FARKAS ANTAL JAMA

Farkas Antal Jama. Papíron "fotóművész". Nem szereti a titulusokat. Képeket talál ki és meglévőket értelmez újra. 1960-ban született Kecskeméten. Elvégezte az Iparművészeti Főiskolát fotó és tipográfus szakon. Szülővárosában él. Most egy kiállításra készül. A székesfehérvári Városi képtár Deák-gyűjteményének csendéleteit fogalmazza újra. A tárlat május 12-én nyílik Székesfehérvárott.

– Most jöttél haza Olaszországból; Milánóban volt egyéni kiállításod. Mesélj róla! Jó volt?

– Ezt most még nem tudom értékelni. Jól éreztem magam, és ez talán elsősorban Moreno Zanardónak köszönhető. Ő egy olasz úriember, nem szakmabeli, akinek sajátos hóbortja, hogy magyar fotósokat karol fel és művészetükkel megismerteti az olaszokat. Rendszeresen szervez kiállításokat. Tavaly hetedik alkalommal volt Soave-ban, egy fel nem szentelt templomban tárlat: ez a Camera Soave. Az én képeim például egy oltárra voltak rakva. Ezt magyar részről Török László szervezte, tíz magyar fotós állíthatott ki, többek között Baricz Katalin, Balla András, Kovács Melinda, Fejér Ernő, Simon Csilla.

A milánói kiállítás is a Camera Soave prezentációja volt, Moreno rendezte. Ő egy kedves "fotóbolond"; az egész csapatot vendégül látta.

Volt egy workshop. Élőben készítettem egy új képet; egy Modigliani-aktot, hasonló módszerrel, mint ahogyan évente Salföldön is meg szokott történni. Az egészet videóra vették. Ahhoz képest, hogy mennyire zavarban voltam, mégis valami képszerűség született belőle.

– Adtál el képet?

– Egy kiállításnál nem igazán ez a fő cél, persze nagyon jólesik, ha a látogatók a tetszésüket vásárlással is kifejezik. De sajnos ez nagyon ritkán történik meg. Nem adtam el képet.

A tervezőképzős diplomamunkámmal nagyon nagy szerencsém volt. Lehetőségem adódott egy ismert üditőital reklámfotóit elkészíteni, ezek később egy naptárban szerepeltek; diplomáztam és pénzt is kaptam érte. Reményekkel töltött el, hogy ez a fajta munkamódszer a reklámszakmában a jövőben is érvényesíthető lesz. De csalódnom kellett: semmilyen folytatás nem volt.

Nem lehet megélni abból, hogy "fotóművész" az ember. Az vagyok a legkevésbé. Alkalmazott fotóból, grafikából és tipográfiai munkákból élek. A képeimet külső kényszerből a magam szórakozására csinálom, és nagyon sok pénzt felemésztenek.

Nem szeretem magam aposztrofálni, nem szeretem, ha mások aposztrofálnak. Nincs is az ilyennek semmi értelme. Nekem nincs bajom az önazonosítással. Nem foglalkozom vele. Ha mégis kell valami titulus, mondjuk azt, hogy "Fotójamatőr és tragikusművész". Ez csak vicc; vagy nem?

– Mindig is fotózni szerettél volna?

