SCHWANNER ENDRE

Aki az elmúlt negyedszázadban fotográfus létére tanulni akart Magyarországon, az Schwanner Endrét nehezen kerülhette ki. Technikai kérdésekben – talán Dobrányi Géza után – én is tőle tanultam a legtöbbet, pedig formálisan soha nem voltam a diákja, és hivatali beosztottja, alárendeltje sem. Éppen csak elmentem egy-egy előadására, elolvastam írásait a régi Fotóban, és persze a Fotóművészetben is. Azután pedig élveztem-élvezem azt a kiváltságos állapotot, ami egyébként valószínűleg minden érdeklődőt megillet, hogy bármikor megkereshettem, megkereshetem, ha szakmai kérdésem adódott.

Többen is vannak, magyar fotográfusok, akik „kitalálták magukat”, kitalálták szerepüket, vagyis intézményesítették magukat ebben az intézményes képzést és intézményeket, de még az egyszerű írástudókat is olyan sokáig nélkülöző közösségben, a kortárs magyar fotósok-fotóművészek táborában. Szakmai felkészültsége, lelkiismeretessége miatt, önzetlensége miatt, szerénysége miatt mindenki közül őrajta láttam legjobban állni a maga szabta zakót, hogy ugyanis sok évvel ezelőtt elszegődött a magyar fotósok önkéntes technikai mentorává, tanító mesterévé, a fotótechnika egyetemi tanszékévé. Az egyetemi itt nem fellengzés: Schwanner Endrét ugyanis nem pusztán lexikális tudása emelte intézménnyé, hanem az, amilyen szemlélettel és alapossággal a technikai problémákat – márpedig abból a fényképezésben van bőven – megközelítette.

De nem ez a meglepetés, ezt eddig is tudtuk. Mint ahogyan azt is tudtuk, hogy rendszeresen fényképezőgépet is vesz a kezébe. Ebbéli tevékenysége úgy tűnt föl, mint amikor valaki éppen csak kipróbál egy-egy gépet, objektívet, vagy filmet - mint a szexológus, aki ugye csak hivatali kötelességből, néha, de semmi lihegés és belefeledkezés – kiállítási megnyitókon kattogtatott, olyan kimérten, és annyira közömbös ábrázattal, mintha a társadalomformáló és ez okból ugye roppant fontos fotóriporterek tökéletes negatívját alakítaná. Nota bene nagy és hasznos tudomány, ha valaki ennyire kamuflálni tudja eredendően kényszerű feltűnéssel járó tevékenységét.

Az Intera kiadóé az érdem, hogy Schwanner Endre képeit – jelentős részükről talán pozitív kópia sem készült addig – egy könyv kiadásának ígéretével a fiókból előcsalogatta. A megjelent könyvnek hála, hogy az elméleti tudor mellett megismerhettük Schwanner Endre másik arcát is. A sportfotósét, aki – milyen véletlen – éppen a technikai sportok szerelmese volt. Azután, látszólag jókora váltással a zene és színház fotográfusáét. Két olyan terület, amihez a fényképezni tudás ugyan feltétlenül szükséges, de önmagában messze nem elégséges. Különösen úgy nem, hogy abból Richter és Rosztropovics nevető hármas arcképe megszülethessen. Híres emberekkel fotográfust így együtt szerepelni Erich Salamonnál láttam. Csoda, hogy egy szemre szigorú, távolságtartó és szinte katonás ember ilyen kiváló kapcsolatteremtő készséggel, emberismerettel, és empátiával rendelkezzen, hogy abból zenei és színházi képek mellett még a zenészekkel, színészekkel való barátságra is teljen. Úgy látszik, a bencés tanárok jól tanítottak…

A harmadik fejezet, és talán a legmeglepőbb annak a bizonyos kiállításmegnyitókon kattintgató fényképésznek az esete. Ahogy többen mások sem, én sem gondoltam, hogy ilyesmiből kép is születhet. És láss csodát: rendre felvonulnak a kortárs és sajnos már elment fotográfusok, méghozzá nem is akárhogyan. Igazi arcukat, vagy inkább a lelküket mutatják, úgy, ahogyan csak tehetséges fotóssal láttatja magát az ember…

Az igazságosság és történelmi hűség azt követeli, hogy Schwanner-ügyben még valakiről írjak, még ha felhatalmazást nem is kaptam rá. Ez az egyszemélyes tudományos-művészeti intézmény ugyanis teljesen és elvitathatatlanul kétszemélyes. Ha igaz az, hogy Schwanner Endre tökéletes önzetlenséggel alávetette magát a magyar fotográfia szolgálatának, akkor legalább annyira igaz ez a feleségére is, aki az ő segítője, tolmácsa, korrektora, gépírója és mindenese lett, a szakmának legalább a felét kitanulva, miközben a szónak hagyományos értelmében még csak nem is volt szakmabéli…