fotóművészet

HORVÁTH M. JUDIT ÉS STALTER GYÖRGY FOTÓKÖNYVE

Más Világ

Terjed a hír a szakmában: „a Stalterék” csináltak egy könyvet a cigányságról, s ez más, mint amit ebben a témában fényképekkel bemutatni szoktak. – És mi címe ennek a másféle könyvnek? – Más Világ – ez ismétlődik a borítón angolul is: Other World.

Másféle könyv a más világról. Hogy mit csinált ebben a könyvben Horváth M. Judit és férje, Stalter György, azt igaziból nem tudom megírni. Legfeljebb a lapozgatás közben felötlő emlékeimről, benyomásaimról tudok valamit lejegyezni.

Erről gondolkodva múlt századi fényképi cigányábrázolások víziói bukkannak fel, a „milyen festői népség!” jelige alatt, ahol még a fényképek külleme is a festői modort idézi. Ezek lennének a cigányok képei? Ők voltak a fotográfiákon, de a megjelenítés inkább azokról adott képet, akik e felvételeket megcsinálták; a gép mögött állók látták ilyennek „modelljeiket”. Az 1900-as évek elején aztán Balogh Rudolf fényképező zsenialitása a pankotai cigányiskola felvételein is átüt; a tanoda megalkotóit kétségtelenül filantróp érzések indították cselekvésre, s a fényképek is realisták. Legfeljebb azon mélázik el a szemlélő, hogy a képeken a kis pártfogoltak a fal mellett, a földön ülve esznek. Ha azt mondhatjuk is, hogy legalább esznek, de azt is látjuk, hogy hogyan, és sejtjük azt is, hogy mennyien voltak azok, akik még így sem ehettek. Később a két nagy háború közötti korszakból elősomfordál az a romantikus fényképi közelítésmód, amely boldogabb sorsú országokban már az 1800-as években végighömpölygött a képzőművészeten, hogy aztán nálunk sok évtizedes késéssel triumfáljon a fotográfiában. (Kit vigasztal az, hogy ez nemcsak a cigányábrázolásban volt így?) Aztán jött a szocialista humanizmus; szó se róla, még határozatok is születtek a „felzárkóztatásról”, legfelső szinten fotókiállításokat és fotókönyv kiadást is pártfogoltak ez ügyben – legfeljebb az a rendőr vitte be az őrsre a cigányokat fényképezőket, akit elfelejtettek értesíteni a határozatokról.

Mondom, ezek csak emlékfoszlányok a cigány-fényképezésről. De vannak másféle emlékeim is. Stalter 1980-ban a Fiatalok Fotóművészeti Súdiójában Manufaktúra cím alatt bemutatott egy képsort – a kanálkészítők fényképei ebben az albumban is láthatók. Ő akkor még jószerivel „rövidnadrágosnak” számított a már ismert nevű stúdiósok között. Bevallom, ott azt gondoltam: huszonnégy évesen az ember sok mindent megpróbál. Csak amikor az ifjú fotográfus elmondta, hogy a cigánytelepek élete már régen foglalkoztatja – ez nála hét évet jelentett, ami akkori életkorához képest valóban múltnak számított –, s amikor 1982-ben ugyancsak a Stúdióban előjött a Tólápa képekkel, amelyek egyike a mostani könyv borítóján látható – nos, vált igazán egyértelművé, hogy ő ezt mennyire komolyan gondolta; és még inkább csinálta.

Horváth M. Judit, aki kicsit később, a nyolcvanas évek közepétől kezdett hivatásszerűen fényképezni, az album bemutatkozó részében nem titkolja: sokáig nem vállalta származását. Majd az Amaro Drom (Mi Utunk) című roma lap képszerkesztő-riportere, s aztán három éven át főszerkesztője lett. Az ő albumképei között is vannak egy évtizedre visszatekintők.

Valószínűleg mindkét alkotó esetében főként a „múltbirtoklás” okozza, hogy a Más világ valóban másféle cigányábrázolás a sok megelőzőhöz képest. Nem pusztán szociográfia – bár az is. Nem emberbaráti sajnáltatás – bár ez a veszély ebben a témában már sokakat megkísértett. Nem demagóg vádaskodás, bár a szemrehányás időnként jogos lenne velünk, az úgynevezett többséggel szemben, akik szép hangzású elveket hangoztatva időnként hajlamosak vagyunk átmenni „az utca túlsó oldalára”, ha gyakorlati gondokkal találkozunk a cigánysággal kapcsolatban.

Horváth M. Judit és Stalter György csak a lelkük mélyéből fakadó indítékok alapján fotografáltak – a képek mássága ebből is táplálkozik.

