A HETVENÉVES HEMZŐ KÁROLY KÉPEI

Talán többen emlékeznek még arra, hogy a magyar sportfotózásnak szentelt, ’93/4 számunkban sok más pályatársa mellett Hemző Károly fényképeit is közöltük. A nyár elején a fotóművész legjobb képeiből kiállítást rendeztek a budapesti Vigadó Galériában, és a gazdag életmű legjava a Fotográfiák című albumban is megjelent. A Fotóművészet e híressé vált, gyakran bravúros felvételek helyett most kissé ironikusabb, talán kevésbé ismert fényképeivel köszönti az idén hetvenéves Hemző Károlyt.

– Abban a bizonyos sportszámban azt mondta magáról, hogy „botcsinálta” sportfotós volt.

– Valóban ezt mondtam, és ma is vallom, sosem készültem rá, csupán a véletlennek köszönhető, hogy egy kínálkozó lehetőséggel élve éppen a sportpályákon kezdődött a fotóriporteri pályafutásom. Szerintem ezt nemigen lehet megtanulni, inkább némi adottság kell hozzá, meg egy adag bátorság, hogy az ember vállalja a kihívással járó kudarcokat is. Egyébként, ha valaki komolyan veszi azt, amire vállalkozik, a siker előbb-utóbb mellészegődik, amit számos példa is bizonyít.

Kétségtelen, hogy a technika fejlődése e téren is sokat segített abban, hogy ne csak a sportpályákon szülessenek kiemelkedő sikerek, hanem a sportfotózásban is. Kollégáimnak, akik manapság főleg „menő” lapoknak dolgoznak, olyan felszerelésük van, amilyen az én kezdő éveimben elképzelhetetlen volt: én a Honvédnál egy Zorkijjal kezdtem, és csak később kaptam egy Contax D-t alapobjektívvel; még jó ideig ezzel kellett a feladatokat megoldani. Valamikor az ötvenes évek közepén került forgalomba az NDK gyártmányú, 180 mm-es, 2:8-as Olympia Sonnar objektív, ami akkoriban sokunk vágyálma volt. Itthon még nehezen lehetett hozzájutni, de tudtuk, hogy Prágában már kapható, némi ügyeskedéssel, csencseléssel. A focistáktól olcsón lehetett „nejlonórát” venni, ez igen keresett és jól értékesíthető árucikk volt. Már nem is emlékszem, hány ilyen óra árából sikerült vennem egy vadonatúj Olympia Sonnar objektívet, amivel eredetileg magamat akartam meglepni; csak a dolgok közben másként alakultak. 1956-ban, a forradalom előtt egy héttel sikerült kikerülnöm Bécsbe az osztrák–magyar meccsre, ahová magammal vittem az Olympia Sonnart, némi titkolt reménnyel. Régóta vágytam egy Rolleiflexre. Nézegettem a fotószaküzletek kirakatait, az egyik boltba bementem, kis üzlet volt, maga a tulaj állt a pult mögött. Elmondtam, hogy érdekelne a kirakatban lévő Rolleiflex a 3:5-ös Tessar ral, ha beszámítaná a vételárba az objektívemet. Nagy szakértelemmel vizsgálgatta, látszott rajta, hogy ráharapott, mivel teljesen új objektív volt. Aránylag tisztességes ajánlatot tett, amit én el is fogadtam. A Rolleiflex ára háromezer-hatszáz schilling volt, s mivel az objektívemet kétezerért bevette, így csak a különbözetet kellett kifizetnem, amit így-úgy kicsempésztem magammal. Az új Rolli nagyon jól jött a forradalom után, amikor a Honvédnál megszűnt az állásom, és elkezdtem külsőzni az érdekes Újságnak. Amikor ’57 tavaszán a Képes Sport munkatársa lettem, már hivatalosan járt az Olympia Sonnar, és már nem bánkódtam a sajátomért, amit elcseréltem. Nagyon praktikus darab volt, jóformán mindent azzal fotóztunk, tudniillik az objektív hátsó végét le lehetett csavarni, és akár a Contax D-vel, akár a 6x6-os Praktisixszel használhattuk, egy megfelelő gyűrű segítségével. Egy idő után már megengedhettem magamnak, hogy két gépet vigyek magammal, az egyiket alapobjektívvel, a másikat telével, és a pillanatnyi helyzetnek megfelelően váltogassam őket. 1965-ben kezdtem Nikonnal dolgozni: Tudomásom szerint korábban csak Schwanner Endrének és Gadányi Györgynek volt Nikonja.

