BARABÁS MIKLÓS (1810-1898)

,,A fényképek lassankint egészen háttérbe szorítják a valódi művészetet. A photograph mánia mindenkit magával ragad s nem sokára azt vesszük észre, hogy valamint más sok szép dolgot, úgy kiváló festményeket is csak a múltban kereshetünk. E recriminatiokat önkénytelenül is felkölte bennünk azon hír, hogy Barabás Miklós és Kovács Mihály kitűnő festészeink is photograph műtermet állítanak. Igaz, hogy e művészeink szakképzettsége a hazai fényképeket kitűnő tökélyre fejleszti, de nem nagyobb s érezhetőbb lesz-e azon művészeti hiány, mit ecsetjök pihenése okoz?’’ – írta rezignáltan a Pesti Hírnök 1862-ben(1).

1840–1880 között, a fényképészet első negyven évében, a festő–fotográfusoknak jelentős és meghatározó szerepük volt, erről a Magyar Fotográfiai Múzeum gondozásában tavaly jelent meg a tanulmányom, illetve a művészek tanultságáról is írtam a Fotóművészet hasábjain. Korábban már ismertettem Borsos József tevékenységét, most Barabás Miklós bemutatására vállalkozom(2).

Barabás Miklós 1862 nyarán jelentette be az Úri és a Korona utca sarkán fölállítandó fényképészeti műtermének tervét. A korabeli sajtó szomorúan vette tudomásul, hogy Barabás elhagyta a képzőművészet területét, ,,leteszi ecsetét’’, ahogy akkor mondták. A kortársak a festőművészek tömeges áttérését az új iparra a nehéz gazdasági helyzettel magyarázták, háládatos keresetnek nyilvánítva a fényképezést. Ha a művészet nem ad kenyeret, akkor ápoló fiainak is az új, jól jövedelmező mesterséghez kell folyamodniok. Az anyagi siker gyors és látványos karriert eredményezett: ,,A photograph és a lapok száma egyformán növekszik. S mind a kettőnek a közönsége annyiban hasonlít, hogy az is, ez is képet akar. De különbség is van a két művészet közt, a photographok közöl már néhány vett házat, a szerkesztőktől ilyesmit még nem hallottunk.”(3)

Borsos József, Canczi Ágoston, Schäffer Albert akadémiai képzettségű, sikeres festőművészek hasonló utat jártak be, mint Barabás. ,,A photographia úgy látszik lassankint minden művészünket elhódítja a festészettől. E szomorú jelensége korunknak s különösen hazánk művészeti viszonyainak… A mit ezáltal a vámon nyerünk elvesztjük a réven.’’(4) Egyes vélemények szerint az akkoriban fellépő fényképészeti mánia valóságos árnyat dobott festőművészetünk virágzására.

Barabás együtt szerette volna a két mesterséget folytatni, ezért jelentette be, hogy ,,… művész ecsetjét, mint illik, nem fogja pihentetni.’’(5) Ezért csak korlátozott időt, a hétköznapok délelőttjeit töltötte fényképészeti tevékenységgel. A Fajth János fényképésszel közös, új műtermet 1862. október 13-án nyitotta meg. Az első héten reggel 9 órától délután 3-ig, a második héttől kezdve reggel 9-től délután 2-ig fogadott megrendelőket. 1864-ben a nyitva tartás tovább csökkent, és már csak 1 óráig volt nyitva.

Barabás Miklós fényképészeti tevékenysége több szempontból is mintaértékű a mai kor számára, vázlatosan összegezve a következők miatt:

1. A műterem iratai. A Barabás által kialakított műterem építésének iratai a Fővárosi Levéltár Építészeti Bizottságának anyagában megmaradtak. A beadványokban pontosan leírja a műhely helyiségeinek rendeltetését.

2. A műterem bemutatása. Esszé jellegű, érzékletes hírlapi leírások maradtak meg, amelyek egyrészt a műterem berendezését, másrészt a bennük zajló fényképészeti szokásokat tárják elénk.

3. A fényképek. A két évig tartó munka során nagymennyiségű vizitkártya portré készült. Ezekről egy példányt a művész beragasztotta egy naplóba, mellé írva a megrendelő nevét. A szórványaiban máig fennmaradt napló szintén forrásértékű, hiszen ilyen típusú napló, Gondy-Egey debreceni és Róth Imre kassai fényképészekén kívül, nem maradt meg(6).

4. Az elméleti vita. 1863-ban Barabás Miklós a fényképezés védelmében polémiát folytatott Székely Bertalannal a Koszorú hasábjain, mely a fotóművészet értékelésének alapjait teremtette meg.

