KARCSI – GINK KÁROLY

A családi hagyomány úgy tudja, hogy a Gink holland név. Karcsi Sopron környékén, Ivánban született, egyszer elmentünk megnézni a falut, egyetlen hosszú utcából állt. Az édesapja ott volt erdész. Följöttek Pestre, rossz körülmények között éltek, ezért is ment el Karcsi fiatalon dolgozni egy hivatalba, amit nehezen tűrt, mert nem bírta a bezártságot. Egész fiatalon kezdett el fotózni, alakított egy fotóskört. Később Várkonyihoz került, egy időben vezette is a műtermet, onnan ment el a Magyar Fotóhoz.

Én szegedi lány vagyok, a lánykori nevem Dicső Mária Magdolna. Apám nagyon szűkszavúan beszélt a családunkról, annyit tudok, hogy eredetileg Dicsőffy volt a nevünk, az ükapám erdélyi kisnemes volt, és a dédapám letelepedett Szegeden. Amikor 44-ben bejöttek az oroszok, ott álltunk minden nélkül. Egy ruhaszalonban manökeneket kerestek, én is jelentkeztem, föl is vettek. Amikor 48-ban fölkerültem Pestre, hoztam magammal a rólam készült fotókat, és itt is manökenként dolgoztam. Karcsival 52 kora tavaszán találkoztunk először, akkoriban a Magyar Fotónál dolgozott, divatot kellett fotóznia, és én voltam az egyik modell. Állandóan dirigált, hogy mit hogyan csináljak. Nekem volt már valamennyi rutinom, persze nem lehet összehasonlítani egy szegedi műtermi fotóst egy vérbeli riporteralkattal. Mi az első félórában úgy öszszevesztünk, meg is mondtam neki, hogy rég találkoztam ilyen modortalan emberrel. Isten őrizzen, hogy még egyszer találkozzunk! Ez márciusban lehetett, áprilisban összeházasodtunk. Utána nem engedett többé manökenként dolgozni, csak egyetlenegyszer. A nagynénjének, Rotschild Klárinak a Váci utcában volt divatszalonja, oda is csak úgy mehettem, hogy az egyik lány a bemutató előtt megbetegedett, és két-három alkalommal én helyettesítettem.

Mindig nagyon szépen beszélt a Reismann Marianról, Vadas Ernőről, Sándor Zsuzsáról, Langer Kláráról, a kollégákról.

Két-három fiúra is emlékszem abból az időből, Pálfai Gáborra, Friedmann Bandira, ők jártak a Karcsival fotózni, cipelték a táskát, és figyelték, hogy dolgozik. Nem tudom, elmeséljem-e, Vadas Ernővel úgy találkoztam először, hogy Karcsinak volt egy iszonyatos, favázas Tatra autója, egy roncs, egyszer Galyatetőn leszakadt az ajtaja, és úgy jöttünk vissza Budapestre, hogy nekem végig fogni kellett az ajtót. Abban az időben mindenkitől elvették a kocsit, és Karcsinak, ha jól emlékszem, Erdei Ferenc intézte el, hogy ne vegyék el, mert akkoriban szociofotókat csinált. Valahova vidékre indultunk egy hosszabb útra, be voltunk öltözve, és meg kellett állni a Madách téren, Karcsi fölugrott a Magyar Fotóba. Ültem ebben a csodaautóban, és egyszer csak megjelent egy arc az ablakban, hogy „Akkor most megnézem magamnak ezt a híres szép nőt.” Néztem dermedten, hogy ki ez a modortalan alak, aztán jött a Karcsi nevetve, hogy „Na, most már megnézted?” Ez volt a Vadas Ernő entrée-ja.

Festők, művészek között éltünk. A baráti körünk, ami mára már nagyon megritkult, szintén csak művészekből állt.

Amikor összeházasodtunk, nagyon szegények voltunk. Összejöttünk a barátainkkal, ültünk a fűben, ettük a zsíros kenyeret, ittuk a legolcsóbb, egy forint húsz filléres vörösbort, és iszonyatos viták folytak arról, hogy ki milyen festő, majdnem összeverekedtünk.