– Hogy is volt: a Hunnia Filmgyárban kezdett fotózni?

– Ez is egyike azon véletleneknek, amelyek a fotográfusi pályára irányítottak. Eredetileg mezőgazdásznak készültem, de Budapesten nem volt szakiskola, ezért vidékre kellett volna mennem, csakhogy betelt a létszám, és várnom kellett a következő évig. Addig is valami elfoglaltság után néztem. A húgomnak, aki nagy mozibajáró volt, föltűnt egy hirdetés, miszerint a Hunnia Filmgyár fotólaboráns gyakornokot keres. Mivel akkoriban már amatőrködtem, a húgom biztatott, hogy próbáljam meg, hátha sikerül. Igaza lett, sikerült, felvettek, havi húsz pengő fizetéssel. Persze, az már csak később derült ki, hogy a mozik számára készült standfotókat kellett szárítgatni, iszonyatos mennyiségben.

Ott ismertem meg Inkey Tibort, akinek komoly műterme volt a Múzeum körúton, és egyes filmekhez szerződött standfotósnak. Ô volt az első, neves fotográfus, akivel megismerkedtem, és akivel később, amikor – mondjuk úgy, hogy – befutottam, nagyon jó barátságba kerültem. Amikor néhány éve elkezdtem létrehozni a házamban lévő galériámat, és megkerestem azokat a kollégáimat, akikhez személyes kapcsolat fűz, őt is felkerestem Budaörsön. Akkor már nagyon öreg volt, panaszkodott, hogy rosszul lát, de igen szívélyesen fogadott, és hosszasan elbeszélgettünk. Csináltam róla néhány fotót és videofelvételt is. Végül elém tett egy halom fotót, hogy válogassak közülük.

– A filmgyárban lehetett tőle tanácsot kérni?

– A standfotósok annyira elfoglaltak voltak, és olyan tisztelet övezte őket, hogy az ember nagyon bátortalanul közeledett hozzájuk. Amikor viszont lehetőségem nyílt arra, hogy kilógjak a laborból, és felvétel alatt besettenkedtem a műterembe, inkább arra figyeltem, hogy hogyan csinálják a filmet, hogyan dolgozik az operatőr; például Eiben István, akinek a rumos fekete volt a kedvenc itala, napi jó néhány csészével. Érdekes, hogy a standfotózás nem vonzott különösebben, és később, amikor az érdeklődésem a filmezés irányába terelődött, elsősorban az operatőri munka lehetőségei izgattak

– Jelentkezett is a filmfőiskolára, ugye?

– Igen, 1949-ben, de három dolog egybeesése eleve kizárta, hogy operatőr lehessek: először is, a második rostavizsgán kirúgtak. Másodszor, időközben meghalt az apám, és anyám nem tudott volna eltartani a szerény jövedelméből. Harmadszor, amire csak később jöttem rá, hogy egészségi okokból nem tudtam volna megfelelni azoknak a követelményeknek, amiket egy csoportos munka megkövetel.

1952-ig az Athenaeum Nyomdában dolgoztam mint fényképészretusőr. Az Athenaeumban több mélynyomású lapot nyomtak, a Magyar Napot, a Nők Lapját, a Képes Figyelőt – ez utóbbinak Escher Károly volt a fotóriportere. Gyakran megjelent a műteremben, ahol a lapokat tördelték, hogy a lapzárta előtt sikerüljön még valami aktuális képet elhelyeznie. Mindig rohant a libegő lódenkabátjában, csak pillanatokig lehetett szót váltani vele, de egy alkalommal azért megkérdeztem, hogy elárulná-e, mitől lesz valaki jó fotóriporter. „Ha magának van két jó szeme, ne csak nézzen, hanem tanuljon meg látni is vele” – válaszolta, majd elviharzott. Azóta is emlékezetemben él ez a mondás.

