KÖNYVESPOLC

Thomas Seeling/Urs Stahel (eds.): The Ecstasy of Things

400 oldal 472 színes képpel, 24 x 30 cm.

STEIDL & Partners, ISBN 3-86521-085-6

A huszadik század egyebek között a magas szinvonalon megtervezett és tömegben gyártott termékek százada is volt. Nagyon sok ezekből a termékekből, használati tárgyakból meszsze túlnőtt saját funkcióján, és kultikus tárggyá vált, részt vállalva annak a valaminek a kialakításában, amit fogyasztói társadalomnak hívunk. Ehhez persze már nemcsak tömegtermelés, hanem tömegkommunikáció is kellett, és az a tudomány, amely oly tökéletesen kihasználja a nonkomformizmusukra olyanynyira büszke egyedek határtalan konformizmusát. A cégek és ügynökségek által készíttetett korabeli fotók (amelyek éppanynyira jellemzőek a kor alkalmazott fotográfiájára, mint magukra a termékekre) a Winterthur fotó múzeum és a Swiss photography foundation gyűjteményéből valók.

Gauthier Gallet:Backstage & Frontrow

272 oldal 220 színes lappal, 24 x 30 cm.

STEIDL 7L, ISBN 3-86521-092-9

Amit a női magazinok és a pletykalapok számról számra csöpögtetnek, az itt a maga töménységében – és mondhatni, eredeti kontextusában – látható. A dolog aszerint lenyűgözően érdekes, vagy dögletesen érdektelen, hogy mennyire vagyunk kihegyezve ezekre az arcokra, és a sok teszem-veszem magam figurát sztárnak, vagy önelégült seggfejnek tekintjük-e. A divattervezőkről, modellekről és a holdudvar egy részéről annyit azért el kell mondani, mint a hatvanas évek magyar lángossütőiről: messziről nézve olyan, mintha behelyettesíthetők lennénk velük, ezért önfeledten irigyeljük őket és főleg a pénztárcájukat, közelebb menve azután kiderül, hogy tudnak valamit (mégha ez nem is tűnik mindig olyan nagyon értékesnek, vagy szimpatikusnak), amit a többiek nem tudnak, vagy „nem akarnak“ tudni. Mindez persze csak filozofálgatás, a képekből inkább az derül ki, hogy például milyen bugyit húzott aznap Gisele Bündchen, éppen ezért nem is aggódom, hogy a könyv a kiadó nyakán marad.

Robert Frank: New York to Nova Scotia

112 oldal 27 fekete-fehér és négy színes képpel, 22,7 x 30,4 cm.

STEIDL, ISBN 3-86521-013-9

A könyvet eredetileg 1986-ban publikálták, egy azonos című kiállításhoz kötve, melyet a houstoni Museum of Fine Arts szervezett. Aki Robert Frank csodálatos képeit szeretné nézegetni, az ne ezt a kötetet vegye, de aki az időközben filmessé is vált fotográfushoz szeretne közelebb kerülni (és az angolhoz már elég közel került) az nem fog csalódni. Másokéi mellett Walker Evans, Jack Kerouac, Allen Ginsberg rövid esszéit olvashatjuk a fotográfusról, dokumentumok, és nem utolsó sorban Robert Frank levelei mellett. Én személy szerint nagyon várom, hogy Robert Frank Magyarországon is eléggé ismertté váljon, hiszen rengeteg fotográfus bújt ki az ő köpenyéből, akik ezt nem is tudják, vagy egyszerűen nem akarják tudni. És most ne „csak“ a The Americans albumára tessék gondolni, hanem mondjuk a The Lines of my Hand-re, amely a fotó (és filmből kiemelt állókép) rendkívül modern megközelítését, használatát mutatja.

Ralf Eugene Meatyard

300 oldal 220 fekete-fehér tritone képpel, 22 x 24 cm.

STEIDL ICP, ISBN 3-86521-065-1

Meatyard 1925-ben, az Illinois államban lévő Normalban született, és huszonöt éves korában vásárolta első fényképezőgépét, hogy elsőszülött fiáról felvételeket készíthessen. A dolog mindenben túlnőtt a kezdeteken, egyrészt további két fiúgyermekkel, másrészt azzal, hogy az optikusnak induló apát rabul ejtette a fényképezés. Az út először a Lexington Camera Clubba vezetett, a továbblépést pedig Van deren Coke fotográfiatanárral kialakult barátsága segítette. Az itt bemutatott album tanúsága szerint Meatyard rendkívül koncepciózusan fotografál, de olyan magas fokú vizualitással, ami a konceptre nem annyira jellemző. Szó sincsen itt persze koncept art-ról, csak szavakat keres az ember, miközben gyönyörködik az értelmes, és minden esztátizálástól mentes látvány szépségében.

