fotóművészet

BESZÉLGETÉS CSÁK MIKLÓS FOTÓMŰVÉSSZEL

Alig száz kép

Csák Miklós ritka példány. Korán fölfedezett és elismert fotóművész létére még ma, amikor már évtizedek óta jelen van a szakmában, ma is rejtőzködő alkat. Kiállításon, albumokban, újságoldalakon nem túl gyakran szerepel. A látvány elementáris ereje, az ember és környezete izgatja, de nem akármilyen közegben. Gondosan megválogatja a témáit, mint ahogyan kíméletlenül selejtez a saját képei közül is: nem valamiféle talált látványt keres a való világban, hanem minden esetben a benne már korábban megszületett kép mását. Az utóbbi évtizedben Délkelet-Ázsiában készített fotói révén kapott különleges figyelmet. Idén nyáron nagy sikerű kiállítást rendezett képeiből a Vigadó Galéria, ahol ifjú kollégájával, Ács Lászlóval közösen tett útjaik fotóanyagát mutatták be.

- Édesanyámnak volt egy unokatestvére, nagyszerű mesterember, aki gazdag könyvtárat gyűjtött össze. Én ebben a könyvtárban nőttem föl, mert édesanyám náluk volt amolyan házicseléd, családi kisegítő. Ebben a könyvtárban ismerkedtem meg a Tolnai által kiadott, Orvos a családban című kis képes kiadvány-sorozattal, és azonnal beleszerettem az orvosi pályába. Eldöntöttem, hogy nem is lehetek más. 9-10 éves lehettem ekkor. Nem sokkal később kiderült, hogy nem mehetek gimnáziumba, mert édesapám kisiparos volt, „maszek" cipészmester, ennek következtében 1948 után számomra gyakorlatilag zárva volt a tanulás lehetősége. Osztályidegen voltam. Úgyhogy mint a család legtöbb férfitagja, tetszett vagy nem tetszett - egyáltalán nem tetszett -, én is szerszámkészítő lettem. Az ember ilyen helyzetben már csak a szerencsében bízhat.

Nekem szerencsém volt. Jött Somlós Ferenc, és behozta az életembe a fényképezést, a fotó technológiáját. ? az Egyesült Izzóban dolgozott, szorgalmas kis hangyaként, rettentő fizikai és szellemi energiákkal. Barátjává fogadott, és ekkor már nyilvánvaló volt, hogy mennyire vonz engem a fényképezés. Mindenre megtanított, elsősorban a műfaj iránti alázatra.

- Több mint gyanús ez, nem gondolja? Ha az ember egy képes füzet, mondjuk ki: képek, ábrázolások hatása alatt dönt úgy, hogy orvos akar lenni, akkor valószínű, hogy alapvetően maga a kép vezéreli valamilyen irányba. Így indulva el, nem lehetett túl nagy meglepetés a fotózás iránt támadt vonzalom.

- Az biztos, hogy mindig a kép volt a legerősebb hatás, ami ért. Gyerekkoromban a lakásunk ablaka egy nagy hársfára nézett. Az ágyam úgy volt elhelyezve, hogy onnan láttam a fát. A hársfa látványából a legkülönfélébb képeket állítottam össze a fejemben. A falevelek mozgásába embereket, emberi arcokat, sőt csoportjeleneteket képzeltem bele, a környezettel együtt. Amúgy mindig úgy gondoltam, hogy nem tudok rajzolni. De a látás készsége elég volt arra, hogy a fejemben megszülessenek a képek.

- Mit akart fotózni? Mi vonzotta a fényképezéshez?

- Embereket, emberi arcokat mindenekelőtt. Karaktereket. Az arcfényképezés a hiedelemmel ellentétben borzasztó nehéz mesterség. De idővel rádöbbentem, hogy nemcsak az embernek, hanem a világon mindennek arca van. A földnek is. És szépen lassan visszakóvályogtam a földhöz. Bár ma már egyes kollégák mondják, hogy a természetfotózás mint olyan, nem esztétikai kategória. Szerintem, ha a társadalomnak van arca, akkor a glóbusznak is van. Minden olyan változás az arcon, ami egy ember életében történhet, széppé válik, megöregszik, elmélyülnek a vonásai vagy éppen szikárabb, reményvesztettebb lesz, ugyanúgy megtörténik a természeti környezetünkben is. Azzal a lényeges különbséggel, hogy ez a természet már nemigen szépülhet. Ez ugyanis már nem a teremtett világ, hanem annak csupán törtrésze. Erőszakosan átalakított teremtmény lett a természet. És ahogyan az ember egy bizonyos idő után - úgy 30-35 éves korától - igenis felelős az arcáért, mivel azon tükröződik az önmagán végzett belső munkája, úgy felelős a természet arcáért is.

- Mikor tért át teljesen a fotózásra?

- Egy darabig még az Egyesült Izzóban készítettem fényképeket, majd egy kis kitérővel Csepelre kerültem. Ott már kizárólag fotózással foglalkoztam, a Csepel Vas- és Fémművek kísérleti kutatóintézetének fotósa lettem. Nekem kellett mindazt lefényképeznem, amit a mikro- és makro, sőt elektromikroszkópos előadásokhoz előállítottak.

