NÁDOR ILONA FOTÓRIPORTER

- Egy műszaki fényképésznél tanultad a szakmát, ami elég ritkaságnak számított a háború előtt.

- Szántó Ferencnek nem volt más alkalmazottja, csak én, a tanulójelölt. Amikor laborált, ott álltam mellette. Két hét után egy kockákra tépett, tízszer tíz centiméteres papírt adott, hogy a 9x12-es negatívról - egy Contessa Nettellel dolgozott - exponáljam le a képet, amíg ő odavan. Szépen megcsináltam. Ez volt este. Másnap mondta, hogy na, most előhívjuk. Megmutatta, hogyan kell csinálni. A negatívon egy mérőszerkezet volt, és nagyon kellett vigyázni, hogy a fotón a fehér háttér tökéletesen fehér legyen, nehogy ám szürke. De szerencsére meg volt elégedve a munkámmal. Fölvett tanulónak. Öt pengőt kaptam, a harmadik év végén már húsz pengőt. Nagyon jó dolgom volt nála. Élveztem, hogy változatos a munkánk.

- Mennyi idős volt a mestered?

- Olyan negyven-negyvenöt éves lehetett. Rendesen bánt velem, tanított, foglalkoztatott. Elvált emberként az édesanyjával élt. Az anyja is rendes volt hozzám, de a legjobb barátnőm mégiscsak a cselédlány lett. Mert az is olyasmi idős volt, mint én. Együtt jártunk a pincébe fáért, és közben dumáltunk. Értelmes fiatal lány volt egyébként. Három év tanoncság után vizsgáztam, és segédnek is ottmaradtam. Gyárakba jártunk ki, vagy behoztak tárgyakat, és azokat fényképeztük. Portrét ott egyáltalán nem csináltam. Külön megtanított negatívot retusálni, hogy ne legyen gondom a vizsgán. Ahhoz, hogy tökéletesen fehér legyen a háttér a szürke vagy sötét színű gépek mögött, piros festékkel úgy kellett végigmenni a gép mellett, kézzel, hogy az teljesen kitakarja. Nem akármi volt az! Két évig még segéd voltam nála.

Volt olyan is, aki az egész gyárát lefényképeztette velünk. Valahol Budán egyszer egy gyönyörű szép villát fotóztunk. Enteriőröket kellett csinálni, és aztán meghívtak minket délelőtt a kertbe uzsonnára. Valami gyárosé volt a ház. Egy nagy kerti asztalnál terítettek, fölötte egy nagy ernyő, az asztalon tányér és mellette három villa, három pohár. Uzsonnára. Fogalmam sem volt, hogy melyik villával mit kell csinálni. Egy pincérnek látszó alkalmazott hozta a hidegtálat, én meg néztem, hogy a többiek hogyan, mivel mit esznek, és mint a majom, utánoztam őket. Kicsit be voltam ijedve, de rettenetesen tetszett is a dolog, ilyenben nem nagyon volt részem utána sem.

Az első önálló munkám, emlékszem, egy szoborfényképezés volt. Tinódi Lantos Sebestyén szobrát kellett lefotóznom a Blaha Lujza téren. Kicipeltem a gépet, és megcsináltam. Meg tudtam csinálni. Nagyon örültem neki.

- Hogyan telt a napod? Mivel foglalkoztál?

- Reggel nyolcra kellett menni, először mindent rendbe tenni a laborban, reggel hívót főzni, ilyesmi. Mindig tudtam, hogy éppen megyünk valahová, vagy behoznak valamit a műterembe lefényképezni. Ha nem volt éppen semmi, akkor olvashattam, tanulhattam. A Nyár utcában volt a tanonciskola, Sevcsik Jenő tanított. Jaj, de helyes ember volt! Ott szereztem meg 1945-ben a segédlevelemet. Minden héten egyszer elméleti órákat tartottak. Sokan jártak oda olyanok is, akik nem akartak a pályán maradni, csak éppen nem találtak maguknak mást. Ott ellötyögtek.

Jenő bácsi tanította a fotóelméletet, de volt földrajz, magyaróra, minden. A diákok tudása elég különböző volt, de azt hiszem, megköveteltek valami alapvégzettséget. Én négy polgárit végeztem. Jenő bácsi szelíd tanár volt: aki nagyon nem tudta az anyagot, attól úgy kérdezett, hogy abban a felelet is benne volt. Rendszeresen vizsgáztunk. Három év után kellett levizsgázni a segédlevélért elméletből és gyakorlatból is. Két év múlva lehetett letenni a mestervizsgát.