– Nem. Eszembe sem jutott. Alkalmazott grafikusi pályára készültem. Illetve a legelején semmire sem készültem. Nem születtem művészcsaládba, sok közöm nem volt a művészethez. Általános iskolás negyedikes voltam, sok órát elücsörögtem a napköziben, és nem tudtam, mi szeretnék lenni. Nem is foglalkoztam a kérdéssel. Azokban az időkben még sok ismeretterjesztő gyerekműsor volt az egyetlen tévében. Vasárnaponként képzőművészeti technikákat mutattak be. Az egyik különösen megtetszett nekem. Először a lapot be kellett vonni gyertyafaggyúval, aztán szappanos holló-tussal festeni rá, és amikor megszáradt, vissza lehetett kaparni. És így született meg egy kép. Másnap a napköziben, amikor általános unatkozás, rajzolgatás volt, akkor én ezt kipróbáltam. A tanítónő teljesen elképedt, és felhívta Szappanos Istvánt, az iskola rajztanárát. Ő is elámult a dolgon, és látott bennem fantáziát. Meghívott a rajzszakkörbe. Ez olyan volt, mintha felvételi nélkül kerültem volna be mondjuk az orvosi egyetemre. A szakkörbe csupa felsőtagozatos srác járt, és mellettük én voltam a kis pisis, aki "mi a fenét keres ott?!" És ebben a szakkörben igazán jól éreztem magam. Szappanos tanár úr rendszeresen küldözgette a pályázatokra a munkáinkat. Ennek köszönhetően egyszer tíz napot tölthettem Prágában. Egyértelmű volt, mi leszek. 1974-ben felvettek a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába dekoratív festő szakra. Később sikerült átmennem a grafikára. A középiskolás éveket imádtam. Akkor voltam a legszabadabb. Akkor ért a legtöbb élmény; mind szakmailag, mind emberileg. Vidéki fiú voltam, aki egyszer csak budapesti kollégista lesz, és aránylag függetlenül élhet. Fantasztikus zenéket ismertem meg: Frank Zappa, King Crimson, Richard Wagner, Johnny Cage; és nagyon jó tanárokat, Birkás Ákost, Gunda Antalt.

– Sokat tanultál tőlük?

– Rengeteget. Gunda tanár úr a grafikában adott nagyon sokat; Birkás Ákos pedig, aki a rajztanárunk volt, bevezetett minket az akkortájt nem igazán publikus avantgárd művészeti irányzatokba. Megszervezte azt is, hogy bejárhassunk az ELTE-re Beke László előadásaira. Az ő jóvoltából találkozhattunk Erdély Miklóssal, Baranyai Andrással, Bak Imrével is. Így ismerkedtünk meg a modern művészetekkel.

– Rád melyik irányzat volt a legnagyobb hatással?

– Nagyon szerettem a dadát, a konceptuális művészetet, a pop-artot. Legfontosabb talán a posztmodern; de a legnagyobb hatású az abszurd.

Bár nincs olyan művészettörténeti kategória, hogy abszurdizmus, mégis nagyon sok művészeti jelenség hordozza összetéveszthetetlen jegyeit.

Egyik kedvenc könyvem volt középiskolás koromban Balota Abszurd irodalom című összefoglaló műve. De Jarry Übü királyát is említhetem, vagy Boris Viant. Az abszurd közel áll hozzám. Nem hiszek a kinyilatkoztatás jellegű szellemi termékekben vagy gondolkodásmódban. Az abszurdban egyszerre van jelen az igen és a nem. A vagylagos gondolkodásmódot sokkal izgalmasabbnak tartom, mint a primer kinyilatkoztatásokat. Az örökös szkepticizmus, az okos lány "hoztam is galambot, meg nem is" álláspontja talán jobban viszi előre az embert, mint a "ki vagyok, mi vagyok, hamm, bekaplak" mentalitás. Ja, és hátráltatja is.

– Az érettségi után alkalmazott grafikára jelentkeztél az Iparművészeti Főiskolára. Miért ezt választottad?

– Talán kényelemből. Ahhoz általában gyávának érzetem magam, hogy kristálytisztán autonóm képeket alkossak, ezért kapóra jött az alkalmazott grafika, mert az kényszer; megbíznak valamivel, amit meg kell csinálni. De nem vettek fel. Kínnal-keservvel a negyedik felvételim sikerült csak. Addig egy dekorációban, a Petőfi Nyomdában, fázisrajzolóként és hátteresként a Pannónia Filmstúdióban dolgoztam Kecskeméten. Voltam a Magyar Népköztársaság hű katonája is, és miután végre felvettek az alapképzőbe, kiderült, hogy a grafikán nincs helyem. Így áldásos kényszerűségből jött a fotó és hozzá a választott tipográfia.

