond elég. Maradt kép arról is, hogy 1948-ban a kései családalapító Goldman felesége a lépcsőház alján menekül-retteg a többi lakóval és kislányával, amikor az arabok Jaffából tűz alá veszik Tel-Avivot. Azután látjuk a növekvő Medit, 1958-ban is, már kiskamaszként, apja felszerelésével pózol. Az egyik szinte a „véletlen krónikás” öntudatlan expozíciója, a másik amolyan „műtermi rutin”. De látunk, ugyancsak 1948-ból, férfiakat és csomagok nélkül, csak a gyerekeiket és az öregeket mentő arab asszonyokat is – sietve menekülnek Tul Karem felé –, tekintetükben zsigeri félelem. Fel sem merül a kép láttán, hogy készítője „a győztes” izraeli. Goldman ismerhette már itthonról a menekülők lelkiállapotát, ezért a humanizmusa megélt, hiteles. Az ő „hétköznapi ember” szemszögéből látjuk az 1945. május 8-án a tel-avivi Habima Színház előtt összegyűlt, táncoló százezreket a Győzelem Napján. A kép szinte „bölcs távolságot tart” Győztünk-e, győzhetett-e háborúban valaha valaki is; feledhetőek a háborúk borzalmai? Nem sokkal később egy fiatal nő Palesztinába érkezésénél van jelen. A kép szinte makró-közeli: a torzóként komponált fotográfia szereplője felnyitja a blúzát a melle felett. Bőrén sokkoló tetovált betűk, számok: A–125701, Feld-Hure. Az „A” és a számkód egy auschwitzi fogolyé, a „beosztás” jelentése: „tábori kurva”.

Goldman képei archetipusként láttatják a túlélők Európából menekülő csoportjait is. Konkrétan, amint tétován várakoznak a haifai kikötő vágányainál, rámpáinál. Egyikük már a riportképen főszereplővé lesz: a 9 éves forma kisfiú, hátán puskával – a fotóhoz megjegyzés is tartozik: a „haifai srác” – korábban a vilniuszi/vilnói, kaunasi/kovnói (a haláltáborok sora hosszan folytatható lenne) mészárlásokat csodával határos módon túlélő „kivétel” – feltehetően Israel Lau, a mai Izrael országos főrabbija. Ma ő mondja meg például, hogy melyik halálraítélt afrikai népcsoport számít zsidónak. A szudáni vagy az etiópiai fekete bőrű falassákat is (erre alább visszatérek) a főrabbi jóváhagyását követően, ugyancsak titkosan előkészített légihidakon mentették ki a világpolitika által manipulált afrikai polgárháborúkból. 1939-ben, 40-ben, 41-ben nem akadt olyan civilizált erő, aki Israel Laut, a kisfiút és a Ribbentrop–Molotov paktumban érintett milliónyi balti zsidóság többségét megmentette volna. Israel Lau humanizmusa hasonlóan hiteles, mint Paul Goldman menekülőket ábrázoló fotóinak indíttatása.

Több képen lakhatatlan sivatag kietlen tábora látszik, három évvel az államalapítás után – Revivim Kibuc sátrai. Nem éppen propagandafotók. Inkább prófétikus-borús Future Continuous („folyamatos jövő idő”) kép-szavai. A terep, mint annyiszor, fotós szempontból itt is problematikus, a délkörnek megfelelően: a Nap magasan jár, kevés a vetett árnyék, a legtöbb téma kevéssé „plasztikus”, szűkszavúan sík. A cím, a história, a kontextus teszi beszédessé a képet. A pár mondatos történetek a margón. Ez a gesztus viszont a mai fotó sajátja, Goldman így lehet szinte kortárs mesélővé: a melankólia középtónusai rövid, tömör, kontrasztos verbális mellékletekkel válnak teljessé.

A függetlenség kikiáltása utáni évben Goldman krónikása volt a „Magic Carpet” szárnyain áttelepített jemeni zsidók sorsának. Egy fezt viselő, csontsovány, jemenita öregember tekintete nehezen feledhető világriport: egyben jelzi, hogy már megindult az izraeli–arab (testvér)háborúk hosszú évtizedek óta dúló sorozata. A fotó feketén-fehéren közvetíti: a nyomorúságos priccsen szaúdi vagy jemeni (zsidó?) népviseletben ülő férfi, a légihídon frissen áttelepített zsidó „bennszülött” – éppen nem azonos a szab-réval, az izraeli bennszülöttel – a külső viselete alapján lehetne akár arab menekült is. Arcáról leolvasható sorsa, testének elgyötört állapota meg az európai haláltáborok felszabaduló foglyait idézi…

Robert Doisneau mottóul választott bon mot-jának igazsága mutatkozik egy másik öreg zsidó, az államalapító David Ben Gurion elnököt lekapó tengerparti képsoron. A drámai történeteknek mindig van mosolyt fakasztó mozzanata, csak éppen ott kell lenni, meg kell látni, és végül meg kell formálni. A tragédia akkor jön át a színpadról, ha a hatásmechanizmus spektruma széles. Az 1957-ben már idős Ben Gurion, a bálványozott államférfi a plázs homokján fürdőgatyában jógázik – éppen fejen áll. Kifordult világ – így mondták Shakespeare korában az újkor első drámaírói. Bizonyítandó, hogy a dolgok mégsem lényegükben változékonyak, a három felvonásos vígjáték-képsorozat következő expozícióján marcona, gyanakvó arcú testőr lép a képbe, szúrósan figyeli, mit is csinál itt Goldman? Jelen lenni békeszünetben sem könnyű.