A művész Önéletírásában nagyon lakonikusan ír erről az időszakról: ,,1861-ben meghalt szeretett nőm, s az erre következő esztendőben mindössze csak négy arcképmegrendelésem volt. 1862–63 nagyon rossz évek lévén a mezei gazdákra, ezt a művészet is megsínylette. Ekkor látván azt, hogy fényképészeink milyen nagy haszonnal űzik e mesterséget, magam is megpróbáltam egy fényképészeti műterem felállítását. De ezen nagyon sokat vesztettem, s ezért 1864-ben még veszteséggel is túladtam rajta. Eközben azt is tapasztaltam, hogy a nagyon is laikus közönséggel való érintkezés nem nekem való. Az is hozzájárult e bukásomhoz, hogy olyan társat ajánlottak nekem, aki sehogy sem bírt a korral haladni, s annyira aláásta az üzlet hírnevét, hogy azt semmiféle erőfeszítéssel sem lehetett már megmenteni.”(7)

Az említett társ Fajth János optikus volt, akinek a Váci utcában már az 1840-es évek közepén volt ,,gépész’’ műhelye, ahol – Nusz nevű társával – optikai cikkek árusítása mellett a fényképezést is gyakorolta. Fotóműszerészként objektívek és kamerák szerelésével is foglalkozott. 1847-ben dicsérő szavak jelentek meg munkáiról, hiszen dagerrotípistaként Vahot Imre szerkesztő mellett dolgozott a gyűjtő utakon.

A Pester Lloyd Kalender adatai szerint 1859–1862 között a Barátok terén, a Hatvani utca 1. szám alatt, mint fényképíró működött. 1861-ben, hirdetése szerint, a polgárok által kedvelt műhelyét új, drága, angol gépezetekkel szerelte fel. A Barabással közös műhely felszámolása után társult Christ Annával; fényképészeti atelier-jük a Kerepesi út 9. szám alatti Beleznay kertben 1870 és 1882 között működött, ami azt bizonyítja, hogy új társával hatékonyan tudtak együtt dolgozni.

Barabás és Fajth közös műhelye viszont csupán egy évig működött, majd további egy évig Barabás egymaga vezette, és az újabb képek hátlapjain már csak az ő neve szerepel.

1. A Barabás fényképészeti műhelyére vonatkozó iratok között van egy beadvány, amelyben a belvárosi bérház épületében az újonnan kialakított beépítések által létrehozott terek funkcióit ismerteti. Az V. kerületben, a Petőfi Sándor utca 20. és Régiposta utca 16. szám alatt állt ez az épület, a híres Rózsavölgyi műkereskedéssel szemben. Az építészeti tér kialakítása Knabe Ignác tervei alapján készült. Korábban ő tervezte Tiedge János fényképész pesti műtermét is, így jártas lehetett a speciális jellegű építésben. Barabás műterme egy szűk homlokzatú ház tetőterének beépítésével alakult ki. Az ,,Atelier photograph’’ építése közben a tetőtér beépítése miatt a tűzbiztonsági előírásokat be kellett tartani, ezért bizonyos változtatásokat kellett tenni az eredeti tervhez képest(8). Barabás jól ismerte a kortársak, például Strelisky Lipót, Heller műtermének sajátságait is. A beadványban nyolc helyiséget különített el, ebből két felvételi teremben zajlott a fényképezkedés. A kisebbik helyiség szűk volta (2 öl, három láb) miatt csak egyes portrék készítésére volt alkalmas, míg a nagyobbik teremben csoportozatokat is tudott fényképezni családokról, tisztikarokról stb. Mellettük a ,,retoucheurök’’ és könyvkötők dolgoztak, emellett külön-külön sötétkamrában zajlott a negatívok, illetve a pozitívok laborálása. A következő helyiségben, a mosdó szobában másoló rámákba helyezték a képeket, ebben a helyzetben fixálták és aranyozták őket. Két további, folyosóként emlegetett helyiség csak a közlekedést szolgálta. A tetőtérben világító ablakok adták a fényt, a ház tájolása miatt északi világítást lehetett használni. A szükséges változtatások után a műhely tűzbiztossá vált, amelyet, miután díszesen berendezték, szívesen megnéztek a kortársak.

2. Két részletes leírást találtam a hírlapokban Barabás műterméről, ezek alapján jól látható a termek felépítésének funkciója is.

,,… Itt egy derék tudósra ismerünk, ott egy kedves művésznőre, lejjebb egy fiatal költőre, vagy egy kecses leánykára, ki a bálok egyik tündére volt, s mily kedves díszítések! Fák, virágok, kert és egész messze nyúló táj körében állnak, pihennek mind az alakok.

Azt hinné az ember, hogy Barabás egy pompás táj közepén fényképez. Nem. Minden a lelemény munkája, melyet érdemes közelről is megtekinteni. A műterem nem fekszik magasan, a lépcsőzet nem igen fárasztja ki még az ideggyönge hölgyeket sem.

A mint belépünk, egy igazi műterem kedves kellékei ötlenek szemünkbe. Itt a »legnagyobb magyar« nagy arcképe, szemben mosolygó festett virágbokréták, gipsz alakok, elkezdett művek és vázlatok, az asztalokon díszes albumok, a háttérben a nagy fényképező vontcsövek, sat. Elől a színpad (t. i. az állván) változó díszleteivel, mely most egy terem, majd egy kert. Fölötte magas üveges kupola, melyen a napfény átverődik.

E hely igen jól van választva. A világosság esését a délvonal után e tudomány szoros szabályai szerint számítá ki a »láttáv nagy mestere« amint Barabást egy, a Lánchíd állványait ábrázoló munkája után, mely a császári albumban foglal helyet, elnevezék. A fény tökéletesen esik a kiváló alakra, s egész helyre. Mit kíván ön? Egy termet?

