fotóművészet

BESZÉLGETÉS RÉV MIKLÓSSAL

Ma már újra a festészet szerelmese vagyok

Már 1973-ban, nyugdíjba vonulása idején is a magyar fotóriporterek "nagy öregjeként" tisztelték, 1976-ban, hetvenedik születésnapján kiemelkedő terjedelemben közölt vele beszélgetést a Fotóművészet. Rév Miklós egy ellentmondásos kor mindennapjait és szereplőit örökítette meg évtizedeken át, a MAFIRT, a Szabad Nép, később a Népszabadság fotóriportereként. 1967 és 1986 között a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke volt, ezt követően tiszteletbeli elnökké választották 199o-ig. Fotóalbuma jelent meg Kínáról, Vietnamról és Tibetről. Rév Miklós ma kilencvenegy esztendős.

Szokott még fotografálni?

– Talán egy esztendeje is van már annak, hogy utoljára a kezembe vettem a fényképezőgépet.

Nem hiányzik?

– De igen. Hiányzik. Még akkor is, ha jóideje már csak magamnak készítettem képeket. Tudja, én nagyon hamar abbahagytam a komoly fényképezést. Egyrészt anyagilag is megterhelő. Másrészt magánemberként nem könnyű az események közelébe jutni. Ezen kívül a kollégák sem szeretik a konkurrenciát.

Pedig volt munkatársai, a Népszabadság szerkesztőségében ma is nagy tisztelettel említik önt, mi több: törődő szeretettel látogatják.

– Nem is róluk beszélek. Ott nagyon jó kollektíva volt, ma is jó érzéssel gondolok vissza az ott töltött közel harminc esztendőre.

Ön rendkívül hűséges ember. Ha jól tudom a feleségével negyvenöt boldog esztendeig élt együtt, a Szabad Népnél, illetve a Népszabadságnál harminc évig dolgozott, tizenkilenc esztendeig töltötte be a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöki tisztét... Egyáltalán: van olyan, amit hűtlenül otthagyott?

– Van bizony. Az asztalosmesterség. 19o6-ban Sátoraljaújhelyen születtem, egy éves voltam, amikor felköltöztünk Pestre. Egy fiú és egy lánytestvérem volt. Négy polgárit végeztem, és tulajdonképpen nyitott voltam a világra, amikor a házunkban lakó asztalosinas barátom rábeszélt arra, hogy én is azt a szakmát válasszam. Nagyon megtetszett a dolog, munkába is álltam a Conti utcai asztalosm?helyben. Előbb bútorasztalos tanonc, később segéd lettem, egészen a felszabadulásig.

Bizonyára jó műhely volt, a Conti utca mégis inkább a rosszlányokról híresült el...

– Arról is ismerték. Meg arról is, hogy vele szemben volt a famunkások szakszervezete, amelynek én is azonnal tagja lettem. Később beléptem az illegális kommunista párt akkor már létező ifjúsági szervezetébe. Így kerültem kapcsolatba a munkásmozgalommal.

Amelyhez – kell-e mondani – szintén hűséges maradt. De hogyan hagyta ott az asztalosmesterséget, hogyan lett fotográfus?

– Tizenhét éves koromban egyik barátomtól kaptam ajándékba egy boxgépet, amin semmit sem lehetett állítani, csak exponálni kellett. Először fényképeztem vele a műhelyben, később a Szépművészeti Múzeum kiállításain, aztán kijártam a Ligetbe gyerekeket, öregeket fotografálni. Persze mindezt csak kedvtelésből, magamnak, nem is komoly szándékkal. Röplapokat is sokszorosítottunk a Pártnak oly módon, hogy lefényképeztük, és számtalan nagyítást készítettünk azokról. Egyszóval én erre áldoztam a pénzemet, ezt szerettem csinálni szabadidőmben. De mivel technika iránt érdeklődő gyerek voltam, az első perctől kezdve én készítettem a nagyításokat is. A Dembinszky utcai lakásunk kamrájában alakítottam ki egy nagyon kezdetleges fotólabort, ahol megtanultam játszani a fényképezéssel, a fénnyel, a formákkal és a tónusokkal. Komolyra a háború után fordult a dolog, amikor a MAFIRT fotóosztályára kerültem, ahol Révay Dezső volt az igazgató, akinek nagyon sokat köszönhetek. Ez egy mellékes kis osztály volt a filmintézeten belül, viszont itt már lehetőség nyílott arra is, hogy önálló riportokat csináljunk.