A sportfotózás iránti érdeklődésemet viszont Komlós Tibor keltette fel, amikor még nem is sejtettem, hogy egyszer kollégák leszünk a Képes Sportnál. Akkoriban még a nyomdában dolgoztam, és csak szurkolóként jártam meccsekre. Komlóst már messziről felismertem: ő volt az egyik legnagyobb tehetség a szakmában. Sokszor figyeltem irigykedve, amikor egy-egy jelenetre összpontosított. Úgy gondolom, hogy ők hárman: Inkey, Escher és Komlós tereltek a fotóriporteri pálya felé.

– Milyen témák érdekelték?

– Talán meglepőnek hangzik, de nem sport-, hanem divatfotóim jelentek meg legelőször. Amint említettem, a Nők Lapját is az Athenaeum Nyomdában készítették, így a szerkesztőikkel közvetlen kapcsolatban voltunk. A húgom, aki csinos, fiatal lány volt, és szeretett szépen öltözködni, általában maga varrta a ruháit. Egy alkalommal csináltam róla néhány „divatfotót”, ami megtetszett a szerkesztőknek és leközölték, azzal, hogy „íme, a dolgozó nő, aki maga készítette ruhákban jár.” Ezt a megjelenést később sikerült megismételni, de akkor már a húgom barátnői is szerepeltek a képeken. Ez 1952 februárjában történt.

Nem sokkal később a Honvédhoz kerültem sportfotósnak, és ezúttal már a Béke és Szabadságban jelentek meg különböző képeim, Pataky Károly jóvoltából. Amikor a Honvédnál 1956 után megszűnt a státuszom, pár hónapig az Érdekes Újságnak külsőztem, majd ’57 tavaszán Komlós biztatására kerültem a Képes Sporthoz. Előbb csak kétezer forint fizetést ajánlottak, de végül megadták a kétezer-háromszázat, amihez ragaszkodtam.

– Egy kilencven perces meccs alatt mennyit lehetett lazítani?

– Nem sokat, de én nem is igényeltem. Ha valamire vállalkozom, akkor nem dumálni vagy kaszinózni megyek ki, hanem tisztességgel végigcsinálom, majd lazítok utána. Annyira együtt kellett élni az adott sportággal, hogy abban az időben futballmeccset is tudtam volna dirigálni. Vannak bizonyos értelemben kiszámítható sportesemények. Az embernek már volt rutinja, hogy tudja, mikor, milyen ütemben kell mondjuk az élességet állítani, mikor cserélhet filmet. Rajta kellett lenni az eseményen, együtt kellett lihegni a játékossal, előre gondolni, hogy vajon mi lesz belőle – ami vagy bejött, vagy nem, a jó sportfotóhoz legalább harminc-negyven százalék szerencse is kell.

– Nem hiányzik a sportfotózás?

– Az elején azzal kezdtem, hogy milyen technikai felszereléssel dolgoztunk, és ebből a szempontból ma jobb helyzetben vannak a fotósok. Ugyanakkor ma annyian vannak, hogy a sportpályán már senki nem oda megy, ahova akar, hanem ahol éppen helyet kap. A mi időnkben nem voltunk olyan sokan, egy bajnoki futballmeccsen voltunk tízen-tizenketten, és talán nyolcan csináltuk igazán profi módon, az MTI-től hárman, a napilapoktól egy-egy ember. Az ember mindig talált magának megfelelő helyet. Azok, akik csak besettenkedtek, nem is mertek odajönni, a profik elfoglalták a jobb helyeket. Én akkor voltam sportfotós, amikor a magyar sport sok mindenben az élen járt, és úgy értek sikerélmények, hogy közben a sportágak is sikeresek voltak.

Tudomásul kell venni, hogy ezt csak egy bizonyos korig lehet komolyan csinálni, mert ez egy fárasztó munka.

Úgy tűnik, ma a divatmagazinok fotósai jobban tudnak érvényesülni, mint korábban a Life, a Paris Match munkatársai. A hagyományos riportfotó, mint olyan, a katasztrófa témák kivételével, kezd kimenni a divatból. Hiába vannak jó fotósok, digitális kamerák, hiába kapják meg a szerkesztőségek pillanatok alatt a képet, ha a televízió élőben közvetíti ugyanazt. Melyik fotós tud ennél frissebb lenni?