Itt a támlány, szék, oszlop, íróasztal, könyvek és vörös redőzet – mindjárt kész lesz az egész.

Vagy egy kertet óhajt körülte? az megvan.

Egy szürke vászonra festett táj képezi a háttért, egy másik a pázsitot, rajta elszórt szalmaszálak a füveket, csupán egy pár virág s a vázák valódiak.

Az ember mosolyog, hogy lenne ebből kert?

Pedig kész, csak olyan, mint ha a legszebb kert közepén s egy bemélyedő táj elején állottunk volna. E lelemény igazán eredeti.

A képek egyik főszépségét képezi itt az, hogy az alakok nyugosznak, van tér előttünk, utá-nok s van bemélyedés. Némely más képen az emberek mintha a háztető oldalán ülnének: attól kell félnünk, hogy mindjárt lecsúsznak.

Az ablak nyugvó helyzete és díszítések gazdagsága képezik a Barabás- és Fajth-féle képek főszépségét. Egy leányka, ki kertet óhajt, alig mehet máshová.”(9)

A fenti írásmű, miközben a fényképész által alkalmazott előtér-háttér kialakulásának folyamatát taglalja, szinte megeleveníti a műterem világát. A másik leírásból csak azokat a részleteket közlöm, amelyek új dolgokra hívják fel a figyelmet.

„… Egy fényképírói ateliernek hasonlítania kell annyiban egy színművésznőhöz, hogy az első benyomásnál megtegye az ember kedélyére azon friss, kedves benyomást, mit poros országútról érkezve, egy erdő lankása vagy tükre tesz az emberre.

A fényképíró nem nélkülözheti a tájékok, drapériák s más külső czifraságok, bútorzatok meglepő csinosságát, mert a fényképíró termében az ember – még e legkomolyabb is – kínvá válik, s vonásai megörökítésénél nem veti meg azon külső apró díszítményeket sem, mely au fond jobban árnyalják az arczot, a képnek bizonyos színt kölcsönöznek.

Barabás műterme e tekintetben is kedvesen lepett meg bennünket. A váró teremtől fel a csigázatos lépcsőn az atelier-emeletkébe mindenen csíny, kellem, elegantia ömlött el a legutolsó bútordarabtól az óriási fényképészeti gépig, mely az atelier-emelet előszobájában a tisztaságtól csillog, s nagy réz-ormányával az üveg-fedélzeten át reá ömlő napfényben.

Ezen gép nagyobb tömbök lephotographírozására, úgy szinte életnagyságú fényképek készítésére használtatik, s azzal nemcsak egyes nagy családokat, hanem víg czimborák társaságait is a legtökéletesebben lehet fényképezni.

A belső termek elsejében állanak a rendes használat alatt levő gépek. Mind megannyi gyönyörű eszközök, melyek oly veszik ki magukat a világos, elegans, s kedves kinézetű atelierben, hol sem a túlhalmozottság súlya, sem frivol jelenetek ábrái nem kisebbítik a művész ízlése iránti véleményt.

Előkértük a már is telt albumokat, melyekben az eddig levett arczképeket végig szemlélhettük. …oly ember áll előttünk, ki a közmondás szerint, »tökéle-tesen ura mesterségének«.

A segédszemélyzetnek ügyes-ségéről mindjárt meggyőződik az ember, mihelyst egypár fényképezést megnéz. Az arcz-képeknek papírja is valami kiválasztott, melyen Barabás úr akár alkonyat, akár fél szürkület, akár hajnal, akár a nap vöröslő sugártörését bírja elönteni, úgy hogy a kép, a legszebb satiné kinézésű papíron, tetszés szerint választott tájképpel, s tetszés szerinti világításban, a leghűbb vonásokkal intercalaris vonás-homály nélkül, a legkisebb részletig hűen jelenik meg… drapériái, tájképei, gépei, szóval mindene a legjobb ízléssel összeválasztott új, ajánlani fogjuk olvasóinknak, mert meg vagyunk győződve, hogy Barabás műterméből oly arcképeket visznek el magukkal, melyek tisztaság, hűség, árnyalás, színezés, világítás s kiállítás tekintetében akármely pesti fényképíró műveivel egy rangban állanak.”(10)

A szakszerű leírást (például az ,,intercalaris vonás-homály’’ a lencse speciális torzítása miatt) olvasva arra gondolhatunk, hogy a német szakirodalmat is áttanulmányozó, tájékozott Barabás hosszasan elbeszélgetett az újságíróval.