- Az volt az elképzelésed, hogy te is ebben a szakmában maradsz?

- Elképzelésem még nem volt. Jött a háború meg az ostrom, meg minden az égvilágon. Túléltem. Itt bújtam, ott bújtam.

- Mi lett Szántóval?

- Meghalt. Pontosan nem tudom, hogyan, miként. Megszűnt a kapcsolatunk. A szüleim elmentek a nagyanyámékhoz lakni, mert a lakásunk megvolt, de mások laktak benne. Aztán valahogyan kimentek belőle február környékén, csak éppen mindenünket ellopták. Szántónak volt egy Fényes nevű, nekem akkor öregnek látszó, fényképész ismerőse. Sokat nem tudtam róla, de mintha nem is Magyarországon, hanem talán Csehszlovákiában élt volna. Az ostrom után elmentem megnézni a mesterem házát. Le volt szakadva az emelet. Járkálok a körúton, minden kidobálva, még hullák feküdtek az utcán, és szembetalálkoztam azzal a Fényessel. Kérdezte, hogy vagyok, mit csinálok, hívtam, jöjjön el hozzánk. Kieszeltük apámmal és vele, hogy orosz katonákat fogunk fényképezni. Fényes megszervezte, talán tudott oroszul is, de lényeg az, hogy jöttek a katonák. Az utcán, az üzletünk előtt - apáméknak egy kis drogériájuk volt a háború előtt, de teljesen kifosztották az ostrom alatt - egy széken ült a modell, és Fényes lefényképezte. Én fiatal lányként a háttérben maradtam. Biztos, ami biztos. Hátul az üzlet kis konyhájában rendeztük be a labort. Kis keretben a negatívról kontaktot csináltam. Az apám a konyha falába vájt egy kis ablakot, mert ő mindent meg tudott csinálni, ott egy kicsit a fénynek megmutattam, és előhívtam. Nagyon jó képek lettek. Ebből éltünk. A Fényesnek ugyan nem volt semmije, de ő kattintott, meg végtére az ötlet is tőle származott. Előttem van az alakja: hosszú, szikár ember, ötven és hatvan között, de a keresztneve már nem jut az eszembe. Volt, amikor a katonák nem pénzben fizettek, hanem élelmiszerben, és így néha még húshoz is jutottunk.

Aztán olvastam az újságban, hogy laboránst keresnek. A Dohány utcában volt egy nyomda, ahol a Friss Újságot nyomták. Elfelejtettem mondani, pedig fontos, hogy Szántónak volt egy képügynöksége is, vagyis Németországból kapott anyagokat. Egy lány forgalmazta a képeket, de mikor ő nem jött, és ez gyakran előfordult, akkor nekem kellett helyettesítenem. Olyankor nem nyolcra, hanem hétre mentem, átrohantam a Nyugatiba, a postafiókba a képekért. A főnök pecsétjével lepecsételtem őket. Aztán el kellett vinni az anyagokat különféle lapokhoz. Csupa háborús kép, hírkép, mert akkor már háború volt. Tudtam, hogy milyen napi- és hetilapokat kell megkeresni. Mások is jártak fényképekkel, és a nálam idősebb ügynökösködő dámák le akartak söpörni, de én nem hagytam magam. Kedves, udvarias voltam, és a szerkesztők is rendesek voltak velem. Minden eladott kép után kaptam tíz fillért. Néha ötöt, néha tizenötöt sikerült eladni. A pénz is ösztönzött, de az is tetszett, hogy mehettem a szerkesztőségekbe. Ahol régebben a Népszabadság volt, ott állt az Est lapok nyomdája és kiadója. Ócska kis épület, a képszerkesztő szobája úgy nézett ki, mint egy disznóól. Mindenütt papírok, maga a szerkesztő is ronda ember volt, elkezdett csipkedni. Megfenyegettem, ha még egyszer hozzám nyúl, szólok a főnökömnek. Tudomásul vette, hogy velem nem lehet, attól fogva békén hagyott. A Magyar Nők Lapja, a Délibáb, a Friss Újság, a Pesti Hírlap, a Pesti Napló szerkesztőségét is föl kellett keresni. A napilapok abban a házban voltak, ahol azelőtt a Népszava, a Rákóczi út 54.-ben. Aztán még voltak szétszórva mindenféle egyéb havilapok. Pénzt nem vettem át, nyilván átutalással fizettek, csak nyugtát állítottam ki.