Karcsi többször is találkozott Kodályékkal. Egyszer Emma asszony meghívott minket a köröndi lakásukba. Kodály hallatlanul kedves ember volt, aranyos. Egy zárt, napfényes verandán keresztül kellett bemenni, ősz volt, ki voltak teregetve szőlőfürtök, önkéntelenül is lecsíptem egy szemet. Kodály azt mondta, „Ez a szép asszony nem tudott ellenállni a természet csábításának.” Fölemelte a fürtöt, és meghajolt: „Engedje meg asszonyom, hogy ezt magának adjam.”

Állapotos voltam a lányunkkal, amikor meglátogattuk Domanovszky Endrét. Ők már ismerték egymást, én akkor találkoztam vele először, nagyon kedvesen fogadott, már ahogy tőle telt. Kicsit kávéztunk, beszélgettünk, egyszer Karcsi azt mondta, na, most hozzáfogunk a fotózáshoz. Akkor még divatban voltak azok a szörnyű, iszonyú nehéz vakuk; én a nehéz vakuval a vállamon világítottam, ahogy a Karcsi irányított. Volt ott egy kis szék, mondta, hogy álljak fel, onnan világítsak. Erre azt mondta Doma, „Gink, ez a gyönyörű nő ebben az állapotban nem megy sehova. Nem engedem, hogy fölálljon oda, nem fotózunk tovább!”

Nagyon jóban volt Pilinszkyvel, Weöresékkel. Van is egy csodálatos képe, Sanyikáék kertjében készült, Sanyika úgy néz ki rajta, mint egy marionettbábu, amit letettek, és éppen szétesik. Nem akarta betenni az anyagába, mert a világítás nem volt tökéletes. Mondtam neki, tedd félre a hiúságodat, nem a fények az érdekesek, hanem a Sanyika, mert ahogy ül, az teljesen ő. Érdekes, hogy Devecserit, akihez több évtizedes barátság fűzött bennünket, nem volt képes lefényképezni. Gabit nem lehetett fotózni, abban a pillanatban beállt egy pózba, amiből nem lehetett kizökkenteni. Pedig együtt nyaraltunk Görögországban. „Csak egypár könyvet viszek”, és a Wartburgunk feneke a földet érte, mert fél mázsa könyvet kellett magunkkal vinni. Felejthetetlen estéket töltöttünk együtt Ferenczy Béniékkel, Kerényi Jenőékkel. Milyen érdekes, hogy amikor Karcsi meghalt, kaptunk a fővárostól egy sírhelyet a Farkasréti temetőben, Kerényi Jenő sírjával szemben. A barátok egymás közelében maradnak.

Miután összeházasodtunk, eljött a Magyar Fotótól. A kettőnek nem volt köze egymáshoz, egyszerűen azért jött el, mert nem bírta a kötöttséget. Ha kitalált valami témát magának, akkor nem nyugodott, amíg keresztül nem vitte a vezetésen. Például, hogy ne egy kézfogásra küldjék ki, hanem elmehessen a tanyavilágba vagy a bányába fotózni.

Neki mint főmunkatársnak ott kétezer-hatszáz forint volt a fizetése, és ember meg ne tudja, hogy utána milyen szegények voltunk. Tényleg, meg nem tudom mondani, miből éltünk. Kaptunk néha telefonokat, hogy nem vállalná-e el egy-egy társaságbeli gyerek születésnapi zsúrjának a fotózását. Mivel nem volt más munka, elvállalta, így vegetáltunk egy ideig. Tudom, hogy akkoriban csinált naptárakat is, szezonális divatképekkel meg tájképekkel.