A hírlapok szerint a műterem kedvező benyomásai miatt Barabás műhelyének sikere garantált volt: ,,Alkalmunk volt látni Barabás és Fajth urak fényképészeti műhelyöket megtekinteni. és meggyőződtünk, hogy a jeles festő egyszersmind jeles fényképész is. Képei mind igen tiszták, alakzatai művésziek, és a mi fődolog, a jó ízlés minden egyes részben is észrevehető. Nem kételkedünk rajta, hogy rövid idő múlva a nagy közönség tömegesen tódul a jeles mester műhelyébe. mert ha már csakugyan szükséggé vált, hogy az emberiség képekben biztosítsa örök létét, talán mégis jobb, ha tökéletesen örökítteti magát.’’(11)

Barabás egyik fő segítője (Szegedi) Maszák Hugó (1831–1916) volt, akit íróként és litográfusként ismerünk. 1863-ban feleségül vette Barabás Miklós leányát, Ilonát. Újabban publikált naplója alapján tudjuk, hogy Barabás műtermében kezdett el fényképezni, majd elküldték Veress Ferenc (1832–1916) kolozsvári fényképész műhelyébe a szakmai fogásokat elsajátítani. Itt készültek azok a szignálatlan vizitkártyák, amelyek hátoldalán kézzel írt feliratok ol-vashatók(12). Naplója szerint kísérletezett a fényképfelvételek nagyításával, de saját fényképészeti műhelyt nem tartott fenn.

1864 júliusában Barabás még azt jelentette az újságoknak, hogy ,,fényképelő’’ műtermét nem adta át senkinek. Szeptember végén tudatta a sajtóval, hogy a Louis és Társa cég átvette tőle a vállalkozást(13). Visszavonult e mesterségétől, s újra kezébe vette a festő ecsetet. Lakását az Árpád utca 5. szám alá tette át. Régi matricait (negatívjait) megtartotta, s azokról kívánatra sokszorosítást is vállalt(14).

,,»BARABÁS fényírdája« czég alatt fennállott fényirdámban készült képeikből – melyeknek üvegmintáit (matrice) megrendelőik iránti tiszteletből birtokomba tartom – utólag másolatokat kivánnának megrendelni, ezt akár »Conci örökösök« czégű váczi utcai műkereskedés útján, akár a fényirda helyiségében »Louis és társa« új vállalkozóknál, akár pedig saját lakásomra, Árpád-utcza 5. szám. 2. em. hozzám intézendő levelek útján eszközölhetik.”(15)

A sajtó örömmel üdvözölte, hogy Barabás visszatért a festészethez, ezt erősítette a Lánchíd alapkőletételét ábrázoló képének bemutatása(16).

,,…örömmel kell tudomásul vennünk, hogy Barabás ismét vissza van adva a hazai művészetnek s hogy a fényképelés teréről végleg visszalépve, ismét kezébe veszi ecsetét, melyet e rövid szünidő alatt sem pihentetett egészen’’ – írta a művész veje 1864-ben a Pesti Naplóban(17).

A Magyar Képzőművész szerint ,,Örömmel jelentjük továbbá, hogy Barabás ecsetét, melyet e rövid két évnyi idő alatt sem hevertetett, most miután megrendelései igen szép számra nőtte, ismét kezébe vette, s azt sűrűbben foglalkodtatja.’’(18)

1865-ben ismertette a sajtó Barabás és Maszák további fényképészeti kísérleteit, amely az ekkor még csak kísérleti fázisban lévő nagyításokra utal. ,,A fényképezés terén folytatott működése sem maradt nyom nélkül. A mindennek mélyébe hatni törekvő művész oly felfedezést tett a kisebb képek nagyítása körül, melyet művészetében kitűnő sikerrel használhat, s apró látogatás-jegy féle arczképekről kevés fáradsággal életnagyságra nagyítja festendő művét, melyet különösen halottak arczképei festésénél nagy sikerrel alkalmaz.’’(19) A kísérletezés életnagyságú felvételek készítéséről szólt, melyet a titokzatos Louis cég fejlesztett tovább. Ez a vállalkozás készítette az első, természetről felvett életnagyságú fényképet Pesten(20).

A műhely utóéletéről tudjuk, hogy 1865 novemberében Kon Izsó vette át, aki három évig Párizsban s aztán Haufstangel, jeles német fényképész mellett mint ,,operateur’’ működött. A műtermet megújította(21). Hirdetése szerint a felvétel minden nap, időkülönbség nélkül, 9 órától délután 4 óráig zajlott(22). 1866 októberében pedig Dr. Heid H. és Ronninger F. Heller és Társa cég néven indított új üzletet; ők Bécsből érkeztek hazánkba, letelepedési szándékkal.

Barabás 1865 októberében lakását és műtermét az ún. pesti négyszögbe (József tér 15. szám), dr. Kovács Endre házába tette át, itt folytatta festészeti-grafikai életművét.

3. A fényképek. Egy nagyobb pesti fényképészeti műhelyben, mint például Borsos és Doctor műtermében, a füvészkertben évente legalább 2000 felvétel készült. Barabás Miklós esetében a felvételek számát az üzleti naplók bejegyzései pontosíthatják.