Izgalmas munka volt, nem kellett folyton egy műteremben üldögélni a három lámpa között. Meg egyébként is, attól fogva el tudtam képzelni, milyen is egy újság szerkesztősége.

- Tetszett neked?

- Nagyon. Minden mozgalmas hely tetszett, imádtam, ahol nyüzsögni lehet. Viszszatérve az újsághirdetésre: 1945. május 5-én jelent meg, hogy laboránst keresnek a Forrás nyomdába, ami a Szociáldemokrata Párt nyomdája volt. Odamentem, és már vagy huszonöt ember ott várakozott az állásra. Azt hiszem, nők nem is nagyon voltak köztük. Kezembe nyomtak két negatívot, le kellett nagyítani, rá kellett írni a hátuljára a nevem és a címem, hogy majd értesítenek. Gondoltam, itt is voltam, ebből nem lesz semmi. Egy hét múlva küldtek egy levelezőlapot, hogy a munkakönyvemmel jelenjek meg, és fölvettek. Nagyon örültem neki, rajtam kívül csak egy retusőrt alkalmaztak még, a Kőműves nevű színész testvére volt, és teljesen úgy nézett ki, mint a színész bátyja. Laboránskodtam. Azelőtt abban az épületben volt a Tolnai Világlapja. 1945-ben ott volt még a Szivárvány szerkesztősége, a szocdemek lapjáé. Ott dolgozott Rózsa László és Vámos László. Vámos nagyon agilis pasas volt. Ott dolgozott még Ráth Karcsi, a Babulyik meg Gink Karcsi. Szerintem Gink a legjobb magyar fotós. ő is kitanulta alaposan ezt a mesterséget, ahogy kell, és ráadásul nagyon tehetséges volt. Szerintem egyébként ezt a szakmát mester mellett lehet igazán megtanulni. Annyi rejtett fogás van, amit elleshet az ember. Az az igazi, egy mester mellett tanulni.

- Szóval, a Forrásnál dolgoztál?

- Nem csak. Akkor már infláció volt, és mi elég rosszul álltunk anyagilag. Az egyik műszaki fotós, akinek a Podmaniczky utcában volt műterme, megkeresett, hogy nem tudnék-e nála laborálni délutánonként. Megkérdeztem a főnökömet - Rózsa Lászlót, aki később a férjem volt -, megengedi-e. Megengedte. Így aztán, amikor befejeztem a dolgomat a Forrásnál, odarohantam a műterembe dolgozni. Este hatig voltam ott, megkaptam a pénzt, amivel rohantam anyámhoz, de akkorra már bezártak a boltok. Másnap meg már alig ért valamit, pedig mennyit dolgoztam érte. Szörnyű volt. Néha naponta hatvan nagyítást is meg kellett csinálnom, és nem is akárhogyan. A műszakiak nagyon precízek, az én főnököm is még a vízben ellenőrizte a kópiákat. Nagyon pontosan kellett dolgoznom.

- Mikor kerültél a Szabad Néphez?

- Talán 1947-ig voltam a Forrásnál. Később valahogyan a Rév Miklós útján átmentem a Szabad Néphez először laboránsnak, aztán megengedték, hogy fotós legyek. Rév nagyon rendes ember volt. Akkor a Szabad Nép még nem volt kivételezett hely, mint később. Jártam ki riportokra, dolgoztam rendesen. Előfordult, hogy reggel nyolctól este tizenegyig. Délelőtt a munkásportrékat csináltam, aztán este még valamilyen eseményen is jártam.

Kaptam kölcsön egy Leicát, már kisfilmre fényképeztem. Egy időben szokás volt, hogy aki jól dolgozott, arról írtak a lapban. Ez úgy ment, hogy először felhívtam a gyárakat, hogy megyek, aztán beültem a kocsiba, odamentem a szakszervezeti vagy pártirodára, ahol elém varázsolták a dolgozót, és én megcsináltam a portrékat. Négy különböző üzemben voltam egy napon. Írtam hozzá kis szöveget is. Naponta, hiszen a Szabad Nép napilap volt. Alaposan meg kellett szervezni, és nem hagytam magam kirúgni se. Képzelheted, micsoda szakszervezeti bunkók meg párttitkárok voltak sok helyen! Tudni kellett alkalmazkodni a helyzethez.

