fotóművészet

2006/1-2. XLIX. ÉVFOLYAM 1-2.. SZÁM

TARTALOM


Bacskai Sándor: Az emberi nézőpontok kutatója – beszélgetés Hajtmanszki Zoltán fotóművésszel

Pfisztner Gábor: Életkép a mai magyar fényképezésről – beszélgetés Beke László művészettörténésszel a Magyar Nemzeti Bank és az Európai Központi Bank által közösen szervezett Hungary Today fotókiállításról

Szarka Klára: Divatvalóság – pár mondat a divatfotóról

A stílus a lényeg – beszélgetés Hajdú Andrással

Az igazán jó anyag nem megrendelésre születik – beszélgetés Lábady Istvánnal

Az nem hőskorszak, hanem őskorszak volt – beszélgetés Lengyel Miklóssal

Kincses Károly: Cserebere – Kurtág Judit képei a budapesti Ludwig Múzeumban

Kemenesi Zsuzsanna: Konzervdobozok, Lomok és Ljubityelek – "MA" a Tekodemából

Turay Balázs: Árnyak egy pekingi ablakon, avagy Kínai Lakoma

Somogyi Zsófia: Új szögekből – Barakonyi Szabolcs fotói

Szegő Dóra: Egyénített és megszámolhatatlan – A IV. Lumix digitális fotópályázat kapcsán

Pfisztner Gábor: Tükröm, tükröm, mondd meg nékem! – Diane Arbus retrospektív a londoni Victoria & Albert Museumban

Somogyi Zsófia: Város/Táj/Beavatkozás

Pfisztner Gábor: "Múlt és jövő közt – a nyomasztó jelen – Kortárs kínai fotográfia a londoni Victoria & Albert Museumban

Markovics Ferenc: Újabb felfedezések – Szádvári Éva, Dr. Gróh Gyula

Katona István (1928–2006)

Lussa Vince (1924–2006)

Sümegi György: Kijavítjuk a történelmet – Almásy László 56-os fotóinak története

Sümegi György: Saját és gyűjtött fotográfiák – Pap Zsolt forradalmi és fotó-emlékei

Fejér Zoltán: Felhőfejes – egy elfeledett fotográfus, Szendrő István

Baji Etelka: Magyar képek nyomában Bécsben

Schwanner Endre: A Leica I-től a Nikon F6-ig (4. rész)

Rák József: "Kétéltű" kamerák

Tátrai Sándor: Színkezelés – Color Management (2. rész)

Tímár Péter: Könyvespolc

E számunk szerzői (Rövid életrajzok)

Summary

FELHŐFEJES

Egy elfeledett fotográfus, Szendrő István

Szendrő István (1908–2000) szaktechnikus, feltaláló és fotóriporter eredményes és hosszú életének egyes részletei több korábbi cikkünk témájához kapcsolódnak, ezért munkássága eddig feltárt részleteinek közzétételét fontosnak érezzük.

A Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai által összeállított, Fénnyel írott történelem című albumban megjelent Szendrő István fotója, egy kaszáját fenő aratóról. A kötet végén található öt oldalas összeállításba a szerkesztők beillesztették az akkor 92 éves alkotó két mondatba sűrített életrajzát is.

Úgy tűnik: mára kihulltak a szakmai emlékezetből Hevesy Iván 1958-ban, a ,,Magyar fotóművészet történeté’’-ben Szendrőről megjelent dícsérő megállapításai. Néhány hónappal ezelőtt viszont az örökös a hagyatékban található tízezernyi korabeli nagyítást különböző közgyűjteményeknek ajánlotta fel. Szerencsére az ezekhez kapcsolódó dokumentumok feltárják a gazdag életút szinte minden fontos állomását is.

Én – szűk évtizede – a Dulovits Jenőről szóló könyvhöz való adatgyűjtés kapcsán találkoztam Szendrő István képeivel az Uj Idők és a Hungária Magazin hasábjain. Nagy örömömre az ezredfordulón tucatnyi, a Hungária szerkesztőségét megjárt fotóhoz jutottam; ezek között is volt egy margitszigeti parkrészletet ábrázoló, 18x24-es Szendrő fénykép.

