LUCIEN HERVÉ PÁRIZSI OTTHONÁBAN

2001. december végéig volt látható a székesfehérvári Szent István Király Múzeum Új Magyar Képtárának épületében a magyar fotóművészet egyik legjelentősebb eseménye, két magyar származású, kiváló fotóművész, apa és fia, Lucien és Rodolf Hervé képeinek kiállítása. A megnyitón, amelyre Lucien Hervé és felesége Magyarországra utaztak, a fiú, Rodolf már nem vehetett részt. A két éve elhunyt ifjú fotóművészre e kiállítással is emlékeztek szülei, barátai és magyarországi tisztelői.

Az édesapa, a fotóművészet nemzetközileg ismert és elismert személyisége Elkán László néven született Hódmezővásárhelyen. 1929-től él Franciaországban, ahol több híres magyar fotóművész (Kertész, Brassai, Capa) öregbítette már a magyar fotográfia hírnevét. Számos fotóalbuma jelent meg nemcsak Franciaországban, de Amerikától Japánig szerte a világban. 2000 decemberében a párizsi polgármester a francia főváros Fotográfiai Nagydíjával tüntette ki. Elsősorban mint épület-fotós vált ismertté, a Le Corbusier-vel tizenhat éven át tartó együttműködése miatt. Életműve azonban sokrétű, számos műfajt felölel: zsánerképek, portrék, tárgyfotók, „objet trouvé"-kről készült felvételek egyaránt jellemzik munkásságát. A kiállítás rendezői - Bathár Attila és Cserba Júlia - ügyeltek arra, hogy a gazdag alkotói folyamat különböző egységeit tematikus és részben kronologikus rendben mutassák be.

E kiállítás képei adnak különös aktualitást annak a beszélgetésnek, amit az alkotásról, a fényképezésről és egy kivételesen mozgalmas életről folytattunk a közelmúltban Lucien Hervével.

„Véletlenszerűen kezdtem el fotózni 1938-ban" - mesélte. Előtte Jean Patounál dolgozott tervezőként, de 1933-tól kezdve a Francia Kommunista Párt tagja volt, és már 1932-től bekapcsolódott a szakszervezeti mozgalomba, amelynek meghatározó egyénisége lett. Patoutól 1935-ben, egy általános ruhaipari sztrájk megszervezése miatt kellett távoznia, majd 1938-ban kizárták a pártból, és elvesztette szakszervezeti munkáját.

- Miután kizártak a pártból, gyakorlatilag munka nélkül maradtam. Ekkor a bátyámon keresztül megismerkedtem egy fotóssal, és felmerült az ötlet, hogy én cikkeket írhatnék, ő pedig fényképeket készítene az írásokhoz. Így, együtt kaptunk a Marianne című magazinnál szerződést. Különféle témákról kellett írnunk, úgymint „Az utolsó konflis Párizsban" vagy „Egy állástalan munkásnő munkalehetőségei". Aztán a fotós, Müller, még a szerződés lejárta előtt elment, én pedig elkezdtem fotózni az ő neve alatt. Talán nem csináltam olyan nagyon rosszul, mert a különbséget nem vették észre. Igaz, első fotóim önarcképek voltak, amelyeket a szálloda szobájában készítettem a tükörben, hogy kipróbáljam a fényképezést.

És valóban, a kiállításon Eötvös Péter, Nicolas Schöffer, Székely Péter, Fernand Léger portréi mellett megtaláljuk az első portrét: Lucien Hervé 1938-as önarcképét. Aztán jött a háború, a katonaság, a hadifogság és a szökés, részvétel a fegyveres ellenállásban, majd az illegalitás. Egy olyan, évekig tartó periódus, amelyről inkább hihetnénk, hogy eltávolít, mintsem, hogy közel visz egy művészi karrier kibontakozásához. Lucien Hervé esetében azonban ez nem így történt. Az Eiffel Toronyról készült első fotói éppen ez idő tájt, a negyvenes években készültek...

- 1944-ben Párizsba hívtak, hogy vegyek részt a németek elleni felkelés megszervezésében. De ki gondolta volna, hogy Párizs hetedik kerületében, a németek szeme előtt fogom mindezt csinálni? Párizsba érkezve ugyanis barátaim révén megismerkedtem egy családdal, akiknek a mai napig hálás vagyok. A háziasszonyom az Eiffel Torony elárusító kioszkjainak volt a tulajdonosa, aki sok mindenkit ismert Párizsban, ezért tőle kértem tanácsot, hol találhatnék magamnak egy kiadó szobát. ő azonban nemes egyszerűséggel befogadott. Azt mondta, ennél jobb helyem nem lehetne, hiszen ki gondolná egy kommunistáról, hogy Párizs egyik legelőkelőbb negyedében bujkál. ő pedig, mivel az északi megyékből származott, mindenkinek azt mondta, hogy az unokaöccse vagyok, aki most egy ideig nála tartózkodik. Így minden különösebb gond nélkül itt éltem egészen a felszabadulásig. Időközben pedig szállásadóm révén megismerkedtem Eiffel unokájával, aki lehetővé tette számomra, hogy az Eiffel Torony terveit tanulmányozzam. Magával ragadtak a szerkezet ellentmondásai. Első fotóimat 1944-ben készítettem róla, amelyekből képeslapok is születtek. Az egyik kedvenc képem, amit sokan nem értettek, is ebből az időből származik. Ez a kép úgy készült, hogy felmentem a toronyba, úgy középmagasságba, majd kitettem a kezem, és a géppel a lent mozgó tömeget fotóztam.

