fotóművészet

BARTÁK CSABA NÉHÁNY KÉPE

Napfia

Ef Zámbó István szentendrei festő annak idején csíkosban járt. Piros-fehér csíkos zakóban, öt centi széles sávokkal, függőlegesen, olajfestékkel felkenve. Egy kicsit rontotta a woolmark esését, de a víz például lepergett róla. A dologban persze nem a vízhatlanság volt a zseniális, hanem az, hogy Zámbó Öcsi milyen jól tudta viselni a csíkos zakót. Egyszerűen ment hozzá. És a képeihez is illett, ettől lett kerek a világ.

Amikor legutóbb Barták Csaba megjelent nálam, úgy felvidultam, mint húszegynéhány éve a Zeneakadémia közönsége Sztravinszkij Regtájmjának utolsó taktusainál. Csaba virágos rétnek volt öltözve. Virágos nyakkendő lengedez virágos ing előtt, virágos nadrágtartó virágos nadrágot tart, abból virágos zokni kandikál elő. Ahány darab, annyiféle virág. A dolgozó méhek rémálma: akkor most hová szálljak?

Óva intenék bárkit is ettől az öltözéktől. Ez csak Barták Csabának áll jól. Ugyanis nem viccből hordja. Ő ilyen.

Mostanában vetődött föl a kérdés, B. D. fotográfus, illetve az őróla korábban írt, megjelent újságcikk kapcsán, van-e az ő magánéletének köze az ő képei üzenetéhez? Úgy általában, számít-e, milyen az alkotó, vagy csak az alkotások számítanak?

Nehéz kérdés, én legalábbis biztosan nem tudom megválaszolni. Lehet, az alkotó megismerése nem is ad megfejtést a műre. Sokszor mégis hozzáad valamit, ami nélkül a dolog szegényebb lenne. Persze most nem az ahhoz képest, hogy lábbal rajzolta, elég szép típusú ismeretekre gondolok. Sudek például félkarú volt, és nem ahhoz képest jók a képei. Sudeknek nem is a fél karja volt fontos, hanem hosszú télikabátos, görnyedt alakja, hunyorgó-figyelő szeme és fából készült kis házikója, mintha mesében lenne, egy prágai bérkaszárnya szögletes udvarán.

Ha beszélgetek valakivel, akkor is hat rám a személyes karaktere. Szemben ülök vele, és közben nemcsak őt látom, hanem az addigi és a sejthető azutáni életét is. Amikor Karinthy Frigyest olvasok, vagy Kosztolányit, mindig eszembe jut, mitől mentette meg őket a korai halál. A tarkólövéstől, vagy a gázkamrától, történetesen. Amióta megismertem, Maupassant sem létezik már Iszaak Babel Guy de Maupassant című novellája nélkül.

Vannak persze vidámabb asszociációk is. Lautrec nemcsak rajzolta, hanem tisztességgel farkalta is modelljeit. Azok a gyönyörű grafikák hogyan is születhettek volna meg a gondtalan, felelőtlen szerelem mindennapi csapongása nélkül? Degas gyönyörű táncosnőit is tovább szépíti, hogy tudható: a festőt beteggé tette, ha meg kellett válni képeitől. Ha eladta is, valamilyen ürüggyel hamar visszakérte őket, „javításra”, vagy csak egyszerűen kölcsönbe… A művek emberi, és nem esztétikai mércével mérhetők igazán.

Egy dologról kell még szót ejteni. Arról, miért citáltuk ide az 1976-ban született Barták Csaba képeit. Ő maga, a Képzőművészeti Főiskola szobrásznövendékeként — előtte a Kisképzőben szintén szobrászatot tanult — a szó szoros értelmében fotográfusnak nemigen tekinthető. Amatőr fotográfusnak meg különösen nem, pedig — ahogyan illik — édesapja idejekorán felcsillantotta előtte a fényképezés szépségét, és onnantól, autodidakta módon csiszolta is ebbéli tudományát. A tipikusnak induló történet mégis egyedivé vált, mert, az „amatőr” hagyományokkal ellentétben Barták Csaba nem a fényképezés kedvéért fényképez. Egyszerűen csak kifejezi magát a fotói segítségével. Vagy mondjuk pontosabban: olykor a fényképeivel fejezi ki magát. Máskor nyilván a szobraival, rajzaival, vagy a virágos nadrágtartójával teszi ugyanezt.

A fényképnek itt nincsen kitüntetett szerepe, pusztán eszköz egy megnyerő életfelfogású és kreatív fiatalember önkifejezése számára, és ezért Barták Csaba képei felüdülést jelentenek a gondolatok és őszinte érzések hiányát üres esztétizálással, fontoskodással vagy ideologizálással leplező emberek fotográfiáinak tengerével szemben. Jóllehet pimaszság, ha valaki „csak úgy balkézről” és látszólag ilyen könnyedén alkot olyat, ami az ember lelkét megfogja, míg másoknak ez sokszor verejtékezve sem sikerül, bele kell törődnünk abba, hogy a művészetek terén az energiamegmaradás egyébként becses fizikai törvénye csak hébe-hóba teljesül.

Tímár Péter