fotóművészet

BEFEJEZETLEN BERLINI TÖRTÉNETEK SZABÓ SAROLTA KÉPEIVEL ÉS BÁNÓCZKI TIBOR SZÖVEGÉVEL

Camera obscena

A történet Európa egyik meghatározó metropoliszában született, miként maguk a képek is a berlini Hochschule der Künste ösztöndíjának ideje alatt keletkeztek. A kétarcúságában is monumentális német főváros kisugárzása, úgy látszik, töretlen. Ahogyan a huszadik század művészeti mozgalmainak vívmányai Berlin közvetítésével jutottak el régiónkba, úgy inspirálja a város napjainkban is a művészeket. Így van ez akkor is, ha meglehetősen „minimál" eszközök állnak a fiatal fotós rendelkezésére. Melyik az a legegyszerűbb kamera, amelyik még akkor is adott, ha csak a tenyerünk vagy a szájüregünk van kéznél? Hát persze, a lyukkamera - ám az igazság az, hogy Szabó Sarolta munkáin a választott beállítás jellege adta ezt a technikát, ezen felül még legalább az illúziókeltés hatékonysága érdekében is szüksége volt a sötétkamra alkalmazására.

Az előzmények, a hangoltság és a szemlélet meghatározó lehet a képek készítésekor. Képzeljük el, milyen termékeny, ugyanakkor idegesítő tud lenni, ha valaki mindig, mindenben filmes jelenetek helyszíneit, lehetséges beállításokat, spotokat lát. A szem és az agy rááll valamire, aminek „gazdája" legtöbbször nincs is tudatában. Aztán utólag a képek és képpárok a filmszalag egyes képkockái lesznek, szöveget írva alájuk valóságos történet kiragadott momentumait tisztelhetjük bennük.

Szabó Sarolta a Magyar Iparművészeti Egyetem hallgatója, aki igen markáns vizuális világot kidolgozó teammunkák részeseként, workshopok résztvevőjeként maga is aktívan járult hozzá egy jellegzetes látásmód formálásához, alakításához. Ezt a szemléletet leginkább animálásos szcenírozásnak nevezhetnénk az alakok és helyszínek animációs megmozgatása és összerendezése nyomán. A meghatározás annyit tesz, hogy a különböző eredetű és rendeltetésű tárgyak, kulisszák, figurák egy doboz-térben rendeződnek össze jelenetté, azaz fotografikus tárggyá.

Ezt a hideg kimértséget metszi keresztbe az alkalmazott leképezési és rögzítési eljárás, a camera obscura, ami sokkal eszköztelenebb, paradox módon természetesebb, keresetlenebb benyomást kelt. Mintha nem is gépezettel készítettünk volna lenyomatot, hanem a falba vágott kémlelőnyíláson át, vagy egy hengeres papírcső végéből bámulnánk a jelenetet. Az így készült képeken a peep show élménye záródik rá a színház pódiumának és az amatőr-videók lázas igyekezetű, mindenütt ott-lenni, s mindent felvenni akaró hangulatára.

Fotográfus szemszögből nézve - a filmes látást most messzire elkerülve -, mi szükség van játékfigurákkal és kulisszákkal lemakettezni a megörökítendő jelenetet? Mindenekelőtt az magyarázza a konfigurálást, hogy a jelenet forrása és ihlete filmélmény volt. Szabó Sarolta legkorábban készült felvételén harapásra tátott állkapcsú műanyag sárkánygyíkok veszik körbe a szentek ikonográfiai pózába merevedett Kisjézust, a szín két oldaláról rejtelmes fény dereng elő, ami az egész beállításnak valamiféle világvége, vagy másvilág-benyomást kölcsönöz. Már ezen a képen is - de főként a Reichstag portikuszának oszlopai elé lehelyezett játékfigurák, a növényzet mögé bújtatott, lesben álló szörnyek alkalmasan megválasztott összerendezése a talajszintre helyezett kamera nézőpontjából - olyan dimenzionális hatást érzékeltet, ami láthatólag nem reális, meseszerű, sosemvolt, és virtuálisan mégis létezik.

Milyenek is az így létrejött képek? Mint a rémfilmek: komolyak, komolykodók, ugyanakkor éppen a túlzásba vitt komolykodás miatt nevetségesek. Viccesek. Mindez azt a lukácsi tételt látszik igazolni, amely szerint a patetikusságig feszített tragédia óhatatlanul átfordul komikumba. Mint a húszas-harmincas évek rémfilmjei, a Godzilla és a King Kong. Ennek megfelelően milyen is lehetne a hozzájuk fűzött szöveg: tudatos blődli, ami enyhén szarkasztikus, blasz-fémikus, és kifigurázza a filmtípusok közhelyessé merevedett fordulatait.

A képek az utólag adoptált szövegekkel, a bennük megidézett szerepekkel megpróbálnak visszaidézni valamit a két háború közötti német filmgyártás világának mindennapjaiból - azonban tartsuk szem előtt, hogy a camera obscurával készült felvételek nem ezért jöttek létre; mindenekelőtt képek kívánnak lenni.