Valami elképesztő volt a munkabírása. Amíg bírta, naponta cipelte a hatvankilós fölszerelését, és magától értetődött, hogy együtt dolgoztunk, segítettem neki, amit tudtam. Nagyon sokat voltam vele vidéki utakon, külföldön is. Én fiatalabb vagyok, és egy jó paraszti erővel rendelkeztem, de előfordult, hogy egyszerűen nem bírtam az iramot. De mindig szívesen mentem vele, mert nagyon féltettem. Elképesztő dolgokat művelt. Amikor Egerben fölment a minaretbe – ehhez tudni kell, hogy 55-ben volt egy nagyon súlyos balesete, elgázolta a villamos. Tizennyolc helyen tört el a csontja. Három hétig volt eszméletlen. Megsérült a gerince, lebénult, kétséges volt, hogy tudja-e majd mozgatni a lábát. Több, mint nyolc hónapig feküdt kórházban, beletették egy gipszteknőbe. Sikerült is összevesznem a kezelőorvosával, mert egy másik orvos elmagyarázta nekem, hogy mi történik a testével, amikor beteszik a gipszágyba: visszanyomják a csigolyáját, mert az egyik csigolya kiment a helyéből, visszanyomják, és ettől az erőltetéstől bénult le. Ha úgy hagynák, ahogy van, és nem akarnák visszaerőltetni a csigolyát, akkor eszméleténél lenne, és mozogna a lába. Gyakorlatilag egész életében úgy élt, hogy az egyik csigolyája nem volt a helyén. A baleset után kapott a kórházban egy vasfűzőt, egy vaspántokkal megerősített gipszkorzét, abban kellett, hogy közlekedjen, hogy valami tartsa a gerincét. Amikor nem sokkal a felépülése után megmászta az egri minaretet, kikönyörögtem, hogy csak egy gépet vigyen föl, meg azt az objektívet, ami a zsebében elfér, ne vigyen magával fölöslegesen plusz hatvan kilót. Az az ember, aki törött lábbal, sérült gerinccel és a beteg bal térdével, ami, ha nem volt nyolcszor operálva, akkor egyszer sem, ilyen teljesítményre képes egy felvétel kedvéért, az csak megszállott lehet.

Nem bírta a kötöttséget, a bezártságot. Ötvenhatban is azért akart elmenni, hogy kinyíljon előtte a világ, ugye nem kell mondanom, menynyire zártan éltünk a forradalom előtt. Nem a karrier miatt akart külföldön élni, hanem mert kalandvágyó volt, az ismeretlen világ vonzotta. Azt mondta, hogy ő elmegy, én meg azt mondtam, hogy magyar vagyok, és azzal együtt, hogy ebben az országban annyit belerúgtak a családomba, ez a hazám, itt maradok. Végül abban maradtunk, hogy ha átjut a határon, üzenni fog nekem, és én is elindulok a gyerekkel. Számított egy New York-i barátja segítségére, aki megígérte, hogy egy összeget letesz Bécsben, abból eljuthatunk Amerikába. Egyedül indult el, az anyósommal, anyámmal meg a két és fél éves kislányunkkal ott álltunk, néztük és sírtunk. Karcsi elment. Megállapodtunk, hogy üzenni fog. De nem üzent. Elindult, ahogy szokott, mint amikor meglátott valami témát, és képes volt érte térdig járni a sárban, nem érdekelte semmi. Akkor is ezt csinálta, nem érdekelte semmi, nekiment a nagyvilágnak – és beleszaladt a határőrökbe. Kiment, nem tudom, hány ezer ember, kijutottak külföldre; őt elkapták. Bevitték Körmendre, onnan két nappal később Szombathelyre. Én itthon ültem a rádió mellett, hátha kapok tőle üzenetet, de nem kaptam. November legvégén valaki fölhívott telefonon, hogy hozott nekem egy levelet, de nem akar velem találkozni, a kapu előtt hagyja, menjek le érte. Pár sor volt egy cetlin, „Itt vagyok Budapesten, próbálj segíteni!” Teljesen kétségbeestem, hogy vajon hol lehet. Egy-két napra rá megint kaptam egy névtelen telefont, „A férje azt üzeni, hogy a Fő utcában van.” Elmentem a Fő utcába, egy nap, két nap, öt nap, tíz nap, ott zokogtam a börtön előtt, de nem tudtam bejutni. A falnak dőlve zokogtam, amikor odajött egy rosszul öltözött férfi, és azt kérdezte, „Mér sírsz, gyévuska?” Elmondtam neki, hogy a férjem bent van, de nem tudok bemenni hozzá. Hazaküldött, előtte megadtam neki minden adatot, a nevemet, a telefonszámomat. Másnap telefonált is, találkoztunk egy Fő utcai eszpresszóban: „Tudom, megvan férjed, jól van, valamit csinálj.” Rájöttem, hogy azt akarja mondani, hogy valahogy próbáljak meg bejutni a férjemhez. Akkor eszembe jutott a fűző. Nem tudom, hogyan, a fűző itthon maradt, kapkodva indult el, együtt akart menni valakivel, de kiderült, hogy az már elment. Sietett, és a fűző nem volt rajta.