- Az Eiffel Toronyhoz mint témához többször is visszatért. A Torony ötvenedik, majd századik évfordulójára újabb fotósorozatokat készített, majd az utóbbira egy portfoliót is megjelentett, ekkor már fiával közösen. Mit jelent ez a turisták által közkedvelt szimbólum egy fotóművész számára?

- Megpróbáltam kifejezni a struktúrát mint építészeti formát. Megpróbáltam megragadni azokat az ellentéteket, amelyek építészetileg benne vannak az Eiffel Toronyban. Például a nehéz fémszerkezet könnyedségét. Egy bizonyos geometriát kerestem benne és egyfajta messziséget. A fiam pedig halszemobjektívvel új perspektívákból láttatta és fogalmazta újra az Eiffel Torony témáját. 1989-ben a az Eiffel Torony építésének századik évfordulóján a lausanne-i Élysée Múzeumban állítottuk ki közösen munkáinkat.

- Ugyancsak a formák tiszta geometriájának feltárása, a fény és árnyék ellentétében rejlő hangulati és színhatások vezették Le Corbusier épületeinek tanulmányozásai során. Ki gondolta volna, hogy a modern építészet avantgárd apostolához két, gyökeresen más egyéniség ismeretségén keresztül vezetett az út: Matisse és egy domonkos szerzetes, Pere Couturier.

- 1949-ben felkért a France Illustration, hogy készítsek egy nagy riportot Matisse-ról. Rajta keresztül mondhatni baráti viszonyba kerültem az Art Sacré című folyóirat főszerkesztőjével, Pere Couturier-val, aki egy dominikánus pap volt. Pillanatok alatt közös témákat találtunk, amelyek mindkettőnket foglalkoztattak. Azonban én rögtön, kapcsolatunk legelején bevallottam neki, hogy ateista vagyok. Mire ő legyintett, és azt mondta: Fernand Léger kommunista ugyanabból az okból, amiért én pap vagyok. És nem beszéltünk erről többet. Haláláig, 1953-ig, nagyon jó barátságban voltunk. ő fedezte fel egy marseille-i látogatásakor Le Corbusier Unité d'Habitation-ját. Annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy rögtön odautaztam, hogy egy fotósorozatot készítsek róla, amit aztán elküldtem Le Corbusier-nek. Néhány nap múlva kétoldalas levelet kaptam, amelyben reagált a neki küldött, több száz képemre. Gratulált, azt írta, „magának építészlelke van". Telefonáltam neki, és rögtön másnapra találkozót beszéltünk meg. Reggel 9 órára hívott magához. Amikor megérkeztem, maga nyitott ajtót, majd bezárkóztunk a dolgozószobájába, együtt ebédeltünk, és késő délutánig beszélgettünk. Ettől kezdve haláláig, 1965-ig egy folyamatos szakmai és baráti dialógust folytattunk. Megdöbbenése elégedettséggel keveredett: először látott életében olyan fényképészt, aki megpróbálta megérteni az építészet lényegét. Aki nem frontális, külső képeket készít, hanem a szerkezet belső geometrikus öszszefüggéseit igyekezett megtalálni.

- Mi volt a vonzó a lázadó Le Corbusier-ben?

- Én minden felé hajlottam, ami a jövő felé mutat. És lehet, hogy furcsán hangzik, de szerintem Le Corbusier lírai módon oldotta meg az építészeti problémákat, ezért vált akkoriban minden fiatal építész példaképévé. Ami pedig engem leginkább lenyűgözött, az a formai egyszerűség, tisztaság.

- Mi jellemez egy tiszta formát?

- Például a derékszögek gyakori felhasználása. A derékszög a legtisztább szög. Kompozíciós erejére számtalan építészeti formában találunk példát. Különösen a régmúlt építészeti alkotásaiban, legyen az Mexikóban, Indiában vagy Franciaországban. A múlt mindig nagyon foglalkoztatott. Végigjártam a katedrálisokat szerte Franciaországban. Tanulmányoztam és fotóztam őket, például a Le Thoronet-i apátságot. Számomra ezek az épületek kifejezték azt, ami a lényegük, amiért létrejöttek. S ez a lényeg maga a kő. „A kő szebb, mint a márvány" - mondta Le Corbusier. A hazugság a márványoszlopok, a díszítések beépítésével majd csak a barokkban kezdődik. A kő egyszerűséget, tisztaságot, emberarcú transzcendentalitást hordoz."