Ön pedig azonnal készített egy olyan sorozatot, amelyik az akkori idők egyik leghíresebbje volt. A Széncsata 1946-ra gondolok.

– Akkoriban nagyon kevés fűtőanyag volt, a bányászok éjt nappallá téve dolgoztak. Erről a nehéz munkáról szóltak a képek.

Művészet volt ez inkább vagy politika?

– Nézze! Ilyen volt az élet és a fizikai munka. Nehéz, néha hősies. Ezen kívül természetesen akkoriban, miként később a Szabad Népnél illetve a Népszabadságban is, elvárták, hogy az ember olyan képeket készítsen, amelyek megfelelnek a Kommunista Párt elképzeléseinek. Amelyek kifejezik a mozgalmat.

Hősként kellett feltüntetni a munkásokat és a politikusokat?

– A munka szép oldalát kellett bemutatni.

Nem érezte bántóan szélsőségesnek ezt?

– Nem, mert mi a nehézségeket is igyekeztünk megörökíteni. A politikusokról szólva pedig azokban az években nem lehetett olyan felvételeket közreadni, mint ma. Úgy látom, ma az a pillanat kell az újságoknak, ha egy politikus mondjuk megbotlik, vagy lefújja a kalapját a szél. Akkor ez máshogy volt.

Fotózott művészeket is. Az talán könnyebb volt egy kicsit. Ha jól tudom ön volt a Valahol Európában című film egyik fotósa.

– Valóban. Én csináltam a sztárfotóit. De ne gondolja, hogy a művészeknek nem voltak elképzelései a fotókat illetően. Somlay Artúr például pontosan elmondta, hogy miként fotografáljam őt. Én máshogy gondoltam, de megcsináltam így is, úgy is. Elvittem hozzá a kész képeket, először azt mutattam meg neki, ahogy ő kérte a beállításokat. Aztán meg azt, ahogy én képzeltem el. Ma is jó érzéssel emlékszem arra, amikor átölelt és azt mondta: magának volt igaza.

1948-ban aztán a Szabad Néphez került. Belecsöppent az élet sürüjébe, a napi rohanásba.

– Nekem hatalmas szerencsém volt az, hogy a Szabad Nép főszerkesztője Horváth Márton volt, akit nagyszerű embernek ismertem meg, ráadásul nagyon szerette a fényképeket. Olyannyira, hogy ő maga is fotózott. Volt becsülete a fotósoknak, ha jól sikerültek a felvételek, akár hármat-négyet is betett egy anyaghoz. Lehet, hogy napi rohanás volt, de mégis fontosnak tartottuk, hogy időt szánjunk a felvételekre. Néha a megrendezett kép jobb hatású, de az igazi mégiscsak az, ha a való életet örökíti meg az ember. Egyszer például itt járt a híres francia fényképész, Cartier–Bresson. Reismann János barátommal mi kísérgettük mindenfelé a városban. A Rákóczi úton meglátott egy alkalommal két parasztlányt, de ahelyett, hogy lefényképezte volna őket, szóba elegyedett velük, kísérte őket. A lányok egy óra múltán már nem is törődtek azzal, hogy előveszi a gépet, és fotókat készít róluk. Akkor értettem meg igazán milyen fontos az, hogy a fotográfus időt szánjon a kép elkészítésére! Sokszor meg a kidolgozás módjában kerestük az újításokat. Én például egy régebbi technikát vettem elő, és tónus nélküli fotógráfikákat csináltam azért, hogy a rosszabb nyomású papíron is megéljenek a képek. Ezen kívül nagyon sok önálló felvételt csináltunk, amihez mi írtuk a bő képaláírásokat és divat volt akkoriban az úgynevezett képszalag, ez négy-öt képből álló tematikus sorozat volt. Sokat utaztunk az országban, de még külföldön is.

