fotóművészet

SZEMFÉNYEK, SAVE

Beszélgetés Nagy Tamás fotóművésszel

Az 1994-es, ,,fotogramos’’ Esztergomi Fotóbiennále kapcsán veled készült interjúból (Fotóművészet 1994/3–4. sz.) tudjuk, hogy műszaki egyetemistaként kezdett érdekelni a fényképezés. Minek a hatására?

– Romantikus történet. Mielőtt beleszerettem a fényképezésbe, beleszerettem egy lányba. A bátyja, Boros György, a Nyíregyházi Fotóklub vezetője volt. Lengyel fotósok szerveztek tábort, és úgy történt, hogy akkor nyáron senki nem ért rá a klubból. A báty gondolt egyet, meghívta a kis húgát és az ő barátját, vagyis engem, erre a lengyelországi nyaralásra. Nekünk persze kedvünk is volt menni, meg diákként időnk is volt bőven. Egy valamink nem volt: közünk a fotóhoz. Előtte én egyáltalán nem fényképeztem, a technikáról sem tudtam semmit. Kérdeztem is, hogy milyen fotósnak adjam el majd magam a táborban. Azt mondták, legyek nagyon szerény, mert ott mindenki profi. A hangulat nagyon jó volt, sokat kirándultunk, és természetesen mindenki mindenhol fotózott. Nekem gépem sem volt, Boros Gyuritól kértem mindig kölcsön az egyiket, ha megláttam valamit. Gyurinak azóta is sokat köszönhetek. Szóval, ott én is fényképeztem. Itthon már együtt nagyítottunk le néhányat az első kockáim közül a közös tekercsekről. Elvarázsolt a fényképkészítés, és azóta közöm van a fotóhoz. A lány pedig azóta is a párom.

1994 táján a Kelet-Magyarország című napilapnál számítógépes fotókkal dolgoztál. Mesélnél-e erről?

– A „Kelet” egy érdekes kanyar volt az életemben. Izgalmas volt megismerni, hogyan működik egy szerkesztőség. A lapcsoport élen járt a számítógépes újságkészítésben, és riporterei először használtak digitális kamerát; ma már ez alaptechnológia. Három év után visszatértem a végzettségem szerinti mérnöki pályához. Úgy döntöttem, nem a vizualitásból akarok élni. Amit a szerkesztőségben lehetett látni képfeldolgozásból, grafikai tervezésből, képszerkesztésből, azt láttam, megtanultam, alkalmaztam, és kicsit már untam is a végén. Azt gondoltam, más irányban, villamosmérnökként nagyobb lehetőségeim lesznek, és azt hiszem, jól döntöttem. A kenyérkereső munkámnak ma semmi köze nincs a fotográfiához. A fotó megmaradt kikapcsolódásnak és szabadságnak.

Hogy a mérnöki végzettségemnek van-e valamilyen hatása a fényképezésre és a képeimre? Erről már a barátaimmal is beszélgettem, és volt, aki épp azt mondta, hogy mást gondolna rólam a képeim láttán. Ha műszaki oldalról közelítek a fotóhoz, akkor a kapcsolat nyilvánvaló lehet. Villamosmérnökként mélyebb természettudományos ismereteim vannak magáról a fényről, ismerem az optika törvényeit, sőt tanultam, hogy milyen technológiával gyártják a fényérzékelő lapkákat. Valójában nem hiszem, hogy ettől más képeket csinálnék. Amikor a szemfényeket fotóztam, meg tudtam magyarázni, hogy miért oda kell állítani az élességet, ahova kell; de a képek e nélkül is megszülettek volna. Egyetértek azokkal, akik szerint az egyik legmeghatározóbb és legmaradandóbb dolog, amit egy műegyetemista kap, az a problémamegoldó képesség. Mivel ez egy gondolkodásbeli ügyesség, ezért nem korlátozódik a műszaki területekre. Biztosan köze van a képeimhez is, hiszen alapvető köze van hozzám. Nem tudom, hogy ez tetten érhető-e, vagy sem. Az iskola csiszol rajtunk, de én úgy gondolom, hogy egyéni és egyedi utak vannak, ezért vagyunk sokfélék, szerencsére. Gyakran irigykedem azokra a barátaimra, ismerőseimre, akik művészeti iskolába jártak. Ők máshogyan csiszolódtak.

Tudom, hogy nem a technikát tartod elsődlegesnek. Mégis, az analóg vagy a digitális fotót kedveled-e jobban, vagy egymás mellett, párhuzamosan használod őket?