Ő bent, a Fő utcában azt sem tudta, hogy én végül elindultam-e Bécsbe vagy sem. Valahogyan a tudomására kellett hoznom, hogy itthon vagyok. Eszembe jutott a fűző, elmentem a Fő utcába, és addig veszekedtem az őrrel, hogy kijött még egy őr, meg még valaki, aki orosz egyenruhában volt. Mondtam neki, hogy a férjem súlyos beteg, muszáj hordania ezt a fűzőt, adják oda neki. Odaadták neki, és ezzel elértem, hogy a tudomására hoztam, hogy itthon maradtam. Megvizsgálta az orosz orvos, elolvasta a kórházi zárójelentést, amit a fűző mellé tettem, és azonnal áttette egy kórházba, nekem onnan telefonált egy nővér. Megint elmentem a Fő utcába, megtudni, hogy egyáltalán miért tartják fogva, van-e vád ellene. Utólag nagyon kitárgyaltuk ezt a pár napot, és Karcsi arra emlékezett, hogy majdnem egy hétig tartották Szombathelyen, de máig nem tudjuk, hogy miért. Talán ott történt valami, amiért a Fő utcába hozták. Mivel akkor is volt nála fényképezőgép, fölvetődött, hogy talán arra voltak kíváncsiak, mit fényképezett. De meg kell mondjam, ötvenhatban nagyon keveset fotózott. A Petőfi híd budai hídfőjénél laktunk, talán kétszer voltunk bent a körtéren, egyszer meg átsétáltunk a New York Palotához, de belekerültünk egy tűzharcba, akkor is rajta volt a fűző, tehát még szaladni se tudott. Többé nem mentünk le az utcára, az egész forradalom alatt talán két vagy három tekercs filmet fényképezett összesen. Nem voltak olyan különleges felvételek, azokhoz képest, amiket később látni lehetett, nulla. Egyrészt nem vett részt semmiben, másrészt a fűző is gátolta, mert abban se futni, se lehajolni nem tudott. Különben is, azok a képek már rég nem voltak nála, azokat már a határon elvették!

Sikerült az orosszal beszélnem, kértem, hogy mondja már meg, miért tartják a férjemet fogva. Nem tudom, hogy és mint történt, karácsony reggel szólt a telefon, egy magyar tiszt közölte, hogy a férjemet megfürösztötték, most kapott tiszta ruhát, hozzák haza.

Ennek később soha, semmilyen következménye nem lett, ő ezt nem titkolta, minden önéletrajzába beírta. Ötvenhat után már annyira lazult minden, hogy sok reklámfotót tudott csinálni. Elővettem a telefonkönyvet, és elkezdtem telefonálni: Villamos Művek, Gázművek, ilyen gyár, olyan üzem; kerestem azokat, akik a vállalat reklámjáért voltak felelősek. Így kaptunk egy csomó munkát. Egy darabig színházaknak is dolgozott. Akkor kezdtünk talpra állni, akkor kezdhettünk el azon gondolkozni, hogy saját lakást vegyünk, mert egy darabig együtt laktunk a szüleivel.

A városkönyveket teljesen magától kezdte el, utána egyik könyv hozta a másikat. Valahol, talán egy társaságban összefutottunk Krossner bányaigazgatóval, aki szóba hozta, hogy látta Karcsi valamelyik városkönyvét, nem csinálna-e Dorogról is könyvet. Dorog valamikor egy érdekes város volt, ma már leáldozott a napja. Karcsi, bármilyen témához hozzáfogott, előbb komoly előtanulmányokat végzett. Akár Dorogra ment, akár Grúziába, előtte végigjárta a könyvtárakat, vagy megkereste az adott téma szakértőit. Tudom, hogy mielőtt elment Dorogra, a könyvtárban elolvasta a magyarországi bányászat történetét. Utána leköltözött. Mindig telefonon beszéltünk, volt, hogy alig tudott beleszólni a telefonba, annyira fáradt volt. Kiderült, hogy tizennégy napon át minden reggel lement a bányászokkal a bányába, velük volt az egész sihta alatt. Annyira megbecsülték, hogy tiszteletbeli bányásszá választották. Egyszer telefonált az igazgató, hogy szeretnének minket meglátogatni. Két bányászszal jött, nagyon megható volt, egy nagyon régi bányászlámpát hoztak ajándékba.

