fotóművészet

KÖNYVESPOLC


Susan Sontag: A szenvedés képei (Regarding the Pain of Others)

Európa kiadó, 144 oldal, 1500 Ft., Fordította: Komáromy Rudolf

A modern világsajtó sohasem szűkölködött megrázó képekben: a háborúk, merényletek, balesetek, természeti csapások, éhínség okozta nyomor képei mára mindennapos „élménnyé” váltak. Susan Sontag tanulmánya a kilencvenes évek nagy horderejű konfliktusai és a 2001. szeptember 11-i terrorista támadás kapcsán a háborúk és fegyveres konfliktusok által okozott szenvedés ábrázolását követi nyomon a fényképezés születésétől napjainkig.

Gondolatfejtésében a következő kérdésekre keres választ: Milyen szemszögből, pozícióból nézzük és fogadjuk be ezeket a képeket? Milyen szerepet tölt be a képi anyag a modern társadalom kollektív emlékezetében? Milyen reakciót keltenek a borzalmat ábrázoló képek a nyugati fogyasztói társadalomban? Szükséges, illetve lehetséges-e, hogy a távoli háborúk által sújtott „Másik” szenvedését fásultággal vagy kíváncsisággal szemléljük? Beszélhetünk-e egységes nézőközönségről, vagy ez egy idealizált, használhatatlan fogalom?

Mint azt már megszokhattuk tőle, Sontag a fényképezés témáján keresztül jóval tágabb és mélyebb társadalmi jelenséget tár föl: annak a nyugati fogyasztói társadalomnak az éles kritikáját nyújtja, amely a kimeríthetetlen, átütő erejű képi anyag állandó felhívása ellenére az elméjében mindeddig sikerrel barikádozta el magát a háború és a szenvedés közvetlen élményétől.

Mire van még szükség ahhoz, hogy a fényképek révén közvetített fájdalommal szembeni passzív szemlélői hozzáállást az erkölcs által diktált politikai aktivitás váltsa föl?

Csúri Piroska

Andy Warhol: Red Books

11 piros, műanyagspirálos Holson fotó-album, facsimile polaroidfelvételekkel és egy fekete füzet a szöveggel. Az egyes füzetek 14x8,9 cm-esek, kemény karton gyűjtődobozban.

STEIDL & Partners, ISBN 3-86521-019-8

A nyolcvanas évek elején kedvenc albumaim egyike, és a tehetséggel párosuló laza lelki tartás állandóan emlegetett pozitív példája volt az Andy Warhol’s Exposures, amelyben az akkori hírességeket, feleségeiket, szeretőiket és ez utóbbi státusra aspiráló holdudvarát lehetett látni csípőből lőtt, körömvágó ollóval körbenyiszált, „tehát” (vagyis nem emiatt) nagyon hangulatos, friss, üde fényképeken. A szándékolt flegmaságot az album tipográfiája, decens keménytáblás kötése ellenpontozta és hitelesítette, sikerrel, mert a végeredmény a legkevésbé sem volt komolytalan, szinvonaltalan vagy snassz.

A most közreadott Red Books képei korábbiak, a hetvenes évek elején készültek, ebben a formájukban talán a legkevésbé sem a nyilvánosság számára, ha ugyan létezik valami is, amit Warhol nem a nyilvánosság számára csinált. A művész abban az időben ezrével készített polaroidokat, és szigorú rendben katalogizálta azokat. A képeket szerkesztette, sorba rendezte, és vörös Holson Polaroid albumokba helyezte el. Ezek az albumok érintetlenül megmaradtak, hűen tükrözve az alkotó szándékait.

Talán sejteni lehet, hogy a hajdani kedvenc albumommal való példálózás nem ok nélküli. Aki valaha használt polaroidot, és valamennyire is fogékony volt rá, igazolhatja, hogy annak különlegessége nemcsak a méretből és a színvilágból áll. A polaroid kép egy háromdimenziós tárgy, azt aligha lehet egy papírra „facsimile” rányomtatni. Szép számmal vannak albumok, ahol ilyen kisméretű polaroidok teljes sikerrel helyt állnak, mert „csak” képnek tekintik és nem facsimilének, és nyilván a Holson albumban is, ami egy celofános-bedugdosós dolog lehetett, helyt álltak, mert a polaroid ott volt az ő három dimenziós, különös tárgyi mivoltában. Ez a kiadás amúgy mindent megtesz az eredetihez való hasonlatosság kedvéért, még az albumocskák öntapis bolti árcédulája is oda lett reprodukálva, de sajnos a feeling mégis odalett, a külcsín, a műanyag spirálozás egy kicsit kopigenerálos, ahol a laza lelki tartást inkább a kiszolgáló személyzet viselkedése, mintsem a végtermék minősége sugározza. És ezt (nekem) a szép kemény doboz sem tudja ellensúlyozni. A kérdés csak látszólag formai: a lényeg az, hogy a törékeny egyensúly, ami a megvalósítás eredeti szándékából, tartalmából, kontextusából, vizuális hatásából összeállt, megbomlott, és ami lett belőle, az nem sugározza azt a szellemet, amit az eredeti albumocskák (valószínűleg) sugározni tudtak.