A felvétel készítője 1908. július 14-én született Budapesten. Édesapja magántisztviselő volt. Szendrő a fővárosban járt középiskolába, majd érettségizett. Miután úgy látta, hogy anyagi lehetőségei nem teszik lehetővé a továbbtanulást, külföldre, Franciaországba ment dolgozni. Néhány évig Párizsban élt, ahol nappal különböző vegyészeti kisüzemekben dolgozott, este pedig tanult, tovább képezte magát. Önéletrajzaiban ugyan nem említette, de feljegyzéseiből egyértelműsíthető, hogy Párizsban a fotóriporteri munkálkodás és a sajtó-, valamint a képügynökségi munka rejtelmeibe a jogi végzettségű Dr. Aigner László (1901–1999); a Lucien Aignerként világhírnévre szert tett fotós vezette be!

Szendrő, a szorgalmas tanítvány rövidesen különböző sajtó-, és képügynökségek rendszeres szállítója, tudósítója és képviselője lett. Nem sokkal később pedig már a ,,Centropa Press Association’’ igazgatójaként (!?) működött a fény városában.

A szülők minden bizonnyal aggódtak a távol élő, és az általuk talán kétesnek tekintett karrier irányába tekingető gyermekükért, mert az 1930-as évek elején hazahívták. Szendrő Budapesten is megpróbálta hasznosítani összeköttetéseit és tapasztalatait; hosszú ideig mint ,,külföldi tudósító’’ működött.

Ez az évtized a gazdasági válság ellenére – vagy éppen annak okán? – a fényképezés jelentős térhódítását hozta. Az amatőr fotózás (úti és családi emlékképek készítése), illetve annak társadalmilag rendkívül megbecsült formája, a fotókiállítási ,,szalonfotográfia’’ (az akkori értelemben vett művészi fényképezés) ma már elképzelhetetlen népszerűségre tett szert. Ezt a nagy tömegű, igényes és pénzes közönséget egy egész iparág és az ahhoz kapcsolódó szolgáltatók hada kényeztette. Budapesten a HAFA (Hatschek és Farkas) volt a szakma egyik legtekintélyesebb cége. Főüzletük a Károly király út 28-ban, fióküzleteik az Andrássy út 31-ben és a Rákóczi út 80-ban működtek. 1939-es árjegyzékük 128 oldalon keresztül ismerteti az általuk forgalmazott fényképezőgépeket, tartozékokat, fotóanyagokat és a kidolgozási szolgáltatásokat.

Ehhez a céghez lépett be alkalmazottként Szendrő. Önéletrajza szerint a gyártási munkát irányította – valószínűleg a laboratóriumban. Közben szabad idejében állandóan fényképezett, a filmhívással és a nagyítások készítésével – a többi pályatárssal ellentétben – neki kevesebb gondja lehetett. Képeit rendszeresen közölték is a kor divatos folyóiratai. Témaválasztásai – a bűnügyi riportjait leszámítva – legnagyobbrészt a kor divatjához igazodtak. Készített zsánerképeket, korcsolyázókat ábrázoló ,,sportfotókat’’, népviseleti, város- és tájképeket. Ahogyan a fényképezők nagy többsége, ő is csak részben tudta kivonni magát Dulovits Jenő és követőinek hatása alól. Szendrő egyes városképeinek beállításai – már csak a témaválasztás és a rendelkezésre álló fényképezőgép objektívjének látószöge miatt is – szinte teljesen megegyeznek Dulovits-nak az akkor divatos folyóiratokban közzétett felvételeivel.

Szendrő a Hafá-nál végzett munkája közben tapasztalhatta, hogy az amatőröket mennyire zavarja a tájképeken a felhő hiánya. A megoldást, a ,,felhőnegatívot’’ 1939 márciusában szabadalmaztatta. A termék Secloud (ejtsd: szeklud) néven azonnal meg is jelent a HAFA katalógusában. A leírás szerint az eredeti negatívra ráilleszthető, és négyféle méretben gyártott segédeszközt 1 és 2 pengő közötti áron forgalmazták.

A háború kitörése után a gyakorlatban megszerzett tudás mellett (vagy helyett?) egyre nagyobb jelentősége lett a különböző végzettséget igazoló papíroknak. Szendrő 1942-ben fényképész segédlevelet szerzett, majd belépett Pobuda Alfréd Dohány utcai műtermébe, ahol egészen 1944. október 15-ig dolgozott. 1943-ban elvégzett egy fényképészipari továbbképző tanfolyamot. Az ezt igazoló, 1943. március 12-én kiállított bizonyítvány szerint: ipari, jogi, közgazdasági ismeretekből, fénytani ismeretekből, felvételi-, és műhelygyakorlatokból, fényképészeti eszközökből és eljárásokból, valamint a művészi fényképezés tantárgyakból kiválóan megfelelt. A bizonyítványt Sevcsik Jenőn kívül még heten írták alá.