Nem mindig volt elégedett a könyveivel, mert a kiadó megszabta, hány kép lehet benne, hogyan lesz tördelve, ez a kép ezért nem jó, az a kép azért nem jó. Iszonyatos nyomdákkal dolgoztak. Néha több bosszúsága volt, mint öröme. Ha azt akarta, hogy javuljon a minősége, akkor itallal tömött szatyorral ment a nyomdába. Előfordult, nem is egyszer, hogy a saját költségén megcsinált egy könyvet, és utólag talált rá kiadót, a honoráriumot pedig csak két évvel a megjelenés után kaptuk meg.

Oroszországba ment, teljesen egyedül, a Wartburggal; egy rozoga kocsival neki mert vágni egy ekkora országnak. Azt hiszem, a kinti fotószövetség látta őt vendégül, de az ilyen meghívások mindig egy személyre szóltak, amúgy sem tudtam volna vele menni, a lányunk iskolába járt, nem lehetett itthon hagyni. Volt Karcsinak egy orosz fotós barátja, Miska, az ottani fotószövetség főtitkára, nagyon jó fotós. Az ő segítségével és az ottani minisztérium meg a magyar követség közreműködésével eljutott Szvjatoszlav Richterhez, Ulanovához, a leghíresebb balett-táncoshoz, írók, művészek fogadták őt, az összes híresség. Ódákat zengett a Moszkva környéki dácsákról, az ikonokról, amiket sikerült megmenteni a pusztulástól. Sokat mesélt Grúziáról, és rajongott az örményekért. Miska azt akarta, hogy Karcsi pihenjen már, és megszervezte, hogy a Krímben pihenhessen. A Wartburggal lement a Krím-félszigetre, akkor már vége volt az iskolaévnek, utána tudtunk repülni. Persze ott se nyugodott, ott is végig dolgozott. Aztán hazajöttünk, és megcsinálta a Moszkva-könyvet, amit én nagyon korrekt, becsületes munkának érzek.

Az, hogy itthon, a négy fal között dolgozik, csak az utolsó két évben volt. Nem szerette a műtermet. Nem szerette a műfényt. Nem szerette az aprólékos munkát. André Kertész idős korában kezdett csendéleteket fotózni, Karcsi nagyon méltányolta ezt, és az ő ihletére ő is megpróbálta. Tologatta a lámpát ide-oda. Kitettünk korsót meg a poharakat, és úgy ahogy volt, eldobta, nem érdekelte. Neki az nem volt téma, hogy egy csészét lefotózzon. Megcsinálta, mert tudni akarta, hogy képes-e rá, de utána nem érdekelte. Emberek között szeretett lenni, külső helyszíneken.

Mániákus nagyító volt, az utolsó leheletéig azt magyarázta, hogy aki nem tud laborálni, az nem tud képet létrehozni. Zokon vette, hogy egy csomó ember fotósnak tartja magát, akinek fogalma nincs, hogy miből áll egy előhívó. Karcsi nagyon komolyan gondolta azt, hogy nem elég, ha valaki elkattintja a gépet. Van a negyvenes évekből egy csodálatos riportanyaga, amit még Leicával csinált. A régi, nagy színészek, Dajka Margit, Sulyok Mária, Ajtay Andor portréi, a színházi előadások közben készült képek. Három éve mondtam neki, hogy miután nemigen tud már hosszabb útra vállalkozni, álljunk be a laborba, és nagyítsunk belőle kópiákat. Az utóbbi időben már majdnem nyomorék volt, de nem lehetett többet műteni. Nagyon gyorsan gyengült a csontszövete, ritkult és meszesedett is, a balesete után kapott csontképző gyógyszer hatása a visszájára fordult. Nem bírt már állni a laborban, és hiába vettem neki egy forgószéket, valahogy türelme sem volt már hozzá. És még egy dolog visszatartotta. Sokan nem is tudják, hogy évekig jártunk a Bőrgyógyászati Klinikára, mert amikor a híres Bartók-anyagát csinálta, valamit alakított a vegyszereken, és kapott egy olyan vegyszermérgezést, hogy tele lett a teste kiütéssel. Megtiltották neki, hogy laboráljon. Én ezt felejtettem el, amikor megpróbáltam rávenni arra, hogy vegyük elő ezt a régi anyagot. Akartunk csinálni egy életmű-kiállítást a nyolcvanadik születésnapjára. De nem lett életmű-kiállítás, sem a nyolcvanadik születésnapjára, sem a nyolcvanegyedikre. Ha nem történik ez a szörnyű balesete, szegény Karcsi ebbe a huzavonába halt volna bele. Jó lenne, ha végre a helyére tennék őt ebben az országban.