- A fényképezés technikai része nem volt neked idegen, nem riasztott?

- Egyáltalán nem. Megmutatták, és megtanultam. Érdekelt is, amivel dolgoztam, minden oldalát meg akartam tanulni. A trükköket viszont nem nagyon. Csak csodálom azokat, akik szinte festményszerű képeket csinálnak. Nekem a fotó az fotó. Soha nem akartam még trükköset sem csinálni.

- A Szabad Nép után hová kerültél?

- Talán két évig maradtam ott, amikor a Pelbárt Oszkár átcsábított a Magyar Naphoz. Mélynyomásos napilap volt, aminek már a hangzása is nagyon tetszett nekem. Nívós újság, a régi neves szakemberek csinálták még. Sajnos, nem is hagyták sokáig, megszüntették. Lap nélkül maradtam. Akkoriban nem rúgták ki az embert, hanem rendelkezési állományba tették. Már férjnél voltam. Sőt, terhes is. Azt még Pelbárt elintézte, hogy a nagy pocakommal az archívot csinálhattam. A Bajcsy-Zsilinszky úton volt egy részleg, ott rakosgattam a negatívokat. Egyszer csak hívott a káderosztályon az egyik hölgy, és mondta, hogy elhelyeznek a Nők Lapjához. Mondtam, hogy köszönöm. Megy oda? - kérdezte. Persze, hogy megyek. A Magyar Nők Demokratikus Szövetsége volt a lap gazdája. Hamarosan Barcs Sári lett a főszerkesztő, aki egy értelmes proletárnő volt. Tudott írni, de azért lapot szerkeszteni nem tanult még meg igazán. A Magyar Nemzetnél volt sokáig egy idősebb szerkesztőnő, és a Szövetség megbízásából inkább ő vezette a lapot. Én terhesen kerültem oda 1949-ben.

- A Nők Lapjánál dolgoztál legtovább, ugye?

- Igen, negyven évig.

- Ott hogyan szerveztétek a munkát? Mindig a szerkesztő vagy az újságíró találta ki, hogy mi lesz a feladat?

- Minden héten tartottunk értekezletet, és ott mindenki elmondhatta, hogy mi a tippje, mivel szeretne foglalkozni. Aztán az ötleteket vagy elfogadták, vagy nem, de zömében elfogadták. Mindenki tudta, hogy milyen jellegű anyagok kellenek az újságba. Profi újságírók dolgoztak ott: Szemes Piroska, Bajor Nagy Ernő, Osváth Katalin, Földes Anna, Szilágyi Éva mind igazi profik voltak. Azt nagyon tiszteltem Németi Irénben, a későbbi főszerkesztőben, hogy semmilyen káder hülye gyerekét nem vette oda, igazi újságírókkal akart dolgozni.

- Ahhoz pedig komoly ellenállás kellett.

- Okos ellenállás kellett. Nem is tudom, hogyan csinálta. ő szakmailag és emberileg is nagyon tiszteletreméltó egyéniség. A mai napig is meglátogatják az egykori munkatársak. Nagyon ügyesen megtalálta mindenkivel a hangot. A mószerolást meg sem hallotta, az egyik fülén be, a másikon ki. Pedig annyira különböző munkatársak dolgoztak ott, anynyira eltérő politikai vélemények, jellemek, de ő remekül egyensúlyozott. Nem zsarnokoskodott. Szó nélkül senkinek nem húzott ki semmit a cikkéből, behívatta, és addig győzködte az illetőt, amíg meg nem tudtak egyezni.

- Műszaki fényképész mellett tanultál. Nem volt nehéz riporterkedni?

- Csak műtermi portrét nem csináltam addig, embereket azért fényképeztem. Különben a portrét is megtanultam, mert abból is kellett vizsgáznom.

- A Nők Lapjánál megbecsültek, ugye?

- Igen, anyagilag is. Rendes főmunkatársi fizetésem volt, és ráadásul teljesítménybért is adtak. Én meg különben is nagyon szerettem dolgozni. Te nem tudsz olyan helyet mondani, akár az ország legvégében, ahová én ne mentem volna szívesen. Nagyon sokat dolgoztam Földes Annával is, aki főleg értelmiségiekhez járt, így aztán rengeteg írót, költőt, szobrászt, színészt le tudtam fotózni. Élveztem a sokféleséget, és mindig mindenkivel szót tudtam érteni. Ez külön képesség. Még most is akárhová megyek, szót találok a különféle emberekkel. Gyakran, amikor az újságíró másutt volt, én az udvarban a parasztnéniktől többet megtudtam, mint ő. Utólag, amikor elmondtam nekik, csak csodálkoztak.