Aztán könyvvé szerkesztették felvételeiket. Végtelennek tűnő tájakkal, bennük felbukkanó emberekkel indul a képsor. A természeti perspektíva tágassága szabadságot sugall, de hát tudjuk, milyen szabadság az, ami óriás börtönként is szolgál egyúttal. Egy beláthatatlan távlatú térben magányos, lepusztult ház, három szereplővel, egyikük egy fiatalember, aki rádió-magnóját öleli, modern szegény-gazdagságának groteszk jelképeként. A lakásbelsők, a bennük élő emberek képei nemcsak elesettségről szólnak. Arról is, természetesen. De igen fontos portrék is vannak közöttük. S itt érdemes elidőzni egy kicsit. A riportfényképezés ismerői tudják: a fotóriportok egyes képei gyakran csak egymás által megtámogatva „állnak meg”; egyedi fotográfiaként sokat veszítenek erejükből. Az album két szerzője kétségtelenül elsősorban riporteri alkat, ez eddigi szakmai életükből is következik. Mégis – vagy éppen ezért – kell kiemelni: sok olyan felvétel van ebben az albumban, amely egyedül is szuverén fotográfia. Olyan képek, amikkel egy lakásban is jó lehet együtt lenni. Ezek zömmel portrék. Hadd ne emeljek ki egyeseket, zavarba jönnék, ha rangsorolni kellene. Olyan emberábrázolások ezek, amik láttán a néző gondolatban zárójelbe teszi a szereplők származását; valahol homályosan tudja ugyan ezt a szempontot, de elfeledteti vele az általánosan emberi képi mélysége. Az albumlapozó kéz megáll, a néző elgondolkodik. Aztán, ha előbújik belőle a méricskélő elemző, iskolát kaphat albumszerkesztési tudatosságból is; „ki van találva”, hol van a helyük ezeknek a portréknak a könyv egészében.

Mint már mondtam, nemcsak szociális problémák sorjáznak a kötetben. Cigány szereplők háta mögött feltűnnek a módosabb paraszti, kispolgári otthonok vallásos tárgyú festmény (nyomat ?) sztereotípiái is.

Szerves részként elhelyezkedve, de mégis önálló világot képeznek a gyermekfotográfiák. Gyakorló fényképezők tudják, mennyire síkos területe ez a képkészítésnek. „Gyerek, kutya, macska – biztos siker” – szokták ajánlani naiv kezdőknek. Igen, ez igaz. A Más világ alkotói viszont láthatóan nem „sikerre” vágytak. Valódi gyermekképeket akartak nyújtani, s ez megtörtént. Talán itt is a portrék a leginkább emlékezetesek. Egy kisfiú felnéz – feltehetőleg egy felnőttre – ujjával számol, vagy azt tördeli – esetleg ujját tördelve számol – voltaképpen nem ez a lényeg. Tekintete a gyermeké, zavara valamennyiünké, akik átéltünk már ilyen helyzeteket. Innen is nehéz továbbhaladni a könyvben. A kép marasztal.

Emlékszünk még a hatvanas évek elejére, amikor egy autóhoz való hozzájutás még ünnepszámba ment, s számos amatőrfotó került elő véletlenül a tárcákból, amiken egy boldog mosolyú pár állt az új szerzemény mellett? Nos, itt van ennek a képtípusnak az átköltése – festett autóval a háttérben. Gondolati telitalálat!

Persze, van itt igazi autó is. Hol egy tyúkocska trónol egy ugyancsak a múltat idéző márkában, hol egy modernebb járgányban ül egy felékszerezett leányzó.

Néhány kép a börtönlakókról, ezeknek főként egy őrzőről készült felvétel ad hangsúlyt. A felvételi nézőpont megválasztása itt a szó fizikai értelmében is az őrzöttek fölé emeli az őrt.

Sokféle tudósítást láttunk már cigánygyászról, -temetésről, nyomorúságosról és dús javakkal hencegőről is egyaránt. Ennek az albumnak a záró képe egy fotográfiai eszköz alkalmazása miatt válik egyedivé. A gyászolók az elhunyt férfi feje köré gyűlnek. Ami éles rajzú, az a halott arca. Az élők elmosódott tekintetei sorakoznak körülötte. Ha akarjuk, tudjuk: mi a biztos, és mi a bizonytalan.

A kötet élén Göncz Árpád előszava olvasható. A köztársasági elnök írói szavai. A bevezetőt Kerényi György újságíró írta. Feszes, tárgyszerű a szöveg, történeti előzményeket is bemutató, szóbeli helyzetkép. „Harcukat külön-külön vívják/vívták, de bűnük közös, mindannyian cigányok” – mondja a képek szereplőiről.

A fényképes szociográfia jelleget erősíti a kötet végén található Magyarország térkép, amely a felvételek földrajzi helyszíneit is jelzi. Hogy az egyes képeket a házaspár melyik tagja, s hol készítette, az e térkép folytatásaként látható jegyzékből megtudható. Ennek azonban inkább fotótörténeti jelentősége van. A kötet képanyaga annyira egységes, hogy aki bizonyos felvételeket régebbről nem ismer, nehezen tudja kitalálni, ki készítette az egyes fotográfiákat.

Albertini Béla