JAN SAUDEK MŰTERMÉBEN

Buja, érzéki, telt idomú nők, junói szépségek. Dús keblű, húsos ölű, titokzatos asszonyok. Neccharisnya pántjába szúrt, hervatag szirmok. Tízezrekért árusított képeken: bakancsos Mária-Magdolna. Félmeztelenül tangózó dáma. A megszelídült kanca. A bűnös angyal. Az alkony démona.

Jan Saudek, napjaink egyik leghíresebb cseh fotóművésze 1990-es párizsi kitüntetése óta A művészet és az irodalom lovagja. Alkotásai láttán az is megállapítható: sajátos világával, foltos-penészes falak elé állított, a legtöbbször gyengéd érzékiséget árasztó modelljeivel az erotika lovagja. Képein gyerekek és kamaszok, felnőtt férfiak és érett asszonyok mutatják meg énjük legrejtettebb titkait. Ruhák és kelmék, leplek és szőrmék hullanak a földre, másutt éppen hogy csak takar a blúz, felcsúszik a szoknya, térden a nadrág, s az arcok mellett már a testek is beszélnek. Életörömöt harsognak hatalmas csípők, vágyaik tárgyát ölelik erős férfikezek. Az élet színháza ez, állítja Saudek, „előadásainak” pedig szerte a világon népes közönsége van.

Első önálló kiállítását 1963-ban rendezték Prágában. Az azóta eltelt évtizedek alatt Svájcban, Belgiumban, Hollandiában, Németországban, Finnországban, Japánban, Izraelben, Ausztráliában és az Egyesült Államokban láthatták képeit. Albumai hol a nyugat-európai, hol az amerikai könyvpiacok slágerei. Párizsban film készült róla. Tenyérnyi műtermében, ahol égetően izgalmas, szemérmetlenül provokatív alkotásai születnek, újabb és újabb vendégeket fogadott beszélgetésünk során. Ott ült Sára, a magas, vörös hajú lány, Veronika, az érzéki szőkeség és Eva, aki Alfons Mucha plakátjain is gyönyörűen mutatott volna. Saudek egyikük előtt sem zavartatta magát. Bármit kérdeztem tőle, mindenre úgy felelt, mintha csak én hallanám.

– Mit kell látnom a képein? Azt a világot, amelyben él, vagy inkább azt, amelyben élni szeretne?

– Tudja, hány éves vagyok? Hatvan. Jó, nem nézek ki annyinak, de akkor is... ez már az életem alkonya. Régebben az álmaimat fényképeztem, ma azt mutatom meg, ami körülvesz. Bármelyik fotómat nézi is, elmondhatom: tükörképe az életemnek. Fiatal koromban nem voltak nagy szerelmeim, és erős férfiakkal is csak ritkán találkoztam.

– Kalandokból, futó kapcsolatokból, gondolom, annál többet merített.

– Ha nő lennék, akkor most azt felelném: igen, nincs miért bánkódnom, élveztem az életet. De mert férfi vagyok, másképp hangzik a válaszom. Egy férfi ugyanis másképp vet számot az életével. Dicsekedhetnék száz meg száz nővel, mesélhetnék arról, hogy beutaztam szinte az egész világot, pénzem is volt, vagyonom is, az egészségem sem vacakolt, erre mégis mit mondok? Hogy nem igazán éltem a nagy lehetőségekkel. Hogy veszni hagytam szebbnél szebb helyzeteket. Itt volt nálam tegnap is egy fiatal, elbűvölő nő, ekkora csípővel, ilyen combokkal, és mégsem történt semmi. Olyan vagyok, mint a vadászkutya. Egyszerre száz nyúl után loholok. Ez óriási hiba, ezen változtatnom kellene. Meghívtam a hölgyet vacsorára, és miután jóllaktunk, hazavittem. Ennyi. Pedig hatással volt rám, gigantikus hátsó fele van. Gyönyörű. Az arca is. Lehet, hogy újra megnősülök. Az ember mindig ugyanazt a hibát követi el. Én már öngyilkos is voltam. A harmadik feleségem miatt. Úgy bánt velem, pontosan úgy, mint hajdan a kommunisták. Megalázott. Erőszakos volt, hajthatatlan és demagóg. Beszedtem egy csomó tablettát, hogy aludjak el örökre. De kikecmeregtem valahogy az utcára, és ott estem össze a járdán. Tizenegy éve már.

– Szeretni mit jelent az ön szótárában?

– Bármilyen furcsán hangzik is, annak, akit szeretek, minden vagyonomat, minden pénzemet odaadom.

– S még így is maradt három háza, műterme, nyaralója.

– A képeimből. Abból, hogy még így is naponta dolgozom.

– Van egy képe, amelyen nő csókol kezet – férfinak.

– Mert megtörtént velem. Ez persze bárkivel megeshet, ha szeret valakit.

– Hogyan alakult ki a stílusa, az összetéveszthetetlen kézjegye? A színekre, a kosztümökre, a kellékekre, a miliőre gondolok.

– Kényszerűség eredménye minden. Volt egy kis szobám mállott fallal, az ablakon réges-régi függönnyel, az ágyon sötét, aprómintás takaróval, s mivel harminchárom évig gyárban dolgoztam, csak este, villanyfénynél tudtam fotózni. Más megoldás nem létezett számomra, a kellékek pedig időtlenséget sugalltak. Időtlenséget olyanannyira, hogy amikor rámtörtek a rendőrök és megtalálták a képeimet, azt mondhattam: ezeket nem én készítettem, hanem az apám, még a század elején. És elhitték. Mai kellékeimre, a kalapokra, koszorúkra, ruhadarabokra azt mondják, hogy romantikusak. Én az élet festőiségében hiszek, ami maga a romantika.

– S mi benne a legnagyobb mozgatóerő?

– Természetesen az erotika. Ez minden emberben ott van. Még ha elfojtja magában, akkor is.

– Játékosság is van a képein. Pajzán játék résztvevője lehet egy nő, akiből férfit csinál, vagy egy férfi, akit nővé változtat.

– Nálam a nemek gyakran felcserélődnek. Ezt is élvezem. Sára például férfiként is remekül mutat.

– Gabina című képén a kopaszra nyírt nő saját arcát borotválja. Ennek a fotónak mi az előtörténete?

– Tízegynéhány évvel ezelőtt egy barátnőm azt mondta, hogy tisztelete jeléül leborotválja az egész testét. Meg is tette. Lefényképezni mégsem volt kedvem, mert annyira azért nem vonzott. Mások a hajukat nyíratták tövig, de volt olyan ismerősöm is, aki csak a szeméremdombját. Gabina volt az első, aki vállalkozott egy ilyen komplett sztriptízre. A borotvahab Chaplin filmjéről, a Diktátorról jutott eszembe. Negyvenhétben láttam, és erre a jelenetre azóta is pontosan emlékszem. Chaplin, zavarában, nem a haját kezdi el nyírni a nőnek, hanem habot tesz az arcára, és már kezében is a borotva. A nő meg döbbenten nézi, és a meglepetéstől nem bír megszólalni. Kétségeim persze, azért nekem is vannak. Néha úgy érzem, olyan fotós, mint én, él még néhány a földön, csak én lettem híres, engem ismert meg a világ. Tökéletes képet nem is tudok csinálni soha. Olyat, amelynek titka van, igen, de tökéleteset nem. Arra csak az Isten képes.