- Nem szenvedett a túlzott tárgyszerűségtől?

- Egyáltalán nem. Minden érdekelt, aminek saját, markáns karaktere volt.

- Az elkészült képeken látható, kívülállóknak értelmezhetetlen jelek nem indították el a fotogram készítés felé?

- Nem. A párhuzam nyilvánvaló volt, én mégsem használtam fel, mert „tiszta" eredetű képeket szerettem csinálni. Ma már persze másként látom. Ma már, ha a számítógépes eljárásokat úgy tudom a kép szolgálatába állítani, hogy fokozzam azt a hatást, amit mindenképpen megrendítőnek szánok, és a kép nézőjét igazán megrendítem, akkor az jó és elfogadható. A technológiát elfogadom mint a fokozás eszközét. Az elkészített anyagot továbbírom a számítógéppel, hogy a hatása célba érjen.

- Mennyire volt szabad egy gyár kutatórészlegében?

- Szerencsém volt, mint mindig életemben. Ledolgoztam a kötelezőt, de a főnökeim jól tudták, mivel foglalkozom a magam kedvéért, és hallgatólagosan mellém álltak. Nem is titkoltam, megmutattam nekik a képeimet. A sötétkamra nagyfokú szabadságot nyújtott: elbújhattam a gyár mindennapjai elől, és ez nagyon fontos volt nekem.

- Milyen témájúak voltak az első kiállított képei?

- Ha jól emlékszem, cigányokról szóltak, de hogy mikor, arról fogalmam sincs. Valamikor a hatvanas évek közepe táján szerepeltem először közös tárlaton. Van egy háromnapos ünnep minden év szeptemberében, Csatkán, a Bakonyban, amelyen a cigányok és a nem-cigányok összejönnek egy gyógyforrás mellett. A forrásnak csodatévő erőt tulajdonítanak. Azon az ünnepen valóban csodákat lehet fotózni. Ott álltak a Pobedák, a Skodák és köztük a lovak, néha egy-egy szamár is, ott ünnepeltek a cigányok a maguk színes létezésükkel, fortyogó indulataikkal, a keresztényekkel, olyan döbbenetes tablót kínálva, ami egy fotós számára svédasztal.

- Melyik évben volt ez?

- Nem tudom. Rossz tulajdonságom, hogy a pályám szakmai szempontból fontos állomásait képtelen vagyok megjegyezni. Azt biztosan tudom, hogy 1960 táján döntöttem úgy, hogy végérvényesen a fényképezésnek akarok élni. Akkor már eltelt 27 év az életemből, aminek majd a fele a keresésre ment el.

- Hogyan került a Fotóművészek Szövetségébe, hogyan találta meg a szakma?

- Az akkori Fotó című lap főszerkesztője, Bence Pál kedvelt engem. Kölcsönös volt a rokonszenvünk. Érezte, hogy én valami mérhetetlen szemérmetlenséggel vonzódom a fotó iránt. Egyszer vittem neki egy kollekciót, azt rögtön le is közölte. Helyt adott nekem a lapnál, sok képemet bemutatta, így indult a dolog. A hatvanas évek közepe táján Berlinben kaptam egy nemzetközi díjat. 1965. június 9-én Louis Armstrong Budapestre jött, a Népstadionban játszott. Igazi tigrishajsza volt a fotósok részéről, mindenkit elhajtottak, de én egyszerűen belógtam a szünetben, és amikor igazolványt kértek tőlem, egy remek pillanatot kaptam el: Armstrong éppen földig hajolt, és azzal a címmel, hogy „A király is meghajol", számomra egészen váratlanul nemzetközi elismerést kaptam. De nemigen hinném, hogy van ennek jelentősége. Én a magam örömére fotózom.

- Csepel után mi következett?

- Újra szerencsémre, bekerültem a SZÖVTERV-be. Ez az építési vállalat az ország minden táján tervezett és épített házakat, engem küldtek az épületek lefényképezésére, úgyhogy államköltségen be tudtam járni az országot. A kollégák megértettek és támogattak. Tudták, hogy mindenekelőtt elvégzem a hivatalos munkámat, de aztán kisebb kitérőket tettek a kedvemért, ahol kiszagoltam, hogy van valami érdekes. Kellemes időszak volt, sokat láttam és sokat is tanultam. Többek között megtanultam látni a hivatalos épületátadási ünnepségek valódi arcát is.

- Miért hagyta abba az építészeti fotózást?