De én a mai napig fotóriporternek tartom magam, a hivatásomnak választottam, és ha már ez a hivatásom, igyekeznem kell, hogy a lehető legjobbat produkáljam. Mindegy, hogy a sportpályán vagyok, vagy a műteremben ételeket fényképezek. Aki kiköt egy hivatás mellett, annak valamilyen pluszt kell produkálnia, ami megkülönbözteti a többiektől. Ha megkérdeznék tőlem, ki a példaképem, azt mondanám, hogy Henri Cartier-Bresson látásmódja, fotográfiai felfogása áll hozzám a legközelebb, mégsem kötök ki egyértelműen mellette, mert a mai napig, egy fiataltól is, tudok tanulni. De mindig távol tartottam magam attól, hogy bárkit megpróbáljak másolni, tudatosan törekedtem arra, hogy egy pillanatig se lehessen rámsütni az utánzás bélyegét. Az, hogy hogyan fényképezek, sok gondolati átkötésből, itt-ott látott dologból következik, ötvöződik össze. Több mint húsz évig képszerkesztőként dolgoztam, és ez kifejlesztett bennem egy képnéző képességet. Az én fotográfusi tevékenységemet csak bizonyos értelemben lehet kreatív fotográfiának nevezni, mert csak részben rendezem meg a dolgokat. Vannak képek, amikhez az ember érzelmileg kötődik, van bennük egy hangulati és egy tudatos elem, és a kettő párosul. A képeim riportfotóknak is tekinthetők, ugyanakkor egyfajta kreativitásról is árulkodnak. Az életem során mindig az ilyen jellegű, kreatív riportképek készítésére törekedtem. Sajtófotós vagyok, engem az ember érdekelt, őt akartam megmutatni.

– Ez a fajta fotózás sem hiányzik?

– Érdekes módon, az életem során több olyan dolog történt, amit akkor tragikusan fogtam föl, de később, a dolgokat végiggondolva, szerencsének tartottam. Az egyik ilyen, hogy a háború idején összeszedtem a tbc-t, ez engem három és fél évre visszavetett, kikapcsolt mindenből, ugyanakkor egyfajta alkalmazkodóképességet fejlesztett ki bennem: a betegség fizikai megnyilvánulása következtében minden tettemet előre végig kellett gondolnom, hogy fizikailag képes vagyok-e rá vagy sem. Végig kellett gondolnom, hogy meg tudok-e felelni egy-egy kihívásnak. Akkor, amikor egyedül elmegyek fotografálni, én diktálom magamnak az iramot, tudom, hogy mit, mennyi idő alatt tudok elvégezni. Kimenni egy sporteseményre, leülni egy kapu mögött, és végigfényképezni két meccset: ezt minden további nélkül meg tudtam tenni. De hogy rohangáljak egyik helyről a másikra, arra már képtelen lettem volna. Ezzel csak azt akarom példázni, hogy azok a dolgok, amiket tragikusaknak fogtam föl, később a sors akaratából a javamra váltak, és bebizonyosodott, hogy ennek és ennek így kellett történnie.

Én akkor, amikor kezdtem befejezni a pályafutásomat a Magyar Szemlénél, már a jövőmön gondolkoztam: mivel foglalkozom majd, ha nyugdíjas leszek? Számítottam rá, hogy amikor olyan korba kerülök, a fotóriporteri tevékenységemet már nem tudom folytatni. Gondoltam, akkor már sokkal jobb, ha megtanulok műteremben fényképezni, és ezt ma még tudom csinálni. 1982-től a riporteri tevékenységem egyre inkább lanyhult, ekkor kezdtem a feleségemmel szakácskönyveket csinálni. Eddig tizenkilenc könyvet adtunk ki. Most lapot szerkesztünk, a Magyar Hírlap gasztronómiai magazinját.

Én csak olyasmibe mentem bele, aminél feltételeztem, hogy nem „esek pofára”. Úgy látszik, jól osztottam be az erőmet, hogy megértem a hetven évet.