1945-ben Szendrő az elsők között mozdult meg, és kezdett el dolgozni. 1945-ben olyan própuszkot (belépési engedélyt), dokumentet és bumáskát (iratokat) birtokolt, amelyek láttán ma még az edzettebb kutatók is felkiáltanak…

Kérésére a Magyar Újságírók Országos Szövetsége 1945. március 14-én (!) hivatalos iraton tanúsította, hogy igazolt tagjai sorába tartozik. (A levélpapíron az ,,Országos Magyar Sajtókamara’’ feliratot a gépíró kiikszelte!)

A háború előtti tevékenységét – többek között – özvegy Pobuda Alfrédné igazolta egy 1945. június 10-én kelt irattal. Akkoriban Szendrő már egy nagyon fontos és rendkívül érdekes munka kellős közepén járt: a Külügyminisztérium megbízásából Budapesten és vidéken a romokat, a háborús pusztítást dokumentálta fényképeivel. Azt, hogy a munka mennyire fontos volt, és abban az időben milyen, ma már elképzelhetetlen nehézségekkel járt, jól illusztrálja három irat. Az egyik, 1945. július 10-én kelt levélben a Külügyminisztérium Erdei Ferenc belügyminisztert arra kéri, hogy a részükre bizalmas természetű fotózást végző Szendrő István és Erdődi Mihály részére rendőri kíséretet biztosítson. (Erdődiről szóló cikkünket lásd: a Fotóművészet 2005/3–4. számában!) A másik levélben Vörös János honvédelmi minisztertől mintegy 2-3 hétre fegyveres őrt és autót kérnek a két fotós utazásaihoz.

A harmadik, nem kevésbé érdekes irat egy kétnyelvű, arcképes fényképezési engedély, amit a Magyar Belügyminizter (sic!) adott ki 1945. július 12-én, Szendrő István részére, aki jogosult a ,,…Magyar Külügyminisztérium részére az egész ország területén fényképfelvételeket készíteni.’’

Szendrő István 1945-ös fotói több, a háborús pusztításról szóló könyvben és prospektusban is megjelentek. Ez azonban nem fedezte a család megélhetését, ezért 1946-ban önálló kisiparosként kezdett el dolgozni, és a Kristály Vegyi Üzemben felületkezelési anyagok gyártásával foglalkozott. (Az ilyen tárgyú szabadalmait terjedelmi okok miatt nem ismertetem.) 1952. június 30-án arra kényszerült, hogy iparengedélyét visszaadja, és belépjen a Technokémia Vegyi KTSz-be, ahol a felületkezelési anyagokat gyártó részleg vezetője lett.

1957-ben a Szövetkezet átalakult, és – bár Szendrő műszaki vezetőként minden tőle telhetőt megtett – nem túl eredményesen működött tovább. 1960-ban többedmagával kilépett a hamarosan megszűnő Szövetkezetből, és a Fővárosi Vegyes Ipari Vállalatnál, majd a Keriparnál, illetve a AFIT-nál dolgozott üzemmérnöki beosztásban. 1962-ben felsőfokú felületvédelmi szaktechnikusi oklevelet szerzett. Két szabadalmán kívül számos újítást nyújtott be, ezek közül minden bizonnyal a Super Kromofág nevű festék-eltávolítószer a legismertebb.

Az 1940-es évekbeli képei láttán csak sajnálkozhatunk, hogy a későbbiekben más területeken bontakoztatta ki aktivitását. Ez azért is nagy kár, mert a részére 1950. december 30-án kiadott irat szövegét, miszerint: ,,Szendrő István a Magyar Újságírók Országos Szövetségének tagja, aki művészi fotóriportázzsal foglalkozik’’, egyáltalán nem érzem papíros-ízűnek.

Szendrő hosszú ideig versenyszerűen sportolt, korcsolyázott, majd később a Balatonon vitorlázott. Az Értelmező Szótár szerint az írásom címének adott szó jelentése: ,,a labdáért nagyon magasra felugorva végrehajtott fejelés’’.

Bőséggel áradó fotói máris jó néhány közgyűjteményünk anyagát gyarapítják, és a 2006 márciusi, Békásmegyeren bemutatott kamaratárlaton kívül is minden bizonynyal még sokszor, sok helyen és módon kerülnek majd a közönség elé.

Fejér Zoltán