Amikor meghalt, a világ minden tájáról írtak vagy telefonáltak nekem, száznyolcvan táviratot és telefonhívást kaptam, Münchentől New Yorkig, Londontól Sydneyig. Mindenhol ismerték a férjemet

Nem hiszem, hogy volt még egy ilyen mániákus ember. Egész életében a fényképezés megszállottja volt. Tartalmas és szép életet élt, azzal együtt, hogy folyton harcolt valamiért. Nyughatatlan volt, és mindig nagyon tudta, hogy mit akar. Volt egy páratlan „tulajdonsága”: őt vagy nagyon szerették az emberek, vagy nagyon utálták. Elképesztő, hogy milyen tehetséggel tudott emberekkel kapcsolatot teremteni, szinte hihetetlen, hogy mennyire kitárulkoztak előtte azelőtt sosem látott emberek. Ugyanakkor voltak olyanok, kollégák is, akikkel nem tudott szót érteni. Nem tudok már visszaemlékezni az időpontra, de valamikor volt egy gy?lés a Szövetségben, ahol Karcsi fölszólalt, és állítólag a fél tagság kivonult. Azt hiszem, akkor a fotós társadalom nagyobb része kivetette őt. Németh Jóska, Lussa Vince, Vámos Laci, Módos Gabi jártak hozzánk, szigorúan csak szakmai dolgokról beszélgettek. Rémlik, mintha valahol olvastam volna, hogy valakik szervezkednek, valamiféle külön szervezetet akarnak létrehozni, amiről szó nem volt soha. Már csak azért sem, mert Karcsi hangulatember volt, vele nem lehetett szervezkedni. Sokan félreismerték őt, nagyon befelé forduló ember volt. Heteken át rágódott az ilyen ügyeken, holott tudta, érezte, hogy valahol igaza van, mert korrekt volt, és csak a fotónak élt. Nagyon sokszor volt differenciánk emiatt. Egyszer azt mondta a hatéves lányom, hogy „Anyu, vasárnap a gyerekek az apukájukkal szoktak lenni, játszanak meg sétálnak. Én még sosem voltam az apuval múzeumban.” Mondtam neki, kislányom, a te apád ilyen, szombat reggel beveszi magát a laborba, és hétfő reggelig onnan ki nem jön. Ő csak a munkájának él.

Nem tudta megérteni, hogy más nem olyan szemmel lát, mint ő. Végig, egész életében az foglalkoztatta, hogy próbálja nevelni az embereket. Pár hónapig tanított az Iparművészeti Főiskolán, nyolc-tíz hallgató járt hozzá, és pár hónap után adott nekik valami feladatot. Utána azt mondta, hogy előbb a látásmódjukat kellene fejleszteni. Nem hiszem, hogy jól tanított, úgy gondolta, hogy mindenki tud mindent, mint ő. Amikor együtt utaztunk, két gép lógott az én vállamon, kettő az övén. Jólesett neki, hogy elkísértem, ugyanakkor idegesítettem is. Én háztartást vezettem, gyereket neveltem, az archívot is kezeltem, amennyire tőlem tellett, hát a négy különböző gép, a huszonnyolc objektív meg a hozzájuk való szűrők között már igazán nem ismerhettem ki magam. Ha kérte a százas objektívet, és harmadszorra is visszakérdeztem, hogy „melyik gép is van nálad?”, akkor már üvöltött. Mintha nekem kötelességem lett volna tudni, hogy most éppen melyik géppel fényképez. Én is fényképeztem, és ha véletlenül megkérdeztem tőle, mennyit szűkítsek le, ha a nagylátószögűt teszem föl: „Hogyhogy ezt nem tudod?!”

