fotóművészet

2003/1-2. XLVI. ÉVFOLYAM 1-2.. SZÁM

TARTALOM


Kincses Károly: A tökéletlenség tökéletessége – Minyó Szert Károly műveiről

Kincses Károly: Az örömállapot fenntartása – Szabó Sarolta képsorozata

Bohár András: Észlelés, tárgy, tradíció: fotográfiai destrukciók – Fenomenológiai megjegyzések Herendi Péter munkáihoz

Bacskai Sándor: A riporterek szerint művész vagyok, a művészek szerint riporter – Beszélgetés Déri Miklóssal

Markovics Ferenc: Felpörgetett fordulatszámon – Interjú Gárdi Balázs fotóriporterrel

Baki Péter: Fényképező biológus – Beszélgetés Szentpéteri L. Józseffel

Pfisztner Gábor: I. N. R. I. – A giccs művészete vagy giccsművészet – Bettina Rheims és Serge Bramly kiállítása a MEO-ban

Pfisztner Gábor: A modern élet festője – Jeff Wall fotográfus, a 2002. évi Hasselblad Award díjazottja

Fejér Zoltán: Bécsi bácsi – Toshinobu Takeuchi képei és egy történeti kiállítás Bécsben

L. Baji Etelka: Im Blickpunkt (Nézőpontban) – Az Osztrák nemzeti Könyvtár Fényképgyűjteménye

Szegő György: A piktorializmustól és a moderntől a szocialista realizmusig – A 20-as, 30-as évek szovjet fotográfiája

Romoda Klára: Egy "másik" fényképező szerzetes – Dr. Rados Tamás pannonhalmi irodalomtanár

Biczó Gábor: "Sorstalan kép" – értelmezési kísérlet (Egy talált kép a boncasztalon)

Sümegi György: Az 1956-os fotók használatáról – jelentésrétegek, funkciók

Kolta Magdolna: A képnézés magányos öröme – Találkozás a dobozba rejtett képpel

Sümegi György: Fotótörténetek – Albertini Béla, Miklósi-Sikes Csaba és Németh Ferenc egy-egy fotótörténeti könyvéről

E számunk szerzői

Summary

ALBERTINI BÉLA, MIKLÓSI-SIKES CSABA ÉS NÉMETH FERENC EGY-EGY FOTÓTÖRTÉNETI KÖNYVÉRŐL

Fotótörténetek

A városok, települések, nagyobb területi egységek fotótörténete két nagyobb lélegzetű összefoglalóval gyarapodott az utóbbi időben.

Miklósi-Sikes Csaba: Fényképészek és műtermek Erdélyben 1839–1916 (Haáz Rezső Alapítvány, Székelyudvarhely, 2001) és Németh Ferenc: A bánáti fényképészet története 1848–1918 (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2002) című munkája a fotóhasználat kezdeteitől az első világháborúig, pontosabban a történeti Magyarország radikális területvesztéséig tartó időszakot vizsgálja.

Kezdőpontként mindkét szerző az új találmány használatának legelső bizonyítható momentumát választja. Meg kell említenünk Miklósi-Sikesnek azt a kuriózum- számba menő föltevését, miszerint Marosvásárhelyen Bolyai Farkas (1775–1856) már 1839(!) februárjában – tehát még Daguerre találmányának ismertetése előtt – képrögzítéssel vagy annak elméleti lehetőségével foglalkozott. A fényképezésnek, a találmány magyar nyelvű ismertetésével egy időben, Erdély-szerte főurak, főnemesek (Apor Károly báró, Zeyk Miklós stb.) és művészek ugyanúgy a hívei lettek, mint polgári személyek. Ha a kor legismertebb erdélyi fotográfusainak a nevét említjük – Szathmári Pap Károlyét, Orbán Balázsét, Veress Ferencét –, nyilvánvaló, hogy az egyetemes magyar fotótörténetben is számon tartott alkotókról van szó.

Miklósi-Sikes Csaba könyve az első rendszeres, szinte nélkülözhetetlennek mondható erdélyi fotótörténet. Olyan alapmű (a szöveget itt-ott szeplősítő elírási, illetve helyesírási hibák ellenére), amelyhez e tárgyban kutatni és tájékozódni szándékozóknak rendre vissza kell térniük. A szerző jó arányérzékkel, az időrendre figyelve, lépésről lépésre haladva viszi egyre mélyebbre az olvasót a tárgya gazdag közegébe. A könyv első felét kitevő „Tanulmányok”-at igen gazdag, sokszínű fejezet, a „Mutatók és adattár” követi, amelyben a fényképészek és műtermek névmutatóját a fényírók (műtermek és fotósok) topográfiai jegyzéke és kronológiája követi. A könyvet 170 oldalas újságcikk-gyűjtemény zárja, amely a kezdettől 1917-ig ad közre igen hasznos, a további kutatásokat is segítő cikkrészleteket, fontos fotótörténeti szemelvénygyűjteményként.

A bánáti fényképészet története szerzőjéről, Németh Ferencről tudható, hogy korábban a torontáli szőnyegről (1993), Fülep Lajos családjáról Nagybecskereken (1997) és Streitmann Antalról (2000) publikált az újvidéki Forum Könyvkiadónál köteteket. Mostani könyve merőben más megközelítésű, mint Miklósi-Sikes összefoglalója. „A bánáti fényképészet tényleges kezdeteit csak 1848-tól, a szabadságharctól, illetve Kletzer Ferenc becskereki letelepedésétől követhetjük nyomon. Igaz ugyan, hogy eddig egyetlen becskereki dagerrotípiája sem került elő” – mégis az ő ténykedése az első adat, amit több bánáti dagerrotípista és fényíró követett (1848–53).