- Látták, hogy őszintén érdeklődsz.

- Biztosan. Minden érdekelt. Rengeteg helyen megfordultam. Egyaránt vonzott a mélység és a magasság. Csodálkoztak, hogy le akarok szállni a bányászokkal. Persze, hogy lementem, csak nem hagyom ki! Lementem a lifttel, megnéztem, lefotóztam, aztán szépen visszajöttem. Azt hiszem, még a Magyar Napnál voltam, amikor épült a Szabadság-híd, kimentem oda riportra. Azon az emelkedő részen, ahová az öngyilkosok fel szoktak mászni, a munkások ácsoltak fából egy afféle erkélyt. Észrevettem, és megkértem a mérnököt, engedjen oda föl. Lehettem huszonöt-huszonhat éves, az újságíró férfi talán ötven. Kérdezem őt: jössz? Dehogy megyek, mondta, megőrültél?! Eszembe sem jutott, hogy milyen magasan vagyok, hogy esetleg leeshetek, megcsináltam onnan azt a fotót, amit elképzeltem. Igaz, az akkori főszerkesztőm utána külön hívatott, és megdicsért. Rengeteg kéményre fölmásztam, kísérgettem a kéményseprőket. Legutoljára, lehettem talán hatvanéves, a Kerepesi temetőnél egy konténerpályaudvaron dolgoztunk, ahol állt egy magas kémény. Fel lehetett menni tűzoltólétrán, fel is mentem, és nagyon érdekes képet csináltam föntről. Nem lehetett kihagyni. Csak azt bánom máig, hogy nem jelent meg a kép.

Fotóztam csónakból is a Velencei-tavon. Rácz Erzsivel csináltuk azt is, mert ő mindent el tudott intézni, amit akart, ebben az országban nem volt olyan dolog, amit Rácz Erzsi ki ne verekedett volna. Elintézte a hatóságoknál, hogy adjanak egy rendőrcsónakot, azzal szaladgáltunk körbe-körbe a tavon, és onnan készítettük a riportot. Nagyon érdekes volt. Ennek a szakmának, de ez nem is szakma...

- Hanem?

- ... nem tudom megmondani. Ez több annál. Micsoda szerencsém volt, hogy 1945 után elmentem laboránsnak, és aztán bekerülhettem a sajtóba! Ez volt az én nagy szerencsém és adományom. Nem a balatoni villa, mert azt nem szereztem.

- Szerelmes voltál a munkádba.

- Teljes mértékben.

- Voltak rossz élményeid? Kellemetlen riportalanyok? Szeszélyes színészek, ilyesmi?

- Nem, ilyenre nem emlékszem. Ha neves emberekhez mentünk, akkor az újságírók alaposan felkészültek. Földes Anna, akivel sokat dolgoztam együtt, mindig hallatlanul fölkészült volt. Néha olyasmit is tudott az interjúalanyról, amitől az felkapta a fejét. Az újságírók általában okosak és intelligensek voltak, szerencsére ritkán fordult elő, hogy libácska volt az újságírónő. Mondjuk, egyszer előfordult, hogy a fiatal újságírónő elaludt, miközben az interjúalany beszélt, úgy kellett belerúgnom a lábába az asztal alatt. Szegénynek magánéleti zűrje volt, és előző este többet ivott a kelleténél, aztán elgyöngült munka közben. De ez ritkaságnak számított. Márpedig, ha tudtunk az emberekkel érdemben beszélgetni, akkor szívesen megnyíltak, és fotózni is szívesen engedték magukat. A lapnál kialakultak a szerzőpárosok, és elég jól meg tudtam válogatni, hogy kivel érdemes közösen dolgozni. Földes Anna mellett Szebelkó Erzsivel szerettem járni, főleg vidékre. Volt olyan újságíró is, akinek mondhatott akármit a riportalany, ő azt írta, amit előre elgondolt. De őszintén meg kell mondanom, hogy mégis nagyon jó lett a cikke.