Az unokájának hétéves korában adott egy fényképezőgépet. Az unokám kétéves korára az összes múzeumot ismerte, megszólították őket a teremőrök, „Gink úr, nem voltak itt a legutóbbi megnyitón, már hiányoltuk magukat.” Ahogyan az lenni szokott, amit a lányánál elmulasztott, ő is az unokájánál pótolta be. A lányunk is megtanult fotózni, laborálni is, és amikor pályát kellett választani, Karcsi elintézte, hogy vegyék föl az MTI-hez. Meg kell mondjam, hogy a lányom sokkal jobb fotókat csinált az unokámról, mint Karcsi. De az MTI-be a harmadik héten már nem járt be, mi csak hónapok múlva tudtuk meg, hogy már rég a Goldbergerben dolgozik mint textiles. Azt mondta, „Én nem akarok a kis Gink lenni, és úgysem tudom azt produkálni, amit te. Engedd meg, hogy én válasszam meg, mi akarok lenni.” Az apja lánya. Karcsi az unokájával sokkal türelmesebb volt, leült vele, hallatlan türelemmel magyarázott neki, utána még egyszer, ötször vagy tízszer is elmagyarázta, hogy működik a gép. A gyerek kapott filmet, és elkezdett fotózni, láb nélküli, fej nélküli alakokat. Utána odaadta neki egy régi, egyszerűbb nagyítóját, és bement vele a laborba megmutatni, hogyan működik. „Az nem érdekel, hogy nincs lába, az érdekel, hogy a tónust hogy hozod elő.” Most már harmadikos gimnazista a Sára, és ott tartunk, hogy vagy fotós vagy művészettörténész akar lenni. Ha tizennyolc éves lesz, föl akarja venni a Gink nevet. Imádta a nagyapját, a temetőbe is gyakrabban jár, mint én vagy a lányom. A „Karcsika” volt a mindene.

Ha volt egypár forintunk, akkor nem tudtam cipőt venni neki, mert ő kinézett magának egy grafikát vagy festményt, és arra költötte a pénzt. Ha néha valamelyik könyve hozott pár dollár valutát, akkor nem utaztunk belőle, hanem külföldi szaklapokat rendelt. Nem sokan lehetnek, akiknek hasonló gyűjteményük van külföldi fotósok könyveiből. Nem tudtam a lakásra költeni, „ezek külsőségek, nem ez számít.” Az egyik külföldi fotós szaklapban olvasott egy új papírról, gondolta, ilyenre kellene nagyítania A fából faragott királyfi képeit. Mennyi időt töltött a laborban, hogy olyanok legyenek a képek, amilyennek elképzelte! Amit Bartók zenéjének a hatására művelt, az számomra is hihetetlen teljesítmény. Mindig jött valami valuta, ami a könyvekből befolyt, rendelt Londonból ebből a papírból, átutalta az összeget, el is küldték a három csomag papírt. A vámon az egyik csomag fotópapírt kibontották, meg akarták nézni, hogy mi van benne. Még egyszer megrendelte a papírt, a nehezen kapott valutáért. Volt egy kísérlete, századfordulós stílusban akart portrékat fényképezni. Rendelt a Hamától öt tekercs háttérpapírt, különböző színűeket. Értesítették a vámtól, hogy megérkezett a csomag, kiment, elintézte, fölrakták egy teherautóra, vitték a lányom lakására, ahol az egyik szoba műteremnek volt berendezve. Kiderült, hogy csak négy tekercs van. Útközben elveszett egy, megint megrendelte azt a színt. És az ötből talán két színt használt, összesen három vagy négy alkalommal, a többit egyszer sem használta.

Ugyanezt csinálta a gépekkel is: mindig az izgatta, ami nincs, ami elérhető, amivel tovább tud lépni. Ha valaki kölcsönadott neki egy gépet, hogy kipróbálja, addig nem nyugodott, amíg nem lett neki is egy olyan. Félévente, évente cserélődtek a kamerák, az objektívek. Mit könyörögtem neki, hogy a Leicáját ne cserélje el… Mindig azt hitte, hogy a másik jobb lesz. Van két nagy doboznyi szűrő, előtét, meg nem tudom, mi, fotós legyen a talpán, aki szét tudná válogatni, melyik szűrő milyen géphez tartozik. Mi nem cipőt vettünk, nem ruhát, nem szőnyeget. Fényképezőgépet vettünk, meg képeket, mert az mindegy volt, hogy milyen a cipője, de az nem volt mindegy, hogy mivel fényképez, vagy mit nézünk a falon.