- Nem mondhatom, hogy építészeti fotós voltam bármikor is, bár annak könyveltek el. De volt egy hosszabb korszak, 1969 és 1991 között, amikor Makovecz Imre épületeit fotóztam. A házai arcát. Még ebben az időszakban volt egy építészeti jellegű fotókiállításom. 1991-től, amikor kiléptem a SZÖVTERV-ből, nem foglalkoztam többé a házakkal. A legtöbb, akkor készült épület egyenruhát viselt. Makovecz volt ott az egyetlen ember, aki valóban egyéniségeket formált. Egy alkalommal Sárospatakon kellett egy foghíjat beépítenie, és arra kért, hogy fotózzam le neki a két szomszédos házat. Fogta a két fotót, és órákig csak nézte. A főmérnök éppen akkor sétált el az asztala mellett, és lassan visszafordulva megkérdezte a mozdulatlan építésztől, mit csinál. Tervezek, válaszolt Makovecz. Az ő munkáit öröm volt fényképezni. Aztán jött Sáros László és Tarnai Kálmán is a maguk egyéni házaival, de nagyon kevesen voltak ilyenek.

Számos csoportos tárlaton vettem részt ekkoriban, de nem foglalkoztam túl sokat a szakmai életben való aktív jelenléttel. Leginkább csak fotóztam.

Az igazi nagy szerelmem mindig a Kelet volt. Mindig Ázsiába kívánkoztam. Vonzottak az arcok, a figurák. Ezeket találtam meg először a 80-as évek elején, vietnami utamon. Aztán 1986-ban Japán következett. Vietnamban még társasutazáson voltam, akkor még nem lehetett csak úgy csatangolni ott. Követni kellett az idegenvezetőt, nem volt mód saját utakat járni, saját képeket találni. A vietnamiak nagyon figyeltek; bárhol fölemeltem a fényképezőgépet, ott volt előttem egy ember puskacsővel, és egy másik irányba fordította az objektívemet. Ebből az anyagból rendeztem a második önálló tárlatomat. 1996-ban mentem először magamban, már Indonéziába. Közben évente legalább kétszer rövidebb időt töltöttem Krétán, de az ott készített fotókkal bajban vagyok. Az az igazság, hogy ami Krétán van, azt lehetetlen megfényképezni. Kréta legjellemzőbb tulajdonsága egyfajta illat, balzsam, a levegő, ami ellenáll a fényképezőgépnek. De Indonézia elementáris élményem volt, fotós értelemben is. Olyan erős élmény, mint a halálos látvány: szinte el kell fordítanom a fejem, hogy kibírjam. Másfél hónapig jártam Indonéziát. Ott találkoztam Ács Lászlóval, aki barátom és később író-fotóstársam lett, vele már tudatosan terveztük meg a következő, négy hónapos keleti utazást. 1998. november és 1999. április között bejártuk Indiát, Nepált, Thaiföldet, Indonéziát. Ebből az óriási anyagból válogattuk az idei Vigadó-beli tárlat fotóit.

- Mi a következő úticél?

- Most már nem merek tervezni. 68 éves lettem. Eddig bátran mentem bárhová, gyakran meglehetősen mostoha körülmények közé, hiszen soha nem kaptam támogatást ezekre az utazásokra, mindent magam fedeztem - a repülőjegyet az utazási iroda ingyen biztosítja, azzal a feltétellel, hogy elvisszük a logóját. Három éve az orvosom szelíden megkérdezte: vajon belegondoltam-e, mit vállalok egy többhónapos keleti úttal. Belegondoltam, de nem fékezett semmi. Most azonban már érzek némi fékezőerőt. Nem a nélkülözések miatt, hanem mert azt hiszem - lehet, hogy tévedek -, a szervezetem nehezebben bírja. Tervünk sok van, Ács Lászlóval mostanában Dél-Amerikát, Bolíviát, Perut tanulmányozzuk, de gondoltunk Izlandra is. Bennem azonban már valami bizonytalanság van.

- Hány fotót csinált az utóbbi két délkelet-ázsiai utazása során?

- Körülbelül 1600-at. Nagyjából 120 került ki a Vigadó Galéria tárlatára.

- Most megdöbbentem. Fel voltam készülve, hogy több ezer képet fog mondani. Hányat tart ezek közül igazán jónak?

- Alig százat. A fényképezés rendkívül ösztönös cselekvés. Lehetetlen kimérni az élményt, a körülményeket, az esélyeket, a technika véletlenszerűen adódó fordulatait. Óriási különbség van a lefényképezett helyzet, kép, látvány és a körülményektől eltávolodó, fotóvá merevedett eredmény között.

- Mit fotóz Keleten a legszívesebben?

- Ha azt válaszolnám, hogy az embereket, túl könynyen leráznám a kérdést. Ott az embert lehetetlen elválasztani a természettől, a környezettől. Ha ott egy teleobjektívvel semmi mást nem fényképezek, csak egy emberi szempárt, körülötte akkor is ott pezseg, forr a természet. Ugyanez áll az ősi építményekre.

- Nem gondoltak arra, hogy albumban adják ki a keleti fotókat?

- A pécsi Alexandra Kiadó megbízásából Ács László már meg is írta a kötetet, a szerkesztő kiválogatta a fotóinkból a kellő képanyagot - azóta ott áll és vár. Számomra világos, hogy egy ilyen könyv Magyarországon nagy ráfizetés lenne, úgyhogy nem vagyok türelmetlen ezzel kapcsolatban.

Götz Eszter