- A híres embereket vagy a mindennapi embereket nehezebb lefotózni?

- Nem tudnám megmondani. Egy kicsit másképpen kell csinálni. Én minden alkalommal végig ottmaradtam az interjú vagy a riport közben. Az első félórában nem is nagyon vettem elő a gépet. Aztán már megszokták a jelenlétemet, és szinte észre sem vettek. Akkor lehetett elkezdeni komolyabban dolgozni. Azt a pillanatot kerestem, amikor az illető a legjellemzőbbnek mutatta magát. Különösen akkor oldódnak fel az emberek, amikor a munkájukról, a hivatásukról beszélnek, akkor szinte elfeledkeznek minden másról. Sok íróval, művésszel találkoztam, hallgattam végig, amit elmondtak, és tudod, mi az érdekes? Hogy soha, de soha nem adták ki a kollégáikat, nem mártották be a sajtó előtt. Legfeljebb hallgattak arról, akit nem szerettek. Igaz, hogy a Nők Lapja nem is pletykalap volt. A magánéletéről mindenki annyit mondott, amennyit akart. Inkább a munkájukról beszéltek.

- Otthon aztán meséltél az élményeidről a családodnak?

- Nem emlékszem ilyesmire. Magamban elmorfondíroztam napokig az emberi sorsokon, életeken, de nem beszéltem másokkal róluk. Magamban tartottam, amit hallottam.

- Hogyan és kik válogatták ki a megjelenésre szánt képeket?

- Mindig többet kellett leadni, mint amennyi megjelenhet. Odaadtam az újságírónak, aki az anyaggal együtt leadta a fotókat az olvasószerkesztőnek. Máig állítom, hogy abban az időben is lehetett volna szebb újságot csinálni, jobban tördelni. Azzal soha nem voltam elégedett. Gyakran kihagytak képeket, jókat is, sajnos.

A riportok mellett a divatrovatot is vezettem húsz évig. Teljesen önállóan dolgoztam. Véletlenszerűen csöppentem bele, elvállaltam, majd csak lesz valahogy. Bár nem volt benne előzetesen gyakorlatom, tudok mutatni akkoriból neked olyan divatképeket, amik ma is megállják a helyüket. Az is nagyon jó munka volt, a műteremben fényképezni. Nekem kellett az egészet megszervezni. A manökenleánykákkal pedig nem volt olyan egyszerű dolgozni. Ki kellett építenem a kapcsolatokat a gyárakkal, megtervezni, hogy honnan milyen ruhamodelleket tudok elkérni. Mindent ingyen kaptam. Egész hálózatot építettem ki. Folyton figyeltem az újdonságokat, és kiválasztottam, hogy mit fogok behozatni.

- Amúgy is érdekelt téged a divat?

- Igen. Eljártam a divatbemutatókra, de soha nem ott fotóztam, hanem a műteremben. Merőben új feladat volt. Ki kellett tanulni a manökent is, ami nem könnyű.

- Miért? Hisztisek?

- Velem nem. Szerettek, mert gyorsan dolgoztam. A fiú fotósokkal lassabban ment nekik a munka, mert azok csak másodszorra látták rajtuk a ruhát. Később már jól ismertem a lányokat is, a ruhákhoz válogattam őket. Persze, nem voltak pontosak, elcsúsztunk az idővel, kellett mindig egy tartalék modell is. Aztán kiharcoltam, hogy a lányoknak rendesen fizessenek, úgyhogy jöttek is, viszonylag megbízhatóan. Igaz, néhányan később is elkéstek néha, vagy mégsem jöttek, úgyhogy nem volt egyszerű. A lap nagyon jól ment, hetente egymillió-kétszázezer példányban jelent meg. Nem volt nagy konkurenciája, annyi szent, de jó lap volt. Németi Irén nagyon ügyesen csinálta. Az akkori újság mindenkihez szólt. A mostani viszont csak egy nagyon gazdag réteghez. Az újság felében arról írnak, hogy a nő mit kenjen magára, hogyan tornázzon, a másik felében meg arról, hogyan szexeljenek.

- Hol volt a műterem, ahol a divatképek készültek?