- Mi az, amit hosszú baráti és munkakapcsolatuk alatt megtanult Le Corbusier-től?

- Nagyon sokat. Mindent. Hogy lehet a legtöbbet kifejezni a legkevesebb eszközzel. És hogy mindenben keressem a lehetőségét annak, hogyan tudok becsempészni egy geometriai alapba egy lírai gondolatot. Ennek kifejezésére a fény és a dolgok felépítésén alapuló függőlegesek és vízszintesek összjátéka a fontos. Akárcsak a zenében az összhangzat vagy a disszonancia. És végül is mindaz, amit gyerekkoromtól a zenében megtanultam, adta az alapot minden későbbi tevékenységemhez. Akár festettem vagy fotóztam, mindig zenei értelemben is gondolkodtam.

A székesfehérvári múzeum kiállítótermeiben az elmondottakat gazdagon illusztrálja a látvány. A Le Thoronet-i apátságról készült fotók, az Escorial, Fatehpur Szikri, az indiai mogul város, a sienai katedrális éppúgy, mint Le Corbusier épületei, kezdve a marseille-i Unité d'Habitation-nal a Ronchamp-i kápolnán és a párizsi Cité Université Brazil pavilonján át egészen az indiai Ahmedabadban épült Szövőgyárosok Székházáig vagy a Chandigarh-i Legfelsőbb Bíróság épületéig.

De vannak itt zsánerképeken rögzített elkapott, véletlenszerű pillanatok, sokszor erős társadalomkritikai felhanggal. Ezeken a képeken a kompozíciók drámai erejét sokszor az árnyék hordozza. Vagyis az árnyék, ami az épületfotókon elsősorban esztétikai, lírikus vonatkozásban jelent meg, itt emblematikusan sűríti a jelentést. (Halott az indiai utcán, Hajléktalan férfi, Kuli, Kislány az árnyékkal - hogy csak néhány címet említsek a példa kedvéért.)

- Az én fényképezési módszeremben mindig nagy szerepe volt az árnyékoknak. A líraiságot, a lágyságot sokszor éppen a fény és árnyék játékával lehet kifejezni, mint amilyenek például a Ronchamp-i kápolna lágy hullámvonalai. Az árnyékok engem mindig nagyon izgattak, mert gyakran az árnyék sokkal többet fejezett ki, mint a megvilágított felület. Indiában például mindig kerestem a legsötétebb árnyékokat. De sokszor a véletlen is közrejátszott egy-egy kép kialakításában. A PSQF sorozatom (Paris sans quitter ma fenetre, „Párizs az ablakomból") például arra épült, hogy alkalmanként kiléptem a balkonomra, és mindig ugyanazt a kockakövekkel burkolt teret fényképeztem. Aszerint változtak a képek, hogy milyen évszak, napszak volt és, hogy éppen ki járt arra, és mit csinált.

Ugyanígy véletlenszerűen talált, felfedezett esztétikai minőségek alkotják A szép az utcán hever című sorozatot, (ez egy 1967-es kiállításának is a címe), amely lényegében „a talált tárgy" fotográfiai elméletére épül.

- Mindenből lehet szépet csinálni, legyen az eldobott papírfecni az utcán vagy egy tócsa. Az a fontos, hogy megtaláljuk azokat a vizuális összefüggéseket, amelyek esztétikai élményt közvetítenek.

Így fedezi fel Hervé saját életterét a l'appartement, vagyis „a lakás" című sorozatában, és bebizonyítja, hogy a hétköznapi élet színterének legmegszokottabb részei is másképp láthatók és láttathatók az objektíven át. A széklábak katonás rendjén áttörő napfény, a vetetlen ágy sarkán hullámzó anyagtömeg vagy a konyhaasztalról lelógó asztalterítő kockái a nagyméretű, színes fotókon absztrakt festményekké minősülnek. Fényfestmények.

És ez az a pont, ahol a két kiállítás, apáé és fiáé fizikailag is, formailag is összeér és átfedi egymást. Rodolf Hervé, amint képei bizonyítják, magáévá tette mindazokat az esztétikai szempontokat, amelyek szerint apja alkot. A geometria formák, a „talált szépségek" vagy zsánerképek közös gyökérről fakadnak. A megfogalmazás is hasonló, csakhogy a színek erejének vagy tompaságának, a képek élességének, a középpont és háttér viszonyának intenzív jelentést adó szerepe van Rodolf képein.

- Nagyon tehetséges fiú volt. Épp olyan tehetségesen festett, mint ahogy írt vagy mint ahogy fényképezett. Nagyon tehetséges volt...

A múzeum földszintjén videofilmjeiből vetítenek válogatást. Szerepel köztük egy kiváló interjú saját édesapjával. Szigorú, lényegre törő kérdések. Rövid, összefogott válaszok. Két művész beszélget, akiknek a számára az alkotás az élet, az élet az alkotás.

Fekete Vali