,,Ha Barabás műintézetének a többi felett más előnye nem volna is, pedig szép képeivel kevesen versenyezhetnek, azon türelem, melylyel derék művészünk s társa és segéde a legelőnyösb állást, a legjobb világítást keresik mindenkinél, ki magát e műteremben learczké-pezteti, elég vonzerővel bírna mindenkire nézve, ki ha fizet, azt óhajtja, hogy ne csak a fényképíró állítsa a képről, hogy jó, hogy hibátlan, mindenkit megleptek a remek művek, a híres aczélmetszetek gyönyörű másolatai és főleg az üvegre égetett fényképek, a milyek Sárkány boltja kirakatában is láthatók. Figyelmeztetjük e színekkel készült arczképekre a művészet barátait. Barabás most egy albumot készül kiadni, melyben íróink és művészeink arczképei lesznek egybegyűjtve.’’(23) Az üvegre égetett fényképek módszerét nem ismerjük, de valószínűleg a chromotípiára utal: az akvarellel lazúrosan színezett felvételt viaszszal áttetszővé tették, majd odatapasztották az üveghez(24).

Az említett albumára vonatkozóan számos kis hír megjelent. A Nemzeti Színház több tagját fölkérték, hogy arcképeiket egy fénykép-albumban öszszegezhessék, de csak néhány portrét készítettek, és albumban azt nem terjesztették(25). 1864 februárjában Barabás a bazárba 70 db vizitkártyát küldött, melyek között nevezetes egyének arcképeit találjuk. Gyűjtötte a híres festők portréiról készített reprodukciókat is(26).

1847-ben a Pesti Divatlap mellékletül Hollósy Kornélia arcképét adta, Barabás Miklós rajzában. A kritikus rendkívül felháborodott a gyönge rajz láttán: ,,ily vásári munkával árt művészi hírének. Az arczkép nem csak, hogy nem hasonlít az eredetihez csöppet sem, de sőt rajz tekintetében sem nevezhetjük azt hibátlannak. A többi testtömeghez képest rendkívülien kis arcz vonása oly savanyú, mintha a bájló kisasszony ülés előtt éppen nem bájitalt ízlelt volna.’’(27) Ebből is látható, hogy a kritikusok tapasztalatai fejlődtek a dagerrotípiák tanulmányozása következtében, hiszen könnyebb volt a műveken a helyes arányokat felismerni, pontosabbá vált az egyes testrészek egymáshoz való viszonyának ismerete is. Barabás 1864-ben e kritika miatt hangsúlyozta a hírlapokban Hollósy Kornélia újabb arcképét, mint jelentős, jól sikerült munkát. Ez a felvétel a fényűző műteremnek egyik legszebb munkája volt, mely alapján Marastoni József készített kiváló litográfiát(28).

Jelen keretek között nincs mód a múzeumokban, közgyűjteményekben található összes fénykép bemutatására, de még felsorolására sem.

Körülbelül 100 vizitkártya és 10 családi témájú, nagyobb méretű felvételről tudunk. Nagy vonalakban: a Nemzeti Múzeum Fényképtára 25 vizitkártyát őriz(29). A kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban 15 darab Barabás–Fajth- és 11 darab Barabás-vizitkártyán kívül egy nagyobb méretű, a családot ábrázoló felvételt is őriznek. A Magyar Nemzeti Galéria Adattárában 3 darab vizitkártya van; egy fiatal férfi arcképe azért érdekes számunkra, mert igen szokatlan módon a portrét, kisebb méretben, a hátoldalára is ráragasztották. A Budapest Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumának Fotógyűjteményében 10 db vizitkártya található, ezek közül kettő magát a mestert ábrázolja. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest gyűjteményében 10 darab vizitkártya van. Két nagyobb magán fotógyűjteményben is találtam néhány felvételt.

Az aprólékos felsorolás helyett most csak három típust mutatok be, figyelmen kívül hagyva a kétféle műhely megjelölést. Az első típuson a portré ovális kitakarással készült, ezek között találunk csak az arcot, illetve az egész felsőtestet megörökítő képeket. Így az arckép vagy mellkép maszkolás eredményeként készült a megrendelő kérésére. A számunkra sokkal több információt adó, álló alakos képnek két típusát különböztethetjük meg. Az egyik az épített környezetben, díszes enteriőrben, a szoba illúzióját keltő és erősítő téri rendszerben készült, ezt nevezte a kritikus ,,terem’’-nek. A másik pedig a hírlapokban is említett természeti illúzió kialakítását, a kertben való fényké-pezkedést mutatja be. A természet illúziójának felidézése Borsos József műtermében is divatban volt az 1862-es esztendőben, kerti hangulatot teremtettek a fényképezkedők köré. A legigényesebben megvalósított, nagyméretű felvételek a Gillming család portréi voltak. Borsos József felvételein fokról-fokra követhetjük az egyszerűsödést, a növényi kellékek elhagyását. A lassú változást a tömegtermelés okozta, a műhely népszerűségének hatásaként. 1863-tól megszüntették a kerti illúzió felidézését, és hangsúlyosan a terem vagy építészeti tagozatok felállítását helyezték előtérbe, esetenként festett háttérrel. Barabás felvételein ezt az átalakulást már nem követhetjük, hiszen ő kiszállt az üzletből.

1960-ban kerültek a Nemzeti Múzeumba a családtagokról készült, nagyobb méretű felvételek.