Mitra Tabrizian: Beyond the Limits

128 oldal 13 duplex és 56 színes képpel, 28,8 x 24,1 cm.

STEIDL, ISBN 3-86521-007-3

Mitra Tabrizian Teheránban született, Londonban él, fotografál, filmez és a Westminster Egyetemen tanít. Ez az album kvázi-életképeket, beállított, egy- két- sőt olykor sokszereplős szituációk felvételeit tartalmazza, őszintén felvállalva, de úgy is fogalmazhatjuk, hogy hivalkodva kihangsúlyozva a pillanatok hamis, mesterkélt eredetét. Ez a felfogás sokkal inkább divatos, mintsem egyedi, vagy eredeti, és a vonulatba az is pontosan beleillik, hogy a megvalósítás magas technikai színvonalú, ami hidegséget, szenvtelenséget ad az összképhez. A dolog megítélése nyilván erősen életkor-függő, hiszen egészen más a világ annak, aki még látta a falat, mielőtt elétolták volna a kóla-automatát, kevéssé fogékony a műbalhéra, még ha oly raffináltan van is elővezetve. A hosszú béke nagyon jó dolog, és az előnyökkel szemben eltörpül az a momentum, hogy generációk egész életében (ha jó helyen élnek) nem történik semmi. Ami a világban történik, az sem hatol be az életükbe, a másnapi akcióthriller felülüti Koszovót, a New York-i 9/11-et vagy Irakot, hiszen egyik sem más, mint egy műsor a televízióban, csak a játékfilmben hatásosabban folyik a vér és a női főszereplőnek izgatóbbak a mellei.

Felfogható persze mindez másképpen is. Tekinthetjük a beállított képeket vegytiszta analízisnek, desztillált történéseknek, ahonnan elmaradt a valóság esetlegessége, és ez lehetőséget ad arra, hogy a dolgok lényegét, de legalábbis a vázát kristálytisztán lássuk. És az sem kizárt, hogy akkor járunk a legjobb úton, ha az egészet képzőművészetként közelítjük, és nem fűzzük a történetet a kép fizikai határain túl, ami pedig azon belül van, azt nem a kinti világ tükrének, hanem (dekoratív) magamagának vesszük.

Robbert Flick: Trajectories

304 oldal 225 színes képpel, 25x33 cm.

STEIDL & Partners, ISBN 3-86521-018-X

Az 1939-es születésű, holland származású Robbert Flick a kanadai Vancouverben végezte egyetemi tanulmányait, M.F.A. fokozatát a Kaliforniai Egyetemen kapta, jelenleg pedig a Dél-kaliforniai Egyetemen a képzőművészetek professzora. Életművének jelentős része a konceptuális fotográfia területére sorolható, de ez a fogalom nem teljesen azt jelenti, mint nálunk, vagy később például a lengyeleknél jelentett. Kicsit raffináltabb, képi és szellemi minőségében gazdagabb, filozofikusabb, mondjuk talán, hogy koncepciózusabb. Mikor az ember gondolkodó művészt lát, óhatatlanul eszébe jut, hogy a magyarországi művészképzéshez vezető felvételi vizsgán a legkisebb mértékben sem számít, hogy a jelentkező elégségesre, vagy jelesre érettségizett-e.

Flick koncepciójába bőven belefér, hogy nagyon jó és izgalmas tájképeket fotografáljon, vagyis a szigorú koncepcióban való gondolkodás nem menti fel az alól, hogy képe minden négyzetcentiméterét felelősségteljesen uralja – és viszont.

Ez az album sokkal inkább leltár, mintsem egy kerek munka, vagy egy életszakasz ideális bemutatása. Egy-egy dologról nem tudunk meg mindent – sőt lehet, hogy eleget sem – de nagyon sokat megtudunk az összesről. Ezek a „leltárak” nem helyettesítik azokat a tematikus albumokat, amik annak a néhány tucat képnek a testére szabottak, méretezésben, tipográfiában, dramaturgiában, amik tárgyukat képezik. Ha viszont az ember eljut oda, hogy a részekről, részletekről már elég sokat tud, és tovább szeretne lépni, hallatlan élményt jelentenek ezek a „kritikai kiadások” nota bene az életmű olyan képeivel is, amelyek az „igazi” albumokba, kiállításokra sohasem fértek be. (Hogy „feljebbről” vett példával példálózzak, az a tizenegy kép például, amiket Diane Arbus a játék-kézigránátos fiúról a világhírűvé vált kép mellett – előtte, utána – még leexponált.)