Németh Ferenc előbb a nagyobb városok fényképészeit és műtermeit, majd a vidéki kisebb atelier-ket veszi sorra. Megvizsgálja és bemutatja a Bánátban járt vándorfényképészek működési terrénumát, a fényképészettel kapcsolatos találmányokat (pl. a sztereoszkóp-felvételeket). Ismerteti a fotóamatőrök, a fotócikkárusok körét, s a bánáti fotográfusok munkáiból fönnmaradt régi fényképalbumokat, fénykép- és üveglemez-gyűjteményeket is számba veszi. Mindez, a bánáti fényképészek nevét, működésének helyét és idejét tartalmazó adattárral kiegészülve, teljes körű információt, sokrétű adattömeget nyújt az olvasónak. A terület legismertebb fotósai (id. és ifj. Oldal István) munkái mellett anonim felvételeket, hirdetéseket, verzókat s a fotóhasználat pregnáns műfajaként képeslapokat is bemutat.

Miklósi-Sikes Csaba és Németh Ferenc könyvei a bemutatott korszak részletezőbb fotótörténeti kutatásait ösztönözhetik, ill. továbblendíthetik – legalább két irányban: települések fényírás-historikumainak a létrejöttét, valamint egy-egy fotográfus életművének a teljes körű földolgozását segíthetik.

Nem kellett sokat várni recenzióm első részének a befejezése óta, csupán néhány hetet, s jelzés érkezett „Szlovenszkóból”. Fontos, meghatározó jelentőségű mű született Albertini Béla tollából: A fotószakíró Brogyányi Kálmán (AB-ART, Pozsony, 2003). Brogyányinak (1905–1978) a fotográfiához kapcsolódó munkássága csupán néhány évre, 1930–1933-ra szorítkozott. Valójában néhány cikket és egy mindezeket megkoronázó könyvet (A fény művészete, 1933) publikált a fotóról. Az impériumváltás többéves bénultságából fölocsúdó fiatalként ő is a „már nem” és a „még nem” különös generációjához tartozott: középiskolai tanulmányaikat már nem a történelmi Magyarország kereteiben végezhették, ám életkoruk „még nem választotta el őket annak tapasztalati, gyakorlati ismeretétől”. A szerző Brogyányi felvidéki kisnemesi családjának a kimerítő és filológiai pontosításokban bővelkedő ismertetése után iskoláztatását, egyetemei tanulmányait és a Sarló mozgalomhoz való kapcsolódását, illetve az attól való elszakadását részletesen tárgyalja. 1925-től kezdődően Brogyányi is bekapcsolódott generációja mozgalmaiba, elsőként a Szent György Körbe (amely „a magyar azonosságtudat megőrzésének egyik legfontosabb felvidéki mozgalma”), majd a Sarlóba. Ez utóbbiban való működését 1930 áprilisában szakította meg, mondhatjuk így: egyéni és világnézeti konfliktusok erősödése miatt.

Albertini Béla könyvének második felében – az addigi életút adatokban gazdag megágyazásával karakteres hátteret fölrajzolva – a fotográfia (egyáltalán a művészetek) vonzásába került alkotóról: írásairól, irányultságáról értekezik.

A könyv mondandója azt járja körül, hogy Brogyányi szemlélete, esztétikai elvei Moholy Nagy Lászlóéhoz állnak közel, és hogy Szlovenszkóban, elsősorban az ottani magyarság kultúrájában ő lett az új fotográfia (újszerű kamerahasználat, montázstechnika, fényfestészet, szociális fényképezés, azaz a szociofotó) avatott, a legfrissebb elméletekben is biztonsággal járatos harcosa, egyúttal „Kassák katonája”, vagyis a képarchitektúra és a konstruktivizmus híve.

Dokumentumok, fényképek, kitűnő jegyzetanyag és mutató teszi teljessé, sokrétűen használhatóvá Albertini Béla munkáját. Azonban a „Brogyányi Kálmán lexikonokban és más kézikönyvekben” című fejezetből hiányzik az emigrációs periódus nyoma. Csak kettőt említek. A Gyimesy Kásás Ernő–Könnyű László szerzőpáros A Külföldi magyar hivatásos képzőművészek című kiadványában (New York, 1977) ez szerepel: „Brogyányi Kálmán dr. felvidéki származású magyar művészettörténész, aki New Yorkban él”. A nevét a „külföldre szakadt magyar művészek” között is említik (Gyimesy Kásás Ernő: 100 év magyar művészei egy festő életrajzában 1880–1980. New York, 1983.) Az alábbi megjegyzéssel csupán kiegészítem Albertini adattárát: a „Külön világban és külön időben”. A 20. századi magyar képzőművészet Magyarország határain kívül című kötetben (Budapest, 2002) olvasható Hushegyi Gábornak korábban konferencián elhangzott, a téma szempontjából alapvető összefoglalása: „Brogyányi Kálmán szakírói, művészetkritikusi tevékenysége az 1920-as évektől 1945-ig.”

Sümegi György