A legérdekesebb a családról készült, amelyet függöny és gipszoszlop keretez. A hátteret egy festett fal illúziója zárja, jobbra egy növény mögötti térben már egy újabb kellék, a felhőket imitáló részlet. A felvételen a család tagjai láthatók: Demjén Lászlóné (Barabás Henriette), Barabás Miklós, Barabás Ele- mér, Demjén László, Szegedi Maszák Hugóné (Barabás Ilona), Szegedi Maszák Hugó, Thaly Kálmánné (Barabás Alice). Nagyméretű felvétel készült Maszák Hugóról, melyen láthatjuk, hogy az előkészített negatív is ekkora nagyságú lehetett(30). Feleségéről, Ilonáról két felvétel maradt fenn, különböző ruhában, de mindkettőnek ugyanaz a táji háttere. A bal oldalon fás ligettel zárja a teret, jobbra egy lépcsőzet vezet az alak feje fölött húzódó épületbe. Jobbra egy valódi növény levelei és az előtérben néhány kisebb növény idézi a kert hangulatot(31). Barabás Alice-ról egy ovális, nagyméretű portrét ismerünk, a háttér egynemű felület. Férje, Thaly Kálmán vizitportréja is a kertet imitáló típusba tartozik, hiszen kabátban, egy nádszékben ülő pozícióban örökítették meg.

A Művészet Magyarországon 1830–1870 című kiállításon szerepelt először a leszármazottak tulajdonában megmaradt képek némelyike. Az egyik valódi szabadtéri felvétel, amely városmajori villája előtt ábrázolja a művészt három kisleányával(32). Egy másik kuriózum vizitkártya Arcképkészítés Barabás és Fajth műtermében címmel szerepelt ezen a kiállításon. A készítés sajátosságaira hívja fel a figyelmet, azt mutatja be a két mester, hogy a fejtámasszal rögzített modellt megörökítik. Fajth objektívsapkát tart a kezében, Barabás pedig órával méri az expozíciós időt(33). Az említett Festő-fényképészek című kötetnek ez a felvétel lett a címlapja, a kiállítás meghívóján is ez szerepel. (Megjelent: Fotóművészet 2005. 3–4. szám)

4. Vita a fénykép képzőművészeti helyéről.

A fotótörténészek számos alkalommal elemezték a két tanulmányt(34), ezért rövid összegzés után a vitát továbbgondoló Maszák Hugó írását elemzem, mert az szervesen egészíti ki gondolataikat.

Székely Bertalant alapvetően a festészet kellékeinek tisztázási szándéka vezérelte, mely műveinek érthetőségét is szolgálta. A festményeket meghatározó öt fő kellékkel foglalkozott részletesen. A képen való megjelenítés akadémiai szabályainak szigorú alkalmazása, azok egyéni magyarázata, illetve egyes kísérletek gyakorlati eredményei adják a két festő eltérő álláspontját. A festmény és a fénykép egymáshoz való viszonyának vizsgálata pusztán a festészet formai értelmezéséről szólt, a tartalmi oldalt elkerülte. Székely ismertette azt, hogy milyennek kellene lennie a valódi művészetnek, milyen kellékekkel kell bírnia; megállapította, hogy a camera obscura mennyire nem képes pótolni a teremtő művész ecsetét. Barabás védelmébe vette az új képzőművészeti műfajt, hiszen a fényképészet a festészetnek segédkezet nyújtott, ekkor már mindenki használta a fényképet.

Székely kérdései közül az egyik az volt, hogy a fényképezés ,,leszorítja-e a művészetet?’’ Barabás válaszában azt állítja, hogy minden festménynek megvan a maga helye és időbeni szerepe a művészek életében. ,,A kezdő művészek arcz-képfestéssel tartották fenn magukat tanulmányaik alatt, ezt az olcsó művészetet pótolta a fényképelés.’’

Székely felteszi a következő kérdést: ,,melyik részére hajlik az előny?’’ Barabás szerint a művésznek célszerű szétválasztania az elsőséget és az előnyt, de a festészetnek ,,elvitázhatlan’’ az előnye. Végkövetkeztetése szerint ,,egyben egyik, másban a másik van előnyben a szerint, mire van hívatása.’’ Barabás meghatározza, hogy milyen helyzetekben, milyen célra hasz-nosítható a fénykép. A fényképezett tanulmányfelvételek tömegjelenetnél, aprólékosan díszített épületeknél különösen akkor fontosak a művészeknek, ha egy életre gyűjtenek anyagot, távol hazájuktól(35).

Miután Székely megfogalmazta az ábrázolás sajátságait a maga nézőpontjából, vizsgálata a festmény ábrázolásainak szabályait rögzítette, majd ezt a rendszert viszonyította a fénykép látásmódjához. Barabást leginkább a perspektívai (távlati) arányok érdekelték(36), ezt a tudást szerinte a fényképészetben is fontos alkalmazni. Székely példája egy alak felénk kinyújtott öklén keresztül mutatja be ezt a problémát. Azt vizsgálja, hogy milyen szögből látszik egyenlőnek az ököl az alak fejével.