Bacskai Sándor

Teljes képaláírások:

1., Három jómadár, mondhatnák a rosszmájúak, pedig hát, csak szerettünk marháskodni, és élveztük Végvári tanár úr sziporkáit a hatvanas években, amikor a „Nadar csoport” tagjai voltunk. (Korniss, Hemző, Féner)

2., Mosom kezeimet – jelzi tárt karokkal a védô, de a bíró sípja „mindent lát”.

3., A csatár a fejét fogja: tizenegyes!

4., Schulek Ágoston rúdugró itt még az ötméteres magassággal néz szembe. Az idén viszont már ő volt a sikeres Budapesti Atlétikai Európa-bajnokság főrendezôje.

5., Tichy Lajos, bemelegítés ürügyén, éppen egyik kollégám kalapját célozza meg; a gyakorlat kis híján orvosi beavatkozással végződött.

6., Nahát, ezek a lányok! És micsoda lábak! Mind aranyat ér. Gyarmati Olga 1948-ban a londoni olimpián távolugrásban 5,69 métert ért el.

7., Balázs Jolán, pardon, Jolanda Balas 1960-ban, Rómában, 1,85 cm-rel ugrotta meg a maga aranyát.

8., Már régen készültek, hogy felutaznak a fővárosba. Hogy elmennek az Állatkertbe és a Vidám Parkba. Mámorító érzés lehet a dodgemmel száguldozni annak, aki otthon befogja a két gebét a szekér elé, maga mellé ülteti az asszonyt, és elindul a heti vásárba eladni a választási malacokat, hogy legyen miből kelengyét vásárolni az eladósorba került „jánynak”.

9., A száguldás valóságosabb mámora. Amikor Niki Lauda a népligeti Grand Prix-n indult, és még csak kóstolgatta, milyen érzés lehet elsőként a célba érni, nem tudhatta, csak remélte, hogy álmai, vágyai egyszer majd teljesülnek. Sikeres pályafutását egy baleset ugyan kettétörte, de a szerencse mellészegődött. Úgy hírlik, hogy a tulajdonában lévő légitársaság mostanában a legmegbízhatóbbak egyike.

10., A Ludmilla Beloruszova–Oleg Protapopov műkorcsolyázó páros egy olimpiai bajnoki cím birtokában indult a ’65-ös, budapesti Európa-bajnokságon, és mégis, micsoda örömmámor az újabb siker. Azután taroltak: ’65, ’66, ’67: Eb- és vb-győzelem, és végül Grenoble-ban ismét olimpiai bajnokság. Erre mondják pestiesen, hogy „nem semmi”.

11., Amikor a Képes Sportnál dolgoztam, a fő szempont az volt, hogy „De a gól meglegyen!”. Egy másik fő szempont az „ünnepek” voltak: április negyedike és főleg május elseje. A sportolók felvonultak, az elvtársak integettek; mindig integettek, sokat, órákon keresztül. Nem irigyeltem őket. Nagyon fárasztó lehetett, de hát ez volt az egyik kötelességük: a tömegekkel való kapcsolat a szocializmus lételeme.

12., Azután valami történt 1988–89-ben. Kifordult a sarkából a világ. 1956 szelleme visszatért. Én még emlékszem arra az estére, amikor ledöntötték, lecibálták talapzatáról a „Generalissimust”. Az ő helyére épült a tribün, ahonnan integettek. Amikor ’90-ben arra jártam, már csak ezt találtam belőle.

13., Riportjaim során sokfelé jártam, de a lakótelepek sivár hangulata különösen mély nyomot hagyott bennem: mindig a kolumbáriumok jutnak róluk eszembe.

14., Amikor 1957-ben az Érdekes Újságnak dolgoztam, Inkey Tibor azzal hívott fel, hogy most forgatják a Bakaruhában című filmet az óbudai Fő téren, és örömmel látnának a forgatáson. Február volt, hideg, mindenki fázott. A lehelet is megfagyott a levegőben, de Bara Margit, a főszereplő gyönyörű volt. Ezen a képen a forgatási szünetben, a műtermi lámpák között melegszik. Később is készítettem róla néhány színpadi portrét, de számomra ez a legkedvesebb.

15., A madár, legyen bármilyen, mindig a szabadságot juttatja eszembe. Sosem akartam pilóta vagy sárkányrepülő lenni, csak úgy egyszerűen irigylem a madarakat.