Én nem akartam fotós lenni. Az alapképzőben a tanárok hajtottak minket, mint az igás állatokat, mindenféle feladatokat meg kellett csinálnunk, köztük a fotót is. Ez alapján Kopek Gábor, aki később a mesterem lett, szúrt ki, hogy a fotószakon lenne keresnivalóm. Eközben nagyon furcsán éreztem magam, hogy volt iskolatársaim felvételiztettek; sőt volt, aki a tanárom is lett, például Fejér Gábor, Miltényi Tibor.

– Hogyan szeretted meg mégis a fotót?

– A kristálytiszta fotográfusi szerep teljesen idegen tőlem, még ma is. Bár nagyon megszerettem a szakmát, igazából sosem lett teljesen a sajátom. De nagyon tisztelem azt a mentalitást, amit Szilágyi Lenke, Benkő Imre, Gulyás Miklós képvisel.

Egyszer Szelényi Károlytól perspektíva korrekciós feladatot kaptunk. Ilyen munkához több százezer forintos, precíz műszaki fényképezőgép kellett volna, ami persze nemhogy nekünk nem volt, de még a Főiskolának sem. Mégis benne volt a tantervben a feladat. Mivel számomra az egész egyrészt nyűg volt, másrészt nem is állt rendelkezésünkre kamera, keresni kezdtem a lehetőségeket, hogy hogyan lehetne megkerülni a problémát. Nagyon szeretem Cèzanne-t, ismerem a képeit. Rájöttem, hogy egy-egy csendéletén ott van a megoldás. Hiszen nála egy háromdimenziós modell kétdimenziós leképezése sajátos torzulásokkal jár. Akkor elkészítettem egy képet három dimenzióban, a torzulásaival együtt, megvilágítottam és ezt lefotóztam. Így született meg az első olyan képem, ami által kezdtem beleszeretni a szakmába. Ma a megbízásaimat épület-, tárgy- és termékfotókra kapom, amit nagy szeretettel végzek.

– Képeid legnagyobb része újraértelmezés. Miért? Elgondolkodtatásra akarod késztetni az embereket?

– Nem tudom, hogy elgondolkodnak-e. A többségük nem. Bejönnek a kiállításra, megnézik a munkáimat és tudom, hogy fogalmuk sincs arról, hogy mit látnak; nem értik sem a képek technikáját, sem az esetleges üzenetét. Odajönnek hozzám, és hülyeségeket kérdeznek, vagy beírnak valami lila ködöt a vendégkönyvbe. Néha már nagyon utálom az egészet, de muszáj csinálnom; ezek a képek tartanak engem össze valamennyire. Néha, nagy ritkán azért jó élmények is érnek. A Halak a fogason megjelent ingyenes képeslapokon. Ezeket szétszórták az ország szórakozóhelyein. Először a Diákszigeten osztogatták. Az egyik kiállításomon megnyitóján egy fiatal lány meglátta a falon kiállítva a képet. Odajött hozzám, teljesen el volt ájulva. Azt mondta, nem hiszi el, hogy ez tényleg igazi. Merthogy odáig volt azért a képért. Úgy éreztem magam, mint egy rocksztár. Ez nagyon jól esett.

A főiskolai Cèzanne-újraértelmezés óta nyúlok hozzá a már meglévő képekhez. És amit készítek, mindig variáció.

A dimenziójáték minden újraértelmező képem sajátja. Az eredetileg három dimenziós látványt valamelyik mester két dimenzióban leképezte, majd én a csendéletet három dimenzióban újra elkészítem, és a reklámfotó megvilágítási követelményei szerint lefényképezem; tehát újra két dimenziós látványt hozok létre, amelyben a többszörös dimenzióváltás egyszerre van jelen, legalábbis szándékaim szerint. A dimenzióváltás maga a kijelentő mondat utáni kérdőjel! Fontos, hogy a képeim sem nem elektronikus montázsok, sem nem kollázsok. Nem nyúlok bele a képekbe utólag számítógéppel, sem egyéb technikával. Készen vannak, amint az installációt lefotóztam.