A munkák egy része bájos készítőjük főszereplésével további szerepjáték-kísérletet kockáztat meg: milyen is lehet(ett) egy díva testközelből, mit gondolt, mit érzett, hogyan pózolt, milyenek voltak a mozdulatai? A felvételekhez szükséges hosszú expozíciós idő, a többperces beállítás miatt eleve célszerű volt a legközelebbi, és mindig automatikusan rendelkezésre álló modell, a művésznő saját maga alkalmazása. A képeken a bemozdult fej, valamelyik megmozgatott testtag egész mozgásgörbét ír le, s az így létrejövő felület különös, elmósodott rajzolatot ad, mintha diaporáma-vetítés képeit látnánk.

A fürdőkádas jelenetek igazi vizuális csemegét nyújtanak: mivel a camera obscura összenyomja a teret - pontosabban homogenizálja azt a tárgyak és kellékek térbe rendezésével -, egységes jelenetet vetít elénk. Minden együtt van rajtuk: összeépített tér, beállított jelenet, Szabó Sarolta mint cukorbaby.

Végül összevethetnénk a képeket a makettépítő-fotózó művészek - mint amilyen Andreas Gursky vagy Otto Demand - munkáival vagy X.Y. művésznő felvételeivel, aki szűk szállodai szobákban, 1-2 méter távolságból készített fényképeket modelljeiről, esetleg a hazai fotóstársadalomból Bozsó András valóságos helyszíneket megváltoztató fotóival - de nem ez a fontos. A döntő újszerűség Szabó Sarolta képeiben az, hogy finomra hangolt modalitásuk révén egyszerű fényképekként, ugyanakkor kiragadott, kimerevített filmkockákként, esetleg régi idők mozija werkfilm-jeleneteiként engedik felfedezni magukat.

Készman József

1. történet: Miután mind a rendezővel, mind a színészekkel és a statisztákkal összerúgta a port Barbara Glossfeldt színésznő, öltözőjébe zárkózott, és fölakasztotta magát. A készülő filmben Barbara, a híres-hírhedt sorozatgyilkost, Renata Hutort készült eljátszani. Renata Hutor, akit a köznép csak a trödelmarkti vámpír néven emleget, az elmúlt huszonhárom évben negyven embert ölt meg, majd vérüket befőttesüvegekbe töltötte.

Hutor így vélekedik Barbara Glossfeldt haláláról: „Sajnálom az esetet. Sajnálom, ami a művésznővel történt. Bizonyára nem könnyű a bőrömbe bújni. Mindazonáltal, középszerű művésznőnek tartottam. Amennyiben vászonra viszik életemet, helyesebbnek tartanám, ha egy kvalitásosabb színésznő játszana a filmben."

*

2. történet: Két gyermeket hagyott hátra a tragikus hirtelenséggel elhunyt Lya Schermetto. Lya, akit eredetileg Johanna Shoborg néven ismertek, egy éve került a berlini filmművészetbe, és hamarosan központi alakjává vált annak.

Már első filmjében, a „Tyrannosaurus leányában" figyelemre méltó alakítást nyújtott, de az „Ostbahnhof szörnyetege" hozta meg számára a kritikai és nézői sikert. Májusban kezdték forgatni a „Potsdamerplatz fellegvára" és a „Mechanogodzilla a Hamburgerbahnhofban" című filmeket.

Június 23-án, egy öt méter átmérőjű gipsz makett, amely egy sárkányfejet ábrázolt, zuhant le egy épület tetejéről, ahová a jelenet miatt állították. A fej maga alá temette Lya Schermettot és két statisztát. Mindhárman azonnal meghaltak. Vagy majdnem azonnal...

*

3. történet: A szakma és a nézők heves tiltakozása ellenére kezdte meg Helmut Vörner, második erotikus természetfilmjét.

Akárcsak az előzőben, Kristina Schutz, művésznevén Ilana Bonus kapta a főszerepet. Ilana most is rovarokkal és hüllőkkel készül szeretkezni, de mint tudósítóinknak elmondta, sokkal kidolgozottabbak lesznek az erotikus jelenetek, sőt láthatunk rovarbehatolást és nemi szerv- csáprágó konfigurációt is.

Ilana, elmondása szerint még sohasem érezte magát ennyire közel a világhírnévhez. „Az emberek már túl vannak a normális, két ember közötti kapcsolatokon. Másrészt pusztuló világunk is fenyeget bennünket. Én így szeretnék közelebb kerülni a természethez. Testközelben."

Lapzárta után kaptuk a hírt, hogy Ilana Bonus pornósztárt, ma hajnalban holtan találták meg konyhájában. Temetésének költségeit a berlini Zoopark vállalta magára.

*

4. történet: Tizenöt éves gyermeke szúrta hátba tegnap délután három óra nyolc perckor Heinrich Heine Strasse-i lakásán Martha Mylnikov színművésznőt. Martha eleddig kisebb szerepeket kapott színházakban, mivel német nyelvtudása nem volt kielégítő. Öt hónapja költözött Berlinbe a lettországi Jürmalából.