De a heroikus/tragikus alapító idők ellenpontja az a másik archetipikus fotó is, amelyen egy mama és csecsemője alszanak a Jemenből Izraelbe tartó „Magic Carpet” egyik repülőgépén. Nem is ellenpontok ezek, hanem valamiféle ezoterikus hármasság illusztrációi: exodusok sora, ez így, maga a világ. Berésit – a bibliai kezdeteket jelző szimbolikus kezdőszó és időhatározatlanságot kifejező, mitikus homályba vesző kezdeti idők óta.

Az országépítés és a megannyi háború heroikus képei közül kiemelkedik például az 1956-os szovjet–izraeli futballmeccs, amelyen Golda Meir (akkor még) külügyminiszter és Alexander Abramov (akkor még) Tel-Avivba akkreditált szovjet nagykövet kínosan máshová gondolva – a kép nézőjében komikumot ébreszt, pontosabban röhejes – faarccal ülnek a 2:1-es szovjet győzelemmel végződött találkozó dísztribünjén.

Újabb kontraszt, egy másik hármasság: Eichmann, a milliók haláltáborba deportálását vezénylő SS-Sonderkommando „lojális hivatalnoka” rezzenéstelen arccal ül a bírósági tárgyalás vádlottja számára épített, golyóálló üvegkalitkában. A háromszög másik két pólusán Gideon Hausner vádló és Robert Servatius védő, háttal, arc nélkül. Jeruzsálem, ezerkilencszázhatvanegy. Talán ez az a pillanat, ami után Izrael nagykorúvá lett, képessé vált szembenézni az országot alapítók rettenetes múltjával. Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Így lehet hitelessé a „Hová tartunk?” kérdése is.

Most, negyven évvel az 1967-es háború fordulata után, talán elmondható: a kissé megszilárduló utópia korát éli az az ország, amely nemcsak az üdvtörténet, de minden bizonnyal a modern történelem kulcs-országa is. A Paul Goldman 40 ezer képéből válogatott anyag amolyan megfogyott időt közvetít. Kiolvasható belőlük egy vízionárius társadalom roppant erőfeszítése a kézzelfogható lét mindennapi bizonyosságáért. Errefelé még nem telt el annyi békés év, hogy Goldman képei Robert Capáéihoz hasonló ikonokká váljanak, egyelőre hiteles dokumentumok, az emlékezet segédeszközei.

Goldman Capáról 1947-ben, Palesztinában készített képei is kiegészítik a világhírű haditudósító (70 ezer képe maradt fenn), Magnum-alapító pályaképét. (Nemrég jelent meg a Park Kiadó kiadásában Capa háborús emlékeit összefoglaló önéletrajzi-történelmi szöveg, Kissé elmosódva címen. Ennek utószavában Richard Whelan megírja Robert Capa édesbús hollywoodi kitérőjét. Itt található egy párhuzam Goldmannal: Capa is volt standfotós, ezt a feladatot azért vállalta Ingrid Bergman 1946-os filmjében (A Diadalív árnyékában), hogy megmentse a világsztár főszereplőhöz fűződő, szerelmi regénybe illő kapcsolatát. Azután mégsem lett filmíró, megmaradt haditudósítónak. A szerelmétől elszakított fotóriporter sztoriját Hitchcock – akinek Bergman mindent bizalmasan elmesélt – beemelte a Hátsó ablak c. filmjébe. Akárcsak Goldman, Capa is megformált egy epizód-filmszerepet: egyiptomit alakított, miután Irving Pichel rendező kirúgott egy statisztát, épp azért, hogy Capa játszhasson a Temptation (Kísértés) c. filmben. Azután elment Izraelbe, Indokínába – eggyel többször, mint „ésszerű lett volna” –, „hogy kamerájával elérje ugyanazt, amit a szavak Tolsztoj Szevasztopoljával, Hemingway Canarettójával vagy Crane Polgárháborújával” – írta nekrológjában a Philadelphia Inquirer). Éppen így volt örök haditudósító Goldman is, akinek azonban ehhez elég volt két évtizedet Izraelben töltenie. Az ő most kiadott Izrael-katalógusából viszont hiányzik egy önéletrajz, de még egy vázlatos biography-t sem találunk. Valószínűleg azért, mert azt sem ő maga, sem más, sem Izraelben, sem Budapesten nem írta meg. (Jesajahu Nir a katalógustanulmánya végén Guy Raz és Ruth Oren izraeli fotótörténész kutatók adataira hivatkozik.) Arra sem találtam utalást, hogy a Robert Capát elért, amúgy a romantika költőinek harcmezőn remélt hősi halála kijutott-e Paul Gondmannak. De fotói a hősi idők képei.

Szegő György

* A tizenharmadik kép teljes képaláírása:

Refugees on their way to Israel following the decision of the British Government to release the ten thousand immigrants who remained in the Xilotomb Detention Camp in Cyprus, January 1949. A British military policeman holds a baby on the way to the ship