Ekkor születtek népszer? fotóalbumai Kínáról, Vietnamról és Tibetről. Fotóriporterként akkori szemmel nézve elképesztő lehetőségeket kapott.

– Valóban így van. A Kultúrkapcsolatok Intézete küldött ki engem Tábori Andrással Kínába. Másfél-két hónapig voltunk ott, bejártuk az országot, én –bár volt nálam Rolleiflex is– nagyobbrészt Leicával fotóztam, ellőttem vagy nyolcvan tekercs filmet. Miután hazajöttünk, ötezer példányban elkészült a Kínáról szóló album. Két hét alatt fogyott el... A következő nagy utat 1956-ban tettük meg. A Csepel teherautók próbaútra mentek Tibetbe, néhányan pedig részt vehettünk az expedícióban. A három speciálisan kialakított teherautót vonaton vitték Pekingbe, ott ültünk föl rájuk, és mentünk velük Lhasszába. A közel két hónapig tartó útról egy újabb fotóalbum készült. Miként az 1958-as Vietnami látogatásról is. Utóbbiról –Patkó Imrével közösen –még egy külön könyv is megjelent Vietnam művészete címmel.

Beszéltünk arról, hogy miként alakult Rév Miklós fotográfus élete, de kevés szó esett arról, hogy önt egész életében szoros szálak fűzték a Párthoz. Az MSZP különválásáig aktív és elkötelezett tagja volt a munkáspártnak.

– Ez nem titok, és én ma is azt vallom: emberileg nagyon sokat köszönhetek ennek. Tizenhét évesen lettem az illegális Kommunista Párt tagja, a mozgalomban nevelkedtem. Vállaltam pártfunkciókat a MAFIRT-nál is, a Szabad Népnél is. Itt például még újságíróként is dolgoztam 1952-55-ig a pártrovatban.

Büszkén említi mindezt, pedig manapság ez nem divat. Nem bántja, hogy mostanában azt tartják az elmúlt évtizedek pártmunkásairól, hogy becsapták, félrevezezették a népet?

– Néha bánt, de nem érint igazán. Azt hiszem, hogy a régi párttagok talán nem is veszik igazán komolyan, mert semmi alapja nincs annak, hogy bárki is elítélően nyilatkozzon az illegális mozgalomról. Az ott tevékenykedők például tisztességes, becsületes, bátor emberek voltak. A későbbi idők megítélésével kapcsolatban pedig az a jellemző, hogy a hibákat felnagyítják, ám az értékeket hajlamosak elfelejteni.

Egy híján húsz esztendeig volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének az elnöke. Ez a szakmai tudásnak volt köszönhető vagy inkább a mozgalmi munkának?

– Inkább az előbbinek.

Mi mindent próbáltak tenni a Szövetségben a fotósok érdekében?

– Nem voltak óriási terveink, szerényen működtünk mi. A folyóiratunkkal, könyvtárunkkal, a Szövetség által kiírt rendszeres pályázatokkal, a vidéki fotós körökkel felvett kapcsolatainkkal próbáltuk segíteni azt, hogy tagjaink jól megtanuljanak fotografálni, és politikailag is megfelelő képeket készítsenek.

A beszélgetés elején azt mondta: hiányzik a fotografálás. Miért nem veszi a kezébe a gépet?

– Nézze! Én a festészet szerelmese voltam gyerekkoromban. Festő ugyan nem lehettem, de a fény segítségével mégiscsak képeket készítettem egész éltemben. Elég volt. Ma már újra a festészet szerelmese vagyok, a falamon lógó festményekben gyönyörködöm. És ennyi nekem elég.

Trencsényi Zoltán