Egyszer a fejébe vette, hogy a Gellérthegyről fogja Budapestet fotózni, alkonyattól éjszakáig. Fölmentünk hat óra tájban, három táskával, különböző objektívekkel, megvártuk, amíg világítani kezdenek, aztán mentünk egyik helyről a másikra, körbejártuk a hegyet. Éjjel fél tizenkettőkor jöttünk le.

Ehhez hozzátartozik, hogy ha Karcsi valami munkát elvégzett, akkor nem az volt az első, hogy megmosdik, eszik vagy lepihen; az első az volt, hogy átnézte a felszerelését, a második, hogy utána bevonult a laborba, hogy előhívja a filmeket. Azon az éjszakán is kezdte elővenni a felszerelést, hogy rendben elrakja, és kiderült, hogy egy objektív eltűnt valahol. Visszamentünk a Gellérthegyre, zseblámpákkal, és négykézláb mászva végigjártuk azokat a helyeket, ahol megfordultunk, míg megtaláltuk. És az is hozzátartozik a történethez, hogy azok a fotók soha az életben meg nem jelentek. Négy képet választott ki, beadta a sorozatot valahová, és visszadobták. Hazajött, hogy nem kellett nekik az anyag, fogta, és bedobta a szemétbe.

A Szeged-könyvéért kapott egy elmarasztaló kritikát, amit soha nem tudott megemészteni. Az egyik képen úgy akarta ábrázolni a város körüli tanyavilágot, hogy a kép előterében napraforgó van, és a háttérben, a lemenő napban látszanak az olajfúró tornyok. És nagyon zokon vette, hogy valaki azt írta, Karcsi ezzel a lemenő napos képével megjósolta, hogy nem találnak több olajat, nem lesz ott más, csak napraforgóföld. Nem is hiszik el emberek, hogy mennyire meg tudták bántani egy ilyen mondattal.

Valahogy nem bírta a kritikát. Sokáig nézegette a képeit, saját maga volt velük a leginkább kritikus. Mástól nehezen viselte el, nem lehetett kritizálni. Nekem mindig megmutatta a képeit, és a véleményemet is kikérte.

Ötven év alatt akaratlanul is megismertem a látásmódját, megtanultam a munkamódszerét, de ha hozzászóltam a munkájához, ha valamit kifogásoltam, ha azt találtam mondani valamelyik képére, hogy az valamiért nem jó, akkor nagyon megsértődött, iszonyatos veszekedés lett a vége. Sokszor a családi életünk is válságba került, mert nem bírta elviselni, ha valami rosszat mondtam. Igaz, néha rájött, hogy valahol tévedett. Nem tudom, mással is megtette-e, de tőlem egypárszor bocsánatot kért, egy hét vagy egy hónap múlva azt mondta, hogy „Mamukám, neked volt igazad.”

Az archív összevissza van. A negatívokat én próbáltam meg rendben tartani. Ahogy előhívta, utána őt már nem érdekelte, csak ha valami nagyon izgalmas volt, azokat külön tette. A többit én tettem be tasakokba, én írtam rá, hogy mi van rajta, mikor készült. Ha netán még egyszer szüksége volt valamelyikre, én tudtam, hogy hol kell keresni. Fantasztikus memóriája volt. Ha kihúznék valamelyik fiókból egy képet, „Kiskunmajsa, 1982”, akkor Karcsi mindjárt mondaná, hogy ezt Kántor néninél csinálta, délután, ilyen és ilyen fénynél.

Ülünk Lovason az eperfa alatt, ami miatt megvettük az egész kertet a kulipintyóval, ülünk a teraszon, és egyszer csak hallunk valami nagyon finom zizegést, és az eperfa öt perc alatt az összes levelét lehullajtja. Hetekig beszélt erről, hogy ez hogy van, miért van így, és honnan lehet tudni előre, mikor esnek le a levelek. Karcsi, az örökké kíváncsi. Karcsi mindent tudni akar.

Bacskai Sándor