Azt hiszem, izgalmasabbak lesznek a művek, ha újraalkotom őket. Ha megnézik az emberek, érzik, hogy valahonnan ismerős nekik. Ha emlékeznek az eredetire, persze mindjárt sejthetik, hogy mit látnak. És mégsem ugyanazt.

– Mi dönt, hogy melyik képet választod?

– Szeretnem kell azokat. Például Modiglianit nagyon szeretem. Eddig négy munkájához nyúltam hozzá. De ott van még Mondrian, Cèzanne, Picasso. Most a székesfehérvári Deák-gyűjtemény megbízásából készítek csendéleteket. Megjelent 1999-ben egy naptár, a benne levő képek a vázlataim. A legutóbb egy Ziffer Sándor-csendéletet készítettem el. Aztán sorba jönnek: Kassák, Cigány Dezső, Czóbel Béla, Márffy Ödön stb. A Cigány-csendélethez például már egy hónapja rohasztom a narancsokat, banánokat.

– Vannak visszatérő, kedvenc tárgyaid?

– Persze. Mondjuk a hal. Alapvetően utálom a halat. Büdös, könnyen elrohad, nem bírja ki a hosszú előkészületeket, de van benne valami érdekes, valami furcsán vonzó számomra. Ebbe a legújabb csendéletbe is belecsempésztem néhányat.

Sokféle tárgyat gyűjtök. Néha úgy érzem magam, mint egy szeméttelep vezetője vagy egy ócskás. Megyek az utcán, és ami használhatatlan, régi, rossz tárgyat találok, azt hazaviszem. Sőt! Vásárolni járok a MÉH-telepre. Van amit direkt rohasztok, rozsdásítok.

Igazából tárgyakkal jobban szeretek dolgozni, mint emberekkel. Az mindig macerás. Még akkor is, ha én magam vagyok az alany. Félek a reakcióiktól, a tűrőképességük határától. Néhány képemnél például a kislányom állt modellt. Sokáig kellett rimánkodnom, rábeszélnem, hogy egyáltalán megtegye. A játékboltok viszont jól jártak… A tárgyak nyugisabbak.

– Milyen kulcsfogalmakat adnál meg a képeidhez?

– Abszurd, újraértelmezés, anamorfózis. Az anamorfózis a perspektíva átverése. Rengeteg lehetőség van benne. Meglehetősen érdekesnek tartom a tükröződés, az anamorfózis és az abszurd együttes jelenlétét a képeken. Nagyon fontos tudnom, melyik tárgyakat kéne használni, hogy lehetőség szerint semmilyen logikai kapcsolatban ne álljanak egymással. Aztán ezek a "véletlenszerűen" egymás mellé került tárgyak határozzák meg a nonszensz tereket. Emiatt a nem újraértelmezések nagyon nehezen születnek meg. Nem értek a matematikához, így tapasztalati úton érem el a kívánt hatást.

Az egyik anamorfikus sorozatom volt a mesterképzős diplomamunkám. Az első ilyen sorozatot Josef Albers nyomán készítettem. Jan Dibbets Perspectiva correction című munkája volt az egyik élményem, ami ezzel a problémával foglalkozott. Felmerül a kérdés, hogy hihetünk-e a szemünknek, az érzékelésünknek? Az anamorfózis a fotó mibenlétét kérdőjelezi meg. Hiszen a fotó a valóság tükrözésének eddig talán legfontosabbnak tartott eszköze.