Cornell Capa: JFK for President

152 oldal 110 fekete-fehér illetve színes képpel, 20,5 x 25,4 cm.

STEIDL ICP, SBN 3-86521-064-3

John F. Kennedy nem egyszerűen egy amerikai elnök volt, hanem már életében is, de tragikus és máig rejtélyes hátterű halála után még inkább legenda, népmesei hős, egy darab az amerikai álomból. Ahogy JFK sem akármilyen családból származott, sőt éppen családja predesztinálta szerepére, ugyanez mondható a kötet képeit fotografáló Cornell Capara is, aki, ha valaki nem tudná, Robert Capa fivére.

Valószínűleg nem mondok újdonságot vele, ha azt állítom, hogy a fotográfia egyik legnagyobb haszonélvezője a történelemtudomány, hiszen a számtalan információn túl ott van a képeken a döntések pillanatának feelingje is, ami rengeteget adhat a dolgok megértéséhez. A későbbi események ismeretében borzongató látni a Kennedyvel szemben ülő Johnson alelnököt, vagy Robert Kennedyt egy választási gyűlés tömegében, mert szemünk elé ugrik az előbbi az elnöki különgépen, amikor a sokktól kába özvegy mellett az elnöki esküt teszi le, utóbbi pedig véres fejjel, a konyha kövén, amint utolsó pillanataiban azt kérdezi, másnak esett-e baja, miközben őt lelőtték. Ennyit az amerikai demokrácia egyik oldaláról. A másik oldaláról akkor tudnánk meg többet, ha Cornell Capa Kennedy-képeit összehasonlítanánk azokkal a felvételekkel, amiket ugyanabban az időben az MTI riporterei a magyar állami vezetők közszerepléseiről készítettek.

Manuel Alvarez Bravo, Henri Cartier-Bresson, Walker Evans: Documentary and Anti-Graphic Photographs

192 oldal 89 fekete-fehér tritone képpel és 29 szövegközi illusztrációval, 20 x 24 cm.

STEIDL & Partners, ISBN 3-86521-072-4

A három fotográfus ma már elvitathatatlan óriása a fotográfiának, de a new york-i Julian Levy, a huszadik század egyik legbefolyásosabb gyűjtője már 1935-ben rájuk voksolt, amikor a kötettel azonos című (és tartalmú) kiállításukat megszervezte. Az akkori, new york-i kiállítás Cartier-Bresson egyik első színrelépése volt, ez a könyv pedig az utolsó, amit még személyesen figyelemmel kisérhetett, mielőtt meghalt. Az album a három szerző korai képeit tartalmazza, részben olyanokat, amelyek azóta híresek lettek, és olyanokat is, melyek talán nem kevésbé jók, de a sors szeszélyéből a háttérben maradtak, és most felfedezésként éljük meg a velük való találkozást.

Robert Polidori’s Metropolis

144 oldal 92 színes képpel, 29,2 x 27,3 cm.

STEIDL & Partners, ISBN 3-86521-078-3

Robert Polidori korunk egyik legjelesebb építészeti fotósa, akinek érdeklődése, tevékenysége az egész világra és a legkülönfélébb építészeti korokra kiterjed. És messze kiterjed építészeten túli dolgokra is, elég, ha csak a Chernobyl és Pripyat című, ebben a rovatban korábban bemutatott könyvére gondolunk. Polidori Metropolisa nem építészeti fotók gyűjteménye, hanem egy olyan nagyváros, amit a legkülönféle helyeken fellelt mozaikokból, házakból, utcarészletekből és panorámákból illesztett össze. Ezek között a mozaikok között megfér Petra és New York, Ceausescu Bukarestje, Rio de Janeiro, Brasília és Chandigahr, de éppúgy Bejrút bombaszaggatta házai is. A fotók egyenként is kiválóak, de ez nem hideg tökéletesség, így a könyv végül a világról tett személyes vallomássá válik.

Mitch Epstein – Recreation: American Photographs 1973–1988

144 oldal 66 színes képpel, 28 x 42 cm.