A Koszorú a vitát Székely nyitó tanulmányával kezdte, majd Barabás válaszával berekesztette. Mindezen problémák továbbgondolása volt a Pesti Naplóban két részletben megjelent írásmű, amelyet Maszák Hugó mestere tanításának hatására fogalmazott meg(37). Maszák is foglalkozik a portrékészítés festészeti és fényképezési sajátosságaival, kiemelve azt, hogy a ,,kifejező arckifejezés’’, mint például a mosoly, tanulható ábrázolási sajátosságokat hordoz. Szerinte általánosságban a fényképészet a festőművészetnek nem árt, de arcképfestésben tetemes csökkenést idézett elő. A fényképek olcsósága, újdonsága és divatszerűsége kapóssá tették a camera obscura műveit. Ekkor fejlődött viharos gyorsasággal a pillanatnyi fényképezés, mely egy apró mozzanatot, például egy mosolyt is képes volt megörökíteni.

Az akadémiai hagyományhoz való, merev hozzáállás azt eredményezte, hogy Székely túlságosan elméleti, az akadémiai szabályok határait felülvizsgáló, azo-kon folyamatosan túllépő gondolatait is elutasították. Maszák egyszerűen kezelte a problémát, hiszen szerinte csak akkor van értelme a képnek, ha az akadémiai szabályt követi. Ez a rendszer meghatározza azt, hogyan lehet megfesteni a mozgásban lévő tárgyakat, hogyan lehet bizonyos helyzetekben az alakok körvonalazásával, elmosódottságával a térbeli helyzetekben manipulálni.

Maszák a legfontosabb tételre utal, hiszen akadémiai értelemben ,,összhangzatlan’’ az a kép, amely nem követi a szabályokat. A két művész közti ellentmondás bizonyos dolgok festése kapcsán az akadémiai következetlenségekhez vezetnek visz-sza(38).

Székely mozgásfázis kísérleteinek részletező kidolgozásához csak az 1880-as években jutott el, e vita idején még csak nyomait fedezhetjük fel a későbbi, gazdagon illusztrált kutatásainak. A pillanatnyi fényképezésben felfedezhető mozgás állapotok a kortársak számára még zavarosak és érthetetlenek voltak.

Maszák azt állította, hogy a fényképezőgép lencséje ugyanazon elmélet szerint fogja fel a tárgyakat, amint azt a festésznek helyesen festenie kell. Ennek egyetlen feltétele, hogy kellő tárgypontra tegyék a gépet, ennek következtében az elől állót részletezve, a távolabbit ,,elmosulva’’ rögzítik. A művésznek tetszése szerint lehet a távollal bánni, és műve kivitelében tudományát kell segítségül hívnia, hogy a tárgypontot tetszése és képe igényei szerint határozza meg, kívül téve művészete és tudománya által magát azon korlátokon, melyek a ,,köszörült üvegnek’’ (vagyis a lencsének) szabtak. Ha a fényképezőgép az ember akaratlan mozgásából (levegővétel) kiemel egy pillanatot, akkor az előbbi szabályt idézve azt már élesen rajzolja, és akkor bátran festhet részletezve és határozottan kifejezve a művész, mert az már ,,mozdulatlanság’’, és azt a néző szeme is annak látja.

Székely elítélte azokat a festészeket, akik a fényképezéshez fogtak. Barabás és Maszák mentegetőzik, vajon a művészet szerelme elég-e a család jövőjének biztosítására. A művészettudomány szempontjából ez nyilvános megalkuvás volt, amelyet immár fel kellett vállalni. Maszák számára a fényképezés csak kiegészítő kereset volt, olyan mesterség, mely a művészettel rokon, mely annak alárendeltje s annak kisegítője. Tudta ő is, hogy nyereség a közönség számára, ha akadémikus tanultságú művész által rendezett fényképet vehet.

Maszák heves vitába keveredett Székely Bertalannal, aki tanulmányában utalt erre. A történelmi fényképelés teóriát gúnyolta, Maszák szerint ez félreértés. Ő a művészet segítőjeként akarta alkalmazni a fényképet, vagyis nem magát a történelmi képet, hanem csak hozzá készített előtanulmányokat szerette volna megjeleníteni. Ezt bizonyítva kiválóan mutatja be, hogy miként, kinek lehet használni a korban a modell-fényképeket, és azoknak milyen hatása van. A fiatal és szegény sorból származó tanuló, ha nem volt olyan szerencsés, hogy mások pártolása mellett akadémián tanulhatott volna, ha nem állt módjában olyan embert kapni, ki neki tanulmánymintául állt volna, ha nem volt pénze modellt fizetni, kiről a természetet másolhatná, akkor könnyen elérhető módon szerezte a tanulmányt. A művéhez ,,illő állásba’’ helyezte az (modell)alakokat, ráhelyezte a redőzetet, s a fényíró által egy perc alatt lekapván, állandó tanulmánytárgyat, s a szabályos világításra egységes árnyékolásra oly utasítást kapott, mihez a pénzhiányban szenvedő művész csak drágán szerezhető élő minta, hosszas idő és kellő világítású műteremben juthatott volna. Az így előállított fénykép az egyenlő világítás mellett az egész kép hatására, a világítási egységre, az árnyék fokozatos átmeneteire oktatta a művészt.

Ez az értékelés egyszerűnek tűnik mai szemmel, de saját korában ennek puszta kimondása is fontosnak számított, hiszen az akadémiai szabályok tiszteletben tartásával megállapította: ki, hogyan, miért használhat modellpótlékot.