– A digitális kép elcsent a fényképtől olyan jellemzőket, amelyekkel előtte csak az rendelkezett. Sőt a fejlődés azt hozta, hogy az ellopott dolgok között vannak, amiket sokkal jobban művel már, ezeken a pontokon ki is szorította a hagyományos fotót, és kiterjesztette a lehetőségeket: gyorsaság, módosíthatóság, korrekciós lehetőségek, sokszorosíthatóság, tárolás, archiválás, költségek, praktikum. Annyira hitelesen utánozza már a hagyományos megjelenési formában, a papíron is a fényképet, hogy van létjogosultsága használni a digitális fotó elnevezést. A professzionális felhasználók, egy-egy speciális alkalmazástól eltekintve, digitális technikával dolgoznak. A privát felhasználók, a születésnapon, kiránduláson vagy bárhol fényképezők szintén digitális kamerát ragadnak. A digitális megjelenése és elterjedése átalakította a fotóról való gondolkodást mind képkészítői, mind -befogadói oldalon. Azt gondolom, hogy általában a fényképet nem érte sérelem, sőt megszabadult, megkönnyebbült valamitől. Ami talán fájó, hogy gyermekeink már nem keresgélhetnek majd a fekete-fehér családi fényképek között a dobozban – de ez már korábban elveszett. Akik tudatosan választják a hagyományos technikát, fényképeznek filmre, nagyítanak fekete-fehér fotópapírra, vagy nyúlnak vissza archaikus technikákhoz, azok számára az az esszencia fontos, amely csak a fényképben van meg. Egyik nagy kérdése a fotográfiának, hogy mennyire hihetünk neki. A fényképben megvan ez a mágikus dilemma. A digitálisnál talán már fel sem merül. Olyan természetes a manipulálhatóság, hogy nem kérdés a valóság. A fénykép leképezése kétes bizonyítéka a valóságnak, az emberek létének, a gyermek virágának, a folyó valószínűtlen vízfelületének. Elhisszük azt is, hogy ott volt a kép készítője a helyszínen, része volt valamilyen történésnek, ahogyan azok is, akik a képen szerepelnek. Ettől személyes lesz a fénykép. A digitális nem jobb, nem rosszabb, hanem más. Én a saját képeimet jelenleg kizárólag filmre fényképezem, és kifejezetten szeretem, ahogy a kép előjön a hívóban a labor sötétjében.

Feltételezem, Argentum kamerát is használsz...

– Jól feltételezed: barátom, Soltész István csodálatos Argentum fakameráját használtam a Save sorozatomhoz. Akárhogyan is van, a fotográfia az egy technikai műfaj. Nem szeretem, ha maga a technika kerül előtérbe, de a helyes megválasztását fontosnak tartom.

Mesélnél a Szemfények sorozatról? Mi adta az ötletet?

– A Szemfények az emberi szemben tükröződő parányi tükörképek fényképei. Ha közelről nézünk valakinek a szemébe, akkor fedezhetjük fel ezeket a képeket. Az érdekelt, lehet-e az ott megjelenő, tűnő fényekről fotót készíteni. Nem az volt a fontos, hogy kivitelezhető-e, hanem hogy hogyan működik a szemben megragadott kép a fotópapíron. Az eredmény egy optikailag tökéletlen, elmosódott külviláglenyomat. Feltűnnek a szem alkotóelemei is – belógó szempillák, szivárványhártya, pupilla –, keretet és némi támpontot adva a látvány értelmezéséhez. Mindig nagy élmény volt felfedezni, mi is került a negatívra, ezt ugyanis exponálás közben inkább csak érezni lehetett a keresőben. Élvezem a véletlen játékát és beleszólását a fotóba. Valamikor tönkretesz mindent, de észre kell venni, mikor termékeny. A fényképek közeli családtagjaim szeméről készültek, és ők is jelennek meg a képeken, illetve közvetlen környezetünk. A szüleimet egymás szeméből fényképeztem le. Néha annyira személyesnek tartom a képeimet, hogy nem is értem, miért mutatom meg őket kiállításokon.

Milyen technikát alkalmaztál?

– Kisfilmes kamerát, makróobjektívet, közgyűrűket és közelfényképezésre való lencséket használtam, mint bárki, aki makro- vagy mikrofelvételt szeretne készíteni. A nehézség abban állt, hogy a tárgy vagyis a kép a modell szemében nem volt mozdulatlan. A nagyítást növelve a kihúzat hosszával iszonyúan csökken a fényerő, amit az expozíciós idő növelésével nem lehet ez esetben kompenzálni, a film érzékenységét meg nem akartam emelni a finom szemcsézet rovására – meg kellett találni az optimális megoldást. De ez megint csak technika.

Érzésed vagy szándékaid szerint mi fogja össze a Save sorozatot? Nem a lefényképezett tárgyak látszanak a leginkább lényegesnek; mégis, mi segített a kiválasztásukban?

– Jelenleg nagyon keveset fényképezem. Különösen olyan értelemben, hogy gép van a kezemben. Az elmúlt évekre az volt a jellemző, hogy fejben születtek meg először a képek. Ez részben kényszer. Kigondoltam őket, és pontosan tudtam, mit akarok, mikor a kamerához nyúltam. Persze ilyenkor nem minden úgy működik a valóságban, ahogyan gondolatban. A Save képeket is benn hívtam elő először. A fényképek egy részén a kislányom van, portrék, másik részük, mondjuk, csendélet. Össze az a folyamat hozta őket, amelyben létrejöttek.

Amikor elkezdtem ismerkedni a fotográfiával, vittem mindenhova magammal a kisfilmes gépet, sétáltam és fényképeztem ösztönösen. Egyre inkább hiányzik, hogy újra így fotózzak, de most nem ezek az idők járnak… Kevés kép kerül ki a kezeim közül. Nem is igazán értem hogy hogyan vannak jelen, miért gondolnak rám, de mindig eszébe jutok valakinek, és ez nagyon jó érzés.

Abban a fotogramos interjúban azt mondod, bajban vagy az elnevezésekkel és a műfaji kategóriákkal. Jól gondolom, hogy ma sem ezeket tartod fontosnak?

– Igen, az ifjúkori szabadság… Kategóriákra szükség van, mert azok segítségével tudunk dolgokról beszélni, de észre kell venni, ha valamit nem tudunk belerakni a meglévő skatulyákba. Azt nem is szabad erőltetni.

Bacskai Sándor