- A Gyulay Pál utcában, de később sokszor nem műteremben fényképeztem. Előfordult, hogy gyárudvaron vagy múzeumban, a legkülönbözőbb érdekes színhelyen, főleg a szabadban. Figyeltem a külföldi lapokat, de mindig a saját ötleteimet valósítottam meg. Emellett riportra is eljártam, így aztán a teljesítményem elég magas lett. Akkor már özvegy voltam, anyámmal éltem, meg voltam elégedve a pénzemmel. Szívesen vállaltam a sok munkát, nekem élvezet volt. Pedig megtehettem volna, mint néhányan, hogy akár egy hetet is csak egyetlen munkával töltsek ki, de én nem akartam. Mindig mondtam, hogy én oroszlán vagyok, csak egy satnya oroszlán. A Nők Lapjánál oroszlán volt Korniss, Németi Irén, Földes Anna. Milyen nagyságok! Én is oroszlán jegyű vagyok, kinézetre satnya oroszlán. De komolyan, mind rengeteget dolgoztunk, életünket és vérünket adtuk volna a szakmáért.

- Volt egyáltalán valamilyen hobbid, vagy a munka teljesen kitöltötte az életedet?

- Kifejezett hobbim nem volt. Jártam színházba, moziba. Hosszú évekig minden reggel hattól hétig a Rudasban úsztam. Az volt a szenvedélyem. Meg a városszépítőknek, a későbbi városvédő egyesületnek lettem alapító tagja. Hosszú ideig fényképeztem nekik. A Nők Lapjánál a már említett Rácz Erzsit rábeszéltem, hogy csinálja meg a képek mellé a szövegeket. Vele még turisztikai riportokat is csináltunk, sőt még nyertünk is valamilyen pályázaton. Pedig egyébként a táj- és városkép-fényképezés nem annyira érdekelt. Ha éppen az utamba került valami érdekes, az más, de arra nem voltam képes, hogy végigbarangoljam, mondjuk, a Balaton környékét, hogy szép és érdekes helyeket keressek. Az épületeket sem úgy fényképeztem meg, mint általában a „normális" fényképészek, én inkább csak egy-egy részletet vettem le, egy kupolát vagy egy kéményt, azt a részét, amelyik éppen tetszett. Mostanában is jó ideje nézegetek egy kéményt, hogy milyen érdekes volna lefotózni. Amióta abbahagytam a fotózást, azóta elméletben csinálok képeket. Megnézem jobbról-balról, elmegyek öt lépést erre, itt nem jó, akkor arra, kikeresem, honnan lenne a legjobb, ha nálam volna a gép. Elméletben fényképezek. Az embereket is nézem az utcán, ha egy-egy érdekes arcú elmegy mellettem, magamban sóhajtok, jaj, mit passzoltam el.

- Végül is az a lényeg, hogy a fejedben meglegyen a kép, ez aztán abszolút környezetbarát eljárás.

- Az. Vagy hülyeség. Amikor nyugdíjba mentem, akkor a nyugdíjat csak az alapfizetés után határozták meg. Kilencezer forintot kaptam. Mégis abba kellett hagynom a fényképezést, mert nem akartam úgy járni, mint szegény Rédner Márta, akit egyébként nagyon szerettem. Gyakran nekem mentegetőztek az újságírók, hogy azért nem engem hívnak, mert Márta olyan nagyon akar velük menni... szegény, a végén mindig egy kicsit életlent csinált. Már nem jól látott. Én ezt nem akartam megélni.

- Milyen érdekes, Molnár Edit is éppen így beszélt Rédner Mártáról és az öregedésről.

- Én elég sokáig dolgoztam, de ez a szakma mégis életkorhoz kötött. Igaz, úgy éreztem, hogy amíg csináltam, addig minden rendesen ment. Tíz éve nem dolgozom. Saját magamnak lehet, hogy még fotóznék, de megrendelésre már nem. Magamnak meg azért nem nagyon, mert minden roppant drága, a nyersanyag, a kidolgoztatás.

- Nem hiányzik a fotó, a munka?

- Beletörődtem. Azt hiszem, meg tudtam öregedni.

- Nagy dolog.

- Tudomásul tudom venni, és kész. Nemcsak a látásom romlott, de az egész mozgásom, a megjelenésem is. Nem szabad ezt egy időn túl csinálni. Nekem nagyon sok képem van öregekről, az egész országban ilyeneket kerestem. Fiatalon valahogyan vonzott ez a téma. Egy egészen nagy képeskönyvet tudnék azokból a képekből csinálni. Ha mostanában nézegetem a képeket, akkor azt mondhatom, szépek. Ezért érdemes volt.