STEIDL, ISBN 3-86521-084-8

Ezek a – hetvenes, nyolcvanas évek során készített, és nagy-részben eddig publikálatlan – képek az amerikai élet egy nagyon amerikai szeletét mutatják. A pihenés mikéntje, ami egyszerre az igény és a lehetőség bemutatása is, és nem mellékesen a környezet bemutatása, ahol mindez zajlik, olyan aranybánya, amelyből akár egy Tűz van babám vagy egy Ecce homo, Homolka is kikerülhetett. Az 1952-es, massachusettsi születésű Epstein persze nem cseh újhullámos filmet forgat, hanem az egyik legkiválóbb amerikai színes fotográfushoz illően monumentális anzixokat készít, de ezek a képek szintúgy telítettek tartalommal és érzelemmel, és a fel-felcsillanó gúny éppúgy megbocsájtó és szeretetteli. Mindemellett van még valami, amiért ez a könyv igen kedves lehet a szívünknek: csak úgy, mellékesen rengeteg információt kapunk a hely és a kor tárgyi kultúrájáról, a viseletekről, házakról, autókról, mindarról, ami egészen addig jelentéktelennek tűnik, ameddig benne élünk, de amire rájövünk, hogy mégis mennyire érdekes, addigra a legnagyobb része nyomtalanul eltűnik, lebontjuk, kikukázzuk, szétrohad a roncstelepen, vagy elnyeli egy olvasztókemence.

James Abbe: Shooting Stalin

360 oldal 332 fekete-fehértritone képpel, 24 x 27,8 cm.

STEIDL & Partners, ISBN 3-86521-043-0

James Abbe az Egyesült Államokban, 1883-ban született, és fotográfiai tevékenységét a film és színházi világ hírességeivel kezdte. A húszas évek közepétől a radikális (európai) politikai változások krónikásává szegődik. Spanyolországban, a Szovjetunióban, Németországban fényképezi a politikai (és nem mellékesen a kulturális) potentátokat, és emellett az egyre fenyegetőbb hétköznapokat is.

Abbe nemcsak Sztálint lőtte le, hanem Mussolinit és Göringet, sőt Hitlert is. (Kár, hogy csak fényképezőgéppel.) A Kiadó ajánlása szerint Abbe Alfred Eisenstaedthez és Erich Salomonhoz hasonlítható. Én inkább az előbbire hajlanék, általában is, és azért, mert mindketten elkészítették a maguk leleplező képeit Göbbels metamorfózisáról, kedves-lágyból fenyegetővé, kegyetlenné válásáról. Abbey „szigorú Göbbels-e“ egyébként annyira tetszett a modellnek, hogy címlap lett belőle a Berliner Illustrírte Zeitungban…

Tom Wood: Photie Man

224 oldal 68 fekete-fehér tritone és 106 színes képpel, 21,5 x 28 cm.

STEIDL, ISBN 3-86521-083-X

Járok, kelek, fényképezek, mondhatná a momentán Walesben, azelőtt Írországban élő Wood, aki láthatóan nem fotografálni indul hazulról, hanem csavarogni, csak éppen mindenhová magával viszi a gépét. A képei is éppen olyan keresetlenek és természetesek, mint mikor lődörgés közben a szemünk elé kerül valami, és egyszerűen odanézünk, mielőtt tovább lépnénk. Ebből aztán nem születnek valami hű-de-kiglancolt fotóművészeti alkotások, de az egész, mint valami halmaz, a Wooddal való csavargás érdekes élményét adja.

Evelyn Hofer

312 oldal 76 fekete-fehér tritone és 70 színes képpel, 24x29 cm.

STEIDL, ISBN 3-86521-057-0

Evelyn Hofer 1922-ben Németországban született, de a nácik hatalomra jutásakor családjával Svájcba települtek. A fotográfiával is itt kerül kapcsolatba, mígnem egy rövid mexikói kitérő után 1946-ban New Yorkba költözik, ahol azóta is él. Szenvedélyes portréfotográfus, abból a fajtából, aki nemcsak a híresek körül forgolódik, hanem úgy általában az emberek körül, de remek portrékat készített akár házakról, székekről, autókról is. Az 1970-es években divatfotósként a Harper’s Bazaar, Vogue, Vanity Fair, Life, és a The New York Times Magazine számára dolgozott, a megelőző két évtizedben pedig nagyvárosokról szóló könyveket illusztrált, például a nálunk is jól ismert Mary McCarthyval együtt dolgozva. Ez a monográfia kiváló munkásságának arról a részéről ad keresztmetszetet, ami valószínűleg a szívéhez közel állt – ebbe a portrétól az utcán át a műtermi csendéletig sokminden belefér, de érdekes módon divatfotó a legkevésbé.