Az abszurditás is ehhez kapcsolódik. Egy-egy munkánál inkongruens, különböző minőségű tárgyakat pakolok a kamera elé. A három évvel ezelőtti kiállításomnak Piroslap, avagy a kígyó és a sámfa találkozása a zuhany alatt volt a címe; a katalógusom Lewis Carroll versével, a Gruffacsórral kezdődött, és minden képemen tetten érhető volt egy csipetnyi abszurditás. Folyamatosan bizonytalanságban tartani a nézőket – ez a célom. Azt hiszem, az a jó, ha nem hiszünk minden esetben feltétel nélkül az érzékelésünknek, a tudatunknak. A körülöttünk lévő világ is abszurd; a nyelv, amit beszélünk sem racionális, hiszen akkor miért vannak benne rendhagyó dolgok? Számomra a fotográfia olyan, mint a költészet. Használok metonímiát, metaforát, rímeket, hasonlatot, mindenféle költői képet; de szimbólumot soha! Szerintem a fotózásban a szimbólum kerülendő. Mégis, a versfaragók dolga sokkal egyszerűbb. Csak leülnek és leírják, amit gondolnak. Én egy-egy képhez napokig készülök elő, és sokszor egy hétig is tart, mire elkészülök. A fotó annyiban különbözik a költészettől, hogy sokkal többe kerül. (Bocsánatot kérek minden költőtől!)

– Mindig újulni kész ember vagy, vagy inkább az állandóságokat kedveled?

– Ilyen szempontból konzervatív vagyok. Mind az életemben, mind a munkáimban a változatlanságot és a változatosságot részesítem előnyben. Bár nagyon szeretem Budapestet, kisvárosban élek. A kisvárosi életforma nagyon nyugalmas és gyűlöletes… Nem is olyan rossz itt lakni.

A munkáimban pedig nehezen jutok el egyik ponttól a másikig. Kialakítottam egy szakmai magatartásformát, egy munkastílust; ezt szeretem, ebben érezhetném jól magam.

– A mai kor szinte sugallja a számítógépes szerkesztést, esetleg korrekciót. Érint ez téged?

– Ez az egyetlen újítás, amin már többször elgondolkoztam. Nem tudom. Húzódozom tőle. Csak akkor nyúlnék bele kompjúterrel egy képbe, ha lenne egy nagyon fontos ürügyem. De egyelőre még nem találtam ilyet. Bár mostanában motoszkál bennem néhány ötletcsíra, ami csak számítógéppel lenne megoldható.

– Mi tesz igazán boldoggá?

– Amit mi csinálunk, csak viszi a pénzt, sosem hozza. Amit mondjuk egy katalógustervezéssel megkeresek, azt esetleg elkölthetem a munkámra. Jó esetben pedig a mániáimra. Imádom a jó zenéket. Rengeteg CD-t veszek, és ha csak tehetem, leülök és kinyitok néhány üveg sört, és végighallgatok egy Wagner-operát. Vannak akik nem értik, hogy lehet az, hogy én még mindig ilyenekkel foglalkozom; hogy van erre időm? Nincs rá időm. De mégis megteszem.

Olaszországban vettem nagyon jó sajtokat, amilyeneket nem lehet itthon kapni. Emelkedett állapotban jöttem haza. A határon a vámosok kipakoltattak. Azt mondták, egész Európában dúl a száj és körömfájás; a szemem láttára dobták ki a sajtot. Tudod, mikor látott az a sajt tehenet?! Három-négy éve! "Virág elvtárs! Ez nem a vallomás, hanem az ítélet!" – ez van, nem változott semmi azóta!

– Ha minden ilyen macerás és rossz, akkor mégis, miért csinálod?

– Egy Woody Allen-vicc jut az eszembe.
Egy ember elmegy a pszichiáterhez:
"Doktor úr, a bátyám tyúkanyónak képzeli magát!"
"Akkor miért nem jött el a bátyja?"
"Hát eljöhetne, de akkor ki fogja kikölteni a kiscsibéket?!"

Pécsi Marcell