Székely Bertalan ellenében Barabás és Maszák is elsősorban árnyalni kívánta a fénykép megítélését. Eközben arra figyelmeztet, hogy ha szorosan egymáshoz mérjük a műfajokat, akkor nem láthatjuk azok eltérő jellegét, funkcióit. Maszák tanulmányának egyik alapgondolata ma is kiváló zárszó: ,,Mindkettőnek megvan a maga köre, a fényképészetnek úgy, mint a teremtő művészetnek, egyik a másikat háttérbe nem szorítja.’’ Maszák a fényképészethez fűződő, szoros kapcsolatát három kötetes humorisztikus regénynyel tervezte lezárni, amely Egy photographusinas élményei címmel jelent volna meg Ráth Mór kiadásában(39). Később számos elemző tanulmányt, ismertetést írt kiállításokról, művekről, a Pesti Naplónak is munkatársa volt. Az 1867-es párizsi világkiállításra küldeni szándékozott képek ismertetésében Székely Bertalan Mohácsi vész című festményéről azt írta, hogy a halottak olyanok, mintha fotográfia alá fektették volna őket(40). Gyakorlatias visszavágásnak tűnik ez, az olykor kíméletlenül következetes Székely Bertalan megjegyzéseire.

Barabás Miklós ma ismert életművének (mintegy 1000 festmény, 500 grafika) feldolgozása csak részleteiben lehetséges. Kiemelték tudós- és íróportréit, s külön egységként kezelik színészeket megörökítő festményeit is. A fényképek az életmű kicsiny, de fontos részét képezik, és a művész optikai, mechanikai vagyis elméleti tudása a magyar fotóművészet alapvetése.

Farkas Zsuzsa

Jegyzetek:

(1) Pesti Hírnök, 1862. június 7.

(2) A Barabás Miklós művészetéről 2004 szeptemberében rendezett konferencián elhangzott előadás rövidített változata. Az eredeti tervek szerint Peternák Miklós ismertette volna a Barabás–Székely vitát, de ez végül elmaradt.

(3) Hölgyfutár, 1862. szeptember 18.

(4) Hölgyfutár, 1862. augusztus 5.

(5) Pesti Napló, 1862. június 27.

(6) A napló Szegedy-Maszák Zsuzsanna művészettörténész tulajdonában van, feldolgozása megkezdődött.

(7) Szerk.: Banner Zoltán: Barabás Miklós: Önéletrajz. Kolozsvár, 1985

(8) Fővárosi Levéltár IV. 1305 431/1862

(9) Barabás műterme. Színházi Látcső, 1863. április 13.

(10) Pesti Napló, 1863. április 26.

(11) Hölgyfutár, 1863. április 23.

(12) Kolozsvári Közlöny, 1862. július 16., Miklósi-Sikes Csaba: Fényképészek és műtermek Erdélyben 1839–1916. Székelyudvarhely, 2001.

(13) Pesti Napló, 1864. szeptember 29.

(14) Családi Kör, 1864. szeptember 29.

(15) Pesti Napló, 1864. december 18.

(16) Koszorú, 1864. szeptember 11.

(17) Maszák Hugó: Tárca. Pesti Napló, 1864. szeptember 6.

(18) Magyar Képzőművész, 1864. 6.

(19) M. H. (Maszák Hugó): Barabás Miklós. Az Ország Tükre, 1865. március 2.

(20) Pesti Napló, 1865. március 19.

(21) Fővárosi Lapok, 1865. november 14.

(22) Magyarország és a Nagyvilág, 1865. november 19.

(23) Budapesti Értesítő, 1863. Mutatványszám.

(24) Köszönöm Stemlerné Balog Ilona segítségét.

(25) Színházi Látcső, 1863. április 19.

(26) Színházi Látcső, 1864. február 11.

(27) Honderű, 1847. Télelő.

(28) Az Ország Tükre, 1864. február 21.

(29) Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtára ltsz. 1596–1606, 1686–1696.

(30) Róla egy olyan vizitkártya is megmaradt, melyen halványodó ovális keretben készült a papírnagyítás.

(31) Róla is készült egy kisebb, oválisra vágott portré.

(32) Szerk.: Szabó Júlia: Művészet Magyarországon 1830–1870. Budapest, 1981. 504. kat. sz., 14x11 cm.

(33) Ua. 505. kat. sz., mindkettőről reprodukció a 121. táblán.

(34) Koszorú, 1863. május 31. és június 28.

(35) Szőke Annamária: ,,…ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban.’’ A kutató és elmélkedő Székely Bertalan-kép a kritikában és a művészettörténet-írásban. In: Székely Bertalan (1835–1910) kiállítása. Budapest, 1999. 311–314.

(36) Barabás Miklós: A festészeti távlattanról. Magyar Akadémiai Értesítő 1859-ről. Pest, 1860.

(37) Maszák Hugó: Teremtő művészet, festészet és fényképelés. Pesti Napló, 1863. június 19. és június 20.

(38) Szőke Annamária: Lassított lónézés. In: Székely Bertalan mozgástanulmányai. Budapest, 1992.

(39) A kötet nem jelent meg.