Csortos Szabó Sándor: Fény, viszony

28 oldal 14 fekete-fehér duplex képpel, 15,5 x 18,5 cm.

EBP Media Kft, Budapest, ISBN 963 214 353 1

Az 1962-ben, Karcagon született Csortos Szabó Sándor a Török Pál utcából indult. Ez a kis kötet, melyben az alig több, mint egy tucat kép mellé Tóth Krisztina írt ugyanennyi rövid szöveget, a szerzők érzékenységén túl a hazai változásokat is jól mutatja: az „én időmben“ ritka madár volt, aki képeskönyvvel büszkélkedhetett, pláne, ha az a könyv nem valami praktikus célt szolgált. Ez a könyvecske leginkább talán ajándéknak való, ha meg szeretnénk vallani valamit, de restelljük azt szavakkal elmondani. A majdnem-helyszínekhez kapcsolt majdnem-történetek éppen jók ahhoz, hogy mindenki azt lássa, hallja ki belőlük, amit látni, hallani szeretne.

Annie-Laure Wanaverbeck: Photographies Hongroises 1919–1939; Regards nouveaux / Az Új Tekintet

110 oldal 55 fekete-fehér, illetve színes képpel, 21 x 27 cm.

Somogy éditions d’art, Párizs, ISBN 2-85056-820-1

2001-ben, a MagyArt keretén belül magyar fotóművészeknek a két világháború közötti alkotásaiból rendezett kiállítást a Maison Robert Doisneau Gentilly. Annyi volt még a nem is kicsi érdekesség, hogy a képek magángyűjteményekből, méghozzá szinte kivétel nélkül nyugateurópai, amerikai magángyűjteményekből kerültek a kiállításra, illetve ide, a kiállítás apropóján született albumba is. Örömteli dolog, hogy ha nem is a jelentőségének megfelelő mértékben, de nemcsak a nyugatra elvándoroltak, hanem az itt-maradottak is jelen vannak a gyűjtemények biztosította vérkeringésben. Talán nem túlzott optimizmus abban hinni, hogy egy ilyen könyv dupla haszonnal jár: önmaga értékein túl, a figyelem felkeltésével a szerzők és a képek további publikációját segítheti.

Paulius Normantas: Wars and Peace / Háborúk és béke

112 oldal 78 fekete-fehér duplex képpel, 22 x 25 cm.

Pytheas & St. Paulius, ISBN 3-86521-011-2

Paulius Normantas megszállottként dolgozik, mert jól érzi, hogy a maga diktálta tempónak belátható idő múlva a biológia fog megálljt parancsolni. Nem enged magának pihenőt (ha egyáltalán képes rá, hogy pihenjen), így utazásra utazás, és minden utazás végén sötétkamra és nyomda a levezetés. Ez a könyv, (amely egyébként szépség-díjat is nyert) Robert Capát idézi, és nemcsak alcímében, hanem annyira, hogy Normantas ezúttal pontosan bejárta nagynevű elődje utolsó útvonalát is. Egyébként pedig tíz országban készített képeiből válogatott, hogy diktatúrákról, háborúkról, elnyomásról, életről, reményről, nyomorúságról megsejtsünk valamit.

Archeology of elegance 1980–2000; 20 Jahre Modefotografie

363 oldal 254 fekete-fehér, illetve színes képpel, 26,5 x 31 cm.

Schirmer/Mosel, ISBN 3-8296-0004-6

Ez a hatalmas könyv mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy mint a divatban, úgy a divatfotóban sincsenek szabályok. Talán trendek vannak, ami körülbelül annyit jelent, hogy ami egyszer halálos bűn, az talán egy vagy két év múlva nemhogy megbocsátható, hanem éppen kötelező lesz. A másik, nem kevésbé fontos (és szintúgy eddig is tudott) tanulság, hogy amit mi az Ezadivatból, Nőklapjából, Burdából „divatfotóként” megismertünk, az ennek a dolognak csak egy nagyon pici szeletkéje, olyannyira kicsi, hogy ebbe a kötetbe jószerével egyetlen képviselője sem fért bele. Ahogy a fotográfusokon végigsorolunk David Lachapelle-től Sarah Moonon és Mapplethorpe-on át Paolo Roversig, felmerül bennünk a kérdés, hogy van-e egyáltalán „divatfotó”, nem csupán a kontextus teszi-e a képet adott helyen és időben autonóm műalkotásból „alkalmazott” fotóvá. Ahhoz persze, hogy ez igaz legyen, tehetséges fotográfus, és nem kevésbé tehetséges megrendelő szükségeltetik…