A múlt héten azonban váratlanul megkapta a „Neubrandenburg, avagy a lovagok sötét évszázada" című film női főszerepét. Martha ezzel az egyetlen filmjével beírhatta volna magát a német film történetébe. Az anyagyilkos ifjú, Jürgen Mylnikov így nyilatkozott az esetről: „A színészeknek nincs világnézetük. Nem gondolnak semmit az életről, mert mindig más emberek bőrét bitorolják. Anyám tipikusan ez a színésznő volt. Anyám! Anyám! Ki lett választva mint filmsztár! Röhejes. Én mondom, nevetségesek napjaink rendezői...

*

5. történet: Ha Önök kételkednének Jézus Krisztus feltámadásában, nagyon-nagyon rosszul teszik. Arthur Dothmeyer ugyanis Önök elé varázsolja a Megváltót. „Az Úr első napjai" címet viselő megaprodukció minden bizonnyal botrányt fog kavarni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy a forgatás simán zajlik. Kristian Ledens, a film főszereplője, azaz Jézus, tegnap gyilkosság áldozata lett.

Ledens a házához közeli pékségben vásárolt, amikor orvul hátba lőtték. A pékség előtti járdán, kavicsokból keresztet rakott ki az ismeretlen elkövető. A forgatás azonban nem állhat le.

„Ledens halála mindannyiunkat megviselt. De azt kell, hogy mondjam, senki sem pótolhatatlan. Krisztus figuráját pedig megoldjuk. Ha nem találnánk megfelelő színészt, trükköt fogunk alkalmazni, vagy teljesen kihagyjuk a figurát a sztoriból. De ígérem a nézőknek, az izgalmasabb jelenetek nem maradnak el." - nyilatkozott a rendező.

*

6. történet: „Amikor még kissrác voltam, anyám mindig a verandára küldött büntetésként, ha valami rosszat csináltam. Noha jó gyerek voltam, mégis rengeteget ültem ott. Anyám ugyanis örömlány volt, és amikor vendégei voltak, szintúgy kiküldött. Hosszú éjszakákat töltöttem kint. Állandóan a csillagokat bámultam. Vártam... vártam valakit az égből. Valakit, aki lejön értem, hoz egy kis ajándékot, beszélget velem, aztán felviszi a mamát, meg az aznapi férfit az ágyból az égbe. És megégeti őket a Holdon. Én néha fölmennék, és meglátogatnám a mamámat."

A fenti szöveg Klaus Batzel, tizenhét évesen írt egyik dolgozatából való. Az a Klaus Batzel, aki később ténylegesen feljutott a Holdra, igaz csak a filmvásznon. Az a Klaus Batzel, aki ugyan tizenkét filmet készített a világűrről, mégsem láthatta egyiket sem a nagyközönség, ugyanis mindegyik alkotás hemzsegett az erotikus jelenetektől, így a filmek dobozban végezték. Az a Klaus Batzel, akit tegnap kísérhettünk utolsó (égi) útjára.

*

7. történet: „Vajon ki védi meg ezt a várost a mocsoktól? Kérdem én, ki takarítja el a szart a terekről? Maguk? Ugyan már! Maguk azt hiszik, idejönnek a mocskos országaikból hozzánk, forgatják a hülye filmjeiket, katonásdit játszanak a tereken, az ablakom alatt, és én összevizelem ettől magam? Azt hiszi, drága rendező úr, csak mert egy honi filmcsillag, Henrik Bauer játszik a nyomorult filmjében, tisztelni fogom magát? Egy frászt! Takarodjon vissza az óceán másik oldalára, és vigye az istenverte katonáit is Berlinből! És takarítsa el a szart a térről, az ablakom alól!"

(Oskar Woster levele a „Megkésett csata" rendezőjéhez.)

Oskar Woster később beperelte a filmprodukciót, de semmi sem történt. A forgatás huszonkettedik napján, lakása ablakából több lövést adott le a térre, és halálosan megsebesítette Henrik Bauer filmsztárt. Bauer a helyszínen életét vesztette. Woster jelenleg szabadlábon védekezik.

*

8. történet: Gyanúsított elmondja, hogy mindaz, amit ott látott, idézem: „Egy kalap szar". Mindaz, ami abban a teremben zajlott, nem volt több, mint öncélú hülyéskedés. Gyanúsított elmondja, hogy az, amit a főszereplő és a rendező jónak ítélt meg, gyanúsított számára merő giccsbe fulladt. Iratokkal, melyek a továbbiakban a per bizonyítékát képezik, alátámasztotta, hogy a produkció hatalmas pénzeket emésztett fel, de ennek, mármint a gyanúsított szerint, látható következményei nem voltak.

Elmondja továbbá, hogy tettét egyáltalán nem bánja, ugyanis nem hiszi, hogy hiányoznának a világnak az, idézem, „B-kategóriás művészhülyék". Gyanúsított többször ismételte ez utóbbi szót. (Részlet Markus Stuntman jegyzőkönyvéből.)

Stuntman október tizenkettedikén a Központi Filmgyár raktárában szabályszerűen kivégezte a „Befejezetlen berlini történetek" című film alkotóit, mintegy negyvenhárom embert, akik a kelléktárban gyűltek össze egy megbeszélésen.