Arthur Elgort: Camera Crazy

200 oldal 150 színes képpel, 22,5x36,8 cm.

Edition 7L, ISBN 3-86521-027-9

Az 1940-ben New Yorkban született Arthur Elgort korosztályának egyik legbefolyásosabb divatfotósa. A divatipar legnagyobbjaival dolgozik együtt, a Vogue valamennyi nyelvű kiadása foglalkoztatja, de képeit galériák falain is viszontlátni szerte a világon.

Ez egy nagyon kedves könyv. A története annyi, hogy Elgort kamerabolondnak tartja magát. Imádja a kameráit, és persze használni is szereti őket. 1965-től – amúgy mellékesen – el-elkattogtatta gépét akkor is, ha a környezetét fényképezni látta. Ez a környezet persze vegyes, a szupermodellektől az egyéb hírességeken át az ismeretlen katonáig terjed (az én számomra a bónuszt Ralph Gibson és Jeanloup Sieff jelentette), szóval ezek az emberek fényképezőgépet tartanak a kezükben, lazán, csípőből kattognak, vagy orrukhoz nyomják a kamerát, vagy csak ott a gép az ebédlő asztalukon, vagy az se, csak az elkészült képet nézik nevetve, szóval abszolút semmi érdekes, de az egész mégiscsak egy kedves tisztelgés a fényképezés előtt, ami sokkal jobban megváltoztatta a világot, mintsem felületesen gondolnánk. Ez a tisztelgés azért időszerű most, mert a fotográfia korszakhatáránál állunk, már nem irreális az öszszes lehetséges kép elkészítése, aminek a befogadása persze valami imamalom-szerű berendezés vagy mesterséges intelligencia nélkül teljességgel lehetetlen lesz.

Gareth McConnell: Photoworks Monograph

112 oldal 70 színes képpel, 22x29 cm.

photoWORKS Steidl, ISBN 3-88243-977-7

A photoworks a fotográfia nemzetközi keretek közötti támogatására létrejött független művészeti szervezet Angliában, amely kiállításokat szervez, könyveket és egy félévente megjelenő lapot ad ki, és oktatással, programok szervezésével közreműködik a fotográfia befogadó táborának alakításában.

Az 1972-ben született északír Gareth McConnell magasan kvalifikált fotográfus, akinek északírországiként meghatározó élményanyaga az az erőszaktól nyomorított közeg, amelyben felnőtt, és amely modelljei iránt különös empátiával ruházta fel. Főleg portrét fotografál, egy-egy szériában összegyűjtve azokat, akiket egy hely, egy esemény, egy tevékenység vagy a sorsuk valami módon összeköt. Ebben a monográfiájában látunk tőle enteriőröket és enteriőr részleteket is, hivatali helyiségekről és nagyapja házából, azonkívül néhány legkevésbé sem elandalító virágfotót, és ez így együtt érdekesen ellenpontozza egymást, ugyanakkor nagyon jól megfér egyetlen íven belül.

Nigel Shafran : Edited Photographs 1992–2004 – Photoworks Monograph

142 oldal 86 színes képpel, 22x29 cm.

photoWORKS Steidl, ISBN 3-88243-976-9

A most negyvenéves londoni Nigel Shafran – saját meghatározása szerint Anglia egyik legelismertebb divatfotósa a 90-es években – legújabb munkája széles nyilvánosságot kapott, több neves galéria is befogadta. A téma nem több, mint a mindennapi élet csendes megfigyelése.

A csendes többféleképpen is értendő, mert egyrészt fotográfusi alapállást tükröz, másrészt a képek jelentős százaléka csendélet-szerű, ha annak nevezhető, hogy a képen az élőlényeket csak tárgyaik, mondjuk konyhájuk szeglete, a csepegtetőre halmozott, elmosogatott edények képviselik. A képek egyértelműen képalkotási szándékkal készültek, nem esztétizálva, de nagyon is átgondolva a képi elemek rendjét, a világítás és tónusok lehetőségeit, mindamellett viszont olyan egyszerűek és természetesek, mintha más módon, mint így, nem is lehetett volna ábrázolni őket.

Az ilyen fotográfusoknak hálás lesz az utókor, ha ezeket az időket támad kedve megismerni, mert ezernyi apró információ rejtezik a képekben, a hétköznapokról, tárgykultúráról, életmódról, étkezési és egyéb életviteli szokásokról, és emberi viselkedésformákról is, mert persze olykor emberek is megjelennek a képeken, szintén „csendesen”, mélázva, telefonálva, vagy éppen a fürdőkádból kipillantva.

Tímár Péter